Anarchizmus (Modern ideológiák)
WILLIAM GODWIN:

Vizsgálódás a politikai igazságosság körében

(Részlet)


I.

Ebben a munkában azzal kívánok foglalkozni, hogy mely közösségi, illetve politikai alakzat, az emberek közötti érintkezésnek, az emberek egymás felé irányuló cselekedeteinek mely - az egyes családi kötelékeken túlnyúló - rendszere szolgálhatná leginkább az emberiség javát. Hogyan lehetne a leghatásosabban megőrizni az egyéni cselekvés sajátos jellegét és függetlenségét a társadalom keretei között. Hogyan lenne megőrizhető az emberi élethez elengedhetetlen biztonság a támadások ellen, és ugyanúgy, hogyan tudná az egyén, értelmének parancsát követve, tehetségét korlátok nélkül kamatoztatni? Miként járulhatnának hozzá az emberi nem egyedei a legtartalmasabban az általános javuláshoz és boldogsághoz? Jelen vizsgálódásunk célja, hogy megkönnyítsük e jelentős kérdések megoldását.

      Mielőtt elmerülnénk ezeknek a fontos kérdéseknek a tárgyalásában, semmi sem tűnik hasznosabbnak, mint hogy egy pillantást vessünk arra, meddig terjed a politikai intézményeknek tulajdonított hatalmi befolyás; más szóval, megvizsgáljuk azt, milyen lehetősége volt az embernek, illetőleg milyen lehetősége lesz a jövőben létezésének társadalmi állapotát megváltoztatni. E tárgy körül meglehetősen eltérő nézetek alakultak ki.

      A legáltalánosabban elfogadott elmélet azt a kérdést veti fel, hogy vajon az állam, illetőleg a társadalmi intézmények kinyilvánított szabályok alapján fejtik-e ki működésüket, vagy másképpen: természetük inkább negatív, mint pozitív formában nyilvánul-e meg. Nem kétséges, hogy az állam alapíttatásának célja, a legszigorúbb értelemben véve, negatív: az állam eredeti feladata, hogy megtartson minket bizonyos előnyök birtokában a belső ellenség vagy az idegen betolakodók esetleges támadásaival szemben. Nem lép-e azonban túl az állam e feladatán, amely betöltésének szükségessége először bírta rá az emberiséget, hogy ezt az intézményt létrehozza?

      Mindazok, akik azt hiszik, hogy az állam megmarad, illetőleg megmaradhat e feladat által szabott határok között, e tárgy tanulmányozását szükségképpen mellékesnek tartják, vagy legjobb esetben is olyannak, ami semmiképp sem fontosabb más kérdéseknél. Ezek a tudósok az ember individuális jellegzetességeit emelik ki, az ember személyes viszonylatait vizsgálják, és azon törekvéseit, vonzódásait, amelyeket belső hajlamai alapján követ. Az imént vázolt szemlélet természetesen a kép leglényegesebb vonatkozását világítja meg. Gondolkodóink feltételezése szerint az ember ilyen irányú jellegzetességei nagy általánosságban a politikai rendszerektől és intézményektől függetlenül tudnak érvényesülni. Szerintük csak a dolgok megszokott ritmusát megtörő, különleges helyzetben vagy más váratlan esemény során képzelhető el, hogy a magánembernek eszébe jusson országa, és az állam csak ilyen helyzetben avatkozhat be az életébe. Ha valami olyat cselekedett, vagy feltételezhetően olyat tett, ami sérti a közösség érdekeit, vagy másnak ilyen cselekedete ellen kell kötelességből fellépnie; vagy ha bármilyen idegen ellenségtől származó veszély fenyegeti a közösséget, amelyben él, - akkor és csakis akkor emlékeztethető az egyén arra, hogy hazája van. Ezek a megfontolások róják rá azt a további kötelezettséget, hogy - még ha közvetlen veszély nem is fenyeget - a politikai szabadság megőrzéséről és a rossz kormányzás elkerüléséről tanácskozzék.

      Úgy tűnik, hogy a legnagyobb hazafiak és az állam kérdéskörével foglalkozó legismertebb írók az itt felvázolt elvekből indulnak ki. Véleményük szerint más tudomány hatáskörébe tartozik az erkölcs és az egyéni boldogság, és máséba a politika. Miközben azonban az emberiség erényeit és boldogságát az állami politikától alapvetően független dologként képzelik el, azt is hozzáteszik, hogy a biztonságot - amely az előbbi gyakorláshoz és az utóbbi élvezetéhez szükséges - csak közintézményeink bölcsessége, illetőleg irányításuk jogszerűsége teremtheti meg. Ezek az írók és patrióták arra is nyomatékosan felhívták az emberiség figyelmét, hogy a tisztesség és a boldogság óráiban se feledkezzenek meg azokról az óvintézkedésekről és a "hatalom egy olyan nemes szellemű rendezéséről", [1] amely intézményeinket bevehetetlenné teszi a korrupció cselei és az önkényuralom arcátlansága számára. [2]

      Miközben nagyon becsüljük e hazafiak munkásságát, s talán még inkább vakmerő szavaikat és rettenthetetlen viselkedésüket, vagyunk olyan bátrak, hogy megkérdezzük: vajon ez az elméjüket foglalkoztató kérdés nem bír-e nagyobb és távolabb mutató jelentőséggel, mint ahogy ők azt feltételezték. Meglehet, hogy az állam nemcsak bizonyos esetekben lép fel házunk értékeinek védelmezőjeként, illetve azok veszélyes ellenségeként. Nem lehetséges-e, hogy beférkőzik legszemélyesebb ügyeink közé is, és szellemével áthatja legbensőbb életünket? Az ókori Görögország és Róma lakói bizonyos mértékben tán nem politikai szabadságuknak köszönhetik-e kiválóságukat a művészetekben s tán részben nem ennek tudható-e be, hogy oly előkelő helyet foglalnak el az emberiség erkölcsi fejlődésének történetében? Nem felelősek-e tán a modern Európa államai irodalmi erőfeszítéseik lassúságáért és következetlenségéért, nem ők tehetnek-e tán lakosaik gyarló önzéséről is? S nem Kelet államait kell-e felelősségre vonnunk azért, hogy a világnak ez a része még mindig nem lépett előre az értelem, illetve a tudomány fejlődése terén?

      Mikor a szkepticizmustól, illetve a kutatás szenvedélyétől hajtva feltesszük ezeket a kérdéseket, fel kell készülnünk arra is, hogy tovább lépjünk rajtuk. A vizsgálódások új, széles mezeje tárul ki előttünk. Ha az állam legrejtettebb magánéletünkbe is beférkőzik, ki húzhatja meg akkor működésének határvonalát? Ha az állam ily kiterjedt hatások forrása, ki határozhatja meg akkor azokat a területeket, amelyek mentesek kell, hogy legyenek befolyásától? Nem lehetséges-e, hogy a világban létező erkölcsi rossz és a sorscsapások, amelyek oly fájdalmasan sújtanak minket, végső soron mind a politikai intézményektől erednek és megszüntetésük csak a politikai intézmények tökéletesedésétől várható? Nem lenne-e elhamarkodott és hiábavaló vállalkozás megkísérelni az emberiség erkölcseit önmagukban és egyenként megváltoztatni? És nem úgy van-e, hogy a politikai intézményeknek a tudás előrehaladásával lépést tartva kell változniuk, ha azt akarják, hogy fejlődésük valódi és állandó legyen? E könyv feladata azt bebizonyítani, vajon igenlő válasz adható-e az itt feltett kérdésekre.

      Célunk megvalósítása érdekében a következő eljárást fogjuk követni: először is tömör áttekintést nyújtunk a politikai társadalomban létező káros jelenségekről, ezt követően bebizonyítjuk, hogy mindezek a jelenségek a közintézmények számlájára írhatók, végül pedig megmutatjuk, hogy ezek a jelenségek nem elválaszthatatlanul részei létezésünknek, hanem megszüntethetők vagy orvosolhatók.



II.

Hogy minél hatásosabban szemléltethessük a politikai rendszerek befolyásának kiterjedtségét, vessünk egy röpke pillantást a politikai társadalom történetére.

      Régi megfigyelés, hogy az emberiség történelme nem más, mint bűnök sorozata. Ha ki akarjuk elégíteni szükségleteinket és biztosítani jólétünket, kívánatos, hogy társadalomban éljünk. Ha elgondoljuk, hogy az emberi faj már a politikai társadalom megformálódása előtt is létezett, úrrá lesz rajtunk a szomorúság. Bár a társadalom legfőbb célja, hogy tagjait a szükségtől és szenvedéstől megvédelmezze, e feladatát rendkívül tökéletlenül tölti be. Szerencsétlenség, betegség, fogyatékosság, halál nem szűntek meg sújtani minket. Ezrével szedi áldozatait az éhínség, tízezrével a dögvész. A legváltozatosabb formákban ront ránk a szenvedés, sóvárgás és elégedetlenség tölti ki napjainkat. Ritka vendég a maradéktalan öröm, és ha meg is látogat, nem marad sokáig.

      Bár sok a rossz, mely az anyagi világ természetéből fakadón a sorsunkra nehezül, nem nevezhető sem kevésnek, sem jelentéktelennek, mégis az embernek mindenek közül a legfélelmetesebb ellensége - amint az a politikai társadalom történetéből világosan látható - az ember maga. A változatos mesterkedések közül, amelyet az ember saját fajtájának pusztítására és gyötrésére eszelt ki, a háború a legborzalmasabb. Miután titkolt bűneitől, kicsinyes gonoszkodásaitól megcsömörlött, a háborúval az ember oly szenvedélynek adózik, mely nemzeteket visz pusztulásba és megtizedeli a föld lakosságát. Az ember a gyilkos fegyvert felebarátja ellen fordítja, fáradhatatlan gondossággal tökéletesíti a rombolás mesterségét, vidámság és pompa közepette halad rettenetes céljának megvalósítása felé. Egész embercsoportok, a legcsodálatosabb képességekkel felruházott érző emberi lények hullanak a porba egy pillanat alatt, vagy apránként pusztulnak el kínok közt gyötrődve, észrevétlenül; marcangolja őket minden fájdalom, ami csak a testet sanyargatni képes.

      Irtóztató kép ez valóban! Látva borzalmait, vigasztalhatjuk-e magunkat azzal, hogy mindez mégsem gyakori jelenség, és hogy éppen ez az, ami a társadalmat még vonzóvá is teheti, sőt kényszerítheti az embert, hogy kereteihez folyamodjék? Vizsgáljuk meg hát ezeket a kérdéseket egyenként.

      Mint az eddigiekből kiderült, a háború a politikai intézmények elszakíthatatlan szövetségese. Történelmünk legkorábbi írásos nyomai hősök és hódítók, Bacchusok, Szeszósztriszok, Szemirámiszok és Küroszok krónikái. Ezek az uralkodók emberek millióit vezették zászlaik alatt és számtalan tartományt döntöttek romba. Seregeiknek csupán elenyésző része tért vissza szülőhazájába, a többit elvitte a betegség, nélkülözés és nyomor. Mindaz a szenvedés, a halál, amit okoztak azokban az országokban, amelyek ellen hadaikat vezették, semmivel sem volt kegyetlenebb annál, mint amit saját honfitársaiknak kellett elviselniük.

      Mihelyt azonban a fentiek letűntek a színről, újabb négy nagy birodalom jelent meg a történelem színpadán: sikeres hódítások, amelyek a meggyötört és megtizedelt, rabigába döntött emberiség kiontott vérével jelezték útjukat. Kambüzésznek az egyiptomiak elleni, Dáriusnak a szkíták elleni, Xerxésznek a görögök elleni hadjárata oly végzetes következményekkel járt, hogy az már a legmerészebb fantáziát is próbára teszi. Nagy Sándor hódításainak számtalan emberi élet volt az ára; Caesar, nevének halhatatlanságát egymillió-kétszázezer ember halálával vásárolta meg.

