1. Az önösség
"Nem szabadságra szomjúhozik-e a szellem?" - Ah, nekem nemcsak a szellemem,
de testem is minden órán azután epekedik! Ha orrom az illatozó kastélykonyha
küszöbén az ízes étkekről mesél ínyemnek, melyeket odabenn főznek, ínyem a
száraz kenyér falása közben iszonyatosan epekedik; ha szemem puha paplanról
mesél kérges hátamnak, melyen kellemesebb a fekvés, mint az agyonpréselt
szalmán, hátamat elkeseredett harag önti el; ha - de ne soroljuk tovább e
kínokat. - És ezt nevezed szabadságvágynak? Mitől akarsz megszabadulni? A
komiszkenyértől és a szalmavacoktól? Hát hajítsd el őket magadtól! - Ám úgy
látszik, ez nem sokat segít rajtad; az a szabadság kell inkább néked, hogy
ínyenc étkeket élvezhess és dagadozó párnák közt aludjál. Az emberektől
várod ezt a "szabadságot" - az ő engedelmükre vársz? Nem az emberbaráti
szeretettől várod, mert magad is jól tudod, hogy hozzád hasonlóan mindnyájan
azt gondolják; "Minden ember önmaga felebarátja!" Hogyan kívánsz akkor hát
hozzájutni az ínyenc falatokhoz, s a kényelmes ágyhoz? Nyilván nem
másképpen, minthogy tulajdonoddá teszed őket! Ha belegondolsz, nem a
szabadság kell neked, hogy megszerezhesd e szépséges dolgokat, mert a
szabadsággal még nem lesznek tiéid; valóban meg akarod szerezni őket, a
tiédnek akarod hívni, s
tulajdonként akarod birtokolni őket. Minek a
szabadság, ha semmi hasznod belőle? S ha mindentől megszabadulnál, semmid
se maradna; mert a szabadság tartalmatlan. Aki nem tud bánni vele, annak
felesleges ez a haszontalan engedély; márpedig az, hogy mire használom, az
önösségemtől függ.
Semmi kifogásom a szabadság ellen, de többet kívánok neked a szabadságnál;
nem pusztán
megszabadulnod kell attól, amit nem akarsz, hanem
bírnod is
kell, amit akarsz, nem csupán "szabadnak" kell lenned, hanem "tulajdonosnak"
is.
Szabad - mitől? Ó, mi mindent lerázhat magáról az ember! A jobbágyság, a
felsőbbség, az arisztokrácia és a fejedelmek jármát, a vágyak és a
szenvedélyek uralmát; sőt még a saját akarat, az önakarat, a legtökéletesebb
önmegtagadás sem egyéb a szabadságnál, szabadság az önrendelkezéstől,
önmagunktól; a szabadság mint valamely abszolútum, mint valamely minden árat
megérő dolog utáni törekvés fosztott meg bennünket ugyanis a sajátosságtól:
teremtette meg az önmegtagadást. Minél szabadabbá válok, annál több kényszer
tornyosul fel előttem, annál tehetetlenebbnek érzem magamat. A vadon nem
szabad fia még semmit sem érez mindazon korlátokból, melyek egy művelt
embert szorongatnak: úgy tűnik, szabadabb a műveltnél. Minél több szabadságot
vívok ki, annál több korlátot és feladatot állítok magamnak; felfedeztem a
vasutat, és máris gyengének érzem magam, mert nem tudom átszelni a levegőt,
mint a madarak; megoldottam egy problémát, melynek homálya nyomasztotta
szellememet, s lám, máris számtalan új probléma vár rám, s e rejtélyek
gátolják haladásomat, elhomályosítják szabad pillantásomat, fájdalmasan
emlékeztetnek
szabadságom korlátaira. "Felszabadulván pedig a bűn alól, az
igazságnak a szolgáivá lettetek."
[1]
Nem lesznek-e a republikánusok nagy szabadságukban a
törvény szolgáivá? Hogyan áhítoznak örökösen az igaz keresztény szívek "a
szabadulásra", hogyan epekedtek, hogy megváltassanak "e földi élet
béklyóitól"; a szabadság földjére vetették tekintetüket. ("De a magasságos
Jeruzsálem szabad, ez mindnyájunknak anyja."
Pál Apostol levelei a
Galátziabeliekhez 4,26).
Szabadnak lenni valamitől - annyit jelent: valami nélkül lenni, valamitől
mentesnek lenni. Megszabadult a főfájástól, azaz: mentes a főfájástól.
Megszabadult egy előítélettől, azaz: soha nem tette magáévá vagy pedig
mentes lett tőle. A valamitől való mentességben érjük el a kereszténység
által kínált szabadságot, lásd a bűntelen, az istentelen, az erkölcstelen
stb. kifejezéseket.
A szabadság a kereszténység tanítása. "Testvéreim, szabadságra vagytok
elhivatva."
[2]
"Úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye fog
megítélni."
[3]
Fel kell-e adnunk a szabadságot, mert keresztény eszményként elárulja magát?
Nem, semmi sem mehet veszendőbe, a szabadság sem; de sajátunkká kell válnia,
márpedig szabadság formájában nem lehet a sajátunkká.
Micsoda különbség van a szabadság és önösség között! Sok mindentől
mentessé
válhat az ember, de mindentől nem. Belül a szolgaság ellenére szabad lehet
sok mindentől, de nem mindentől; az úr ostorától, parancsoló szeszélyétől
azonban szolgaként nem lehet
szabad az ember. "A szabadság csak az
álmok birodalmában él!" Az önösség ezzel szemben egész lényem és létem, az
önösség én magam vagyok. Szabad attól vagyok, amitől
mentesültem,
önöse annak vagyok, ami a
hatalmamban van vagy amit uralok. Akkor
vagyok a
sajátom, ha mindig és minden körülmények között tudom
birtokolni és nem lököm oda magamat másoknak. A szabad létet nem
akarhatom
igazán, mert nem hozhatom létre, nem teremthetem meg: csak kívánhatom és -
törekedhetem rá, mert eszmény, kísértet. A valóság béklyójának szíja
szüntelenül mélyen a húsomba vág. De a
sajátom maradok. Egy úr jobbágyaként
is csak magamra és előnyömre gondolok; ütései csattognak rajtam; nem vagyok
szabad tőlük; de csakis a
saját hasznomért tűröm el, azért,
hogy megtévesszem a türelem látszatával, vagy hogy ellenkezésemmel ne hozzak
még nagyobb bajt a fejemre. Mivel szem előtt tartom magamat és önérdekemet,
az első adandó alkalommal széttaposom rabszolgatartómat. Ennek az
egoizmusnak a következménye, hogy aztán
megszabadulok tőle és
korbácsától. Talán most azt mondják, hogy a szolgaság állapotában is
"szabad" voltam, tudniillik "alapjában" vagy "belül". Csakhogy az
"alapjában" nem "valóban" szabad, és a "belül" nem "kívül".
Sajátomnak
viszont a sajátom voltam, mind belül, mind kívül. A kínzások okozta
szenvedésektől és korbácsütésektől nem "szabad" a testem egy kegyetlen
parancsoló uralma alatt; de a kínvallatás alatt csikorgó csontjaim szabadok,
porcikáim ránganak az ütések alatt, és
én azért nyögök, mert a testem
nyög. Sóhajaim, remegéseim azt bizonyítják, hogy még magamnál vagyok, hogy
még a sajátom vagyok.
Csontjaim nem "szabadok" ugyan az úr ütéseitől,
de az
én csontjaim, és elszakíthatatlanok tőlem. S ha elszakítja
tőlem, megnézheti őket! Mert csontomnak csak a holttestét tartja a kezében;
úgy a csontom, ahogy a döglött kutya kutya: a kutyának dobog a szíve, a
döglött kutyának nem, tehát nem is kutya.
Ha azt állítja valaki, hogy a szolga belül mégiscsak lehet szabad, akkor a
legvitathatatlanabb és legtriviálisabb dolgot állítja. Mert ugyan ki
állítaná, hogy bármely emberből is hiányoznék
mindennemű szabadság?
Nem lehetek-e szabad számos dologtól, ha képmutató vagyok; attól például,
hogy higgyek
Zeuszban, vagy dicsvágytól stb.? Miért ne lehetne akkor szabad
belül egy megkorbácsolt szolga a nem keresztényi érzületektől, például az
ellenséggyűlölettől? Ebben az esetben "keresztényként szabad", mentes a nem
keresztényitől; no de szabad-e abszolút módon, mindentől, a keresztény
őrülettől vagy a testi fájdalomtól?
Úgy tűnhet fel, hogy eleddig a névről és nem a dologról beszéltünk. De
közömbös-e a név - nem mindig egy szó, egy sibbolet (*) lelkesítette és
szédítette-e meg az embereket? A szabadság és az önösség között azonban
sokkal mélyebb szakadék tátong a szavak közötti különbségnél.
(*) Sibbolet (héber): varázsszó
Az egész világ szabadságra áhítozik, mindenki a szabadság birodalmát
kívánja. Ó, káprázatos, szép álom a virágzó "szabadság birodalmáról", a
"szabad emberi nemről"! - Ki ne álmodott volna rólad? Legyen minden ember
szabad, teljesen szabad, szabad minden kényszertől! Minden kényszertől -
valóban mindentől? És soha többé semmire se kényszerítsék magukat? "Hát
persze, valóban, az nem is kényszer!" Nos, meg kell szabadulniuk a vallásos
hittől, az erkölcs szigorú kötelmeitől, a törvény kérlelhetetlenségétől, a -
de "Minő rettenetes félreértés!" Nos,
mitől is kellene megszabadulniuk
és mitől nem?
Szertefoszlott a kedves álom, hunyorgó szemünket dörzsölve meredünk a
prózai kérdezőre. "Mitől szabaduljanak meg az emberek"? Hát a vakhittől,
kiált fel valaki. Ugyan már, így a másik, hisz minden hit vakhit; a hittől
kell megszabadulnia az embernek. Nem, nem, az isten szerelmére - folytatja
az előbbi - ne vessetek el magatoktól minden hitet, mert akkor rátok tör a
brutalitás hatalma. Legyen köztársaság, veti közbe a harmadik, és
szabaduljunk meg minden parancsoló úrtól. Ezzel mit sem segítenénk magunkon,
vélekedik egy negyedik; csak újabb urat, az "uralkodó többséget" hoznánk a
nyakunkra - inkább a borzasztó egyenlőtlenségtől szabaduljunk meg. Ó,
szerencsétlen egyenlőség, újra hallom csőcseléküvöltésedet! Mily
gyönyörűségeset álmodtam az imént a szabadság paradicsomáról, és mily
pimaszul és gát nélkül zúdul most rám dörgedelmetek! Így panaszkodik az
első, és már pattan is, hogy kardot rántson a "mértéktelen szabadság" ellen.
