Kiáltvány 2009-ből

Mi a tőke, mi a kapitalizmus?

A tőke olyan vagyon, amit befektetnek, és ez által gyarapodik, profitot hoz (vagyis az eredetinél nagyobb érték jön létre). Ez a vagyon lehet pénz formájában (bankoknál vagy uzsorásoknál), termelőeszköz formájában (gyárak, bányák, stb.) vagy ingatlanokban. Tőkésnek nem azt nevezzük, akinek van tőkéje, hanem akinek elég sok van ahhoz, hogy ebből kényelmesen megéljen. Ma sok esetben vállalatok a tőke tulajdonosai, vállalatok pedig részvényeken keresztül vannak a tőkések tulajdonában.

A kapitalizmus olyan rendszer, ahol a termelőeszközök döntő többsége magántulajdonban (a tőkések osztálya, más néven a burzsoázia tulajdonában) van, és az emberek többsége (a munkásosztály) csak akkor termelhet velük, ha bérmunkát végez a tulajdonosoknak. A megtermelt áru a tulajdonosé, a termelés célja pedig az anyagi nyereség, más szóval a profit. Tehát nem az emberi lények gyarapodása, fejlődése, szükségleteinek kielégítése, hanem a tőke gyarapodása, a profit maximalizálása a legfőbb cél. A profitot, amely a dolgozók (a prolik) kizsákmányolásából keletkezik, a tőkések teszik zsebre.

Magyarul a kapitalizmus azt jelenti, hogy a tőke és a profitorientált szemléletmód uralkodik a társadalmon, más szavakkal, a nyereségvágy diktatúrája valósul meg az emberi élet fölött.

Mi az állam, mi az a hierarchia?

A jelenlegi társadalomban, (és már sok évszázada) rengeteg ellentétes érdekű csoport él egymás mellett. A legnagyobb, legmeghatározóbb, kibékíthetetlen ellenét természetesen az uralkodó osztály (tőkések) és a kizsákmányolt tömegek (a munkásosztály) között van, de sokszor az egyes tőkés csoportok között is igen éles érdekellentétek feszülnek. Ezek az ellentétek folyamatos és pusztító küzdelemhez vezetnének. Emiatt van szükség egy hatalomra, ami ezt a küzdelmet tompítja, korlátok között tartja, biztosítja a rendet, a kizsákmányolás zavartalanságát. Ez a hatalom nemzetállammá, azaz országonként egyetlen hierarchikus, bürokratikus intézményrendszerré szerveződött, részei pl. a kormány, a parlament, az ügyészség, a bíróságok (ezek mind jó állásokat jelentenek a politikusok haverjainak). A hierarchia szó azt jelenti, hogy rögzített, ki kinek parancsol, azaz intézményesített alá-fölé rendeltséget, tekintélyt jelent. A bürokratikus szervezetekben ezen felül létezik egy írott szabályrendszer is arra vonatkozóan, hogy ki mit tehet és mit nem, kinek mi a hatásköre, kinek mikor kell kérelmet írni, jóváhagyni, melyik aktát hova kell tenni, stb. A jelenlegi rendszerben a legtöbb ember lényegében semmit sem tehet, legfeljebb könyöröghet a hivatalnokoknak és a politikusoknak, hogy tegyenek valamit. Ezért inkább passzív marad, és csendben gyűlöli a hazug és önző politikusokat, a pöffeszkedő bürokratákat.

Az állam úgy tünteti fel magát, mintha az osztályokra szakadt társadalom fölött állna, az osztályérdekektől független, semleges lenne, mindenki érdekét egyformán képviselné. Megszervez olyan tevékenységeket is, amelyekre mindenkinek szüksége van, pl. egészségügy. Elhitetik az emberekkel, hogy ha nem lennének nagyhatalmú vezetők, és nem lenne hierarchikus rend, akkor káosz alakulna ki, és senki sem lenne biztonságban. Egy jó ideje az állam az emberek nemzeti öntudatára is épít, Magyarországon arra, hogy ez a Magyar Állam az összes magyar ember állama, mindannyiunk érdekét képviseli, és megvéd minket. Ezzel általában el tudja érni, hogy a legtöbb ember úgy gondolja, szükség van államra, nem szabad lázadni ellene, bele kell nyugodni, mindig is lesznek hatalmasok és hatalom-nélküliek. Ez a passzivitás, ez a belenyugvás alapvető fontosságú a kizsákmányolás fenntartásában. Az állam tehát egyértelműen az uralkodó osztály, a burzsoázia érdekeit szolgálja, még akkor is, ha tesz engedményeket a kizsákmányolt osztályoknak. A burzsoáziának, az államnak szüksége van a prolikra, és nem csak arra, hogy termeljenek, hanem hogy fogyasszanak is, e nélkül nem működhet a kapitalizmus.

Tehát nem minden szervezettség, nem minden intézmény nevezhető államnak vagy állami jellegűnek. A jelenlegi intézmények fölött az átlagembernek semmi befolyása nincs, teljesen idegennek tűnik számára a hivatalok bonyolult rendszere, érzi azt, hogy nem az ő érdekében tevékenykedik.

Mi az államkapitalizmus?

Olyan kapitalista rendszer, ahol a legfőbb tulajdonos az állam, azaz az államé a legtöbb vagy az összes termelőeszköz/vállalat. Ebből következik, hogy az állam alkalmazza a bérmunkásokat. Az állami tulajdon a magántulajdon egy formája. A magántulajdon ugyanis nem feltétlenül azt jelenti, hogy a dolog egy ember tulajdonában van.

A tulajdon lényege nem az, hogy valaki valamit használhat, hanem hogy másokat a használatból kizárhat. Mindegy, hogy egy ember, húsz ember, egy bank vagy egy állam kezében van egy gyár, az a lényeg, hogy Te ki vagy zárva a használatából (a termelésből) és a termékekben való részesedésből, kivéve, ha aláveted magad azoknak a feltételeknek, amit a tulajdonos előír, vagyis hasznot hajtasz a tulajdonosnak. Még ha veszel is pár részvényt, mondjuk egy havi fizetésedből, akkor sem lesz érdemi beleszólásod a termelésbe, nem mehetsz oda, hogy a saját ötleteid és szükségleteid szerint szervezd át a termelést.

A jelenlegi „magán-kapitalista” rendszerben is van állami tulajdonban termelőeszköz, de nem ez a legjellemzőbb.

Tehát amikor mi azt mondjuk, hogy nem lesz magántulajdon, nem azt mondjuk, hogy senkinek sem lesz semmije, hanem pont azt, hogy mindenkinek lesz „mindene”.

Mi a baj a kapitalizmussal?