      Hosszan tartó háborúikkal, hajthatatlan kitartásukkal, amellyel céljaik felé törtek, a rómaiak az emberiség első számú pusztítói közé tartoznak. Itáliai háborújuk több mint 400 évig tartott, Karthágóval 200 évig hadakoztak a fölény megszerzéséért. Mithridatesz háborúja 150.000 római lemészárlásával kezdődött, a keleti uralkodó három ütközetben 500.000 férfit veszejtett el. Őt is legyőzte azonban a véreskezű Sulla, aki másnap már saját országa ellen fordult fegyverével. Mariusszal vívott háborúját száműzetések és vérfürdők kísérték, az öldöklésnek nem szabott határt sem az emberiesség, sem a szégyen. Végül a rómaiaknak is részük lett mindabban a sanyarúságban, amit oly buzgón mértek azelőtt másokra: három évszázadon át dúlták a világot a barbárok hordái, gótok, vandálok, keleti gótok és hunok tengernyi serege.

      Nem kívánom részletezni Mohamed győzelmes bevonulását, sem Nagy Károly jámbor hadainak tetteit. Nem fogom elszámlálni a hitetlenek ellen vezetett keresztes háborúkat, sem Tamerlán, Dzsingisz kán, vagy Aurangzeb dicső tetteit, nem sorolom fel a spanyoloknak az Újvilágban véghez vitt szörnyű pusztításait. De vessünk most egy pillantást Európára, e kiváltságos vidékre, a világ legcivilizáltabb tájékára, vagy még inkább szorítkozzunk csak azokra az országokra, amelyeket Európában a legfelvilágosultabbak között tartanak számon.

      A francia királyságot egy egész évszázadon át szüntelen harcok dúlták, hogy a szász jognak és a Plantagenetek követeléseinek érvényt szerezzenek. Alighogy véget értek ezek a küzdelmek, máris újak törtek ki, vallási háborúk, amelyeknek borzalmairól némi fogalmat alkothatunk magunknak, ha felidézzük La Rochelle ostromát, ahol tizenötezer bebörtönzött emberből tizenegyezer veszett oda az éhségtől és a nélkülözéstől. Vagy felidézhetjük Szent Bertalan éjszakáját is, amelynek vérfürdőjében 40.000 embert mészároltak le. A viszályt IV. Henrik csitította el. A csend azonban nem tartott sokáig: kitört az osztrák uralkodóházzal vívott hatalmi küzdelem, a harmincéves háború. A német vidékek feldúlása után XIV. Lajos háborús próbálkozásai következtek.

      Angliában a Crécynél és Azincourt-nál vívott csaták York és Lancaster polgárháborújának adtak helyet, majd rövid nyugalom után I. Károly és a Parlament harca következett. Alighogy a dicsőséges forradalom megszilárdította az alkotmányt, Anglia máris beavatkozott a kontinens viszályaiba; a háborúkat Vilmos, Marlborough hercege, Mária Terézia és a porosz király neve fémjelezte.

      Hogy milyen ürüggyel vívják az esetek nagy részében a háborúkat? Vajon vállalta volna-e egyetlen értelmes ember is a legkisebb kellemetlenséget azért, hogy eldöntse, VI. Henrik vagy IV. Edward viselje-e az angol koronát? Vajon melyik angol férfi vonta volna ki kardját annak érdekében, hogy hazáját Franciaországtól való megalázó függésbe helyezze, mint ahogy az minden valószínűség szerint történt volna, ha megvalósul a Plantagenetek törekvése? Lehet-e valami siralmasabb annál, mint egy országot nyolc évig háborúban látni csak azért, hogy a gőgös Mária Teréziát a trónon megtartsa, majd újabb nyolc évig háborúzni egy martalócot támogatva, aki kihasználta ugyanennek a királynőnek kiszolgáltatott helyzetét?

      Swift kitűnő leírást ad a háborúk szokásos okairól híres művében, a Gulliver utazásaiban [3]: "Néha két fejedelem azon vész össze, hogy melyikük foszthat meg egy harmadikat országától, amelyre egyiküknek sincs semmi joga. Néha az egyik fejedelem azért köt bele a másikba, nehogy az kössön belé, néha azért indul meg egy háború, mert az ellenség túlságosan erős, néha pedig azért, mert túlságosan gyenge, néha szomszédaink akarják azt, ami a miénk, vagy az övék az, amit mi akarunk, így aztán addig küszködünk, amíg ők elveszik a miénket, vagy nekünk adják az övékét. Igen méltányos ok a háborúra megtámadni olyan országot, melynek népességét megtizedelte az éhség, elpusztította a dögvész, vagy szétzavarta a belső pártvillongás. Igen méltányos háborút kezdeni legjobb szövetségesünk ellen, amikor a volt szövetséges egyik városa vagy országrésze olyan közel fekszik, hogy a mi birodalmunkat szépen kikerekítené. Az is igen törvényes és igazságos, ha egy fejedelem csapatokat küld olyan országba, melynek népe szegény és tudatlan, a nép felét kivégezteti, a másik részét rabszolgává teszi és mindez azért történik, hogy civilizálja és e népet megmentse a barbár életmódtól. Igen királyi, becsületes és gyakori szokás is, hogy amikor egy fejedelem segítségül hívja a másikat, hogy védje meg valamilyen ellenség betörése ellen, a segítségül hívott, amikor elűzte az ellenséget, maga kerítse hatalmába a megmentett országot és megölje, tömlöcbe vesse, vagy száműzze azt a fejedelmet, aki őt segítségül hívta."

      Nem lesz sok okunk az elégedettségre akkor sem, ha az államok külpolitikai üzelmei után belpolitikájuk elveit vesszük szemügyre. Emberek tömegei a legsötétebb nyomorba taszítva élnek, a reménytelenség és nélkülözés újból és újból szerencsésebb társaik nyakára uszítja őket. Az erőszak elfojtására, a társadalmi rend és a béke fenntartására egyetlen módszer van, a büntetés. Korbács, pallos, akasztófa, várbörtön, rablánc és kínpad mind bevett eszközei a meggyőzésnek - ezek a legismertebb instrumentumok, amikkel az emberek elméjébe véssük az engedelmességet. Kevés olyan terület van, ahol teljesebben mutatkozik meg az emberi leleményesség, mint a kínzóeszközök kiagyalásában. Az ezrével számlált korbácsütések a védtelen áldozat hátán, a talpakon csattanó pálca, a végtagok kitekerése, a csontok összetörése, a rőzsenyalábokon elszenvedett máglyahalál, a kereszt és a karó, a kalózok úsztatása a Volgán - mindez csak néhány kiragadott példa a hosszú lajstromból. Mikor az őrült Damienst bíróság elé állították XV. Lajos, Franciaország királya ellen megkísérelt gyilkosság vádjával, anatómusokból tanácsot hívtak össze, amelynek arról kellett döntenie, hogyan lehet egy emberi lényt a leghosszadalmasabb és legváltozatosabb agónia közepette küldeni a másvilágra. Százával mérik azoknak a számát, akiket a tételes jog és a politikai intézmények oltárán évente feláldoznak.

      Tegyük hozzá mindehhez, hogy az állam, amely despota módjára a földbolygó több mint kilenctized része felett uralkodik, olyan intézmény, amiről Locke jogosan állapítja meg, hogy egészében véve: "hitvány és alávaló" és "még magánál az anarchiánál is elítélendőbb". [4]

      A téma jóval részletesebb kifejtésével találkozhatunk Burke: Vindication of Natural Society című művében. Ebben a munkájában az író magával ragadó okfejtéssel és csillogó ékesszólással tárja fel a létező politikai intézmények minden hibáját, az érdekes pedig az, hogy a szerző, szándéka szerint a bűnök jelentéktelenségére szeretett volna rámutatni.

      Még a pártatlan szemlélő is hajlani fog az imént felfestett kép láttán arra, hogy kétségbe vonja a pusztítás szükségességét, ami, mint láttuk, fajtája kezétől ered; és kételkedni fog abban, vajon az embert embertársai szeszélyétől védelmező bevett módszerek az elképzelhető legjobbak-e. Képtelen lesz eldönteni, mi felett szánakozzék jobban: a romlottság, vagy az általa okozott szenvedés felett. Ha mindaz, amiről itt beszéltem, az emberi természetnek elválaszthatatlanul része, akkor talán jobban tennénk, ha fajunk kiváló tulajdonságait inkább végzetes tévedésnek, mintsem csodálatos jótéteménynek tekintenénk akkor, és ne szűnjön panaszunk amiatt, hogy bár sok szempontból az állatok fölé emelkedtünk, mégis természetünket lényegében örökre állati ösztönök uralják.



III.

A politikai társadalmak tökéletlenségeiről alkotott nézetünk még világosabbá válik, ha közelebbről szemügyre vesszük a társadalmak saját belső történetét.

      A világban uralkodó nemzetek belső életét felkavaró legnagyobb bűnök a tulajdon szabálytalan, vagyis erőszakkal, illetve csalárdsággal való megszerzésével kapcsolatosak. Ha létezne olyan ország, amelynek lakosai között egyetlen olyan ember sem élne, aki felebarátjának vagyonára áhítozik, vagy ha egyetlen lakosban sem élne a más vagyona után oly heves és gyötrő vágy, hogy azt akár a renddel és a törvénnyel összeférhetetlen eszközökkel is magához ragadja, akkor ebben az országban bizonyára nem ismernék a bűnt, legfeljebb csak hírből. A kísértés is elvesztené erejét, ha minden ember könnyedén meg tudná szerezni magának az élethez szükséges dolgokat, és szíve a megszerzésük után sem sóvárogna a fölösleges fényűzés után. Magánérdek és közjó láthatóan összhangba kerülne, és a civil társadalomról mindaz a jó elmondható lenne, amit a költők az aranykorról megénekeltek. És most vessünk egy pillantást azokra az elvekre, amelyeknek a tulajdonnal kapcsolatos bűnök a létüket köszönhetik.

      Legelőször is azt az ijesztő méretű vagyoni egyenlőtlenséget kell megvizsgálnunk, ami Európa legfejlettebb államait jellemzi. Ezekben az országokban hatalmas tömegek élnek megfosztva szinte mindentől, ami csak az életet nyugalmasabbá és elviselhetővé teheti. A szegények a legnagyobb igyekezettel sem tudják éhségüket csillapítani. Az asszonyok és a gyermekek elviselhetetlen teherként nehezednek a férfiak vállára, az élet alacsonyabb régióiban így a nagycsalád a legmélyebb szegénység és nyomor jelképévé válik. Ha ezekhez a terhekhez hozzátesszük a betegségeket, vagy mindazokat a csapásokat, amelyek egy tevékeny munkás élet állandó velejárói, csak még nagyobbnak fogjuk látni a szenvedést.

      Általánosan elismert tény, hogy Angliában kevesebb a nélkülözés és a nyomor, mint Európa más királyságaiban. Angliában a szegények megközelítőleg kétmillió fontsterling közsegélyben részesülnek évente. Kiszámolták, hogy az ország minden hetedik lakosa életének bizonyos szakaszaiban ehhez a forráshoz fordul segítségért. Ha ehhez még hozzávesszük azoknak a személyeknek a számát, akik - bár ugyanolyan nyomorúságban élnek, de büszkeségből, vagy függetlenségüket féltve, avagy, mert helyzetük jogi rendezését előbbrevalónak tartják - nem fogadnak el ilyenfajta segítséget, a szegények aránya jócskán megnövekszik.

      A számítás pontossága itt most nem lényeges, a tény a maga általánosságában elegendő ahhoz, hogy némi fogalmat alkossunk a baj nagyságáról. Következtetéseink teljesen egyértelműek. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a szegénység ördögével vívott folytonos és gyakran teljesen eredménytelen küzdelem a kétségbeesésbe taszítja a legtöbb szenvedőt. Sanyarú helyzetük fájdalmas tudata eleve képtelenné teszi őket minden erőfeszítésre, amellyel nehézségeiket legyűrhetnék. A gazdagok könyörtelen önkényeskedései szükségképpen kiváltják a nép haragját; így aztán a szegény hajlani fog arra, hogy a társadalmat az örök háború állapotának tartsa, olyan egyesülésnek, amely méltánytalanul nem azért szerveződött, hogy az embereket jogaikban megvédje és számukra a létfenntartás eszközeit biztosítsa, hanem azért, hogy minden jót néhány kiváltságos egyén kezében halmozzon fel, és a nagy többséget pedig ebből kirekesztve, a szükség, a függőség és a szenvedés állapotában tartsa.