Hamarosan a pártos szabadságálmodók kardcsörgése tölti be a levegőt.
A szabadságtörekvés mindenkor egy
bizonyos szabadság utáni vágyakozást
kívánt kielégíteni, például a hit szabadságát, ami azt jelenti, hogy a hívő
ember szabad és független akart lenni; mitől?, mintegy a hittől?, nem!,
hanem a hit inkvizítoraitól. Most pedig a "politikai vagy polgári"
vágyak kielégítésére irányul. A polgár szabadon akar élni, no nem a
polgárságtól, hanem a hivatalnoki uralomtól, az uralkodói önkénytől stb.
kíván megszabadulni.
Metternich herceg azt mondta egyszer, hogy "talált egy
olyan utat, amely minden jövő számára az igazi szabadság ösvényére
vezethet".
Provence grófja épp abban az időben menekült el Franciaországból,
amikor Franciaország a "szabadság birodalmának" megteremtésén fáradozott,
mondván: "képtelen voltam elviselni börtönömet, egyetlen szenvedély munkált
bennem - a szabadság utáni vágyakozás, kizárólag erre gondoltam".
Egy
bizonyos szabadságra való törekvés mindig magában foglalja egy
új
uralom szándékát is, a forradalom saját "védőinek adhatta ugyan azt a
felemelő érzést, hogy a szabadságért harcolnak", holott valójában egy
bizonyos szabadságra, egy új
uralomra, a "törvény uralmára"
törekedtek.
Szabadságot akartok mindahányan, a szabadságot akarjátok. Miért kufárkodtok
akkor? A szabadság csak a teljes szabadság lehet; egy darabka szabadság nem
a szabadság. Kételkedtek benne, hogy elnyerhető a teljes szabadság, mindenki
szabadsága, s akár csak kívánni is őrültségnek tartjátok? - Nos, akkor
hagyjatok föl a fantomüldözéssel, és valami jobb dologra fordítsátok
fáradozásaitokat az -
elérhetetlennél. "Igen, de a szabadságnál nincs
jobb!"
És ugyan mi történnék, ha van szabadságotok, mármint tökéletes szabadságotok?
- mert ezekről a ti szabadságmorzsáitokróól nem kívánok beszélni. Akkor
mindentől, az égvilágon mindentől megszabadulnátok, ami feszélyez
benneteket, és akkor nem lenne semmi, ami az életben feszélyezne benneteket
és kényelmetlen volna. És miért akartok mindentől megszabadulni? Nyilván
Magatokért, azért, mert saját
magatok útjában álltok! De ha
valami nem volna számotokra kényelmetlen, hanem ellenkezőleg, helyénvalónak
éreznétek, mint például szeretőtök lágy, ám
ellenállhatatlanul
parancsoló pillantását - akkor nem akarnátok megszabadulni tőle. Miért nem?
Megint csak
magatok miatt! Magatokat tekintitek hát mércének és bírának
mindenek fölött. Hagyjátok elszaladni a szabadságot, ha ínyetekre való a
gúzs, az "édes szerelmi
szolgálat"; alkalmasint pedig, ha újra kezd
megtetszeni
nektek, visszahozzátok a szabadságot, persze csak akkor,
amiről e helyen nincsen szó, ha a szövetség más okból (mondjuk vallási
okból) történő hatálytalanításától nem tartotok.
Miért nem meritek
magatokat teljes mértékben valóban középponttá,
lényeggé tenni? Miért kapkodtok a szabadság után, álmotok után? Álmodozók
vagytok? Ne álmaitokat, képzelgéseiteket, gondolataitokat kérdezzétek
először, mert ezek pusztán "üres teóriák". Magatokat kérdezzétek magatok
felől - ez volna igazán
praktikus, és ti olyan szívesen lennétek
"praktikusak". Egyikőtök viszont máris fülel, hogy mit szól ehhez az istene
(természetesen az az istene, amit ő annak vél), a másik meg azon töri a
fejét, mit rendel erkölcsi érzéke, lelkiismerete, kötelességtudata, a
harmadik meg azt fontolgatja, mit gondolnak róla akkor az emberek - és
miután mindegyikőtök megkérdezte úristenét (az emberek éppolyan jó, sőt még
szilárdabb úristenek, mint a túlvilági, elképzelt úristen:
vox populi,
vox dei) (*), beletörődik ura akaratába, és egyáltalán nem hallgat arra,
amit
ő maga mondana, ahogyan maga döntene.
(*) Vox populi, vox dei (latin): a nép szava isten szava
Forduljatok hát inkább magatokhoz, mint isteneitekhez vagy bálványaitokhoz.
Hozzátok felszínre, ami bennetek rejlik, tárjátok fel, nyilatkoztassátok ki
magatokat.
A keresztények "Istent" úgy képzelik, mint aki önmagából cselekszik, és nem
kérdez senkit és semmit. Úgy tesz, "ahogyan tetszik neki". A balga ember
pedig, aki ugyanezt tehetné, ahelyett azt teszi, ami "Istennek tetszik". Ha
azt mondják, hogy Isten örök törvények szerint cselekszik, akkor az rám is
igaz, mert én sem bújhatok ki a bőrömből, törvényem egész természetemből,
önmagamból fakad.
De elegendő, ha csak önmagatokra figyelmeztetnek benneteket, s máris
kétségbe estek. "Mi vagyok én?" - kérdezitek mindnyájan. Szabálytalan- és
törvénytelen ösztönök, vágyak, kívánságok, szenvedélyek szakadéka, fény és
vezércsillag nélküli káosz vagytok! Hogyan kaphatnék helyes választ, ha
sutba vetem Isten parancsolatait vagy az erkölcs által előírt kötelességeket,
nem hallgatok az ész hangjára, ami a történelem folyamán keserű
tapasztalatok árán a legjobbat és legésszerűbbet emelte törvényre, és csupán
magamat kérdezem? Szenvedélyem épphogy a legbotorabb tanáccsal szolgálna. -
Ekképpen tartja magát minden ember -
ördögnek, mert ha nem törődne
vallással stb., csak állatnak tartaná magát, könnyen rájönne, hogy a saját
ösztönét (mintegy tanácsát) követő állat nem a "legbotorabb" tanácsot adja
magának és nem is ebbe az irányba sodródik, hanem igen helyes lépéseket
tesz. Pusztán már a vallásos gondolkodásmód szokása is olyannyira gúzsban
tartja szellemünket, hogy mezítelenségünkben és természetességünkben
megrettenünk
önmagunktól, ez a szokás annyira lealacsonyított, hogy eredendő
bűnösnek, született ördögnek képzeljük magunkat. Persze most azonnal
eszetekbe jut, hogy hivatásotok azt követeli, hogy "jól", erkölcsösen,
helyesen cselekedjetek. Hogyan csendül fel hát belőletek a jó, a helyes,
igaz utat mutató hang, ha
magatokat kérditek? Hogyan dönt Isten és
Beliál? (*)
(*) Beliál (héber): ártó, rontó, alvilági lény; az ördög neve (a. m. alávaló)
De vajon mit gondolnátok, ha valaki azt felelné néktek erre: Isten,
lelkiismeret, kötelesség, törvény stb. csak mese, amivel teletömték a
fejeteket és a szíveteket és bolondítottak benneteket? És ha ez a valaki azt
kérdezné, honnan tudjátok hát olyan bizonyosan, hogy a természet hangja
tévútra csábít? És ha megfordítaná a dolgot, és azt mondaná, hogy Isten
hangja és a lelkiismeret hangja az ördög műve? Vannak ilyen elvetemült
emberek; hogyan felelnétek meg nekik? Papjaitokra, szüleitekre és a jó
emberekre nem hivatkozhattok, mert hisz ezek az elvetemültek épp ezeket
tartják a ti
csábítóitoknak, akik elcsábítják és megrontják
fiatalságotokat, buzgón vetegetik az önmegvetés és istenimádat gyomját, és
eliszaposítják ifjúi szíveteket, elbutítják ifjúi fejeteket.
De ezek az alávalók csak folytatják tovább és megkérdik: Mit törődtök
Istennel meg a többi parancsolattal? Csak nem azt képzelitek, hogy Isten
tetszésére cselekedtek? Nem, megint csak -
magatok miatt cselekedtek.
- Vagyis megint csak
magatok a lénnyeg, mindnyájan elmondhatjátok:
magamnak vagyok a mindene, mindent
magamért csinálok. Megértitek-e
valaha, hogy az Isten, a parancsolatok stb. csak ártanak nektek, csak
megrövidítenek és megnyomorítanak benneteket: no persze, ellöknétek őket
magatoktól, ahogyan egykoron a keresztények elátkozták
Apollót, Minervát
vagy a pogány erkölcsöt. Aztán persze
Krisztust meg Máriát meg keresztény
erkölcsöt tettek a helyükre; de azt is csak saját lelki üdvükért, vagyis
egoizmusból vagy önösségből tették.
És ez az egoizmus, ez az önösség volt az, ami mentessé tette, megszabadította
őket az istenek régi világától. Az önösség új szabadságot
teremtett; mert az
önösség mindenek teremtője, mint ahogyan a zsenialitást (ami egy
meghatározott önösség), ami mindig eredetiség is, új világtörténelmi
alkotások teremtőjeként tartják számon.
De jusson érvényre egyszer a "szabadság" a ti törekvésetek szerint, nem
győztök eleget tenni követelményeinek. Ki legyen szabad? Te, én, mi. És
mitől? Mindentől, ami nem te, nem én, nem mi. Én vagyok tehát a mag,
amelyet minden buroktól, minden szorító héjtól meg kell szabadítani. És mi
marad, ha mindattól megszabadultam, ami nem én vagyok? Én, és semmi egyéb,
csupán én. Ennek az énnek azonban a szabadság semmit sem tud nyújtani. Hogy
mi történjék azután, hogy szabad lettem, arról hallgat a szabadság, ahogyan
kormányzataink is csak elbocsátják, elhagyatottságba taszítják a foglyot
büntetése leteltével.