„A verseny harcát az áruk olcsóbbításával vívják. Az áruk olcsósága [… egyébként azonos körülmények között] a munka termelékenységétől függ, ez viszont a termelés méreteitől. Ezért a nagyobb tőkék legyőzik a kisebbeket. […] a tőkés termelőmód fejlődésével növekszik az egyes tőke minimális nagysága, amely szükséges ahhoz, hogy valamely ipart normális feltételei között lehessen űzni. […] a verseny […] sok kisebb tőkés pusztulásával végződik, akiknek tőkéi részint a győzők kezére kerülnek, részint elpusztulnak.” [Marx]

Tehát a kapitalizmus elkerülhetetlenül arrafelé fejlődik, hogy óriásvállalatok, multik jönnek létre. Lehet, hogy formailag a törvények teremtik a részvénytársaságokat, valójában azonban a kapitalista társadalom, ill. ennek szükségletei termelik ki az ilyen törvényeket a részvénytársaságokkal együtt. Ennek ellenére sokan, pl. a „nemzetiek” nem úgy ábrázolják ezeket a folyamatokat, mint amelyek a kapitalizmusban szükségszerűek és természetesek, hanem néhány esetleges, véletlenszerű egyéni döntés következményének. A döntéshozók tudatát és döntéseiket az adott társadalom, annak viszonyai és erőviszonyai határozták meg. Másrészt, ha épp ők nem hozták volna meg az adott (a tőkések számára kedvező) döntést, akkor meghozta volna helyettük egy másik vagy egy harmadik. Ugyanis a tőkések számára az, hogy mennyire összpontosulhat a tőke egyre kevesebb vállalatba, illetve, hogy mekkora adók terhelik, létfontosságú kérdés (mesés nagyságú pénzösszegek, esetleg a fennmaradás vagy elbukás múlik rajtuk), emiatt igen erős nyomást fognak kifejteni az államra és előbb-utóbb úgyis megtalálják a „leggyengébb láncszemet”, azt az államot (ill. annak döntéshozóit), amely a többihez képest kedvezőbb feltételeket kínál. Ha pedig megtalálták, akkor a tőkék elkezdenek oda vándorolni. Tehát az, hogy mindenhol erősek a korlátozások a nagytőkén, ingatag állapotnak tekinthető, mivel ha csak egy-két helyen elkezdik ezeket enyhíteni, a többieknek is követniük kell a példát, különben a tőke elvándorol tőlük, és egyre rosszabb helyzetben lesznek. Magyarul egy öngerjesztő folyamat indult be, amely még ma is tart, és amelyet nem lehet a kapitalizmus megreformálásával leállítani. Mivel a tőkére nem lehet nagy adókat kivetni, az államnak nincs elég bevétele (pl. az egészségügyre, a nyugdíjakra, a kapitalizmus okozta károk enyhítésére és persze a bürokraták fizetésére, a vezetők zsebének megtömésére). Ezért jönnek a megszorítások, ezért lepukkantak a kórházak, az iskolák. Az állam aztán nagy kölcsönöket vesz fel, amelynek a kamatait mindannyiunknak fizetni kell, de csak néhányan gazdagodnak meg rajta.

A munkás csak annyi bért kap, hogy meg tudjon élni, pontosabban, hogy a munkaerejét (testileg és lelkileg is) újra tudja termelni. Esetleg ha szorgosan kuporgat, összegyűjt egy lakásra valót a gyerekeinek, de rosszabb esetben szó szerinti nyomorban él. A megtermelt profit viszont a burzsujoké, ők többnyire folyamatosan egyre gazdagabbak lesznek. Noha a javakat a prolik állítják elő, a burzsoázia rendelkezik velük, őket gazdagítja. Mivel a burzsujok sokszor hivalkodó gazdagságban élnek, a csóró proli látja, hogy így is lehetne élni, és ez eléggé boldogtalanná teszi. Ráadásul mivel a gazdagok tudnak többet fizetni, a termelés inkább arra irányul, hogy számukra új igényeket teremtsen, és ezeket kielégítse, nem pedig arra, hogy a nyomorgó milliárdok alapvető szükségleteit (pl. ivóvíz) kielégítse. Az erőforrásokat pl. luxusjachtok építésére fordítják, miközben naponta kb. harmincezer ember hal éhen a világon. Emellett rengeteg (és egyre több) ember foglalkozik olyan dolgok előállításával, amely nem elégíti ki senkinek semmilyen személyes szükségletét, pl. reklámszakemberek, bankárok vagy akár a bolti pénztárosok. A boltban vett kenyeret esszük meg, nem pedig azokat a papír fecniket, amelyekre számok vannak írva és fizetünk velük a kenyérért. A pénz és az összes hivatali papír senkinek sem szükséglete, csak arra kell, hogy működtesse a kapitalista rendszert.

Sok ember csak öregkorában jön rá, hogy egész életét értelmetlen munkára áldozta és csak várta, hogy egyszer majd boldog lehessen. A kapitalista termelésben a bérmunkásnak nincs hatalma a saját tevékenysége fölött, a tőke érdekei szabják meg, hogy mit tehet és mit nem. Sokszor az illető nem is tudja, hogy miért kell megtennie nap, mint nap, percről percre azt a mozdulatot a futószalag mellett. Nem tudja, ki és mire fogja használni az elkészült terméket, közömbös, idegen számára a saját terméke, emiatt az életének az a jelentős része is, amikor dolgozik. Ezáltal a munkás elidegenedett saját alkotó énjétől, saját magától is. Az értelmetlen, elidegenedett robotszerű munka lehúzza, üressé, boldogtalanná teszi az embert.

Másfelől azok, akikre a tőkének épp nincs szüksége a termelésben, mert nélkülük nagyobb profitot termel, mint velük, munkanélküliségre vannak ítélve. Ekkor a létfenntartásuk is épphogy biztosítva van, emellett gyakran szenvednek attól, hogy feleslegesnek, haszontalanoknak, sőt, élősködőknek érzik magukat.

Végül is, ha a prolinak van munkája, akkor sokszor agyondolgoztatják, és a tőke szükségleteinek megfelelően, rabszolgaként kell leélnie aktív életének nagy részét. A manapság "divatos" foglalkozatási formák, amelyekkel kapcsolatban elhitetik velünk, hogy egy szabadabb élethez segítenek hozzá, valójában a kiszolgáltatottságot, a létbizonytalanságot növelik. Ilyen a részmunkaidős állás, a kötetlen munkaidő, a határozott idejű szerződések stb. A rész-, illetve a kötetlen munkaidő vonzó lehet pl. egy anya számára, aki a kisgyereke miatt nem tud napi 8 órában dolgozni, és annak a látszatát kelti, hogy van választási lehetőség. Ezzel szemben a gyakorlat az, hogy egy "4 órás munkahelyen" a fizetés a 8 órás munkáért kapott bér fele, a munkaidő viszont általában több mint 6 óra. A kötetlen vagy rugalmas munkaidő pedig elsősorban a munkaadó oldaláról kötetlen, tehát a munkás kénytelen szinte bármikor, bármeddig rendelkezésre állni. Ha pedig nem alkalmazkodik ezekhez a feltételekhez, könnyen elveszítheti az állását. A másik esetben (pl. biztosítási ügynököknél) tényleg rajtad múlik, mennyit dolgozol, de nincs garantálva, hogy tudsz annyit teljesíteni, hogy megélj belőle, és többnyire olyan nagy a konkurencia, hogy teljesen bizonytalan, lesz-e még holnap is vacsorád.