      A társadalom békéjét megzavaró pusztító szenvedélyek másik forrása az a fényűzés, pompa és ragyogás, amely többnyire a mérhetetlen gazdagsággal társul. Az emberi lény a legkétségbeejtőbb nehézségekkel birkózva is képes derűjét megőrizni, ha sorsában a társadalom többi tagja egyaránt osztozik és nem kell azt látnia, hogy mások, akik nála semmivel sem érdemesebbek arra, hogy az élet örömeiből nagyobb mértékben részesedjenek, tétlenül és jólétben élnek. Mások szerencséjének a látványa csak még keserűbbé teszi számukra saját balsorsuk terhét, mert elviselhetetlen tudni azt, hogy míg mi örökös és hiábavaló küzdelmet folytatunk azért, hogy magunk és családunk számára az életet egy kicsit is könnyebbé tegyük, mások a mi munkánk gyümölcsében dúskálnak. Korunk politikai intézményei kitartó tevékenységükkel gondoskodnak róla, hogy e teher ne szűnjön a szegények vállán. Számtalan olyan fajtája van az embereknek, akik minden gazdagságuk ellenére sem ragyogó képességekkel, sem fennkölt erényekkel nem bírnak, és bármily nagyra értékelik is neveltetésüket, nyájas modorukat, előkelő kifinomultságukat és életmódjuk eleganciáját, valahol mélyen tudatában vannak annak, hogy semmi mással nem rendelkeznek, amivel kiválóságukat hathatósabban kidomboríthatnák, jobban kimutathatnák, mennyire mások, mint alárendeltjeik, mint díszfogatuk pompája, kíséretük ragyogása, és szórakozásaik minél költségesebb volta. A szegény embert letaglózza ez a parádé, mélyen átérzi saját nyomorúságát, tudja, milyen fáradhatatlanul kell gürcölnie azért, hogy egy csekélyke morzsa pottyanjon neki e tékozló bőségből és összetéveszti a gazdagságot a boldogsággal. Nem tudja elképzelni, hogy mily gyakran rejtőzhet beteg szív a ruha díszei alatt.

      A gazdagok gátlástalansága és igazságtalansága az a harmadik rossz, ami a szegénységet elviselhetetlenné teszi. A szegény ember, még ha meg is próbálna filozofikus közömbösségben nyugalomra lelni és irigységén fölülemelkedve tekintene a világra, mert - ugyanúgy, mint gazdagabb szomszédja - azt érezné, hogy mindennek birtokában van, ami az ember számára igazán értékes lehet, szomszédja úgysem engedné, hogy ez sikerüljön neki. Az ember mintha nem tudna örülni gazdagságának anélkül, hogy látványát mások számára sértővé ne tegye; és a tisztességes önbecsülés, amivel a nyomorultak lelki békéjüket megszerezhetnék, csak újabb eszköz lesz a gazdagok kezében, hogy szegényebb embertársaik életét megaláztatásokkal és igazságtalanságokkal keserítsék. Az igazságszolgáltatás a legtöbb országban köztudottan csak befolyás kérdése, minél magasabb rangú valaki, minél ragyogóbb kapcsolatokkal rendelkezik, annál biztosabb lehet abban, hogy a védtelen és kapcsolatokkal nem rendelkező féllel szemben nyert ügye van. Azokban az országokban, ahol nem honosodott meg ez a szégyentelen gyakorlat, az igazság gyakran költséges alku tárgyát képezi, és mindenki tudja, hogy az lesz a győztes, aki mélyebben tud az erszényébe nyúlni. E módszerek ismeretében semmizik ki a gazdagok nap mint nap a szegényeket a velük való ügyeikben, így tudnak korlátlanul basáskodni és zsarnokoskodni fölöttük. Ez a közvetett hatalmaskodás azonban nem elégíti ki despota hajlamaikat. A gazdagok ezekben az országokban a törvényhozást is közvetve vagy közvetlenül a kezükben tartják, az elnyomást ily módon egy rendszer részévé teszik s megfosztják a szegényt természet adta jogainak maradékától is.

      A közfelfogás mindig jelentős mértékben alakította és fogja is alakítani az egyes emberek véleményét; s nemcsak véleményüket, hanem vágyaikat is, mivel a vágy nem más, mint a cselekvéssé érő vélemény. A legtöbb ország életét azonban olyan szokások irányítják, amelyek éppen azt a meggyőződést táplálják az emberben, hogy a tisztességet, az erényt, az értelmet és a szorgalmat semmibe vegyék és csak a gazdagságra tekintsenek úgy, mint ami minden érték felett áll. Elvárhatja-e valaki, akinek külseje szegénységről beszél, hogy szívesen lássák a társadalomban, hogy kívánatos személy legyen azok számára, akikről tudván tudott, hogy a többségnek diktálnak? Várhatja-e, hogy segítő kezet nyújtsanak felé, vagy hogy részesítsék kegyeikben? A szegény ember megtanulta már, hogy a rongyos külsőt nem teheti jóvá semmiféle érdem, tudja már a feladott leckét: "Menj haza, gazdagodj meg bármi áron, s ha már mindazt a fölösleges holmit megszerezted, ami számunkra egyedül értékkel bír, akkor biztos lehetsz a barátságos fogadtatásban." Láthatjuk hát, hogy ezekben az országokban a szegénységet tekintik a legnagyobb bűnnek. A mohóság, mely nem ér rá erkölcsi aggályokkal törődni, szeretne úgy tenni, mintha nem is létezne. Úgy rejtegetik a szegénységet, mint valami lemoshatatlan szégyent. Míg egyesek kicsinyes kuporgatással próbálnak egyről a kettőre jutni, mások látványos költségekbe verik magukat, hogy elhiggye a világ, gazdagabbak, mint amilyenek valójában. Az ilyen emberek aztán nem kerülhetik el azt a sorsot, aminek még a látszatától is rettegtek, s koldusbotra jutnak; balsorsukban nem marad számukra semmi vigasz, mivel vagyonukkal együtt az igazságot is, becsületüket és jó hírüket is áldozatul vetették.

      Ezek hát azok az okok, amelyek az embereket a világ különböző államaiban így vagy úgy arra késztetik, hogy titokban vagy nyíltan egymás jószágára törjenek. Vizsgáljuk csak meg, meddig mehet el az állam, hogy az emberek életébe akár segítő, akár ártó kézzel beavatkozzon. Bármi, ami könnyíteni igyekszik a szegénységgel együttjáró terheken, szükségképpen csökkenti a gazdagság utáni mohó vágyat és a mértéktelen felhalmozást is. A vagyont azonban nem önmagáért akarja az ember megszerezni, és ritka az is, hogy azok az érzéki örömök legyenek számára fontosak, amik a pénzen megszerezhetők. Az ember általában ugyanazon okból akar gazdag lenni, amiért a tudás megszerzésére, az ékesszólás képességére vagy a tehetségre vágyik: szeretne kiválni a többiek közül, és fél a megvetéstől. Vajmi kevesen irigyelnék a gazdagokat akkor, ha pompás fogataikat, palotáikat, szórakozásaikat nem kísérnék sóvár pillantások, s nem lennének haszonlesők, akik a tulajdonos iránt érzett csodálatukat bármikor készek hízelgésre váltani. Ha nem csak a gazdagság váltaná ki az emberek csodálatát, s a szegénységet sem kísérné örökös megvetés, a szerzési vágy is elvesztené uralmát a lelkek felett. Vizsgáljuk hát meg, hogyan válik a gazdagság a politikai intézményrendszer kiszolgálójává.

      Először is, majdnem minden országban a törvényhozás a gazdagok legfőbb támasza a szegényekkel szemben. A törvényeknek ezt a jellegzetességét a vadászati törvények esetében is megfigyelhetjük. Ezek voltak azok a rendelkezések, amelyek megtiltották a szorgos parasztnak, hogy a termését lelegelő, tyúkjait elragadó állatokat elpusztítsa, vagy hogy a véletlenül útjába került állatokat élelmül hazavigye. Hasonló szellemben hozták Franciaországban az adótörvényeket is, amelyeknek számos rendelkezése kizárólag az alacsony sorban élő, dolgos parasztokat sújtotta és mentesítette hatálya alól azokat, akik leginkább lettek volna képesek arra, hogy a követelményeket teljesítsék. Ugyanígy Angliában a földadó félmillióval kevesebb jövedelmet hoz, mint egy évszázaddal ezelőtt, a fogyasztásra kivetett adókból azonban évi tizenhárom millióval több jövedelem származott ugyanebben az időszakban. Ez is egy módszer, akár hatásos, akár nem, hogy a terheket a gazdagokról a szegényekre hárítsák, s mint ilyen jól példázza azt is, milyen szellemben íródnak a törvények. Hasonló elvek alapján tekintik a rablást és más vétségeket (amelyeknek az elkövetésére a közösség gazdagabb tagjai aligha éreznek kísértést,) főbenjáró bűnnek, s torolják meg őket a legszigorúbb és gyakran a legembertelenebb büntetésekkel. A gazdagok nem riadnak vissza a legrészrehajlóbb és legzsarnokibb jogszabályok alkalmazásától sem; bőségesen jutnak monopóliumok és kiváltságlevelek azoknak, akik meg tudják vásárolni őket, miközben pedig éber figyelemmel próbálják elejét venni a szegények szervezkedéseinek, hogy alacsonyan tudják tartani a munkaerő árát. A szegények még ama körültekintés és ítélőképesség jótéteményeitől is meg vannak fosztva, amelynek segítségével meg tudnák szabni tevékenységük irányát.

      Másodszor, a jog alkalmazása ugyanolyan elvetemült módszerekkel történik, mint amilyen szellemben megalkották azokat. Franciaországban nem is olyan rég még a bírói hivatalt is áruba bocsátották: ára egyrészt a koronának nyíltan felajánlott pénzösszeg volt, másrészt a minisztereknek titokban csúsztatott megvesztegetés. Aki a legjobban értett hozzá, hogyan kell jó vásárt csinálni az igazság piacán, annak aranyai felé hajlott a bírák jóindulata is. Az ügyfél is jól tudta, hogy az igazságszolgáltatást személyes kapcsolatok mozgatják, s hogy a jó ügynél sokkal többet nyom a latban egy befolyásos barát, egy csinos asszonyság, vagy a megfelelő időben átnyújtott ajándék. Angliában, ami magát a peres eljárást illeti, a büntetőjogot nagyobb pártatlansággal alkalmazták; de vegyük csak azt, hány főbenjáró bűn létezett, s következésképp mily gyakran lehetett kegyelmet osztogatni, s máris látjuk, hogy a törvények tág teret nyitottak a kivételezések és a visszaélések számára. A tulajdonnal kapcsolatos pereknél a joggyakorlat már oly magaslatokra hág, ahol névleges pártatlansága is semmivé foszlik. Fellebbviteli ügyeink hosszadalmassága, a bíróságról bíróságra újból és újból benyújtott folyamodványaink, a jogtanácsosok, ügyvédek, titkárok és jegyzők megfizethetetlen honoráriumai, az ügyvédi megbízások, vádiratok, vád- és védőbeszédek megfogalmazásával járó nehézségek, s az, amit gyakran a jog "dicsőséges kiszámíthatatlanságának" neveznek, sokszor ajánlatosabbá teszi, hogy lemondjunk tulajdonunkról, semmint hogy felvegyük a harcot érte; mindez a lerongyolódott felperestől a jogorvoslat leghalványabb reményét is elveszi.