Miért ne lehetne az én kezdet, közép és vég, ha a szabadságra úgyis az én
kedvéért törekszem? Nem érek tán többet a szabadságnál? Nem én vagyok-e, aki
megszabadítottam magamat, nem én vagyok-e az első? Megkötve, ezernyi gúzsba
kötve is vagyok, nemcsak a jövőben, nemcsak reményekben létezem, mint a
szabadság, hanem a legelvetemültebb szolgaként is - jelenvaló vagyok.
Gondoljátok meg jól, és döntsétek el, hogy a "szabadság" álmát vagy az
"egoizmus", az "önösség" elhatározását tűzitek-e lobogótokra. A "szabadság"
felgerjeszti
haragotokat mindaz ellen, ami nem vagytok; az "egoizmus"
arra szólít fel benneteket, hogy
örüljetek magatoknak, élvezzétek magatokat.
A szabadság
vágy és az is marad, romantikus panaszkiáltás, túlvilágba
és jövőbe vetett keresztény remény; az önösség valóság, ami
magától
éppen annyi kötöttséget szabadít meg, amennyi saját utatokat gátolja. Ami
nem zavar benneteket, attól nem kívántok megszabadulni, és ha zavarni kezd,
tudjátok, hogy "
magatokra kell inkább hallgatnotok, és nem másokra!"
A szabadság csupán ezt tanítja: szabaduljatok meg, váljatok meg minden
tehertől; de arra nem tanít, hogy kik vagytok. Szabaduljatok meg,
szabaduljatok meg! Íme, ez jelszava, ti pedig mohón követitek hívó szavát,
és még magatoktól is megszabadultok, "magatokat is megtagadjátok". Az
önösség viszont magatokhoz hív vissza benneteket, így szól hozzátok: "Térj
magadhoz!" A szabadság égisze alatt sok mindentől megszabadultok, de
minduntalan új dolgok szorongatnak; "megszabadultok a gonosztól, de a
gonosz nem szűnik meg". Mint önnön magatok
valóban mindentől megszabadultok,
és ami rátok tapad, azt
elfogadtátok, azt magatok választottátok
tetszésetek szerint. Az
önös szabadnak született természeténél fogva
az; a szabad viszont csak
betegesen vágyakozik a szabadságra,
álmodozó és rajongó.
Az önös
eleve szabad, mert semmi mást nem ismert el, csak magát; nem
kell megszabadítania magát, mert magán kívül eleve elvet mindent, mert
semmit nem értékel jobban, tart többre magánál, röviden: magából indul ki
és "magához tér vissza". Gyermeki tisztelet feszélyezi, de azon fáradozik,
hogy "megszabaduljon" ettől a feszélyezettségtől. Az önösség munkálkodik a
kis egoistában, és megszerzi számára a hőn áhított - szabadságot.
Évezredek kultúrája elhomályosította, hogy mik vagytok. Nem vagytok
egoisták, arra vagytok hivatva, hogy idealisták ("jó emberek") legyetek.
Rázzátok ezt le magatokról! Ne a szabadságot keressétek, ami épp magatoktól
foszt meg benneteket az "önmegvetésben";
magatokat keressétek,
legyetek egoisták, legyetek mindnyájan
mindenható ének. Avagy
érthetőbben: Ismerjétek meg magatokat, csak magatokat ismerjétek meg,
hagyjátok az álszent törekvéseket, balgatag vágyakozástokat, hogy mások
legyetek, mint amik vagytok. Álszentnek nevezem őket, mert az évezredek
alatt is egoisták maradtatok, szunnyadó, önámító, őrült egoisták, önkínzók.
Vallás még soha nem tudta nélkülözni az ígéreteket, akár evilágra, (hosszú
élet stb.), akár a túlvilágra irányult; mert az ember
jutalomra éhes és
"ingyen" nem hajlandó semmire. Na és a "jóért jót tenni", a jutalom reménye
nélkül? Mintha a jó cselekedet okozta kielégülés nem volna jutalom. Tehát a
vallás is egoizmuson alapul, és a vallás kizsákmányolja az egoizmust;
vágyainkra épít, és sok mindent elfojt valamiért. Ez okozza a
megcsaltság
jelenségét, amikor is nem magamat elégítem ki, csupán egyetlen vágyamat,
például a boldogságösztönömet. A vallás a "legfőbb jót" ígéri; és ennek
eléréséért nem törődöm többi vágyammal, nem elégítem ki őket. - Minden
tevékenységetek és mesterkedésetek
be nem vallott, titkos, rejtett,
elkendőzött egoizmus. Ezt az egoizmust azonban nem akarjátok bevallani
magatoknak sem, magatok előtt is eltitkoljátok, tehát nem nyílt és
közismert, ennélfogva nem tudatos egoizmus, és ezért
nem is egoizmus,
hanem szolgaság, szolgálat, önmegtagadás. Egoisták vagytok és mégsem, mert
tagadjátok az egoizmust. Amikor a leginkább egoistának látszottatok, az
"egoista" szót iszonyattal és megvetéssel aggattátok tele.
Szabadságomat a világgal szemben annyira biztosítom, amennyire sajátommá
teszem, vagyis amennyire "megnyerem és magamévá teszem" a világot, bármilyen
úton is, rábeszéléssel, kéréssel, kategorikus követeléssel, sőt akár
képmutatással, csalással stb.; az eszközök ugyanis az énemtől függenek.
Ha gyenge vagyok, a fent említett gyenge eszközökhöz nyúlok, melyekkel
azonban a világ jókora részét meghódíthatom. Egyébként is a csalás, a
képmutatás, a hazugság rosszabbnak tűnnek fel, mint amilyenek valójában. Ki
nem csapta volna be a rendőrséget, a törvényt, ki ne vágott volna már
törvénytisztelő képet a fogdmeg láttán, hogy véka alá rejtse az elkövetett
törvénytelenséget stb.? Aki nem így viselkedik, az hagyja, hogy erőszakot
tegyenek vele, az
gyáva - lelkiismeretből. Szabadságomat már akkor
megnyirbáltnak érzem, ha akaratomat valaki mással szemben (legyen az akarat
nélküli, akár a szikla, vagy akarjon, mint a kormányzat, vagy egy személy
stb.) nem tudom érvényesíteni; önösségemet tagadom meg, ha - a másik
szemszögéből - feladom magamat, tehát engedek, elállok szándékomtól,
alázatból, megadásból visszalépek. Mert a másvalaki az oka annak, ha
felhagyok korábbi módszeremmel - nem célravezető, letérek hát a rossz útról
-, és a másvalaki az oka, ha hagyom, hogyy gúzsba kössenek. Az utamban álló
sziklát kikerülöm, amíg nem gyűlik össze elegendő puskapor, hogy
felrobbantsam; egy nép törvényeit kikerülöm, amíg nem gyűjtök annyi erőt,
hogy megdöntsem őket. "Szentként",
Asztartéként (*) tiszteljem a Holdat,
azért csupán, mert nem érem el? Ha elérhetnélek, bizony megragadnálak, s ha
megtalálom a módját, hogy felkerüljek hozzád, bizony nem rettenek meg
tőled! Te, megfoghatatlan, csak addig maradsz megfoghatatlan, amíg meg nem
szerzem a megragadás hatalmát, és
sajátomnak nem nevezlek; nem adom
meg magam neked, csak kivárom, amíg elérkezik az időm. S ha belátom is,
hogy most nem tehetek veled semmit se, azért meg nem feledkezem rólad!
(*) Asztarté (sémi): a szerelem és a termékenység istennője az ókori elő-ázsiai népeknél
Az erős emberek öröktől fogva így cselekszenek. Midőn az "alázatosak" egy
győzedelmes hatalmat neveztek ki uruknak és imádták őt, és mindenkitől
megkövetelték, hogy imádja őt, megjelent egy effajta természetfia,
megtagadta az alázatost, és elkergette az elérhetetlen Olümposzról az
imádott hatalmat. Megálljt parancsolt a keringő Napnak, és keringésbe hozta
a Földet: az alázatosak kénytelenek voltak eltörni; fejszéjével nekiment a
szent tölgyeknek, az alázatosak pedig ámultak, hogy nem emészti el mennyei
tűz; lependerítette a pápát Péter trónusáról, s az alázatosok nem tudták
megakadályozni; lerombolja az isteni kegyelem zsibvásárát, és az alázatosak
csak nyöszörögnek, hogy aztán eredménytelenül végleg elnémuljanak.
Szabadságom csak akkor lesz teljes, ha
hatalmammá válik; ezáltal
viszont megszűnök pusztán szabadnak lenni, és önössé válok. Miért "üres szó"
a népek szabadsága? Mert a népeknek nincs hatalma! Az eleven én egyetlen
leheletével - akár
Néró, akár a kínai császár, akár egy nincstelen poéta
leheletével - népeket fújok szanaszét. Miért epekednek a német kamarák
hiába a szabadság után, és miért leckéztetik meg őket a miniszterek? Mert
nem "hatalmasak"! A hatalom szép dolog, és sok mindenre használható; mert
"egy maréknyi hatalommal messzebbre jutsz, mint egy zsák joggal".
Szabadságra vágytok? Ti balgatagok! Ragadjátok meg a hatalmat, és a
szabadság elétek jön. Mert lássátok, akinek hatalma van, "a törvény fölött
áll az". Mit szóltok e kilátáshoz, "törvénytisztelő" emberek? Más a ti
ízlésetek!
Körös-körül felcsendül a "szabadság" követelésének hangja. De érzik-e,
tudják-e az emberek, mit jelent az ajándékba adott vagy rájuk erőszakolt
szabadság? Nem ismerik fel a szó teljes bőségét, hogy minden szabadság
lényegében önfelszabadítás, vagyis hogy az énnek csak annyi szabadsága
lehet, amennyit önössége által szerez magának. Mit számít a birkának,
hogy senki sem nyirbálja meg szólásszabadságát? Úgyis csak béget. Egy
mélyen hívő mohamedán, zsidó vagy keresztény szabadon beszélhet: úgyis csak
sületlenségeket hord össze. De ha egyes emberek tőletek vonják meg a szólás-
és hallásszabadságot, akkor nagyon is tisztában vannak az ebből fakadó
átmeneti előnyükkel, ti ugyanis esetleg olyasmit mondanátok és hallanátok,
ami őket hitelüktől fosztaná meg.