Nem csak a munkánktól, önmagunktól, hanem embertársainktól el vagyunk idegenedve, ezt valahol mindenki érzi, a burzsujok is. A legtöbb ember a saját kis problémáival foglalkozik (amelyek neki minden esetben nagy problémáknak tűnnek), a többi embert közömbösnek, idegennek látják. Az emberi kapcsolatok kiüresednek, gépiessé, rutinszerűvé válnak. Így aztán az emberek magányosak, szeretethiánytól szenvednek.

Mivel a munkás létében függ a tőkétől, ki van szolgáltatva a vállalatnak, ahol dolgozik, a közvetlen és a távoli főnökeinek. A kisvállalkozónak nincsen főnöke, de ő is ki van szolgáltatva a nagyvállalatoknak, a piac szeszélyeinek, a kormánynak. A kiszolgáltatottság, a létbizonytalanság az emberek többségének mindennapjait áthatja.

Emiatt a társadalom alapvető érzése a félelem, a szorongás: a gyerek fél az apjától, a diák a tanárától, (tanár a diákjától), a melós a főnökétől, a munkanélküliségtől, a nyomortól, a hajléktalanságtól, az asszony sok esetben a férjétől (ha nincs az asztalon az ebéd, csattan a pofon). Általában az emberek félnek attól, akiknek hatalmuk van fölöttük, akik a hierarchiában fölöttük állnak. Emellett vannak, akik félnek, hogy a többiek lenézik őket, ha nincs jó kocsijuk, menő cuccaik. Mindenki szorong a magánytól, a boldogtalanságtól, még ha nincs is tudatában ennek.

Ez mozgatja az embereket: dolgoznak, hogy legyen pénzük, és megvásárolhassák a boldogságukat vagy a létbiztonságukat árucikkek formájában, hogy belemerülhessenek a fogyasztás örömeibe, hogy addig se kelljen életük ürességére, értelmetlenségére gondolni. Persze minél többet dolgoznak, annál jobban elidegenednek maguktól és társaiktól, annál boldogtalanabbak lesznek, és a reklámok hamis ígéreteinek hatására még több pénzt akarnak keresni: ez egy ördögi kör.

A kapitalizmusban a létbiztonságot a pénz adja. Minél több pénzed van, annál „függetlenebb” vagy, annál kevésbé kell félned a munkanélküliségtől, hajléktalanságtól. Sok ember szemében annál értékesebb egy ember, minél nagyobb vagyona van. Végül is úgy tűnik, hogy az egyes embernek az az érdeke, hogy minél több legyen neki, a többieknek pedig minél kevesebb, mert akkor érezheti nyertesnek magát. Az együttműködés és a szolidaritás helyett az egész társadalmat a verseny és a konkurencia hatja át: az alkalmazottaknak versenyezniük kell, hogy ki dolgozik többet, mert aki lemarad, kirúgják. (Rosszabb esetben nem a teljesítmény dönti el, ki marad, ill. ki kap fizetésemelést, hanem az, ki áskálódik és spicliskedik ügyesebben a másik ellen, kinek sikerül benyalnia magát a főnöknél és kitúrnia a másikat.) A kisvállalkozóknak is versenyezniük kell egymással és a nagyvállalatokkal, akik sokkal erősebbek náluk. A diákoknak versenyezniük kell, ha tovább akarnak tanulni, mert ha nem, még nagyobb szegénység, és létbizonytalanság vár rájuk. Ez a verseny és az ezt természetesnek beállító ideológiák („ha nem küzdesz, eltaposnak”) eltávolítja az embereket egymástól, erősíti az elidegenedést, szorongóvá, boldogtalanná teszi őket.

A kapitalizmusban a termelő vállalatok csak a saját hasznukat nézik, a másik hasonló vállalat és az ott dolgozók közömbösek számukra. Sőt, mivel a másik konkurenciát jelent, még inkább abban érdekeltek, hogy annak minél rosszabb legyen, lehetőleg menjen tönkre, szoruljon ki a piacról vagy hagyja magát felvásárolni. Ezen felül pl. egy cipőgyártó cég, amikor dönt a termelés bővítéséről, nem tudja, hogy mennyi cipőt visz a többi konkurens cég a piacra, minden erőfeszítés/piackutatás ellenére nem látja előre, mennyi fogy majd belőle, valamint, hogy fel, vagy le fog menni a cipők ára. Ez óriási pazarláshoz vezet. (Természetesen előfordul, hogy a konkurens cégek összefognak, pl. kartellt hoznak létre, de ezt is az árak megemelésére, vagyis az emberek ellen használják, nem az emberiség érdekében.)

Feltalálnak egy új dolgot, pl. a mobiltelefont, ezt elkezdik vásárolni az emberek. Mivel ennek a gyártása nagy hasznot hoz, egyre több gyártósort építenek, nagy pénzeket fektetnek bele. Mivel egy kis idő múlva már mindenkinek lesz mobilja, túltermelési válság köszönt be az ágazatban, tönkremegy néhány kisebb cég, elbocsájtanak egy csomó munkást. Ezt a válságot úgy próbálják megelőzni, hogy eleve olyan készülékeket gyártanak, amelyek tönkremennek vagy elavulnak néhány év alatt, hogy muszáj legyen újat venni. (Egész kutatócsoportok foglalkoznak azzal, hogy kiszámítsák, hogyan gyártsanak olyan terméket, ami néhány héttel a garancia lejárta után megy tönkre.) Ez pedig szintén pazarláshoz és környezetszennyezéshez vezet: még több olajat kell kitermelni, elégetni, még több szemét kerül a földekre, a tengerekbe, stb.

Ahogy a termelés bővül, mindig új és új nyersanyagforrások és piacok kellenek, ezek megszerzését pedig más országok kormánya vagy vállalatai akadályozhatják (nem feltétlenül azon ország cégei, ahol a nyersanyagok/piacok vannak, hanem egy másik országé, pl. az amerikai olajcégek nem akarnak másokat odaengedni az iraki olajhoz). Az állami vezetők növelni akarják a saját hatalmukat, és szándékosan gerjesztik a nacionalizmust, hogy az embereket belehajszolhassák egy háborúba és elterelhessék a figyelmet a belső problémákról. Nem kell részleteznünk, hogy a háború milyen óriási szenvedést hoz az átlagembernek, a tőkések pedig nemegyszer meggazdagszanak rajta.