      Harmadsorban a viszonyok egyenlőtlensége, amelynek általában a politikai intézményrendszer a legfőbb őrzője, csak erősíti azt a képzetet, hogy a vagyon mindenek felett áll. A kiemelkedő társadalmi helyzet fenntartás nélküli tiszteletet ébreszt az emberekben - így volt ez az ókori keleti monarchiákban és napjaink Törökországában is. A megfélemlített alattvaló reszketett, ha ura előtt állt; fellebbenteni a gőgös satrafa dicstelen származására borított fátylat nem lett volna kevesebb számára az istenkáromlásnál. A feudalizmus idején ugyanezek az elvek uralkodtak. Hogyan is merészelt volna a vazallus - aki úgy élt, mint egyfajta haszonállat urának földbirtokán, és nem ismert ellenvetést urának önkényes parancsaival szemben - arra gondolni, hogy mindannyiuk ereiben ugyanazon vér folyik. Mindazonáltal ez a szellem olyan helyzetet teremtett, amely nemcsak természetellenes volt, hanem magában hordozta az erőszak csíráját is. Az ember hajlamos arra, hogy a felszín mögé is betekintsen, és kérdéseket tegyen fel a sikeresek és az újonnan meggazdagodottak jogaival kapcsolatban. Az emberi természet ilyetén működése némileg megfékezi a gazdagok arcátlanságát, ugyanakkor azonban nem lehet nem észrevenni: az egyenlőtlenség még köztünk is olyan feszültségeket kelt, hogy az a jövőben a legszerencsétlenebb következményekhez vezethet. Ha arra gondolunk, hogy az egyenlőtlenség a világ egyes részeiben oly szélsőséges méreteket öltött, hogy az az egész emberi fajt elsatnyulással és elcsökevényesedéssel fenyegeti, akkor van okunk feltételezni, hogy még az általunk megszokott enyhébb formája is a legártalmasabb hatásokkal terhes.



IV.

Létezik egy igen elterjedt nézet, ami még jelentős mértékben fogja befolyásolni a forradalmakkal szemben tanúsítandó érzelmeinket és magatartásunkat. A bölcs ember sohasem elégedett. Aligha létezhet olyan intézmény, amelynek működésében a pártatlan szemlélő ne tudna hiányosságokat felfedezni. A bölcs ember sohasem elégedett a tudásával, sőt saját elveivel és nézeteivel sem; folyton keresi a hibát bennük, egyre gyanakszik, vég nélkül vizsgál és kérdez. Az állam természeténél fogva csakis kisegítő eszköz lehet, egy fenyegető veszély elhárítása érdekében alkalmazott félmegoldás: az állam keretein belül ezért sohasem lehetséges tökéletes boldogság. A véges dolgoknak mindig képeseknek kell lenniük a fejlődésre és a haladásra, ezért rendkívüli ostobaságot követnénk el, ha megállnánk a tökéletesedési folyamat bármelyik szakaszában és azt képzelnénk, hogy feljutottunk a csúcsra. Az igazi politikus nem szab határt sem vágyainak, sem reményeinek, az igazi politikus vég nélküli munkát vállal magára. Nem mondja, hogy "ha ezt elérem, elégedett leszek, nem fogok többé követelni, nem szállok többé szembe a dolgok megszokott rendjével és nem háborgatom többé azokat, akik mindezzel egyetértenek". Ellenkezőleg, az igazi politikus egész életét a megújulás és a reform szolgálatának szenteli.

      A forradalomra nézve kedvezőtlen következtetések is adódhatnak az itt vázolt felfogásból. Bocsánatos bűn lehet egy politikus számára, hogy határt szab céljainak és eszméinek, ha ugyanakkor mindig elégedetlen elért eredményeivel. Másképp elégedetlen azonban az, aki a tökéletesedést nem véges, hanem végtelen folyamatnak tekinti. Az ilyen ember tudja, hogy hiába valósította meg valamelyik eszményét, feladatát még távolról sem teljesítette. Jól tudja, hogy a gonoszság még akkor is bőven fog teremni, ha az államnak sikerül egy lépéssel közelebb jutnia a magasabb rendű célhoz. Sokan lesznek akkor is elnyomottak, sokan fognak szenvedni igazságtalan ítéletektől, birodalomnyi területeken hódít majd az elégedetlenség uralma. Az előrelátó politikus ezért, bár teljes szívével és szellemének minden erőfeszítésével a köz javát kívánja szolgálni, a haladás útját mégis körültekintő óvatossággal jelöli ki. A fejlődésnek, mely tán minden várakozást felülmúlóan hosszadalmas és átfogó lesz, nagy mértékletességgel és fokozatosan, de megszakítások nélkül kell végbemennie, nem pedig erőszakos ugrásokkal és megrázkódtatások árán, ami milliókat sodorhat veszélybe és egész generációkat söpörhet le az élet színpadáról.

      És most engedtessék meg nekünk, hogy e helyütt rövid áttekintést adjunk a forradalmak természetéről. A forradalom, bár maga is mindig a zsarnokság csírájával terhes, a zsarnokság iránti gyűlöletből kel életre. Önkényuralom sem létezhetne, ha nem támogatná a hívek tábora; s minél hevesebb a zsarnokság keltette gyűlölet, minél váratlanabbul és minél mélyebbre buknak az elnyomók, annál keserűbb harag fogja eltölteni a vesztes párt szívét. Hisz nem elkerülhetetlen-e, hogy az ember, akit erőszakkal kiforgattak minden vagyonából és megfosztottak kiváltságaitól, sérelmeket dédelgessen magában? Mi sem bocsánatosabb emberi bűn, mint ragaszkodni az elvekhez, amelyek szellemében felneveltek, főleg, ha röviddel ezelőtt még a közösség szinte minden tagja ezeket az elveket követte. Vajon köteles-e mindenki pont akkor új hitre térni, amikor az én lelkemben megért az elhatározás? Az emberek jó része voltaképp semmi mást nem tesz, minthogy leragad ott, ahol néhány éve mindannyian álltunk. Mégis ez az a bűn, ami a forradalom szemében a leggyanúsabb és méltó a legszigorúbb büntetésre. E mindennél kárhozatosabb vétek nem valami erkölcsi kényelmesség, de nem is a feslett életmód vagy a keserű és engesztelhetetlen gyűlölet következménye. Olyan fogyatékosság ez, amely a legtiszteletreméltóbb polgárokban is ott rejtőzhet, legyen bár tisztességük szeplőtelen, lakozzanak bár bennük a legemelkedettebb, legnagylelkűbb érzések.

      A forradalmat, bár maga sem mentes az önkény túlkapásaitól, a zsarnoksággal szemben érzett gyűlölet lobbantja lángra. Nincs még egy olyan történelmi korszak, amely a szabadsággal jobban hadilábon állna, mint maga a forradalom. A vélemények szabad cseréjét mindig is megpróbálták kártékony intézkedésekkel korlátozni, forradalom idején azonban többszörösen is bilincsbe vert a szabad gondolat. Nyugalmasabb időkben az ember nem retteg annyira hatásaitól, de a történelem kritikus perceiben, mikor minden forrongva változik, egyetlen szónak is félelmetes következményei lehetnek, s a világ visszahullhat a teljes rabszolgaság állapotába. Létezett-e valaha olyan forradalom, amelyben szabad volt védelmezni azt, amit a forradalom maga eltörölni készült, elképzelhető-e ilyen helyzetben, hogy megjelenjen bármi olyan írás, vagy érvelés, ami nincs összhangban az éppen uralkodó nézetekkel? Bár az önkény mindenfajta megnyilvánulása közül az ember gondolatainak kifürkészése és a véleménynyilvánítás büntetése a leggyalázatosabb, mégis ezek a forradalmi korszak legjellegzetesebb kísérői.

      "Nem szabadulhatunk meg másképp elnyomóinktól, s nem vethetünk gátat másképp új zsarnokok felemelkedésének, csak ha az emlékezetünkbe égetett, szigorú megtorlásokkal riasztjuk el őket" - hirdetik a forradalom szószólói. Különösen figyelemreméltó ezzel az állítással kapcsolatban az a megsejtés, hogy mindaddig lesznek elnyomók, amíg élnek olyan emberek, akik - akár azért, mert romlottak, akár megrögzött és makacs előítéleteiktől vezetve - hajlandók arra, hogy velük együttműködjenek. Így nemcsak a tisztességtelen célokat követő emberekre kell ráijesztenünk, hanem mindenkire, aki akár erkölcstelen szándékoktól hajtva, akár jószándékú tévedésből, támogatná őket. Ezért hát azt mondom, tegyük az embert szabaddá, és a módszer, amivel ezt elérjük, legyen a minden eddiginél szigorúbb büntetéstől való félelem. Azt mondjuk, túl sok jogtalanság származott már az állam kezétől, és szervezünk egy új államot, amely tízszer korlátlanabb hatalmat követel magának és még szörnyűbb tetteket követ el. Vajon valóban a rabszolgaság lenne az elképzelhető legjobb módszer, amivel az ember szabaddá tehető? Hihetjük-e, hogy csak az erőszak fitogtatásával tehetjük az embert bátorrá, szabaddá és tettre vágyóvá?

      Forradalom idején nincs helye a kutató kérdezésnek, sem a türelmes elmélkedésnek, aminek a haladás oly sokat köszönhet. Elmélkedni csak olyan időkben lehetséges, amelyek biztosítják az ember számára az állandóságot és a nyugalmat. Hogyan is merülhetne töprengésbe a kutató elme, amikor nem tudhatja, mi történik holnap, amikor a legsúlyosabb megpróbáltatások is mindennaposakká válnak. Az elmélyült gondolkodásnak szabad órákra, csendre és higgadt kedélyre van szüksége, mindez azonban aligha lehetséges olyan időkben, amikor elszabadulnak az emberi szenvedélyek, és lelkünket félelem és reménység, aggodalom és vágyakozás, csüggedés és győzelem szüntelen váltakozása gyötri. S mindehhez járul még, amit a forradalom tendenciájaként már említettem: a gondolat bilincsbe verése, a kutató kérdésfeltevés korlátozása.

      Nem maradhat ki vizsgálódásunk köréből az az elkerülhetetlen körülmény sem, amit a forradalmi szellem tartósságának nevezhetnénk. E jelenség legszemléletesebb példája az 1688-as angliai kormányváltás lehetne. Akár szerencsésnek is nevezhetnénk magunkat, ha az 1688-as eseményeket a szigorú értelemben vett forradalom szempontjából értékelhetnénk. Az ekkor kivívott változások ugyanis, bármilyen jelentősek, egy olcsó és vértelen győzelem eredményei. Ha azonban e korszakot őszintén próbáljuk meg számba venni, úgy kell rá emlékeznünk, mint aminek méhében két pusztító háború is érlelődött, egy kilenc éven át tartó Vilmos király, és egy tizenkét éven át tartott Anna királynő uralma alatt. Nem szabad megfeledkeznünk továbbá az 1715-ös, valamint az 1745-ös években fellángolt belső lázadásokról sem, amelyeket méltán átkoz el az utókor, ha felidézi a jakobiták bátor szellemét, nemes hűségét és mindehhez a szörnyű véget. Egészében véve azonban e forradalom mégis mérsékeltnek és amellett sikeresnek nevezhető. A forradalomban az egymással harcoló felek mindig meg vannak győződve a maguk igazáról, s küzdelmüket nem egyezkedés, nem is türelmes vita dönti el, hanem csakis az erőszak. Senki sem remélheti azonban, hogy az a béke, amit erőszak szült, valóban véget vessen a kölcsönös gyűlöletnek és viszálynak.