Ha mégis szabadságot adnak nektek, akkor bizony csirkefogók, mert többet
adnak, mint amennyi van nekik. Mert akkor nem a sajátjukból adnak, hanem
lopott áruval traktálnak, a saját szabadságotokat kínálják, amit magatoknak
kellene elvennetek; és csupán azért
adják, nehogy úgy vegyétek el,
és még a tolvajokat és a csalókat is felelősségre vonjátok. Amilyen
ravaszok, jól tudják, hogy az adott szabadság nem szabadság, mert csak azt a
szabadságot repítik dagadozó vitorlák, amelyet úgy vesz magának az ember,
tehát az egoisták szabadságát. Az ajándékozott szabadság bevonja vitorláit,
mihelyt vihar támad vagy szélcsend köszönt be: csakis enyhe és közepes
szélben tud haladni.
Itt van a különbség önmegszabadítás és emancipáció (felmentés, felszabadítás,
elbocsátás) között. Aki manapság "ellenzékben van", az "felmentésre"
sóvárog. Az uralkodók "nyilvánítsák nagykorúnak", vagyis emancipálják
népeiket! Viselkedjetek nagykorúként, akkor azok lesztek nagykorúsítás
nélkül is, s ha nem úgy viselkedtek, akkor nem is érdemlitek meg, és
semmiféle nagykorúsítással sem váltok nagykorúvá. A nagykorú görögök
elűzték zsarnokaikat, a nagykorú fiú függetleníti magát atyjától. Ha a
görögök arra vártak volna, hogy zsarnokaik kegyesen jóváhagyják
nagykorúságukat, bizony sokáig várhattak volna. Azt a fiút, aki nem akar
nagykorú lenni, az okos apa kidobja a házából, a házat pedig megtartja
magának; úgy kell a málészájúnak.
A felszabadított nem más, mint szabadon bocsátott, libertinus, láncát
vonszoló kutya: rabszolga a szabadság köntösében, oroszlánbőrbe bújt szamár.
Az emancipált zsidók lényegében semmivel sem lettek jobbak, csak mint
zsidók kerültek könnyebb helyzetbe, bár aki könnyít állapotukon -
mindenesetre nem keresztény egyházi értelemben -, az képtelen volna az
emancipációt következetesen véghezvinni. No, de emancipált vagy nem
emancipált: a zsidó zsidó marad; az, aki nem magát szabadítja meg,
emancipált. A protestáns állam persze felszabadíthatja (emancipálhatja) a
katolikusokat; mivel azonban nem magukat szabadítják meg - katolikusok
maradnak. Az önzésről és önzetlenségről beszéltünk már. A szabadság hívei
felbőszültek az önzésen, mert vallásos szabadságtörekvésükben nem tudnak
megszabadulni a fennkölt "önmegtagadástól". Az egoizmusra lesújt a
liberálisok haragja, mert az egoista, ha egy dologra törekszik, nem a dolog,
hanem a maga érdekében törekszik rá: a dolognak kell őt szolgálnia.
Egoistának azt nevezzük, ha egy dolognak nem tulajdonítunk saját vagy
"abszolút" értéket, hanem értékét magunkban keressük. Az egoista magatartás
legvisszataszítóbb vonásai közé szokás sorolni az általánosan elterjedt,
gyakorlati haszonnal kecsegtető stúdiumok választását, mivelhogy ez
állítólag a tudomány leggyalázatosabb megszentségtelenítése volna; de mi
egyébre szolgálna a tudomány, ha nem arra, hogy felhasználjuk? Aki
kenyérkeresetnél többre nem tudja használni, annak az egoistának az
egoizmusa kicsinyes ugyan, mert hatalma korlátozott, ám e miatt az egoizmus
miatt s a tudomány megszentségtelenítése miatt csak egy megszállott
sopánkodhat.
Mivel a kereszténységben az egyes ember nem érvényesülhet egyes emberként;
mivel a kereszténység az egyes embert függő helyzetűnek szánta, és a
kereszténység nem volt egyéb, mint
szociális elmélet, az együttélés
tana, ember és isten, ember és ember együttélésének a tana: ezért a
kereszténységben minden "önös" a lehető legrosszabb hírbe keveredett; az
önérdek, az önfejűség, az önakarat, az önösség, az önszeretet stb. A
keresztény felfogás tisztességes szavakat fokozatosan tisztességtelennek
bélyegzett; miért ne szereznénk vissza tisztességüket? A
Schimpf
(szidalom, gyalázat) régi értelemben tréfát jelent, a keresztény komolyság
számára azonban a mulatságból becstelenség lett, mert a kereszténység nem
érti a tréfát; a
Frech (pimasz, hetyke) korábban merészet, bátrat
jelentett; a
Frevel (bűn, gaztett, kihágás) csupán merészség volt.
Tudjuk, sokáig milyen ferde szemmel néztek az "ész" szóra.
Nyelvünk ily módon ugyancsak alkalmazkodott a keresztény állásponthoz, a
köztudat pedig még mindig eléggé keresztény ahhoz, hogy mint valami
tökéletlen vagy gonosz dologtól visszariadjon mindentől, ami nem keresztény.
Ezért áll rosszul az "önérdek" szó ügye is.
Az önérdek keresztény értelemben körülbelül ezt jelenti: csak azt nézem, mi
használ nekem, érzékelő embernek. Akkor azonban az érzékek jelentenék minden
önösségemet? Magamnál vagyok-e, ha az érzékek kerítenek hatalmukba? Magamat
követem-e, saját rendeltetésemet, ha az érzékeimet követem? Akkor vagyok a
sajátom, ha nem az érzékek - és semmi más sem (isten, emberek, felsőbbség,
törvény, állam, egyház stb.) - tartanak a hatalmukban, hanem én magam tartom
hatalmamban magamat;
önérdekem arra irányul, ami nekem, ennek a saját
magát bírónak és saját magához tartozónak használ.
Egyébként örökösen úgy érezzük, hogy úgy kell gondolnunk az agyongyalázott
önérdekre, mint egy mindent legyőző hatalomra. Az 1844. február 10-i ülésen
Welcker megindokol egy indítványt, melynek tárgya a bírók függősége, és
részletes beszédben kifejti, hogy az eltávolítható, elbocsátható,
áthelyezhető és nyugdíjazható bírók - röviden: egy bíróság azon tagjai, akik
adminisztrációs úton megrövidíthetők vagy veszélyeztethetők - a
legcsekélyebb mértékben sem megbízhatók, és elveszítik a nép tiszteletét és
bizalmát. Az egész bírói kart, jelenti Welcker, demoralizálja a függőség!
Száraz szavakkal szólva ez annyit jelent, hogy a bírók jobban megtalálják
számításukat, ha miniszteri értelemben, s nem a törvény értelmében
ítélkeznek. Hogyan segíthetnénk ezen? Talán úgy, hogy a bíróknak szemére
hányjuk szégyenüket, és aztán bizakodunk, hogy magukba szállnak és ezután
jobban értékelik az igazságot, mint az önérdeket? Nem, a nép nem ragadtatja
magát efféle romantikus bizakodásra, mert érzi, hogy az önérdek hatalmasabb
minden más indítéknál. Ezért maradnak meg hivatalukban a régi bírók,
bármennyire is meggyőzték őket arról, hogy önző módon bíráskodnak; ne
érezzék továbbra is, hogy a jog megvesztegethetősége támogatja őket, s a
kormánytól függetlenül ítélkezzenek úgy, hogy ha szakszerű ítéletet hoznak,
ne kelljen a háttérbe szorulnia saját ügyüknek és "jól felfogott érdeküknek",
hanem jó fizetséget kapjanak, és élvezzék a polgárok tiszteletét.
Welcker tehát, és a badeni polgárok, csak akkor érzik biztosítva magukat, ha
az önérdekre számíthatnak. Következésképpen mit gondoljunk arról a
számtalan önzetlenségi frázisról, melyektől máskülönben csak úgy fröcsög a
nyáluk?
Ahhoz, amit önérdekből csinálok, más a viszonyom, mint ahhoz, amit
nem önérdekből teszek. A következőképpen lehetne jellemezni ezt: az előbbi
ellen
vétkezhetek, azaz
bűnt követhetek el ellene, az utóbbit
elüthetem tréfával, ellökhetem magamtól, megfoszthatom tőle magamat,
vagyis butaságot követhetek el. Mindkétfajta szemléletmód ismeretes a
cselekvés szabadságában, amit részben olyan szabadságnak tekintenek, amely
bizonyos körülmények között biztosított, de megvonható is, részben pedig
olyannak, melyet
minden körülmények között szentként meg kell tartani.
Ha valami alapjában véve nem érdekel, és nem önmagáért kívánom, akkor
csupán
célszerűsége miatt, más cél miatt vágyom rá, ahogyan például
az osztrigát zamata miatt kívánom. Az egoista számára nem eszköz-e minden,
ha végső célja önmaga, miért védene hát olyasmit, mint a proletár államot,
aminek semmi hasznát sem látja?
Az önösség minden önöset magában foglal, és újra becsületet szerez annak,
amit a keresztény nyelvezet megbecstelenített. Az önösség nem ismer idegen
mércét, mivelhogy nem eszmény, mint a szabadság, az erkölcsösség, emberség
stb.: az önösség csupán az
önösnek egyfajta ábrázolásmódja.
2. Az önös
Én - a liberalizmus által jutok-e el magamhoz s az enyémhez? Kit tekint
a liberális magához hasonlónak? Az embert! Légy hát csak ember - de hisz
úgyis az vagy -, és a liberális testvérének hív. Nem sokat kérdezősködik
magánvéleményed, bogaraid felől, ha csak az "embert" látja meg benned. Mivel
nemigen törődik vele, hogy ki vagy privátim, sőt, ha szigorúan ragaszkodik
elveihez, ügyet sem vet rá, csak azt látja benned, ami generatim (*) vagy.
Más szóval: nem téged lát, hanem a
nemet; nem Hansot vagy Kunzot
látja, hanem az embert; nem a valódit vagy az egyetlent, hanem a lényedet
vagy a fogalmadat; nem a testet öltöttet, hanem a
szellemet.
(*) generatim: általánosságban, általában
Mint Hans nem volnál olyan, mint ő, mert ő Kunz, tehát nem Hans; mint ember
ugyanaz vagy, mint ő. És mivel ő liberális, hacsak öntudatlanul nem egoista,
és te a számára mint Hans egyáltalán nem is létezel, nem okoz neki gondot a
"testvéri szeretet": nem a Hansot szereti benned, akiről nem tud és nem is
akar megtudni semmit se, hanem az embert.