A kapitalizmusban a vállalatok profitját nem csökkenti az a szennyezés, amit kibocsájtanak a levegőbe, a vizekbe, ezen anyagok tisztítása viszont igen drága is lehet. Ezért akár pár dollár többlet-nyereségért ki fogják játszani a környezetvédelmi szabályokat, másrészt teljes erejükből lobbiznak ellenük. A fegyverkezés, a háborúk is hozzájárulnak a környezetpusztításhoz, a globális éghajlatváltozáshoz, ami már az emberiség létét fenyegeti. Aki a természet védelmére kelne, azt háttérbe szorítják, vagy nem engedik, hogy mások is meghallják a hangját: a kapitalista növekedés parancsa mindennél erősebb.

A betegségek jelentős része is „civilizációs” eredetű: a munkahelyi stressz gyomorfekélyt, depressziót okoz, gyakoriak a munkahelyi balesetek a védőfelszerelés hiánya miatt; az ételünkbe mérgeket (káros mesterséges anyagokat) raknak, a levegő, víz stb. szennyezett. Lelki problémáinkra, a szorongásra, a szeretethiányra, az elidegenedettségre gyors „megoldásokat” keresünk, hiszen „nincs idő” másra, ezért fordulnak sokan az alkoholhoz, cigarettához, gyógyszerekhez. A természet rendjének megzavarása újabb járványokat és természeti katasztrófákat okoz, amelyek emberek millióit ölik meg vagy fosztják meg nyomorúságos otthonuktól, főleg a szegényebb országokban. (Megjegyezzük, hogy a természeti katasztrófák ellen a gazdagabbak sokkal könnyebben védekeznek, pl. a forróság ellen légkondit használnak, az árvizek elől masszív épületeikbe menekülnek.)

Nem arról van szó, hogy mindezek a kapitalizmus rendellenes, hibás működéséből következnek, amelyeket kormányváltással vagy jobb törvényekkel stb. orvosolni kellene, hanem ezek „természetesek”, vagyis szükségszerűen adódnak a kapitalizmus normális működéséből. Tehát a sokféle baj okát nem egyes elszigetelt eseményekben, intézkedésekben keressük, hanem fokozatosan felismerjük, hogy az egész társadalommal baj van. Ahogy valaki egyre inkább átlátja az összefüggéséket, lemond arról, hogy kis módosításokért, reformokért küzdjön, pl. új alkotmányért vagy szigorúbb munkavédelmi törvényekért. Minden társadalom egy összefüggő egészet, egy teljességet, egy totalitást alkot. Mi ezt az egészet akarjuk megváltoztatni, nem reformok, hanem forradalom útján.

Kik azok a proletárok?

Erre a kérdésre többféleképp lehet válaszolni. Megnézhetjük, hogy a jelenlegi "modern" társadalomban és elsősorban a termelésben ki milyen szerepet tölt be. Azt látjuk, hogy az emberek döntő többsége nem tudja megszerezni a létfenntartásához szükséges javakat, csak akkor, ha el tudja adni magát, a munkaerejét a tőkének. Csak akkor él meg, ha a tőke úgy dönt, hogy a segítségével nagyobb profitot termel, mint anélkül, így válik kiszolgáltatottá a tőkés vállalatoknak, a piac szeszélyeinek vagy az állami vezetésnek. Ez a gondolat nem csak néhány ember agyszüleménye, hanem az emberiség többségének mindennapi tapasztalata. Gazdasági/szociológiai értelemben őket hívjuk proletároknak. Tehát egyáltalán nem csak a gyári munkások a proletárok! Mi is ide tartozunk és valószínűleg Te is. Az értelmiségiek (tanárok, orvosok, mérnökök, jogászok) nagy része is proletárnak tekinthető. Kivételt képeznek azok, akik nagyon magas pozícióban dolgoznak (sok embernek parancsolnak, sokan függnek tőlük, pl. politikusok, katonai és rendőrségi főtisztek) vagy olyan sok pénzt halmoztak fel, hogy már abból is gond nélkül megélnének (sztárügyvédek, sok hálapénzt kapó orvosok). Ők az uralkodó osztályhoz tartoznak akkor is, ha jogi értelemben munkavállalók.

Proletariátusról, mint osztályról akkor beszélünk, ha a kizsákmányoltak felismerték, hogy érdekeik ellentétesek az uralkodó osztállyal és a céljaik eléréséért tenni is próbálnak valamit. Ez lehet pl. sztrájk vagy forradalom. Itt feltételezzük, hogy proletárok osztályöntudattal rendelkeznek, vagyis tudatában vannak annak, hogy céljaik közösek és ellentétesek a kizsákmányolók céljaival.

Aki szegény és kiszolgáltatott, általában sokkal inkább szemben áll a jelenlegi rendszerrel, mint aki gazdag és gondtalan. A forradalmat ezért proletárok robbantják ki, a burzsujok pedig többnyire ellene vannak. Hangsúlyozzuk, hogy mindig vannak kivételek: sok prolit megtévesztenek a burzsoá szónoklatok, (melyeknek hatására ezek a megtévesztett kizsákmányoltak pl. fasiszta politikusokat akarnak hatalomra segíteni, hogy a változatosság kedvéért azok lopják meg őket), vagy pl. a katonák nem akarnak, vagy nem mernek a tisztjeik ellen fellázadni, inkább a népet gyilkolják. A másik oldalon mindig voltak gazdagok, akik a mi oldalunkra álltak, ilyen volt a kommunista Engels, az anarchista Bakunyin és Kropotkin is (utóbbi orosz nagybirtokos nemes volt). Tehát mi nem mondjuk azt, hogy mindenki, aki gazdagnak született, az ellenségünk – ez attól függ majd, hova áll a forradalomban. Van viszont sok olyan burzsuj, aki abból gazdagodott meg, hogy lenyúzta a prolik bőrét is, és ha fellázadunk, mindent megtesznek azért, hogy leverjenek minket. Az ilyenekkel szemben nem lehetünk türelmesek, hiszen ha nem teszünk ellenük valamit, elpusztítanak minket.

Érdemes megjegyezni, hogy nem azért várjuk a proletariátustól a kapitalizmus megdöntését és az új, jobb társadalom megteremtését, mert azt gondoljuk, hogy az egyes prolik jobbak, erkölcsösebbek lennének, mint a burzsujok. Egyszerűen a burzsoázia nemcsak hogy nem akarja, nem is tudja megdönteni a kapitalizmust a proletariátus nélkül, míg a proletariátus megdöntheti azt a burzsoázia segítsége nélkül, sőt, ellene harcolva. Amíg a prolik hajlandóak húzni az igát, nem várható lényeges javulás.

Mi a kommunizmus, mi a proletárdiktatúra?