      A nagy forradalmak talán sohasem zajlottak le vér nélkül. Éppen ezért hasznos lehet felidéznünk, miben is áll a vérontás bűne. Oly hatalmas méreteket öltött már napjainkra a politikai társadalomban uralkodó jogtalanság, oly kibírhatatlan az elnyomás és a tudatlanság, meg a bűn, ami mindezzel jár, valamint a kiváltott ellentétek oly félelmetesek, hogy még a tárgyilagos szemlélő is joggal vélhetné, hogy ha mindez egy mozdulattal eltörölhető lenne, egy mozdulattal, mely egyben mostanra már a felnőtt éveiben járó emberiséget is lesöpörné a föld felszínéről, az ár nem lenne túl nagy. Nem mintha az emberi élet olyan értékes lenne, hogy el kéne borzadnunk a vérontástól. Fájdalom, korunk embere kevés kivétellel szegénységben él, s csak igen kevés része van az élet örömeiben, méltósága pedig nem más, mint üres szó. Az emberre mért csapások közül a halál a legkevésbé félelmetes. Egy földrengés százezreket képes elnyelni egy pillanat alatt, mégis nem sajnáljuk-e jobban a túlélőket szenvedéseik miatt? Ha elfogultság nélkül számba vesszük az elpusztultakat, más borzalmakkal összehasonlítva a földrengés jelentéktelen eseménynek tűnhet. A természeti törvények, amelyek előidézik, lehetnek tudományos vizsgálat tárgyai, de következményeik miatt, ha összehasonlítjuk őket más tragédiákkal, aligha sajnálkozhatunk. Alapvetően más dologról van szó azokban az esetekben, amikor az ember felebarátja keze által vész el. Ilyenkor felszínre törnek a pusztító szenvedélyek. A gyilkos, s akik a gyilkossággal kapcsolatba kerültek, megátalkodottá, könyörtelenné és embertelenné válnak. Keserűség és bosszúvágy tölti el azt, akinek így kell elvesztenie rokonát vagy barátját. Bizalmatlanság tenyészik az emberek között, felbomlanak a társadalom legdrágább kötelékei. Az ilyen talajon pedig nem terem sem igazságosság, sem jóakarat.

      A forradalom szinte elképzelhetetlen vérontás nélkül, ehhez azonban még hozzátehetjük, hogy a forradalom szükségképpen meggondolatlan és elhamarkodott tettek következménye. A politika tudomány. Az emberi természet általános vonásai érthetőek, így elképzelhető egy olyan eszme, mely önmagában véve megfelel az emberi társadalom igényeinek. Ha ezt az eszmét nem kellene mindenhol és minél hamarabb átültetni a gyakorlatba, akkor lenne mód a megvalósulási folyamat és a konkrét körülményekhez való alkalmazkodás, valamint az ezzel járó változások tudományos vizsgálatára. Ma már senki sem vonja kétségbe, hogy a tudomány természete szerint a haladás szolgálatában áll. Ki ne emlékezne rá azonban, milyen hosszú utat kellett bejárnia az asztronómiának, mielőtt elérte a tökéletességnek azt a fokát, amelyre Newton emelte? Mily dadogóak voltak a felvilágosult tudományok első szavai, mielőtt megvalósították volna a századunkra jellemző fogalmi pontosságot. Kétségtelen, hogy a politikai tudásunk gyerekcipőben jár és miután ez a tudomány az élethez és a tettekhez kapcsolódik, minél jobban feltöltődik az élet energiáival, annál egyértelműbb és biztosabb hatást fog gyakorolni az emberi társadalomra. Minden tudomány történetére jellemző, hogy a kezdeti időszakban csak kevesek ismerték, s később terjedt szét a közösség különböző rétegeiben és osztályaiban. Newton Principiáját az első húsz évben alig olvasta valaki, elmélete szinte teljesen ismeretlen maradt; sok-sok idő eltelt, amíg a tudomány által kevésbé érintett emberek is némi fogalmat szereztek róla.

      A társadalmi haladás útjának egyengetése közben csak akkor számíthatunk sikerre, ha intézményeink tökéletesedése a nép fokozatos felvilágosodását is magával hozza. Létezik a politikai társadalomnak olyan állapota, amely a különböző fejlődési fokon álló egyéneknek egyformán megfelel. Minél inkább megvalósul ez az állapot, annál inkább kifejezésre jut a közösség általános érdeke. Az emberi értelemnek valamiféle belső hajlandósága a fejlődésnek ezt az útját részesíti előnyben. A tökéletlen intézmények, mint azt már fentebb láthattuk, nem tudnak sokáig fennmaradni, káros hatásaik fokozatosan nyilvánvalóvá válnak és az emberek szembefordulnak velük. Ezek az intézmények egy idő után szükségképpen hanyatlásnak indulnak és szinte beavatkozás nélkül széthullanak. Ilyen értelemben aligha értékelhetjük tettként a reformot. Az emberek átérzik helyzetüket, s korábbi béklyóik eltűnnek, mint a délibáb. Ilyen válságos helyzetben nincs szükség rá, hogy bárki is kardot rántson vagy akárcsak egy erőszakos mozdulatot tegyen. S azok, akik az egyetemes emberi érdekkel szembeszegülnek, számban és erőben kevesek lennének ahhoz, hogy komolyan foglalkozhatnának az ellenállás gondolatával.

      Amennyiben ily módon közelítjük meg vizsgálatunk tárgyát, a forradalom úgy fog feltűnni szemünkben, mint ami ahelyett, hogy valóban az emberiség javát szolgálná, csak felborítja azt az üdvös és zavartalan fejlődési folyamatot, amely a politikai igazság megvalósulását és a társadalmi tökéletesedést szolgálja. A forradalom megzavarja a szellemi kibontakozás harmóniáját. Olyan dolgot erőltet ránk, amire nem vagyunk felkészítve s aminek így nem tudjuk kellő hasznát venni. Gátat vet a tudomány egészséges előrehaladásának, megzavarja az emberi természet és értelem kifejlődését.

      Felvetettük annak a lehetőségét, hogy a forradalom kirobbantására tett kísérletek sikerrel járhatnak. E feltételezés mellett nem mehetünk el szó nélkül. Minden ilyen irányú próbálkozás, még akkor is, ha csak fenyegetés formájában és nem megvalósult tettként jelenik meg, oly mértékű ellenállást szít, ami más időszakokhoz képest példa nélkül áll. A forradalom mértéktelensége riadalmat kelt a megújulás ellenségeinek sorában. A vihar egyre fenyegetőbbé válik s a felek csendben felvértezik magukat az erőszak és az ármány fegyvereivel. Nézzük csak meg, miféle eredményekhez vezet mindez. Mindaddig, míg csak az igazság és a szofisztika csap össze, mértéktartó bizalommal tekinthetünk a változások s az eredmények elébe. Mihelyst azonban érvelés helyett a kardunkhoz nyúlunk, egészen más helyzet áll elő. A polgárháború barbár őrületében, az ellenségeskedés fülsüketítő lármájában ki is mondhatná meg, hová vezet mindez, a pusztulásba vagy az újjászületésbe? Meglehet, hogy újból a despotizmus láncaira vernek és hosszú időre újból az elnyomás győzedelmeskedik. Még ha nem is hullunk vissza a tompultság állapotába, reményeinknek még az emléke is eltöröltetik.

      Ha valóban ilyenek lennének a forradalom jellemvonásai, akkor kétségtelenül az lenne a legszerencsésebb, ha bebizonyíthatnánk, miszerint a forradalom teljesen szükségtelen, és az értelem követése tökéletesen megfelelő eszköz a politikai visszaélések megszüntetéséhez. Ezt a kérdést azonban már megvizsgáltuk könyvünk egy korábbi fejezetében. Igen elterjedt nézet, hogy "az ember tökéletesen tisztában lehet viselkedésének hiányosságaival, mégsem enged belőlük egy jottányit sem". A tudás szó tartalmát meglehetősen bizonytalanul szoktuk értelmezni, s éppen ez alapozza meg a fenti kijelentés igazságát. Az önkéntes cselekedetek az ember meggyőződésében gyökereznek. Bármi is legyen tévedhetetlenségünk tudatában tett választásaink és törekvéseink indítéka, az lehetetlen, hogy valaki úgy kövessen el egy bűncselekményt, hogy közben átlátja annak minden szörnyűségét. Az ilyen helyzetekben a rossz tulajdonságok és lelki hajlamok birokra kelnek az értelemmel. Mindaddig, míg a józan ész erejének teljében pompázik, a bűnös cselekedet elkövethetetlen. Ha azonban az értelem cserbenhagyja elménket, s nem is kecsegtet a visszatéréssel, a tévelygések és lelki hajlamok számára szabad tér nyílik. Mégis indokolt feltételeznünk, hogy értelmünk korlátlanul ébren és erőben tartható. Az értelem ebből a szempontból - amennyiben e szó tartalmát világosan, a kétségeknek helyt nem hagyva határozzuk meg, hogy meghajoljon előtte minden tévelygő gondolat - teljesen más, mint amit általában ilyen névvel szoktunk illetni, nem valamiféle ritkán felbukkanó érzés, ami ha meg is jelenik, többnyire csak közönnyel és értetlenséggel fogadjuk.

      Minden megfigyelőnek érzékelnie kell az itt felvázolt elmélet szépségét. De bármennyire is kirajzolódik benne az emberiség politikai tökéletesedése, mégsem csodálkozhatnák, ha valaki ránk pirítana azzal, hogy hiába fogadjuk el e gondolatokat, az igazság túl lassan jut érvényre. Évszázadok fognak elmúlni - vághatná a fejünkhöz valaki -, míg a rosszról, a kiváltságokról alkotott nézetek oly mértékben elterjednek, s értelmük oly mértékben hatol az emberek lelkébe, hogy a bűn küzdelem és felfordulás nélkül eltűnik a föld színéről. Könnyű a tudósnak szobájában üldögélve az elmélet szépségével gyönyörködtetni magát, miközben az emberiség szenved, minden órában igazságtalanságokat követnek el, s generációk sorvadoznak tetszetős ígéretek és remények közepette, majd tűnnek le a színről úgy, hogy az élet javaiból egy szemernyit sem részesedtek. Ne hitegessenek hát minket - mondhatnák vádlóink - távoli és hiú reményekkel, hagyják inkább, hogy olyan eszközökhöz forduljunk, melyek segítségével gyorsan és biztosan megszabadulhatunk minden, már az elviselhetetlenségig gyűlöletes rossztól.

      Ha válaszolni akarunk a fenti érvekre, akkor először is azt kell látnunk, hogy azoknak a kísérleteknek, amelyek egy csapásra akartak egy egész közösséget a zsarnokságtól - aminek a bűneit csak kevesen fogták föl - megszabadítani, minden esetben szerencsétlenség járt a nyomában, s szinte kivétel nélkül kudarcba fulladtak.

      Másodszor is, hiba lenne feltételezni, hogy a nemzedékünk nem fogja hasznát látni a politikai elveinknek csak azért, mert nem hirdetjük az erőszak és a zűrzavar népszerű elméletét. Az erkölcsi tévelygéstől csak akkor juthatunk el az intézményig, elméletünk csak akkor tárja fel értelmét, szellemünk csak akkor nyeri el nyugalmát és válik függetlenné, ha intézményeink gyökeres változáson mennek keresztül. Minden lépés, minden perc, mely e célunkhoz közelebb visz, elvitathatatlan nyereség. Kívánatos lenne függetlenné tenni az intézményeket főleg azért, mert ez a szellemi függetlenséggel elválaszthatatlanul összefügg, s ha majd közelebb tudjuk magunkat a célhoz, talán kevésbé fogunk aggályoskodni eszközeink miatt. Valójában, ha egy közösség politikai nézetei, vagy maga a közösség érzékelhetően megváltozik, ez az intézményekre is kihatással van. Enyhül a nyomás, amit az emberi gondolkodásra gyakorolnak, egyszeriben más megvilágításba kerülnek, s fokozatosan, szinte észrevétlenül elborítja őket a feledés. Pontosan ezek, a fejlődés útján erőszak nélkül tett lépések szolgálják legjobban a közösség érdekét.