Ne lássunk egymásban mást, csak az "embert", ezt a parancsolatot fokozza a
végsőkig a keresztény szemléletmód, e szerint az egyik ember a másik számára
pusztán
fogalom (például üdvösségre hivatott teremtmény stb.).
Az igazi kereszténység egy még kevésbé általános fogalomba sorol be
bennünket: "Isten fiai" vagyunk, akiket "Isten Lelke vezérel".
[4]
Nem mindenki büszkélkedhet azonban azzal, hogy Isten gyermeke, mert -
ugyanaz a lélek, amelyik lelkünkkel együtt bizonyságot tesz arról, hogy
valóban Isten gyermekei vagyunk, nyilatkoztatja ki azt is, hogy kik az ördög
gyermekei.
[5]
Ennélfogva nem lehet Isten gyermeke az, aki az ördög gyermeke; "Isten
gyermekének lenni" - ez kizár bizonyos embereket. Ha azonban
ember
gyermekei, azaz emberek akarunk lenni, elegendő, ha az emberi
nemhez
tartozunk, ha ennek a nemnek a példányai vagyunk. Hogy mi vagyok én, mint
én, az téged, derék liberális, mit sem érdekel, az csak az én
magánügyem;
elég, ha mindkettőnket anya szült, ha mindketten az emberi nem gyermekei
vagyunk: mint "
emberfia", hasonlatos vagyok hozzád.
Mi vagyok én hát neked? Netán ez a testet öltött én, amelyik ide-oda jár-kel?
A legkevésbé sem ez. Ez a testet öltött én gondolataival, döntéseivel és
szenvedélyeivel a te szemedben "magánügy", amihez semmi közöd, "magáért
való". Mint "érted való" csak a fogalmam, nem fogalmam létezik, pusztán az a
Hans nevezetű
ember, akit hívhatnának akár Peternek vagy Michaelnek is. Nem
engem látsz, nem a testet öltöttet látod bennem, hanem egy valótlan valamit,
egy kísértetet, azaz egy
embert látsz.
A keresztény évszázadok során a legkülönbözőbb embereket tekintettük
"magunkhoz hasonlatosnak", de mindig mértékül szolgált az a szellem,
amit éppen elvártunk, kezdetben például azokat, akikben megvolt a megváltás
igényének a szelleme, később azokat, akikből nem hiányozhatott a
becsületesség szelleme, végezetül azokat, akiknek emberi szellemük és
emberi ábrázatuk volt. Ekképpen váltakozott az "egyenlőség" alapelve.
Amikor az egyenlőséget az
emberi szellem egyenlőségeként fogták föl,
egy
minden embert magában foglaló egyenlőséget fedeztek fel; mert
ugyan ki tagadhatná, hogy nekünk, embereknek emberi, semmilyen más, csakis
emberi szellemünk van.
De mentünk-e előbbre ezáltal a kereszténység kezdete óta? Akkor állítólag
isteni szellemünk volt, most emberi van; de ha az isteni nem fejezett ki
bennünket, hogyan fejezhetné ki az emberi azt, amik vagyunk?
Feuerbach
például úgy véli, hogy ha emberivé teszi az istenit, megtalálja az
igazságot. Nem, ha Isten gyötört bennünket, akkor az "ember" még
gyötrelmesebben megszorongat. Röviden: az, hogy emberek vagyunk, csupán a
legcsekélyebb rész bennünk, és csak az a jelentősége, hogy egyik
tulajdonságunk, tehát tulajdonunk. Többek között ember is vagyok,
ahogyan például eleven lény, vagyis állati lény vagy állat, európai, berlini
stb. vagyok; aki azonban pusztán az embert vagy a berlinit kívánja
figyelembe venni, az igencsak közömbösen szemlél. És miért? Mert csupán
egyetlen
tulajdonságomat veszi figyelembe és nem
engem.
Éppígy áll a dolog a szellemmel is. A keresztény, a becsületes vagy
valami hasonló szellem lehet ugyan szerzett tulajdonságom, azaz tulajdonom,
de ez a szellem nem én vagyok: ő az enyém, de én nem vagyok az övé. A
liberalizmus ezért pusztán folytatása az én, a hús-vér ember régi,
keresztény megvetésének. Ahelyett, hogy elfogadnának annak, ami vagyok,
pusztán a tulajdonomat, tulajdonságaimat nézik, és becsületes szövetségre
lépnek velem, de csakis a tulajdonom miatt; nem velem lépnek házasságra,
hanem mintegy a tulajdonommal. A keresztény a szellememhez fordul, a
liberális az emberségemhez. De miként a szellem, amit nem a hús-vér
én
tulajdonának, hanem magának az énnek tartanak, kísértet, úgy az
ember, akit nem tulajdonomként, hanem énként kezelnek, sem egyéb kísérletnél,
gondolatnál, fogalomnál.
A liberális ezért ugyanabban a körben mozog, mint a keresztény. Mivel az
emberi lét szelleme, vagyis az ember benned lakozik, ember vagy; miként
keresztény vagy, ha
Krisztus szelleme lakozik benned, de mivel csak mint
másodlagos - még ha tulajdon vagy "jobb" - éned lakozik benned, túlvilági
marad számodra, neked pedig arra kell törekedned, hogy teljesen ember légy.
Éppolyan meddő törekvés ez, mint amikor a keresztény teljesen üdvözült lélek
kíván lenni!
Most, miután a liberalizmus proklamálta az embert, kijelenthetjük, hogy
ezzel csupán a kereszténység végső konzekvenciájához jutott el, és hogy a
kereszténység valójában eredetileg is az "ember", az "igaz ember"
megvalósítását tűzte ki célul. Innen származik az az illúzió, hogy a
kereszténység végtelen értéket tulajdonít az
énnek, amint az a
halhatatlanság tanában, a lelkipásztorkodásban stb. megmutatkozik. Nem,
ezzel az értékkel csupán az
embert ruházza fel. Kizárólag az
ember
halhatatlan, és én csak azért vagyok halhatatlan, mert ember vagyok. A
kereszténységnek valóban azt kellett hirdetnie, hogy senki sem kárhozik el,
ahogyan emberként a liberalizmus is mindenkit egyenlőnek tekint, de az
örökkévalóság, miként a liberalizmus egyenlősége is, csak az
embernek
szól bennem, nem pedig énnekem. Csak az ember hordozójaként és
szállásadójaként nem halok meg, ahogyan köztudottan "a király sem hal meg".
Ludwig meghal, de a király tovább él; én meghalok, de szellemem, az ember
tovább él. Azért, hogy teljesen azonosuljak az emberrel, kitalálták és
felállították a következő követelményt: légy "valódi nembéli lény".
[6]
Az emberi
vallás pusztán a keresztény vallás végső metamorfózisa. A
liberalizmus vallás, mivel leválasztja rólam lényemet és fölébem helyezi,
mivel "az embert" ugyanúgy felmagasztalja, ahogyan más vallások isteneiket
vagy bálványaikat felmagasztalják, mivel az enyémet túlvilági síkra emeli,
és mivel az enyémből, tulajdonságaimból és tulajdonomból valami idegent,
valami "lényt" csinál, röviden: mivel az emberek közé sorol és ezáltal
"hivatást" teremt számomra. De a liberalizmus formálisan is vallásnak
nyilvánítja magát, mert hitbuzgóságot követel a legfőbb lény, az ember
számára, "olyan hitet, amelyik egyszer majd óriási buzgalomról,
leküzdhetetlen buzgalomról tesz majd tanúbizonyságot".
[7]
Mivel a liberalizmus emberi vallás, hitvallói
toleránsok minden más
(katolikus, zsidó stb.) vallás hitvallóival, mint ahogyan
Nagy Frigyes is
türelmes volt azon alattvalóival, akik - az üdvözülés bármely formájának
hódoltak is - eleget tettek alattvalói kötelezettségeiknek. Ezt a vallást
most általános érvényűvé kívánják tenni és a többitől mint "magánostobaságtól"
elkülöníteni: ezekkel szemben lényegtelenségük miatt amúgy is fölöttébb
liberálisan viseltethetnek.
Államvallásnak, a "szabad állam" vallásának nevezhetjük, nem a
szokásos értelemben, mármint hogy az állam előnyben részesíti vagy
privilegizálja, hanem mint olyan vallást, amely nemcsak hogy jogosult,
hanem rá is van kényszerülve, hogy mindenkitől, legyen az privátim zsidó,
keresztény vagy bármi más, megkövetelje a "szabad államot". Ugyanis
ugyanolyan szolgálatot tesz az államnak, mint a pietás (*) a családnak. Ha
azt akarjuk, hogy a családot minden tagja elismerje és megtartsa, akkor a
vér kötelékét minden családtag szentnek köteles elfogadni, és a pietás, a
tisztelet érzésével kell iránta viseltetnie, és ekkor a vérrokonok
megszenteltté válnak egymás számára. Ekképpen az államközösség minden tagja
is szentnek kell hogy tekintse ezt a közösséget, és az állam számára legfőbb
fogalmat neki is legfőbb fogalomként kell tisztelnie.
(*) pietás: jámborság, kegyelet; odaadó, mély ragaszkodás, vallásosság
Mely fogalom a legfőbb az állam számára? Bizonyára az, hogy valóban emberi
társadalom legyen, olyan társadalom, amelybe minden olyan tag felvételt
nyer, aki valóban ember, tehát nem
embertelen ember. Bármeddig terjed
is egy állam toleranciája, az embertelen emberrel és az embertelenséggel
szemben megszűnik. Pedig ez az "embertelen ember" is ember, és az
"embertelenség" is csak valamiféle emberi vonás, csak az ember képes rá, az
állat nem, tehát az "ember számára lehetséges valami". Jóllehet minden
embertelen ember ember, az állam mégis kirekeszti, azaz becsukja, az
állampolgárból börtöntölteléket (a kommunizmus pedig bolondokházába zárt
őrültet vagy kórházba zárt beteget) csinál.
Nem nehéz megmondani, hogy mi az embertelen ember: olyan ember, aki nem
felel meg az ember
fogalmának, miként az embertelenség olyan emberi dolog,
ami nem illik bele az emberi
fogalomba. A logika ezt "értelmetlen ítéletnek"
nevezi. Hozhatnánk-e olyan ítéletet, hogy valaki ember anélkül, hogy ember
volna, akkor, ha nem fogadnánk el azt a hipotézist, miszerint az ember
fogalma elválasztható az egzisztenciától, a lényeg a jelenségtől? Úgy
mondják: emberként jelenik meg, de nem ember.