Az a folyamat, amelynek során a proletariátus megszerzi a termelés, és általában a saját létfeltételei feletti uralmat, felszámolja a tulajdont. Az emberiség érdekei és szükségletei lesznek a meghatározóak a profit diktatúrájával szemben. A kapitalizmust kompromisszumok nélkül meg kell szüntetni, ez pedig csak forradalmi úton és csak világméretekben lehetséges. Ezen az úton nem állhatunk le egyezkedni a kapitalistákkal, az ellenforradalmi szerveződések ellen erővel kell fellépni: ezért lehet diktatúrának nevezni. Később kifejtjük majd, hogy ennek semmi köze a leninista pártok diktatúráihoz.

Mi, kommunisták, nem egyenlő jövedelmeket követelünk, hanem a pénz és általában a csere eltörlését és ezzel együtt az osztálytársadalmak összes kísérőjelenségének (állam, túltermelési válságok, munkanélküliség stb.) felszámolását.

A kommunizmusban a társadalom összessége veszi birtokba a termelést és az elosztást. A munkát szabad alkotói tevékenység váltja fel. Lehetséges, hogy azok a termékek, amiket termelőik nem használnak fel, egy közös raktárba kerülnek, hogy mások is felhasználják azokat. Nagyon fontos, hogy innen a kapitalizmusból nem lehetséges pontosan megmondani, milyen is lesz a kommunista társadalom. Egy középkori kisiparos sem tudhatta, hogy milyen lesz a kapitalizmus. Tehát a jelenben nem az a kommunista mozgalom feladata, hogy álmodozzon, és részletes utópiákat dolgozzon ki, hanem hogy elemezze és megértse a jelenlegi társadalmat, azt, ahogy idáig fejlődött, segítsen a többi proletárnak, hogy ők is megértsék ezt, hogy megszervezzük önmagunkat a kapitalizmus megdöntésére. E nélkül a kapitalizmus megsemmisíti az emberiség létfeltételeit, ami újabb, még pusztítóbb háborúkhoz és barbársághoz vezet.

Mi az anarchizmus?

Az "anarchia" szó a hétköznapi használattal ellentétben nem zűrzavart és fejetlenséget jelent, hanem uralomnélküliséget. Mint ahogy a monarchia azt jelenti, hogy egy ember uralkodik, az anarchia azt, hogy senki sem uralkodik a másik ember felett. A politikai – gazdasági elnyomás mindig is kitermelte az ellene való lázadást, még ha ez nem is fogalmazódott meg tisztán és következetesen. Az anarchizmus lényege nem a hatalmat gyakorló személyek megtámadása, hanem magának a hatalomnak, mint emberek közti viszonynak az elutasítása, a hierarchia tagadása. Hangsúlyozzuk, hogy az anarchisták hierarchia-ellenessége nem korlátozódik csupán az államra vagy a kormányra. Magában foglalja az összes tekintélyelvű gazdasági, társadalmi és politikai viszonyrendszert, különösen azokat, melyek a tőkés tulajdonnal, és a bérmunkával kapcsolatosak. Aki dolgozott már pl. gyárban, tudja, hogy ott az ember igenis alá van rendelve a főnökének, a cégnek, végső soron a profittermelés szükségleteinek; még akkor is, ha vannak „rendes”, „engedékeny” főnökök. Alapvető fontosságú, hogy mi anarchisták nem egy szervezetlen, hanem egy teljesen másként, sokkal jobban megszervezett társadalmat akarunk. Bár az anarchizmusnak ellentmondásmentes elméleti alapjai vannak, az nem pusztán, sőt nem elsősorban egy utópisztikus elméletet, filozófiai gondolkodásmódot vagy eszmerendszert, hanem állandó küzdelmet is jelent. Ez a küzdelem az elnyomott és kizsákmányolt tömegek társadalmi mozgalmában, a jelenlegi és a múltbéli társadalmak gyakorlati tagadásában ölt testet. Az anarchizmust nem néhány bölcselkedő találta ki az íróasztal mellett ülve, hanem a társadalmi valóság embertelensége és az emberekben mindig is meglévő szabadságszeretet termelte ki. A tollforgató emberek inkább csak megfogalmazták, olvasható formába öntötték az anarchista elméletet, a valós harcok során azonban gyakran csak a „műveletlen” tömegek után kullogtak.

Tehát mi nem azt mondjuk, hogy nem a megfelelő személyek kezében van a hatalom, hanem azt, hogy ne legyen senkinek hatalma a többiek felett. Aki kezében hatalom van, szükségképpen a saját (és a rokonai, barátai) érdekeit fogja a többiek érdekei elé helyezni: a mások fölötti hatalom, a hierarchia megrontja, korrupttá teszi az embert. (Szerintünk a legtöbb ember nem eredendően „rossz”, hanem a körülmények, a társadalmi viszonyok teszik azzá: kihozzák belőlünk az önzést, az erőszakot, a pénz utáni sóvárgást, a hatalomvágyat.)

A történelem folyamán mindig voltak olyan mozgalmak, amelyekben az elnyomottak célja a teljes felszabadulás, a kizsákmányolás teljes megszüntetése volt. Ennek a megvalósítását nem egészen egyformán képzelték el, és eszméiknek, mozgalmuknak nem mindig ugyanazt a nevet adták (a középkorban pl. vallási köntöst is felölthetett). A kommunizmus, mint eszmerendszer a bajok okainak keresésekor a gazdasági oldalt, a termelés és a tulajdonviszonyok elsődlegességét hangsúlyozza, az anarchizmus többnyire a politikai, társadalmi intézmények felől közelíti meg a problémát. A történelemben ez a két eszme sajnos gyakran különböző mozgalmakban jelent meg, amelyek néha egymással ellentétben állónak képzelték magukat, pl. Marx és az anarchista Bakunyin követői. Ez a megosztottság az osztályharc egyik problémája, részben emiatt nem tudott kiteljesedni. A végcél azonban mindig ugyanaz volt, az anarchista-kommunista társadalom (még ha nem is nevezték így), de az oda vezető úttal kapcsolatban nézeteltérések voltak. Ettől függetlenül az anarchizmus és a kommunizmus ugyanazon érem két oldala, aki elválasztja őket egymástól, súlyos hibát követ el. Valóban, már a Marx-Bakunyin konfliktus után nem sokkal megjelentek azok (pl. Johann Most), akik az anarchizmus-kommunizmus elválasztás értelmetlenségét megértve egyesítésre törekedtek. Később is sokszor a magukat anarchistának és kommunistának (pl.: tanácskommunistának) nevező emberek együtt küzdöttek a kapitalizmus, illetve az állam megdöntéséért.

Miért nem kommunisták a bolsevikok? Miért nem volt valójában kommunizmus a múlt rendszer?