      Miközben megpróbálunk válaszolni rájuk, nem lehet nem észrevennünk az elméletünkkel szembeszegezett nézetek nyilvánvaló dőreségét. Támadóink így panaszkodhatnak: "Ez a megoldás, mely egyedül a józan észben bízik, megvalósulása esetén megfosztaná a most élő generációt a politikai fejlődés valódi jótéteményeitől." Nos, épp az imént bizonyítottuk be, hogy elgondolásunk korunk embere számára is hatalmas haszonnal jár. Mégis teljesen természetesnek vesszük, mikor az erőszak ügyvédjei maguk is bevallják, hogy a nagy forradalmak mindig megkövetelik egy generáció feláldozását. A forradalom zászlóvivőinek szembe kell nézniük mindazzal a szerencsétlenséggel, ami a gyökeresen új születésével együtt jár; tetteik csak az utókor békés munkája nyomán hozzák majd meg gyümölcsüket.

      Harmadszor, tévedés lenne feltételezni, hogy a magukat egyedül igaznak hívő eszmék a fundamentális reformok megvalósulását a beláthatatlan jövőbe helyezik. A tudományok fejlődése és mindenfajta haladás természeténél fogva lassú, az első lépéseket a maguk módján szinte észrevétlenül teszik meg. A kezdeti eredmények mintha csak a véletlen művei volnának. Alig esik róluk említés, csak kevesen tudják, hogy egyáltalán léteznek. Az ismeretlenség homályában érlelődnek, s a végső eredmény, bár hosszadalmas munka terméke, majdnem hogy hirtelen, szinte váratlanul jelenik meg, Talán ezért kell a könyvnyomtatás megjelenését az emberi fejlődés legfőbb biztosítékának tekintenünk. Sokáig azonban senki sem gyanította, hogy a nyomtatásnak ilyen, a haladást szolgáló következményei lesznek. Az éleselméjű Wolseyre várt a feladat, hogy közel három évszázaddal ezelőtt, a római klérus nevében beszélve, kimondja: "El kell pusztítanunk a nyomtatást, vagy a nyomtatás fog elpusztítani minket." Manapság már nem igényel különösebb értelmi képességet, hogy meglássuk, a politikai intézményrendszer legsúlyosabb hiányosságai eltűnőben vannak. E jótékony hatású válságnak nincs félelmetesebb ellensége, mint a közérdek jószándékú, de mértéket nem ismerő bajnoka...



V.

Mint ahogy azt már korábban kifejtettük, a politikai hatalomnak egyetlen jogos célja lehet, az egyének javát szolgálni. Mindaz, ami nem ehhez a célhoz visz közelebb, - az ország vagyonának gyarapítása, nemzeti prosperitás és dicsőség -, csak azoknak az önös szélhámosoknak a hasznára lehet, akik az idők legkorábbi kezdeteitől fogva nem törekszenek másra, minthogy az értelem homályban tartásával a legmélyebb nyomorba alacsonyítsák az emberiséget.

      A vágy, hogy minél nagyobb területen terjeszkedhessünk, hogy meghódítsuk vagy rettegésben tartsuk szomszédainkat, hogy felülmúljuk őket a művészetekben vagy a fegyverek tekintetében, olyan ábránd, mely tévedésben és előítéletekben gyökerezik. A jogtalanul szerzett hatalom csak hamis és üres boldogság forrása lehet. A biztonság és a béke kívánatosabb állapot, mint a világot rettegésben tartó nemzeti dicsőség. Minden ember testvér. A szomszédság vagy a közös nézetek alapján szövetségre lépünk egymással, mert a belső békéhez, illetve, hogy a közös ellenség önkényes támadásaival szemben megvédhessük magunkat, elengedhetetlenül szükséges az összefogás.

      A nemzetek rivalizálása azonban a képzelet szüleménye. Amennyiben a gazdagságra törekszünk, azt csak a kereskedelem teremtheti meg. Minél nagyobb szomszédunk vásárló ereje, annál nagyobbak lehetőségeink az eladás terén. Minden ország felvirágzása mindannyiunk érdeke.

      Minél jobban felismerjük saját érdekeinket, annál kevésbé leszünk kaphatóak arra, hogy szomszédaink békéjét megzavarjuk. Viszonzásképp rájuk is ugyanez az elv lesz érvényes. Mindannyiunk számára kívánatos lesz hát, hogy bölcsek legyünk. A bölcsesség azonban csak az egyenlőség és a függetlenség hajtása lehet, nem pedig az elnyomásé és a bántalmazásé. Ha a bölcsesség iskolája a szolgaság lenne, az emberi nem már elérte volna a tökéletesség csúcsát, hisz sok ezer évig járta ezt az iskolát. Azt kéne kívánnunk hát, hogy szomszédunk független legyen. Azt kéne kívánnunk, hogy szabad legyen, hiszen a háborúk nem a népek higgadt érzelmeiből támadnak, hanem az államhatalmak intrikáiból, és azokból a vágyakból, amit az államok ültetnek el a tömegek szívében. Ha a szomszéd rátör földjeinkre, az egyetlen, amit tehetünk, hogy visszaűzzük őket, ehhez azonban nem kell ellenfelünket vitézségben fölülmúlnunk, hiszen azok, akik a hazájukat védik, úgyis erősebbek. Nem is szólva arról, hogy a feltételezés, miszerint egy országot mindaddig, míg a saját vezetése józan, igazságos és mérsékletes, megtámadhat egy másik, teljesen valószínűtlen.

      Mily értelmetlen szörnyűség az országoknak féltékenykedni egymásra, ha nem tört még ki közöttük nyílt ellenségeskedés. Lakom egy bizonyos vidéken, mert ez a vidék tesz boldoggá, illetve ez a leghasznosabb a számomra. Érdekelnek fajom erényei és az általa gyakorolt politika igazságossága, mert emberek vagyunk: vagyis olyan lények, akik az igazságra és az erényre a leginkább fogékonyak. S talán még nyomósabb indokaim vannak arra, hogy közösséget érezzek azokkal, akikkel egy országban élek, hiszen az ő igényeiket megérteni sokkal inkább van érzésem, s tehetségem is nagyobb arra, hogy az ő ügyükben fáradozzak. Ahhoz azonban már semmiféle érdekem nem fűződhet, hogy másoknak fájdalmat okozzak, hacsak nem ragadtatták magukat kifejezetten igazságtalan cselekedetekre. Az egészséges politika és erkölcsiség célja, hogy az embereket közel hozza egymáshoz, nem pedig az, hogy gátakat emeljen közéjük; hogy érdekeiket egyesítse, s ne szembefordítsa egymással.

      Kétségtelen, hogy az embereknek gyakrabban kéne gyakorolniuk a bizalmas érintkezés tudományát, mint jelenleg. A politikai közösségeknek mint olyanoknak azonban nem érdekük, hogy magyarázkodjanak vagy egyezkedjenek mindaddig, amíg a politikai félrelépések és az erőszak nem teszik a magyarázkodást elkerülhetetlenné. E szemlélet egyszeriben fölöslegessé teszi annak a titokzatoskodó és tisztességtelen politikának a fő célját, ami a kormányok figyelmét mind ez idáig lekötötte. Semmivé lesz a jelentősége ennek az elvnek a fényében a hadsereg és a tengerészet tisztjeinek, a követeknek és közvetítőknek, s mindannak a sok fondorlatnak, amit azért agyaltak ki, hogy más országokat sakkban tartsanak, titkaikat kifürkésszék, számításaikat keresztülhúzzák, hogy szövetségeket és ellenszövetségeket kössenek. Eltűnnek a kormány kiadásai, s velük együtt az eszközök is, amikkel aláásták és megingatták az alattvalók erkölcsiségét. [5]

      A politikai tudomány egy másik nagy szégyene szintén teljesen el fog tűnni a fentiekkel egy időben, ez pedig nem más, mint az egy kéz által uralt terület nagyságának kérdése, amiről már oly sokat vitatkoztak felváltva tudósok és moralisták, mert nem tudták eldönteni, vajon mi alkalmatlanabb az egyeduralom és mi a demokratikus kormányzás számára. Az emberiség a tökéletességnek egy magasabb fokán, majd feltehetőleg egy olyan politika köntösét fogja magára ölteni, melynek mintázata minden országban hasonló lesz, hiszen az emberi képességek és igények mindenhol egyformák. Ez a politika kis területek egymástól független uralmát jelenti majd, ahol a szomszédok jól ismerik egymás ügyes-bajos dolgait, s készek azok közös rendezésére. Csupán a külső biztonság szempontjából kívánatos a nagy terület, egyébként csakis korlátozott nagyságú terület javasolható.

      Bármilyen bajokat hordoz is magában az állam elvont eszméje, e bajokat a túlságig súlyosbítja a hatalom alá vont területek túlburjánzása; ha azonban a körülmények ellenkezőképpen alakulnak, az említett bajok is enyhülnek. Azok a törekvések, melyek az előbbi esetben a pestisnél is félelmetesebbek lehetnek, az utóbbiban kibontakozni sem tudnak, mert nincs terük rá. A tömeg nyugtalansága olyan, mint a föld vizei, nagy felületen a legtragikusabb hatásokra képes, de egy szerény tavacska partjai közé zárva szelíd és ártalmatlan. Józanság és igazságosság a korlátozott terület természetes tulajdonságai.

      Valóban találkozhatunk olyan ellenvetésekkel, "hogy a nagy tehetségek a nagy szenvedélyekből sarjadnak és hogy egy jelentéktelen köztársaság csendes középszerűségében az értelem erői tétlenségbe süppedhetnek". Ez az ellenvetés, ha igaz lenne, a legkomolyabb megfontolásra tarthatna számot. De gondoljuk csak meg, hogy az itt vázolt feltételezés szerint az egész emberi nem bizonyos értelemben egyetlen nagy köztársaságot alkotna, és az az ember, aki az értelem tág mezején valami hasznosat kívánna cselekedni, reménytelibb kilátásokkal rendelkezne, mint valaha. És mindaddig, amíg csak haladunk efelé az állapot felé, de még nem értük el a tökéletességet, további ösztönzést adhat fáradozásainkhoz, ha összehasonlítjuk a részünkül jutó áldásokat a szomszédaink körében dúló jogtalanságokkal.

      Az elégedetlenkedés és nyugtalanság olyan bajok, melyek a kormányzattól közvetett módon származnak, a kormány által bevezetett szokások, az emberek tömegeit egyesítő összefogás és egyetértés következtében. Az állam létezésének elkerülhetetlenül más hátrányos következményei is vannak. Az állam célja, hogy elfojtson minden olyan, akár külső, akár belső erőszakos megmozdulást, mely a közösség, illetve tagjainak jólétét lerombolhatja, vagy veszélyeztetheti. Az eszköz azonban, amit e cél megvalósítása érdekében alkalmaz, nem más, mint erőszak és a kényszer egy szabályozottabb formája. A védelem érdekében szükségessé válik az emberi erők egyesítése, ez azonban szintén csak kényszer alkalmazása útján érhető el. Mindazt a rosszat, ami a kényszerből származik, már megtárgyaltuk egy korábbi alkalommal. A bűnössel, illetve a bűnösnek tekintett személlyel szemben alkalmazott kényszernek is megvannak a maga káros hatásai. Az a kényszer, amit a társadalom többsége gyakorol a kisebbséggel szemben, akik talán más véleményen vannak a közjót illető néhány kérdésben, minden valószínűség szerint - legalábbis első látásra - még nagyobb helytelenítést vált ki.