Az emberek hosszú évszázadokon keresztül éltek ezzel az "értelmetlen
ítélettel"! Sőt mi több, ebben a hosszú időszakban csak -
embertelen emberek
léteztek. Melyik egyes ember felelt volna meg az ember fogalmának? A
kereszténység csak Egy embert ismer, és ez az Egy -
Krisztus - máris
embertelen ember, nevezetesen emberfeletti ember, "isten".
Valódi ember
csak - az embertelen ember.
Mi mások volnának azok az emberek, akik nem emberek, mint
kísértetek?
Minden valódi ember, mivel nem felel meg az "ember" fogalmának vagy mert nem
nembéli ember, kísértet. De vajon még akkor is embertelen ember maradok-e,
ha az embert - aki csak mint eszményem, lényegem vagy fogalmam emelkedett
fölébem - feladom, és ami maradt, a számomra túlvilági, saját és inherens
tulajdonságommá fokozom le úgy, hogy az ember emberségemmé,
emberlétemmé lesz, és mindaz, amit teszek, épp azáltal lesz emberi, hogy én
csinálom, és nem azért, mert megfelel az "ember"
fogalmának? Én
valóban ember és embertelen ember vagyok egy személyben: mert ember vagyok
és egyúttal több is annál, puszta tulajdonságom énje vagyok.
Be kellett következnie annak, hogy immár nem pusztán arra tartanak képesnek
bennünket, hogy keresztények legyünk, hanem arra is, hogy emberek legyünk;
mert ugyan keresztények sem lettünk igazán sohasem, csupán "szegény bűnösök"
voltunk (a kereszténység is elérhetetlen eszmény volt), de azért az
értelmetlenség nem tudatosult annyira és az ámítás is egyszerűbb volt, mint
most, amikor ennek a követelménynek kell eleget tennünk, nekünk, akik
emberek vagyunk és emberileg cselekedünk, mert nem lehetünk mások és nem
tehetünk másképpen: minthogy emberek legyünk, "valódi emberek".
Mivel az anyaegyháztól még sok minden rájuk tapad, mai államaink bizonyos
kötelmeket (például intézményesített vallásosságot) rónak ki övéikre, amihez
az államoknak valójában már semmi köze sincsen; egészében azonban mégsem
tagadják jelentőségüket, amikor
emberi társadalmaknak kívánnak feltűnni,
melyeknek az ember mint ember lehet tagja, még ha kevésbé privilegizált is,
mint más tagok. A legtöbb társadalom békén hagyja a vallásos szekták
követőit, és befogadja az embereket faji vagy nemzeti megkülönböztetés
nélkül; zsidók, törökök, mórok stb. francia polgárok lehetnek. Az állam
tehát csak azt tartja szem előtt, ha befogad valakit, hogy az illető
ember-e. Az egyház mint hívők társadalma, nem ölelhetett kebelére
minden embert; az állam mint emberek társadalma, megteheti ezt. Ha azonban
az állam tisztán megvalósítja azon elvét, hogy az emberi léten kívül nem
szab feltételt övéinek (eleddig még az észak-amerikaiak is feltételül
szabják övéiknek, hogy vallásosak legyenek, legalábbis hogy a becsületesség,
a tisztesség vallását gyakorolják), akkor saját sírját ássa meg. Miközben az
állam azt képzeli, hogy az övéi tiszta emberek, ezek az emberek tiszta
egoistákká válnak, akik az államot önző céljaikra használják fel. Az "emberi
társadalom" az egoistákba pusztul bele: mert már nem mint
emberek
hivatkoznak egymásra, hanem mint
ének, egoistán lépnek fel a tőlem
teljesen különböző és ellenséges
te-kkel és
ti-kkel szemben.
Ha az államnak számolnia kell emberségünkkel, akkor az ugyanaz, mintha azt
mondom: számolnia kell
erkölcsösségünkkel. Az állam azt nevezi
erkölcsös magatartásnak, ha egymásban az embert látjuk és egymást emberként
kezeljük. Ez teljes egészében megegyezik a kereszténység "lelki
szeretetével". Ha ugyanis az embert látom benned, miként magamban is az
embert látom, és az emberen kívül semmi mást sem látok, akkor úgy bánok
veled, mint magammal, mert mindketten a következő matematikai tételt
alkotjuk: A=C és B=C, következésképpen A=B, tehát én nem vagyok semmi más,
mint ember, te sem vagy más, mint ember, következésképpen én és te
egyenlőek vagyunk. Az erkölcsösség nem fér meg az egoizmussal, mert az
erkölcsösség nem
engem fogad el, hanem csupán az embert bennem. Ha
azonban az állam
emberek társadalma és nem ének egyesülete, akik
kizárólag önmagukkal törődnek, akkor az állam nem maradhat fenn erkölcsösség
nélkül, ragaszkodnia kell az erkölcsösséghez.
Ezért vagyunk mi - az állam és én - ellenségek. Nekem, az egoistának, nem
szívügyem ennek az "emberi társadalomnak" a jóléte, nem hozok érte
áldozatot, csak kihasználom; ahhoz, hogy tökéletesen kihasználhassam,
tulajdonommá és teremtményemmé alakítom át, azaz megsemmisítem és helyette
az
egoisták egyesületét hozom létre.
Az állam tehát azáltal árulja el ellenséges szándékát, hogy azt követeli
tőlem, legyek ember, ami azt feltételezi, hogy nem vagyok az, hanem az
állam számára "embertelen ember" vagyok: az emberlétet
kötelességként
szabja ki rám. Továbbá azt követeli, hogy ne tegyek semmit, ami
akadályozhatná fennállását;
fennállásának tehát szentnek kell lennie
számomra. Vagyis nem lehetek egoista, hanem "tisztességes, becsületes",
tehát erkölcsös embernek kell lennem. Az állammal és fennállásával szemben
tehetetlennek és tiszteletteljesnek stb. kell lennem.
Ez az állam, ami mindenesetre még nem létezik, még megteremtésre vár, a
haladó liberalizmus eszménye. Olyan igaz "emberi társadalom" lenne ez,
amelyben minden "ember" megtalálná a helyét. A liberalizmus "az embert"
akarja megvalósítani, azaz világot akar neki teremteni, és ez volna az
emberi világ, avagy az általános (kommunista) emberi társadalom.
Úgy mondták: "Az egyház csak a szellemet vette figyelembe, az állam az egész
embert figyelembe fogja venni."
[8]
De nem "szellem"-e az "ember"? Az állam magja éppen "az ember", ez a
valótlan valami, az állam pedig csupán "emberi társadalom". Azt a világot,
amelyet a hívő (hívő szellem) teremt magának, egyháznak hívják, azt a
világot pedig, amelyet az ember (emberi vagy humánus szellem) teremt,
államnak hívják. Ez azonban nem az én világom. In abstracto (*) sosem
cselekszem
emberit, hanem mindig
önöset, tehát az én emberi
cselekedetem különbözik minden egyéb emberi cselekedettől, és csupán ez
által a különbözőség által valódi, hozzám tartozó cselekedet. Ebben a
cselekedetben az emberi csak absztrakció, és mint ilyen, szellem, tehát
absztrahált lény.
(*) in abstracto (latin): elméletben; a maga elvontságában, minden mástól függetlenül
Bruno Bauer A zsidókérdésről című könyve 84. oldalán például azt
állítja, hogy a kritika igazsága a végső, mégpedig a kereszténység által
keresett igazság, nevezetesen "az ember". Ezt mondja: "A keresztény világ
története a legfőbb igazságküzdelem története, mert benne - és kizárólag
benne! - van szó a végső vagy első igazság - az ember és a szabadság -
felfedezéséről."
[9]
Nos, jó, fogadjuk ezt el, és tekintsük az
embert a keresztény
történelem és egyáltalán az emberek vallási vagy eszményi törekvésének végre
meglelt eredményének. Ki tehát az ember?
Én vagyok! Az ember - a
kereszténység vége és eredménye mint
én - az új történelem kezdete és
kiaknázandó anyaga, az élvezet történelméé, ami az áldozatok történelme
után következik, nem az ember vagy az emberiség, hanem az
én
történelmének kezdete. Az ember az általános. Akkor hát az én és az
egoisztikus a valóban általános, mivel mindenki egoista és mindennél
fontosabb. A zsidó mint olyan még nem tisztán egoista, mert a zsidó ember
feláldozza
magát Jehovának, a keresztényi sem az, mert a keresztény
ember Isten kegyelméből él és aláveti
magát Istennek. Az ember mint
zsidó vagy mint keresztény csak bizonyos igényeit elégíti ki, pusztán
bizonyos szükségleteit, s nem
magát:
fél egoizmus ez, mert
egy fél ember egoizmusa, aki félig maga, félig zsidó vagy félig tulajdonosa
magának, félig szolga. Ezért zárják ki egymást félig a zsidók és a
keresztények, vagyis mint emberek elismerik, mint szolgák kizárják egymást,
mert két urat szolgálnak. Ha tökéletesen egoisták lehetnének,
teljesen
kizárnák egymást, és annál jobban összetartanának. Nem az a szégyenletes,
hogy kizárják egymást, hanem hogy csak
félig zárják ki egymást. Ezzel
szemben Bauer úgy véli, hogy zsidók és keresztények csak akkor tudják
egymást "embernek" tekinteni és emberként kezelni, ha feladják az őket
egymástól elválasztó és örök elkülönülésre kötelező különleges lényt, és
elismerik és "igaz lényüknek" tekintik az "ember" általános lényét.
Véleménye szerint mind a zsidóknak, mind a keresztényeknek az a hibája,
hogy valami különlegességre törekednek, ahelyett hogy csak emberek lennének
és emberi dolgokra, nevezetesen az "általános emberi jogokra" törekednének.
Bauer azt mondja, hogy alapvetően a hitben tévednek, "privilegizáltak",
előjogaik vannak, illetve magában az
előjogba vetett hitben áll
tévedésük. Ezzel szemben az általános emberi jogot mutatja fel nekik. Az
emberi jogot!