A bolsevizmus alatt mi leginkább az olyan irányzatokat értjük, akik kommunizmust hirdetnek, de valójában államkapitalizmust akarnak, ide tartozik Leninen kívül pl. Sztálin, Trockij, Mao, Kun Béla, Rákosi, Kádár, Thürmer Gyula. Ők többnyire elfogadják azt, amit Lenin mondott a szocializmusról, amely szerinte a kapitalizmus és a kommunizmus közötti átmeneti időszak. Lenin már 1917-ben arról írt, hogy a szocializmus tulajdonképpen állammonopolista kapitalizmus, 1921-re pedig odáig jutott, hogy egy bő harmincoldalas írásban (A terményadóról) érvelt amellett, hogy először az államkapitalizmust kell felépíteni Szovjet-Oroszországban, és követendő példaként a német hadigazdaságot jelölte meg.

Velünk ellentétben a bolsik úgy gondolják, hogy részt kell venni a burzsoá intézmények, főként az állam tevékenységében és irányításában, pl. indulni lehet a parlamenti választásokon. Azt hirdetik, hogy a kapitalizmus és a kommunizmus között olyan átmeneti időszakra van szükség, amit nem alulról történő szervezés, hanem az állam és a bolsevik párt uralma jellemez: a proli csak egy önálló akarat nélküli csavar a gépezetben, ugyanúgy, mint a mai kapitalista cégekben. Magyarul a bolsik szerint úgy kell eljutni a kommunizmushoz, hogy őket hatalomra segítjük, és aztán engedelmeskedünk nekik. Ha valaki nem engedelmeskedik, és nem tapsol, ellenforradalminak bélyegzik, megrágalmazzák, hogy áruló, és a legkegyetlenebb módon elbánnak vele.

Ahol a bolsevikok hatalomra jutottak, létre is hozták a szocializmusnak nevezett államkapitalizmusukat. Ez Magyarországon kb. 1948-tól 1989-ig tartott, Oroszországban már 1918-tól. Megjegyezzük, hogy ott a bolsevizmus első megjelenésénél (1917) voltak valóban antikapitalista tendenciák (eltörölték a tőkés és a földbirtokos tulajdont), csakhogy a termelés az állam kezébe került, a munkások kizsákmányolását az állam folytatta. Fennmaradt a csere, a pénz, a bérmunka, a hierarchikus, bürokratikus állam, amely sokszor még kegyetlenebbül elnyomta a proletárokat, mint a nyugati magán-kapitalista rendszerek. Tehát mivel az alapvető viszonyok nem változtak meg, szükségképpen visszaidomult a kapitalizmushoz. Ezeknek a rendszereknek tehát semmi közük nem volt a kommunizmushoz. Rendszerük nem proletárdiktatúra, hanem inkább proletár-ellenes diktatúra volt.

A bolsevik elmélet úgy akar kommunizmust, hogy szemben áll az anarchizmussal, szükségesnek állítja be a hierarchikus államot, a párt-elit parancsuralmát. Ennek megfelelően a bolsevikoknak a gyakorlatban a hatalom a legfontosabb: ők verték szét azokat a kísérleteket, amelyekben az emberek kommunista módon próbáltak élni, rengeteg valódi kommunistát megkínoztak, megöltek vagy munkatáborba hurcoltak. Talán még többet ártottak a kommunizmusnak, mint a fasiszták, pedig azok is igyekeztek.

Mi a baj a fasizmussal?

A fasizmusnak számos változata van. Jellemző rájuk, hogy egyes népeket, etnikumokat alacsonyabb- vagy felsőbbrendűnek tart, és az erős, a gazdaságba és az egyének életébe beavatkozó államot képzeli ideálisnak. Ez a beavatkozás természetesen a politikai vezetők és a nagytőke érdekében történik. A fasizmus valójában a tőkések eszköze arra, hogy a kizsákmányolást fokozzák. Erre bizonyíték az is, hogy Németországban és Olaszországban is a fasiszták megszüntették a szakszervezeteket és ellehetetlenítettek mindenféle érdekvédelmet, aminek következtében a reálbérek jelentősen csökkentek, miközben a tőkések profitja nőtt. Végeredményben a fasizmus nemzeti, faji és egyéb alapon megosztja a proletariátust, hogy teljesen alárendelje az uralkodó osztálynak.

A rasszizmus, a cigánygyűlölet a jelenlegi „demokratikus” társadalomban is csak az uralkodó osztályt segíti. Az osztálytársadalom (amilyenben most is élünk) alapvető jellemzője a rétegződés, a rétegek pedig sok esetben kulturálisan különböznek. A kulturális és értékrendi különbségek pedig különböző konfliktusok forrásai is lehetnek. (Ezeket a fasiszták, és egyes nacionalisták igyekeznek biológiai, illetve egyéb természeti okokkal magyarázni.) A rétegződés gyakran szoros összefüggésben van az etnikai viszonyokkal. Történelmi tény, hogy az elnyomott kisebbségek harcuk során kevésbé hajlamosak felismerni az osztályellentéteket, ez csak a jogi egyenlőség, vagy függetlenség kivívása után történik meg leginkább. A kisebbségek sok esetben nacionalisták lehetnek, ami azt jelenti, hogy egységesen fellépnek a többségi csoport ellen, ellenségesek lesznek velük, és nem törődnek azzal, hogy valójában egy osztályba tartoznak.

Az úgynevezett „antifasiszták” többsége vagy bolsevik, vagy a jelenlegi „demokratikus” magán-kapitalizmust védi, elhallgatja az osztályharcot és elmossa az osztályellentéteket, ugyanúgy, mint a fasiszták. Mi semmilyen közösséget nem vállalunk velük, ugyanis semmilyen módon nem akarjuk a kapitalizmust támogatni. A fasizmus elleni harc nem választható le a kapitalizmus elleni harcról. Ettől függetlenül képmutatónak tartjuk az olyan antifasiszta irányzatokat, amik csak a fehér rasszizmus ellen lépnek fel: ezzel hozzájárulnak a rasszizmus fejlődéséhez minden bőrszín körében. Az emberek nem véletlenül vagy unalomból lesznek rasszisták, hanem pl. azért mert szomorú tapasztalataik vannak, és nem tudnak választ találni a konfliktusaik forrására. (Vagy néha azért, mert érdekükben áll.)

Miért utasítjuk el a szocdem, baloldali, harmadikutas stb., politikákat?

A szociáldemokrácia (a hivatalos „baloldal”) eredetileg antikapitalistának mondta magát, de már a kezdetektől benne volt a kapitalizmussal való megalkuvás. Azt hirdette, hogy a munkások pártján áll, és az ő hátukon jutott be a hatalomba. Ennek során a polgári társadalmon belüli küzdelmeihez idomította, kiherélte a kommunista elméletet, s ezzel elvette annak élét. Például azt hirdette, hogy a parlamenti demokrácia eszközeivel kell a kapitalizmus ellen küzdeni, a bürokratikus-hierarchikus államot kell a kizsákmányolás ellen felhasználni, törvényekkel, rendeletekkel küzdeni az elnyomás ellen. Persze ténylegesen véghezvitt néhány reformot, amivel a munkások életét könnyítette (pl. sztrájkjog), de ezzel is csak a kapitalista kizsákmányolás fennmaradását szolgálta.