      A kényszer e kétfajta alkalmazása, meglehet, ugyanabból a meggondolásból fakad. Először is kétségtelen, hogy a bűn nem több, mint ítélkezésbeli tévedés; és semmi más, csak az eset rendkívüli kényszerűsége igazolhatja, hogy erőszakkal próbáljuk meg büntetni. A kisebbség, amennyiben vétkes, pontosan ugyanaz alá az általános meghatározás alá esik, annak ellenére, hogy vétke nem feltétlenül ugyanolyan nagyságrendű. Ha például az emberi gondolkodás valamivel jobban hozzászokott volna az elszakadás gondolatához, akkor ritkábban történhetne meg, hogy egy kisebbség felfogásbeli különbségből fakadó elszakadási törekvését, a káros hatások tekintetében egy lapon említsék egy bűnöző ellenséges érzületével, aki a társadalmi rend legalapvetőbb elvei ellen támad. A példa sok mindenben hasonlít a hódító és honvédő háború különbségéhez. Amikor nyomást gyakorolunk egy kisebbségre, a gyanakvás szellemének engedünk, mely azt sugallja, hogy a szemben álló fél még árthat nekünk valamiképp a jövőben és mi megpróbálunk a sérelem elé vágni. A bűnözővel szemben alkalmazott kényszer ahhoz hasonlít, mikor megpróbáljuk visszaverni az ellenséget, aki betört a területeinkre, és nem hajlandó kivonulni onnan.

      Az államnak egyedül két törvényes célja lehet: hogy megvédje az egyént a közösségen belül a méltánytalanságokkal szemben, és hogy megszervezze a külső betolakodókkal szembeni közös védekezést. Az első cél, mely már önmagában állandó követelést támaszthat velünk szemben, kielégítően megvalósítható egy olyan társulás segítségével, melyben helyet kapna az esküdtszék intézménye is; ez az intézmény döntene a közösségen belül a törvénysértők ügyében, és bírálná el a tulajdonnal kapcsolatos, esetenként felmerülő kérdéseket és vitákat. Valóban, mi sem lehet könnyebb a törvénysértő számára, mint hogy kicsússzon egy ilyen gyönge kezű igazságszolgáltatás kezéből. Így először talán szükségesnek tűnhet, hogy a szomszédos parókiákat [6] vagy törvénykező hatalmakat hasonló módszerekkel irányítsák, vagy legalábbis hajlandóak legyenek - kormányzati formáikra tekintet nélkül - együttműködni velünk a rájuk legalább ugyanannyira veszélyes törvénysértők eltávolításában, illetve megjavításában. E cél megvalósítása érdekében azonban nem lenne szükség semmilyen tételes megállapodásra és még kevésbé valamiféle közös hatalmi központra. Az általános igazságosság és kölcsönös érdek sokkal inkább képes megkötni az embert, mint bármiféle aláírás vagy pecsét. A bűnöst sújtó büntetés szükségessége is - ha ez egyáltalán fennállt valamikor - hamarosan megszűnne. Megritkulnának a bűnelkövetés indítékai, és a bűnt súlyosbító körülmények, a szigor fölöslegessé válna. A büntetés fő célja, hogy korlátok közé szorítsa a közösség veszélyesebb tagjait; e korlátokat pedig az egymás magatartására való kölcsönös - a gyakorlatban egy szűk kör tagjai által megvalósított - odafigyelés szabná meg. Tilalomfáinkat az a megfontoltság és jó érzés állítaná fel, ami az emberi ítéleteket jellemezné, amelyekből száműznénk minden titokzatosságot és empirizmust. Senki sem lenne oly merész, hogy a józan ítéletekből felépült általános közmegegyezéssel szembeszálljon. A közvélemény a meggyőzés erejével hatna. Oly erő kényszerítené az embert a helyes útra, amely semmivel sem ellenállhatatlanabb, mint a korbács vagy a lánc.

      Az iménti sorokban a politikai kormányzás nyers körvonalait vázoltuk fel. A parókiák közötti minden ellentét a teljes esztelenség határait súrolná, mivel, mint például a határ körüli vitás kérdésekben, az ésszerűség alapvető elvei alighanem megtanítanának minket arra, hogy mely földdarab mily területhez tartozzék. Nem állhat érdekében semmiféle emberi társulásnak - amíg csak az értelem szavát követi -, hogy területét kiterjessze. Amennyiben kölcsönös elkötelezettséggel fűznénk egybe társainkat, biztosabb módszerre már nem is lenne szükségünk, csak hogy engedelmeskedjünk az igazságosság és mérséklet parancsainak. E módszer pedig csak azzal szemben vallhatna kudarcot, aki - bármely országhoz tartozzék is - a társadalom érdemtelen tagjának bizonyult. Egy társadalom azon kötelessége, hogy büntesse a törvénye ellen támadókat, a védelem szükségességén nyugszik, nem pedig azon a feltételezett közmegegyezésen, hogy a bűnösöket büntetni kell.

      Bármilyen irracionálisnak is tűnik egy ilyen társadalomban a parókiák közötti ellentét, felmerülésük mégsem lehetetlen. Az ilyen különleges szükséghelyzeteket ezért óvintézkedésekkel kell kivédenünk. A szóban forgó szükséghelyzetek természetük szerint az idegen hatalmak támadásaihoz hasonlíthatók. Védekezni ellenük csak az egyes területek összefogásával lehet, kinyilvánítva, - s ha kell, kikényszerítve, - az igazság parancsát.

      A területi egységek közötti ellenségeskedés és az idegen hatalmak betörése, amely csak a területi egységek közös érdektől vezetett összefogásával verhető vissza, olyan esetek, melyek számos más, magától értetődő gondolat közül többek közt a következőt vetik fel: amennyiben ezek az események csak ritkán ismétlődnek, az ellenük teendő óvintézkedéseknek sem kell - szigorú értelemben véve - állandóan érvényben lenniük. Más szóval a nemzetgyűlés állandó ülésezésére - ahogy azt mind ez idáig Franciaországban láthattuk - nem lehet szükség béke idején, sőt a gyűlés ilyetén való folyamatos működése ártalmas is lehet. Annak érdekében, hogy magáról a nemzetgyűlésről pontosabb véleményt alkothassunk, vegyünk sorra néhányat az alapelveit képező főbb jellegzetességek közül.



VI.

Először is a nemzetgyűlés léte előidézi a látszólagos egyetértéssel együtt járó káros következményeket. A nemzetgyűlés által irányított közösségnek összhangban kell cselekednie, máskülönben a gyűlés tehetetlen kölönccé válik. Az azonban lehetetlen, hogy az egyetértés valóban létrejöjjön. A nemzetet alkotó egyének számos fontos kérdést nem is tudnak fontolóra venni anélkül, hogy ne alkotnának velük kapcsolatban eltérő véleményeket. Valójában a szavazatok többsége dönt minden olyan kérdésben, amelyet a gyűlés elé visznek, a kisebbség pedig, miután ékesszólás és érvelés dolgában minden tőle telhetőt megtett, csak hogy a hozott intézkedések ostobaságára és igazságtalanságára rávilágítson, bizonyos értelemben kénytelen közreműködni azok végrehajtásában. Nincs még egy olyan dolog, ami ennél közvetlenebb módon tudna hozzájárulni az emberi értelem és jellem megrontásához. Ez az eljárás az emberiséget elkerülhetetlenül gyávává, képmutatóvá és romlottá teszi. Az az ember, aki nincs hozzászokva ahhoz, hogy kizárólagosan saját értelmének parancsát követve cselekedjen, tetterő és őszinteség dolgában biztosan nem fogja sohasem megütni azt a mértéket, amire természete szerint képes lenne. Az az ember, aki saját erejét vagy vagyonát áldozza egy olyan ügy védelmében, amit maga is hamisnak hisz, hamar el fogja veszíteni józan ítélőképességét és a morális tisztesség iránti kényes érzékenységét, vagyis mindazt, ami az értelem fő díszéül szolgál.

      Másodszor, az országos tanácsok léte valóban létrehoz egy bizonyos fajta egyetértést, ez azonban lényegéből fakadóan természetellenes és veszedelmes következményekkel jár. Az értelem eredeti, egészséges állapotában minden béklyótól szabad, és az igazságról alkotott független és egyéni felfogása alapján terjeszti ki erkölcsi természetének lehetőségeit. Mily nagy léptekkel haladhatna előre a szellemi tökéletesedés, ha az embert nem akadályoznák a neveltetéséből fakadó előítéletek, ha nem térítené el egy romlott társadalom káros befolyása, ha megszokná, hogy félelem nélkül hagyja magát az igazság által vezetni, bármilyen ismeretlen tájakra, bármilyen váratlan következtetésekre is jutna az általa kijelölt úton. Csak akkor juthatunk közelebb a boldogsághoz, ha teljes egészében rábízzuk magunkat arra a folyamra, mely feléje halad: a horgonyról, melyről először azt hittük, hogy a biztonságunkat szolgálja, végül ki fog derülni, hogy akadályozza haladásunkat. A gondolkodás teljes szabadságának el kell vezetnie minket egyfajta egyetértéshez; és a tökéletes szabadság állapotában ez az összhang óráról órára világosabb körvonalat nyerne. Az az egyetértés azonban, amely úgy jön létre, hogy az emberek egy látható mércéhez igazítják véleményeiket, hamis és veszedelmes.

      A gyűlések nagy részében ezernyi motívum befolyásolja ítéleteinket a józan észtől és meggyőződéstől függetlenül. Mindenki számításba veszi, hogy az általa vallott nézetek milyen hatással lesznek jövőjére. Mindenki tartozik valamilyen párthoz vagy szektához. Gondolataink tettrekészségét minduntalan az el nem ismeréstől való félelem béklyózza. Az angol parlament jelenlegi működése a legfényesebb bizonyítéka e hatás érvényesülésének: férfiak, akik szinte minden elődjüknél átfogóbb tudással rendelkeznek, hagyják, hogy ilyen indítékok befolyásolják őket, nyíltan a leghitványabb és legképtelenebb tévedésekre ragadtatván magukat.

      Harmadszor, a nemzetgyűlésben zajló viták ésszerű irányát eltorzítja, hogy végül szavazáskor egyhangú döntésre kell jutnia. A vita, a nézetek cseréje önmagában véve igen örvendetes módon járul hozzá a szellemi fejlődéshez. Nyomban elveszíti azonban ezt az üdvös jellegét, ha ilyen szerencsétlen feltételekhez kell igazodnia. Hisz mi sem ésszerűtlenebb mint azt kívánni, hogy egyetlen vita keretében mutassa ki erejét egy olyan érv, melynek természetes lényege szerint fokozatosan és észrevétlenül kell az értelmet megvilágítania. Mihelyt felmerül ez a körülmény a kép teljes egészében megváltozik. A szónok nem törekszik többé arra, hogy állandó meggyőződést építsen ki az emberben, csupán pillanatnyi hatásokat kíván elérni. Sokkal inkább arra törekszik, hogy hasznot húzzon előítéleteinkből, semmint hogy megvilágítsa elménket, így az, ami egyébként a türelmes és jótékony vizsgálódás színtere lehetne, pörlekedéssé, felfordulássá és meggondolatlan kapkodássá változik.

      A szavazás útján történő döntés más szempontból is új helyzetet teremt: szükségessé válik, hogy a beszélő olyan szó-alakzatokat formáljon, amelyek leginkább megfelelnek a tömegek érzéseinek, amelyek legjobban tudnak alkalmazkodni előítéleteikhez. Mi lehet e látványnál nevetségesebb és szégyenletesebb, mint hogy értelmes lények órákat töltenek el egymás társaságában viszonyszavak súlyozásával és vesszők megfelelő elhelyezésével. Klubokban és magántársaságokban bármikor ez a kép fogad. A parlamentben az ilyen jellegű ügyeket általában már azelőtt elrendezik, hogy az intézkedést közös vizsgálat tárgyává tennék. De ez még nem minden; máskor egy egész sor módosítást nyújtanak be, csakhogy a hatalomra éhes jövendő zsarnokok becstelen érdekeinek érvényt szerezzenek. A herkulesi feladatból így végül csak az marad, hogy a káoszt egy nyelvtanilag helyes és érthető formába öntsék.