[10]
Az ember
az általános értelemben vett embert jelenti, és csak
annyiban egyes ember, amennyiben ember. Nos, hát minden egyes ember
rendelkezni fog az emberi jogokkal, és a tökéletes demokráciában, vagyis
helyesebb elnevezéssel az antropokráciában, (*) a kommunisták véleménye szerint
élvezni fogja ezen jogokat. De csak nekem van meg mindenem, mindaz, amit
- megszerzek magamnak; mint embernek semmmim sincs. Azt szeretnék, ha
minden embernek mindenféle jó dolog hullana az ölébe, pusztán azért, mert
az "ember" címet viseli. Én azonban
magamra helyezem a hangsúlyt, nem arra,
hogy
ember vagyok.
(*) antropokrácia (görög): "emberuralom"; az emberi nem, az emberiség uralma
Az ember mint
tulajdonságom (tulajdonom) csak olyasvalami, mint a
férfiasság vagy a nőiesség. A régiek eszménye szerint az embernek teljes
értelemben
férfinak kellett lennie; erényük a virtus és arete, (*)
vagyis férfiasság volt. Mit gondoljunk egy nőről, aki tökéletes "nő"
kívánna lenni? Ez nem adatik meg mindenkinek, sokan elérhetetlen célt
tűznének ezzel maguk elé. Ezzel szemben természettől fogva minden nő
nőies,
a nőiesség tulajdonsága, nincs szüksége "igazi nőiességre". Ember vagyok,
ahogyan a föld csillag. Amilyen nevetséges volna azt követelni a földtől,
hogy "igazi csillag" legyen, olyan nevetséges az is, ha azt róják ki rám,
hogy legyek "igazi ember".
(*) arete: Arész nevéből, aki a harc és háború istene volt a görög mitológiában
Amikor
Fichte azt mondja, hogy "az én minden", akkor úgy tűnik, hogy ez
tökéletesen harmonizál az én elképzelésemmel. Csakhogy nem az én minden, az
én
szétzúz mindent és csak a magát feloldó én, a soha nem lévő én -
a véges én valóban én. Fichte "abszolút" énről beszél, én viszont magamról
beszélek, a mulandó énről.
Mennyire közeli az a vélemény, hogy az
ember és az
én ugyanaz,
ám mégis azt láthatjuk,
Feuerbachnál például, hogy az "ember" kifejezés az
abszolút énre, a
nemre vonatkozik, nem pedig a mulandó, egyes ént
jelenti. Az egoizmusnak és az emberségnek (humanitásnak) ugyanazt kellene
jelentenie, de Feuerbach szerint az egyes (az individuum) "csak
individualitásának korlátai fölé emelkedhet, nemének törvényei, pozitív
lénymeghatározásai fölébe viszont nem". A nem önmagában semmit sem jelent,
és ha az egyes individualitásának korlátai fölé emelkedik, akkor sokkal
inkább önmaga, mint egyes, mégpedig éppen a felemelkedése által, csak
azáltal, hogy nem marad az, ami; máskülönben vége volna, meghalna.
Az
ember eszmény csupán, a nem csak gondolatban létezik.
Egy embernek
lenni nem azt jelenti, hogy megvalósítom az ember eszményét, hanem hogy
magamat, az egyest valósítom meg. Feladatom nem abban van, hogy
miként realizálom az
általános emberit, hanem hogy mennyire felelek
meg önmagamnak.
Én magam vagyok a nemem, nincs normám, törvényem, előképem
stb. Lehetséges, hogy nagyon keveset tudok kihozni magamból; ez a kevés
azonban mindent jelent, és jobb, mintha hagynám, hogy mások hatalma, az
erkölcs, a vallás, a törvények, az állam stb. dresszúrája alakítson ki
belőlem bármit is. Jobb - ha már szóba kell hoznunk a jobbat - egy
neveletlen gyerek, mint egy koravén, jobb egy kelletlen, mint egy mindenre
kapható ember. A neveletlen és kelletlen még azon az úton van, amelyen saját
akarata szerint alakítja magát; a koravént és a készségest a "nem", az
általános követelmények stb. határozzák meg, a "nem" jelenti a törvényt
számára. Ez
határozza meg: mert mi más számára a nem, mint az "elrendelése",
"hivatása"? S hogy az "emberiséget", a nemet tartom-e szem előtt ennek az
eszménynek az elérésében, avagy Istenre és
Krisztusra vetem-e pillantásomat
ugyanazon törekvéssel: hogyan lehetne ebben lényeges különbség? Legfeljebb
annyi, hogy az előbbi ködösebb az utóbbinál. Ahogyan az egyes jelenti az
egész természetet, úgy jelenti az egész nemet is.
Az, ami vagyok, mindenesetre
feltételezi mindazt, amit teszek,
gondolok stb., röviden: feltételezi kijelentésemet vagy kinyilatkozásomat. A
zsidó például csak egyféleképpen akarhat, csak egyféleképpen "viselkedhet";
a keresztény csak keresztény módjára viselkedhet és nyilatkozhat stb. Ha
zsidó vagy keresztény lehetnél, akkor természetesen zsidó vagy keresztény
módjára nyilvánulnál meg; csakhogy ez lehetetlen, mert a legszigorúbb
változás után is egoista maradsz, vétkezel a zsidó fogalom ellen, azaz
te
nem vagy zsidó. Mivel az egoista minduntalan kiütközik, egy tökéletesebb
fogalomra volt szükség, ami valóban teljesen kifejezi, hogy mi vagy, és
ami - mivel igaz természetedből fakad - tevékenységed minden törvényét
magában foglalná. A legtökéletesebb fogalmat az "emberben" találták meg.
Zsidóként túlságosan kevés vagy és a zsidóság nem a te feladatod; nem elég
görögnek, németnek lenni. De légy - ember, akkor mindened megvan; az emberit
tekintsd hivatásodnak.
Ím, tudom már, mit kell tennem, megfogalmazhatom az új katekizmust. Megint
a szubjektum van alárendelve a predikátumnak, az egyes az általánosnak;
megint egy
eszmének biztosíttatott az uralom és egy új
vallás
alapjai tétettek le. Ez a vallásban, és különösen a kereszténységben jelent
előrehaladást, ám annak túlhaladását nem jelenti.
Túlhaladása a
kimondhatatlanba vezet. Számomra a szegényes nyelvnek
nincs szava, "a szó", a logosz, "puszta szó" számomra.
A
lényegemet keressük. Nem a zsidó, a német stb. őrzi, hanem az ember.
"Az ember a lényegem." Kellemetlen, visszataszító vagyok magam számára;
irtózom, undorodom magamtól, iszonyatot érzek magammal szemben, soha nem
vagyok elég, nem teszek elegendőt magamnak. Efféle érzésekből fakad az
önfelbomlás vagy az önkritika. A vallásosság az önmegtagadással kezdődik és
a beteljesedett kritikával ér véget. Megszállott vagyok és meg akarok
szabadulni a "gonosz szellemtől". Hogyan látok hozzá? Nyugodtan elkövetem a
keresztény számára legsúlyosabb bűnt, káromlom a Szentlelket. "De aki a
Szentlélek ellen szól káromlást, nem nyer bocsánatot soha, hanem örök
kárhozatra méltó."
[11]
Nem akarok bocsánatot nyerni, és nem félek az utolsó ítélettől.
Az ember a végső gonosz
szellem vagy kísértet, a legmegtévesztőbb,
legravaszabb, tisztességes ábrázatú hazudozó, a hazugságok atyja. Miközben
az egoista a jelenkor feltételezései és fogalmai ellen fordul, kíméletlenül
roppant
megszentségtelenítést végez. Semmi sem szent a számára.
Balgaság volna azt állítani, hogy nem létezik nagyobb hatalom az enyémnél.
Csakhogy az én hozzáállásom gyökeresen más, mint a vallásos koré: én minden
magasabb hatalom
ellensége vagyok, amíg a vallás azt tanítja, hogy nyerjük
meg a hatalmat és alázzuk meg magunkat előtte.
A
szentségtelenítő az
istenfélelemnek szegezi erejét, mert az
istenfélelem mindazt döntően meghatározza, amit meghagy szentnek. Hogy az
istenemberben Istené vagy pedig az emberé-e a megszentelő hatalom, hogy
tehát bármit is Isten vagy az ember (humanitás) kedvéért tartunk-e szentnek,
az mit sem változtat az istenfélelem lényegén, ugyanis az embert mintegy
"legfőbb lényként" tiszteljük, miközben egy speciálisan vallásos
álláspontról Isten mint "legfőbb lény" félelmet és tiszteletet parancsol
nekünk, és mindkettő egyformán bámulatot kelt bennünk. Az igazi istenfélelem
már régen megrendült, és egy többé-kevésbé tudatos egoizmus - ami külsőleg
egy széles körben elterjedt "egyháztalanságról" ismerhető fel - kezdett
tért hódítani. Amitől Isten megfosztatott, azt az emberre ruházták át, a
humanitás hatalma olyan mértékben erősödött meg, amilyen mértékben a
vallásosság veszített a súlyából: a mai kor istene "az ember", és az
istenfélelem helyébe az emberfélelem lépett. Mivel azonban az ember is csak
egy - másfajta - legfőbb lény, a legfőbb lény valójában csak metamorfózison
ment át, az emberfélelem pedig pusztán az istenfélelem megváltozott alakja.
Ateistáink hívő emberek.
Az úgynevezett feudális korban mindent Istentől kaptunk hűbérbe: ugyanez a
hűbéri viszony a liberális korszakban is fennáll, csak mostanra az ember
foglalta el az Isten helyét. Akkor Isten volt az úr, most az ember az;
korábban Isten volt a közvetítő, most az ember az; korábban Isten volt a
szellem, most az ember az. Ebben a hármas vonatkozásban a hűbéri viszony
változáson ment át. Manapság ugyanis a mindenható embertől kapjuk hűbérbe
hatalmunkat, amit - mivel nem magasabb helyről származik - nem
hatalomnak vagy erőszaknak, hanem "jognak" hívnak: "emberi jognak"; továbbá
a világban elfoglalt helyünket is tőle kapjuk hűbérbe, mert ő, a közvetítő,
közvetíti
kapcsolatainkat, ami épp ezért nem lehet más, mint "emberi". - A
hatalom az emberé, a világ az emberé, én az emberé vagyok.
Hogyan ne állna akkor jogomban, hogy
magamat kiáltsam ki feljogosítottnak,
közvetítőnek és saját önnön lényemnek?
Íme, a helyzet a következő:
A hatalmam a tulajdonom.
A hatalmam tulajdont ad nekem.
A hatalmam én magam
vagyok, és általa vagyok a tulajdonom.