Arra, hogy a férfiak elnyomják a nőket, a burzsoá rend keretei között maradó válasz a feminizmus. Sok feminista a kapitalista rendszeren belül szeretné „felszabadítani” a nőket anélkül, hogy az alapvető struktúrákhoz hozzányúlna, pedig ez nem lehetséges. Hasonlóan, a színes bőrűek kirekesztése miatt létrejött az antirasszizmus, az emberi élet feltételeinek pusztítása miatt a környezetvédő mozgalom, ugyanúgy létezik a család, az iskola kérdésére adott burzsoá válaszok (reformok és reformista mozgalmak) összessége is. Ezek néhány problémát ragadnak csak ki a probléma-tengerből, nem foglalkoznak a mélyebb összefüggésekkel, és emiatt sokszor inkább a kapitalizmus elleni totális küzdelmet akadályozzák.

A kapitalizmus gazdasági és környezetvédelmi problémáinak kezelésére jött létre a harmadik út mozgalma. Az első két útnak a „demokratikus” magán-kapitalizmust és a bolsevik államkapitalizmust tartják, amelyet kommunizmusnak neveznek, tehát eleve hamis fogalmakból indulnak ki. A harmadik utas programoknak aztán rendkívül sok változata alakult ki. Van, amelyik a kamatfizetést akarja megszüntetni, vagy a profitból részt juttatni a munkásoknak, esetleg bevonnák a munkástanácsokat, a szakszervezeteket az üzemek irányításába. Sokszor antikapitalista jelszavakat hangoztató nacionalisták (pl. MIÉP) is harmadik-utasnak nevezi magát. Közös jellemzőjük, hogy csak részlegesen bírálják a kapitalista totalitást, szükségesnek tartják pl. a hierarchikus államot, a pénzt.

Mi nem részmegoldásokat, tüneti kezelést akarunk. A jelenlegi társadalom ezer sebtől vérzik, napjai meg vannak számlálva. Felesleges azzal foglalkozni, hogy részproblémákra próbálunk megoldást találni: ez olyan, mint ha egy haldokló embert próbálnánk kisminkelni, hogy jobban nézzen ki.

Miért nem megoldás az úgynevezett nemzeti összefogás?

Mit jelent egyáltalán az, hogy nemzet? Úgy beszélnek erről, mintha létezne egy közösség, pl. a magyar emberek közössége, akiknek a főbb érdekeik azonosak. Azok, akik nemzetről beszélnek, mindig úgy gondolják, hogy a nemzetbe a burzsujok is beletartoznak, vagyis velük is össze akarnak fogni. Nem tudják, vagy nem akarják megérteni, hogy a társadalom két legfontosabb osztálya között feloldhatatlan érdekellentétek vannak, és úgy gondolják, hogy a kapitalizmus főbb problémáit meg lehet oldani a kapitalizmuson belül. Valójában azt mondják, hogy a magyar tőkés az nem kizsákmányoló, csak az idegen (pl. zsidó) tőkés az.

A nemzet nem valóságos, hanem inkább csak képzelt közösség (Marx: „A munkásnak nincs hazája”). Ugyan milyen közösségbe tartozik egy milliárdos és egy hajléktalan? Ugyanazt a nyelvet beszélik? Ez édeskevés ahhoz, hogy egymás oldalán küzdjenek. Érdekes, hogy a nacionalisták a magyarul beszélő zsidókkal már nem akarnak összefogni, ők valamiért nem tartoznak a nemzethez. Maga az a hit is, hogy a nemzet egy közösség, csak a feudalizmus hanyatlásával, a felvilágosodás környékén alakult ki, azelőtt a nemzet csak a nemesség közösségét jelentette. A középkorban az emberek inkább a társadalmi réteghez (jobbágy/nemes), vagy a vallási felekezethez való tartozás alapján különböztették meg magukat.

A nacionalisták tábora is tőkésekből és prolikból áll. Az ilyen tőkések (más tőkésekhez hasonlóan) nagyobb hatalmat és több profitot akarnak, és úgy gondolják, hogy a külföldi tőke korlátozásával ők jól járnának. Kedvelt szlogenjük, hogy „meg kell védeni a magyar kis- és középvállalkozókat a külföldi nagytőke versenyétől”. A szerencsétlen prolikkal pedig elhitették, hogy a zsidók, kínaiak, románok, stb. a bajok okozói és így ezek azért harcolnak, hogy nemzeti lobogók alatt zsákmányolják ki őket. A nemzetiség hangoztatása minden esetben a világproletariátus megosztása felé mutat.

Mi nem a magyar burzsujokkal, hanem az egész világ kizsákmányoltjaival akarunk összefogni. Minket nem érdekel, hogy az illető magyar, román vagy néger: ő is ugyanattól a kapitalizmustól szenved, mint mi, ugyanúgy az az érdeke, hogy megdöntse a jelenlegi rendszert, még ha ez nem is tudatosul benne. Úgy is fogalmazhatunk, hogy internacionalisták vagyunk. Fontos, hogy ez nem azt jelenti, mint a bolsevikoknál, hogy valahonnan külföldről (pl. Moszkvából) jön a parancs, amit nekünk végre kell hajtani: mi tagadjuk a hierarchiát, a parancsolgatást.

Mi a garancia, hogy működni fog, amit mi akarunk?

Azt, hogy az anarchista/kommunista társadalom működni fog, lehet bizonyítgatni és lehet ellene is érvelni. Mivel a jövőt pontosan senki sem láthatja, a végső bizonyítást csak a gyakorlat, a forradalmi tevékenység adhatja meg. Mi a véleményünket nem elsősorban okoskodásra, hanem az osztályharcok eddigi eredményeire alapozzuk. Ezek az eredmények, és általában az osztályharc folyamata a legtöbb ember számára jórészt ismeretlenek. Az egyik fő feladatunk éppen az, hogy ezeket feldolgozzuk, a tanulságokat levonjuk, és minél több emberrel megismertessük.