      Majd az egész a józan ész és az igazság égbekiáltó sérelmével zárul: az igazság sorsa számok összeadásán dől el. A gyűlésben így a legjobb esetben is a leggyarlóbb elmék - vagy, ahogy az szintúgy gyakran megtörténik -, a legtisztességtelenebb és leggyalázatosabb érdekek döntenek mindarról, amit egész életünkben a legszentebbként tiszteltünk. Végül, de nem utolsósorban, teljesen lehetetlenné válik azt hinnünk, hogy a nemzetgyűlés működése kiválthatja egyértelmű helyeslésünket, ha egy pillanatra is eszünkbe idézzük, mily lehetetlen az az ábrándkép, mely, ahogy azt mondani szokták, morális egyénnek tekinti a társadalmat. Teljesen hiábavaló törekvés a természet és a szükség törvénye ellen cselekedni. Bármilyen leleményesek vagyunk is, a tömeg csak tömeg marad. Semmi sem egyesítheti szellemileg, hisz az emberek képességei különbözőek, és a világot is mindenki másképp látja. Mindaddig, amíg az emberi gondolkodás megőrzi sokféleségét, nem lehet másképp egyesíteni a társadalom erőit, csak úgy, hogy egy ember vállalja - rövidebb vagy hosszabb időre - a többség irányítását, és a tömeg erejét - legyen az anyagi természetű, vagy a jellembeli sajátossághoz tartozó - mechanikus módon használja, mintha csak egy szerszámot vagy egy gépet venne a kezébe. Bizonyos fokig minden állam, ahogy azt a görögök nevezték, tirannus. A különbség az, hogy a zsarnokság által uralt országokban egységes jogtalanság béklyózza az elmét, a köztársaságokban azonban a gondolat megőriz valamit aktivitásából és a jogtalanság könnyebben alkalmazkodik a nézetek változásaihoz.

      A legnagyobb csalás úgy tenni, mintha létezne kollektív bölcsesség. A társadalom tetteiben sohasem lehet több, mint amire tagjai, az egyes egyének képesek. De vizsgáljuk csak meg, vajon egységes közegnek tekinthető-e a társadalom, lehet-e valóban egyenlő tagjainak összegével. Nem állunk meg itt most annál a kérdésnél, milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy a legbölcsebb ember kerüljön valóban annak a társadalomnak az élére, amelynek tagja. Enélkül is két meggyőző érv áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy bebizonyítsuk, bármennyire mély is a vezetőben lakozó bölcsesség, a társadalom nevében véghezvitt cselekedetei biztos, hogy kevésbé kifogástalanok és kevésbé talpraesettek lesznek, mint azok a tettei, amiket egy egyszerűbb és kevésbé felelősségteljes helyzetben várhatnánk tőle. Először is, kevés olyan ember van, aki annak tudatában, hogy a közösség nevével takargathatja felelősségét, ne ragadtatná magát kétes és igazolhatatlan intézkedésekre, olyanokra, amilyenekhez nyilvánvalóan nem folyamodna, ha saját nevében cselekedne. Másodszor, az az ember, aki a közösség lobogója alatt cselekszik, meg van fosztva mindattól a tettrekészségtől és energiától, ami jelleme szerint sajátja lenne. A vezető személyiségek számtalan követőt vonzanak magukhoz, nekik pedig alkalmazkodni kell a hívek hangulatához, nem különben felfogóképességük lassúságához is. Ezért van az, hogy gyakran a legemelkedettebb szellemek is útszéli prédikátorokká vedlenek, mikor a közélet kavargó színpadára lépnek.

      Az itt felsorolt érvek alapján feljogosítottnak érezzük magunkat arra a következtetésre, hogy bár léteznek olyan közös célok, - név szerint a területi egységek közötti érdekkülönbségek elsimítása, illetve az idegen betolakodók elleni hatékony fellépés szükségessége, - melyek a nemzetgyűlés vagy más hasonló jellegű intézmény létrehozatalát indokolttá tehetik, e megoldás alkalmazásával mégis takarékoskodnunk kell, amennyire csak az adott helyzet természete megengedi, még ha segítségül hívása elkerülhetetlennek tűnik is bizonyos esetekben. A nemzetgyűlést csak különleges szükséghelyzetekben lenne szabad megválasztani, olyanokban, mint amilyen a diktátor fellépése volt az ókori Rómában. Az is elképzelhető lenne, hogy időszakosan ülésezzen, például az év egy bizonyos napján. Ez esetben a gyűlésnek jogában állna az ülésszakot meghatározott kereteken belül meghosszabbítani annak érdekében, hogy a választók panaszait és kifogásait meghallgathassák. Az elsőként említett módszer lenne a legkívánatosabb. A felhozott érvek nagy részével azt próbáltam meg bebizonyítani, hogy maga a képviselőválasztás olyan intézmény, melynek alkalmazása csak akkor ajánlatos, ha a helyzet megköveteli. Valószínűleg nem lenne túl nehéz a nemzetgyűlések rendszeres összehívása helyett valami kisegítő megoldást javasolni. A múlt szokásainak és tapasztalatainak az felelne meg a legjobban, ha általános választásra akkor kerülne sor, mikor bizonyos számú helyhatóság ilyen irányú követeléssel áll elő. Az egyenesség és igazságosság szigorú elvével az állna leginkább összhangban, hogy a kettő vagy akár kétszáz helyhatóság gyűlése úgy üljön össze, hogy megfelelő arány álljon fenn az összehívást kezdeményező helyhatóságok számával.

      Aligha lehetne tagadni, hogy a demokrácia ellen oly nagy hangon felhozott érvek semmivé válnak, ha velük szemben az itt felvázolt kormányzási formára hivatkozunk. Elképzelésünk nem igen ad alkalmat a rendbontásra, sem arra, hogy emberek egy csoportja a korlátlan hatalomtól megrészegülve zsarnokoskodjék; nem nyílik itt tér arra, hogy egy kisebbség politikai becsvágyának érvényt szerezzen, s így a többségnek nem kell majd örökös féltékenységben élnie és nem lesz szükség az állandó óvatosságra sem. A demagóg nem fog megfelelő alkalmat találni arra, hogy a tömegeket vak eszközzé tegye céljainak szolgálatában. A társadalom ilyetén elrendeződése mellett joggal várhatnánk el az emberektől, hogy felismerjék érdekeiket és becsben tartsák azt, ami a javukra szolgál. Hogy miért sikerült az emberiséget néhány gazembernek oly gyakran rászedni, annak igazi oka a társadalmi rendszer titokzatos és bonyolult természetében rejlik. Tüntessük csak el az állami szemfényvesztést és a legegyszerűbb elme is képessé válik arra, hogy észrevegye a fondorlatokat, amiket a nagy bűvész az ő félrevezetésére eszelt ki.



VII.

Hátramaradt még számunkra a kérdés, mekkora legyen az a hatalom, amivel feltétlenül fel kell ruháznunk még egy ilyen módosított formában működő nemzetgyűlést is, mint amilyet az imént vázoltunk fel elképzeléseink részeként. Mit tegyen egy ilyen nemzetgyűlés; egyszerűen csak közölje rendelkezéseit a konföderáció különböző tagjaival, vagy az lenne inkább megfelelő, ha meghívná őket, hogy a köz hasznára együttműködjenek és a szavak erejével győzné meg őket a javasolt intézkedések helyességéről? Kezdetben az első módszerre lehet szükség. Később az utóbbi válhat megfelelő megoldássá.[7] Az amfiktioni tanács Görögországban nem bírt több hatalommal, mint ami tagjainak személyiségéből eredt. Minél gyorsabban veszne ki a pártoskodás szelleme, minél hamarabb csitulna el a tömegek nyugtalansága, minél egyszerűbbé válna a politikai gépezet, annál biztosabban válna hallhatóvá az értelem hangja. A felhívásokhoz, amelyeket a gyűlés intézne a különböző helyhatóságokhoz, bizonyára minden értelmes ember csatlakozna, hacsak nem tartalmaznának olyan nyilvánvalóan kétes elemeket, amelyek hiábavalóságát látva elvetnék őket.

      Ez a megállapítás egy lépéssel tovább visz minket. Az egyes helyhatósági gyűlések, illetve esküdtszékek tekintetében miért ne tennénk ugyanúgy különbséget rendelkezés és meghívás között, mint ahogy azt az imént az országos gyűlések esetében tettük. Először is tegyük fel, hogy a hatalom és az erőszak bizonyos mértékig szükségszerű. Úgy tűnik azonban, hogy ez a szükségszerűség nem az emberi természetből fakad, hanem az őt megrontó intézményekből. Az ember nem eredendően romlott. Nem utasítaná vissza, hogy hallgasson a hozzá intézett intő szóra, sőt még meggyőzni is hagyná magát, ha nem lenne hozzászokva ahhoz, hogy e szavakat képmutatónak tartsa, ha nem lenne természetes számára az a gondolat, hogy bár felebarátja, szülője, politikai vezetője úgy tesz, mintha pusztán az ő érdekében vagy örömére cselekedne, a valóságban pont a kárát keresik, a saját érdekeiket hajszolják. Ezek a titokzatosság és bonyolultság végzetes hatásai. De egyszerűsítsük csak le a társadalmi rendszert, úgy, ahogy igényeink (kivéve a jogbitorlást és a törtetést) hathatós késztetései diktálják; egyeztessük az igazságosság feltétlen parancsait az emberek képességeivel; tegyünk úgy, hogy ne legyen szükség feltétlen hitre, és akkor talán remélhetjük, hogy egész fajunk az értelem és az erény színeiben fog tündökölni. Lehet, hogy az esküdtbíróságoknak elegendő lesz ekkor pusztán ajánlani a viták rendezésének bizonyos módját anélkül, hogy fenntartanák maguknak azt az előjogot, hogy ki is kényszerítsék ezt a fajta elintézést. Talán elegendő lesz egyszerűen csak felszólítani a törvénysértőket, hogy mondjanak le tévelygéseikről. Amennyiben figyelmeztetésünk néhány esetben eredménytelennek bizonyulna, az ebből a körülményből eredő káros következmények sokkal kisebb jelentőséggel bírnának, mint azok, amelyek az egyéni bíráskodás gyakorlatából származó állandó erőszak eredményei. A valóságban azonban nem lennének káros következményei, mivel ott, ahol az értelem hatalma oly általános tekintélynek örvend, ott a törvénysértő készségesen engedne a felsőbbség intő szavának, ha pedig erre nem lenne hajlandó, akkor, bár személyét nem gyötörnék zaklatásokkal, a közösség ítéletének egyhangú helytelenítése és figyelő szeme előtt oly kényelmetlenül érezné magát, hogy önként távozna egy olyan országba, ahol a közszellem jobban elfogadja botlásait.

      Az olvasó bizonyára már előre sejti a végső következtetést. Ha az esküdtbíróságok végre lemondhatnának a döntésről és megelégedhetnének a felszólítás jogával, ha az erőszak fokozatosan feladhatná állásait, és az ember egyedül az értelemben bízna, nem arra ébrednénk-e egy napon, hogy magukat az esküdtbíróságokat is - minden más közintézménnyel együtt -, félretehetnők, mint fölöslegest? Egyetlen bölcs ember érvelése nem lesz-e ugyanolyan hatásos, mint egy tucat másiké? Nem lesz-e elég a közismertséghez, minden választási ceremónia nélkül az, hogy egy ember ért hozzá, hogyan kell felebarátait tanítani? Lesz-e sok bűn, amit büntetni kell, és konokság, hajlítani való? Az emberi tökéletesedés egyik legemlékezetesebb állomása ez. Mily örömmel kell, hogy várja az emberiség minden művelt barátja ezt a nagyszerű korszakot, melyben eltöröltetik a politikai hatalom, ez a kegyetlen szerszám, mely az emberiség bűneinek egyetlen kiapadhatatlan forrása, és amely, ahogy azt jelen munkánk folyamán bőségesen kifejtettük, oly sokféle, lényegétől elválaszthatatlan bajt hordoz magában, hogy azokra nincs más ír, mint magának a politikai hatalomnak teljes megsemmisítése!


(Fordította: Náday Judit. A fordítás alapja: William Godwin: An Enquiry Concerning Political Justice. Részlet. In: M. S. Shatz (ed.): The Essential Works of Anarchism. New York, Quadrangle Books, 1972.)