Például 1917 és 1922 között Ukrajnában sikerült olyan közösség felépítését megkezdeni, amely nem ismert kormányt és kizsákmányolást, amelyben nem uralkodott sem a tőke, sem az egyház, még csak egy párt sem. Rövid időre sikerült megtörni a nyereségvágy diktatúráját az emberi élet felett: tagadni a bérmunka társadalmát, a termelés céljául a közösség saját szükségleteit állítani; ezek az emberek ugyanakkor harci közösséget is alkottak, amely jó úton haladt az ember ember fölötti uralmának, a kizsákmányolás viszonyainak végérvényes megszüntetése, a kommunizmus felé. Megvalósulni látszott az emberiség ősrégi álma egy olyan társadalomról, ahol nincsen sem kormány, sem parlament, nincsenek törvények és rendőrség, amely végrehajtaná őket; röviden egy kizsákmányolás- és elnyomásmentes szabad emberi közösség. Az anarchizmus vörös-fekete zászlója alatt szabad paraszti kommunák művelték a földeket, a városokban a munkások kommunái szervezték az ipari termelést, proletáriskolák, színházak, újságok jöttek létre, óriási kongresszusokat rendeztek a fellázadt kizsákmányoltak - részben ezek voltak az új proletárközösség irányító szervezetei -, ütőképes partizáncsapatokat szerveztek, melyekben nem voltak tisztek és nem volt hadkötelezettség. Megvoltak persze a gyengeségei, a hibái is ennek a társadalmi mozgalomnak, és végül Leninék óriási katonai túlerejével nem tudtak dacolni.

Spanyolországban az 1936-39-es polgárháború alatt (főként Katalóniában és Aragóniában) is hasonló játszódott le, a sztálinisták még a fasiszták odaérkezte előtt szétzúzták a kommunák többségét.

Ezek a tapasztalatok azt mutatják, hogy az emberek igenis képesek belátni, hogy akkor is elő kell állítani az élethez szükséges dolgokat, ha nem kényszeríti őket erre a munkafelügyelő, és nem fenyegetik meg őket fizetéscsökkentéssel, kirúgással. Aki azt gondolja, hogy a kommunizmus nem működhet, mert az emberek kényszer nélkül nem csinálnának semmit, csak söröznének és néznék a tévét, a mai – kapitalista - tudatból indul ki. Ma „A dolgok, melyeket a munkás béréből megvesz, először is fogyasztói javak, melyek lehetővé teszik számára a túlélést, munkaerejének újratermelését, hogy továbbra is képes legyen eladni azt; és látványok, a passzív csodálat tárgyai. A munkás passzívan fogyasztja és csodálja az emberi tevékenység termékeit. Nem cselekvő személyként létezik a világban, amely átalakítja azt, hanem cselekvésre képtelen szemlélőként „boldogságnak” nevezheti a tehetetlen csodálat eme állapotát, és mivel a munka fájdalmas, vágyhat arra, hogy „boldog”, azaz inaktív legyen egész életében (ami a halvaszületettséghez hasonló állapot). Az áruk, a látványok fogyasztják őt; az élő energiát passzív csodálatra használja el; a dolgok fogyasztják őt.” (Freddy Perlman)

Sokan arra hivatkoznak, hogy az „állatoknál is az erősebb győz”, ott is hierarchia van. Szerintünk viszont egyértelmű, hogy az emberi tudat nagyrészt társadalmi termék. Ha Tarzanként nőnél fel a dzsungelben (vagy éppen gépek táplálnának és senki sem szólna hozzád születésedtől), nem lennél ember, csak testileg. Lényegében minden gondolatod, szokásod, gesztusod másoktól van, az egyes ember csak néhány új dolgot tesz hozzá, vagy újszerűen kombinálja a meglévőket. A társadalmi tudatot régen a család, a barátok és a munkatársak közvetítették az egyén felé, részben ma is, de ezeknek egyre kisebb a szerepe, a médiának, (általában a tudatformáló-iparnak) pedig egyre nagyobb. Apuka is a tv-t nézi, ő is valamilyen politikai pártnak hisz, vagy ha nem hisz, akkor is azokon a kérdéseken gondolkodik, amit a politikusok, a média, a pap stb. felvet, hiába foglalkozik sokat a gyerekével, rá is a globális társadalmi tudat fog hatni. Senki sem lehet független, mindenkinek a tudatát áthatja a kapitalizmus, mint totális rendszer. Nem csak behatol a már kész gondolkodásba, hanem meghatározó szerepet játszik a létrejöttében.
A médiát pedig a tőke érdekei közvetlenül vezérlik, ő maga is a tőke, a hatalom része és eszköze. Persze egyes újságírók és kiadványok megpróbálhatnak szembe menni ezzel, de általában ezek is csak részlegesen tagadják a totalitást (pl. indymedia), vagy pénz és reklámok hiányában igen kevesen ismerik meg őket (pl. www.holnaputanujsag.eoldal.hu).

A vallás, a művészet, vagy a szórakoztató irodalom mind részt vesznek a totalitás kialakításában, újratermelésében, egyúttal ők is ennek a termékei. Egymással kölcsönhatásban járulnak hozzá az elszigetelt állampolgári tudat újratermeléséhez, ahhoz, hogy nem egységet alkotunk a többi emberrel, nem együtt küzdünk egy jobb társadalomért, hanem ki-ki behúzódik a saját kis odújába és unottan bámulja a tévét. Ezzel végül is a társadalmi rend, a tőkés termelés fennmaradását segítik elő. Amíg a számítógéppel játszol, addig sem foglalkozol a rendszer megdöntésével; nem teszel fel kérdéseket a működésével kapcsolatban, hiszen a gondolkodásodat kellően eltérítették és eltompították. A legtöbb ember annyira elfárad és elfásul a mindennapok monotóniájától, hogy arra nem veszi a fáradságot, hogy saját álláspontját kidolgozza, csak hagyja, hogy a média kimossa az agyát.

Egyáltalán nem állítjuk, hogy az emberek egyformák, vagy egyformán kellene élniük. Azt akarjuk, hogy mindenkinek meglegyen a lehetősége az emberhez méltó élethez és az önmegvalósításhoz, harmóniában önmagával, embertársaival és a természettel. A kommunista társadalomnak gondoskodnia kell minden tagjának szükségleteiről. Azt is meg kell szervezni, hogy mindenki részt vehessen ebben a gondoskodásban, vagyis értelmes, alkotó emberi tevékenységet folytathasson. Ha azok, akik ma felesleges munkát végeznek vagy munkanélküliek, mind részt vesznek olyan értelmes dolgok termelésében, amelyekre az embereknek (nekik maguknak is) szükségük van, akkor az egyes emberre sokkal kevesebb termelő tevékenység jut, azaz mindenkinek sokkal nagyobb szabadsága lesz abban, hogy épp mit csinál. A szabad alkotó tevékenység feldobja az embert, célt ad neki.

Tehát az új társadalomban megszűnik a létbizonytalanság és a többi csapás, ami most az embereket sújtja, így a döntő többség ragaszkodni fog az új rendszerhez és küzdeni fog érte. Ez nem naiv ábrándozás, hanem az eddigi forradalmak tanulsága.

Természetesen senki sem láthatja előre a jövőt teljes biztonsággal. Mi (rengeteg olvasás, vita, egyéb után) azt gondoljuk, hogy az emberiségnek két választása van: radikális anarchista-kommunista forradalom vagy kapitalista embertelenség és barbárság.