3. A hatalmam
A
jog a társadalom
szelleme. Ha van a társadalomnak
akarata, akkor ez az akarat jelenti a jogot: a társadalom csak a jog
által képes fennállni. Mivel azonban csak úgy áll fenn, ha az egyesek
felett
hatalmat gyakorol, a jog
uralkodó akarat.
Arisztotelész
azt mondja, hogy az igazságszolgáltatás a
társadalom haszna.
Minden fennálló jog -
idegen jog, olyan, amit úgy "adnak", úgy
"szolgáltatnak" nekem. De jogom volna-e attól, ha az egész világ joggal
traktálna? És mégis, mi más volna az a jog, amit az államban, a társadalomban
megszerzek, mint
idegenek joga?
Ha egy tökfilkó igazat ad, akkor meginog a bizalmam az igazamban; nem kell
az ő igaza. Ám ha egy bölcs ad igazat, attól sem lesz még igazam. Hogy
igazam van-e, teljesen független a tökfilkók és bölcsek igazától.
Mégis, idáig törekedtünk erre a jogra. Jogot keresünk, és ezért bírósághoz
fordulunk. Milyen bírósághoz? Királyi, pápai, népbírósághoz stb.
Képviselhet-e a szultáni bíróság más jogot, mint amit a szultán elrendelt?
Igazat adhat-e nekem, ha a szultáni igazságszolgáltatástól eltérő jogot
keresek? Igazat adhat-e nekem például a felségárulásban, ha szultáni
értelemben nincs hozzá jogom? Biztosítja-e nekem a szabad véleménynyilvánítás
jogát a cenzúrabíróság, ha a szultán erről a
jogomról hallani sem
akar? Mit keresek hát akkor ezen a bíróságon? Szultáni jogot, de nem az én
jogomat; -
idegen jogot keresek. Mindaddig, amíg ez az idegen jog
megegyezik az én jogommal, természetesen azt is megtalálom benne.
Az állam nem engedélyezi, hogy két férfi szemtől szemben megküzdjön
egymással; ellenzi a
párbajt. Még azokért a verekedésekért is büntet,
amelyekhez nem hívják ki a rendőrséget, amikor például egy
én ver
egy
te-t, akkor nem büntet; amikor egy
családfő veri a
gyerekét: a
családnak joga van hozzá, s a család nevében az apának,
de nekem, mint egyetlennek, nincs hozzá jogom.
A
Vossische Zeitung bemutatja a "jogállamot". A jogállamban
mindenben a bírók és a
bíróság döntenek. A felsőcenzúra-bíróság szerinte
"bíróság", ahol "igazságot szolgáltatnak". De miféle igazságot? A cenzúra
igazságát. Ahhoz, hogy ennek a bíróságnak az igazságszolgáltató jogát
elismerjük, a cenzúra jogát is el kell ismernünk. Mindazonáltal azt
gondolhatnánk, hogy ez a bíróság védelmet nyújt. Igen, védelmet, az egyes
cenzorok tévedéseivel szemben: csak a cenzúratörvény-hozót védi akaratának
hamis értelmezésétől, a keresetet benyújtókkal szemben viszont annál jobban
megszilárdítja törvényét a "jog szent hatalma által".
Hogy jogomban áll-e valami vagy sem, arról nem tud dönteni más bíró, csak
én magam. Mások csak arról ítélkezhetnek és ítélhetnek, hogy csatlakoznak-e
az én jogomhoz, s hogy számukra is jogot jelenthet-e az én jogom.
De nézzük meg ezt a kérdést egy másik oldalról is. A szultanátusban a
szultáni jogot, a köztársaságokban a népjogot, a katolikus községben a
kánonjogot stb. kell tisztelnem. Alá kell vetnem magamat ezeknek a jogoknak,
szentnek kell tekintenem őket. Ez az "igazságérzék" és "jogérzék" olyan
erősen bevésődött az emberek fejébe, hogy napjaink legforradalmibb erői egy
új "szent jognak", a "társadalmi jognak", a societas (*) jogának, az
emberiség jogának, "mindenki jogának" stb. akarnak alávetni bennünket. A
"mindenki" joga eszerint előbbre való az én jogomnál. Ha mindenki joga,
akkor az én jogom is, mivel én is hozzátartozom a mindenkihez; csakhogy
mások, sőt mindenki más joga is, és ezért nem ragaszkodom hozzá. Nem
mindenki jogaként, hanem az én jogomként fogom megvédeni, és más is
azzal törődjön, hogyan őrzi meg ezt a jogot magának. Mindenki joga (például
a táplálkozásé) minden egyes ember joga. Ha minden egyes ember maradéktalanul
megtartja ezt a jogot, akkor mindenki magától gyakorolja azt; de ha mégsem
törődik mindenkivel, akkor ezt azért teszi, mert ezért a jogért nem úgy
lelkesedik, mint mindenki jogáért.
(*) societas (latin): társaság, egyesület; társadalom
A szociális reformerek viszont "társadalmi jogról" papolnak nekünk. E
szerint az egyes ember a társadalom szolgája, és csak akkor van joga, ha a
társadalom jogot
ad neki, vagyis ha a
társadalom törvényei
szerint él, vagyis ha -
lojális. Ha zsarnoki rendszerben vagy egy
weitlingi "társadalomban" (*) vagyok lojális, az egy és ugyanaz a
jogtalanság, mert jogom mindkét esetben nem
sajátom, hanem
idegen jog.
(*) Weitling Wilhelm Christian (1808-1871): német utópista kommunista nevéből.
A jog esetében mindig felmerül a kérdés: "Ki vagy mi ruház fel valamilyen
joggal?" Felelet: Isten, a szeretet, az ész, a természet, a humanitás stb.
Nem, csakis a te erőszakod, a te hatalmad adja neked a jogot (például az
eszed).
A kommunizmus, ami feltételezi, hogy az embereknek "természettől fogva
egyenlő jogaik vannak", saját tételét cáfolja abban az értelemben, hogy az
embereknek egyáltalán nincs joguk természettől fogva. Mert azt például nem
hajlandó elismerni, hogy a szülőknek "természettől fogva" jogaik vannak
gyermekeikkel szemben vagy fordítva: a kommunizmus megszünteti a családot.
A természet a szülőknek, testvéreknek stb. egyáltalán nem ad jogot. Ez az
egész forradalmi vagy
babeufi (*) alapelv,
[12]
úgy ahogy van, vallásos, tehát hamis nézeten nyugszik. Ugyan kit érdekelne
"a jog", aki nem vallásos?
(*) Babeuf François-Noël (1760-1797): francia utópista szocialista.
A föld és a vagyonok egyenlő elosztása és a forradalmi diktatúra híve.
Nem vallásos fogalom-e, tehát nem valami szent dolog-e a "jog"? A forradalom
által bevezetett "
jogegyenlőség" csupán más formája a "keresztény
egyenlőségnek", az Isten gyermekei, a testvérek, a keresztények stb.
egyenlőségének, röviden tehát
fraternité. (*) A jog mindennemű
számonkérése csupán arra érdemes, hogy
Schiller szavaival mintegy
kipellengérezzük:
Hosszú esztendők óta szaglásra használom orrom:
Ám adatott-e ehhez nékem valóban jogom?
(*) fraternité (francia): testvériség
Amikor a forradalom az egyenlőséget "jognak" kiáltotta ki, a vallás
területére menekült, a szent, az eszmény vidékére. Innen származik az azóta
tartó küzdelem a "szent és elidegeníthetetlen emberi jogokért". Az "örök
emberi jog" helyébe teljesen természetesen és egyenjogúan a "fennálló
szerzett jog" lépett: jog jog ellen, és közben persze a jogok egymást
"jogtalanságnak" minősítik. Ez a
jogvita a forradalom óta tart.
Azt akarjátok, hogy "igazatok" legyen másokkal szemben. De nem lesz, soha
"nem lesz igazatok"; mert nem állnának szemben veletek, ha nem volna nekik
is "igazuk": ők soha nem ismerik el a ti igazatokat. A ti igazatok viszont
magasabb rendű, nagyobb,
hatalmasabb, mint másoké, nemde? De nem ám!
A jogotok sem hatalmasabb, ha ti nem vagytok hatalmasabbak. Joguk van-e
szabadsághoz a kínai alattvalóknak? Ajándékozzátok meg őket szabadsággal,
majd meglátjátok, mennyire melléfogtatok: mivel nem tudnak élni a
szabadsággal, nincs joguk hozzá, avagy még érthetőbben, mivel nincs
szabadságuk, nincs is joguk hozzá. A gyerekeknek nincs joguk a
nagykorúsághoz, mivel nem nagykorúak, vagyis mivel gyerekek. Azoknak a
népeknek, melyek hagyják, hogy kiskorúságban tartsák őket, nincs joguk a
nagykorúsághoz; csak ha felhagynának a kiskorúsággal, lenne joguk a
nagykorúsághoz. Ez pedig azt jelenti: amihez
hatalmad van, ahhoz van
jogod. Én minden jogot és jogosultságot
magamból vezetek le;
mindarra
jogosult vagyok, ami a hatalmamban van. Ha
tudom,
hogy jogom van megdönteni
Zeuszt, Jehovát, Istent stb.; ha nem tudom, akkor
az isteneknek lesz joguk és hatalmuk velem szemben, én pedig tehetetlen
"istenfélelemben" félem jogukat és hatalmukat, betartom parancsolataikat,
és azt hiszem, hogy mindenben jogosan cselekszem, amit az
ő joguk
szerint cselekszem, miként az orosz határőr is feljogosítottnak tartja magát
arra, hogy agyonlője a gyanús szökevényeket, mert "magasabb autoritásból",
azaz "joggal" gyilkol. Én viszont magamat jogosítom fel a gyilkolásra, ha
nem tiltom meg magamnak és nem félek attól, hogy a gyilkosság "jogtalanság".
Ezt a nézetet tükrözi
Chamisso
Gyilkos völgy című költeménye,
amelyben a gyilkos ősz indián a meggyilkolt fehér ember embertársából
tiszteletet kényszerít ki. Csak ahhoz nincs jogom, amit nem önszántamból
teszek, vagyis amire nem jogosítom fel
magamat.
Én döntöm el, mi a jogos
énbennem; rajtam
kívül nincsen
jog. Ha
nekem jogos, akkor jogos. Lehetséges, hogy másoknak nem
jogos; de az ő bajuk, nem az enyém: védekezzenek. És ha valami nem volna
jogos az egész világnak sem, nekem azonban az volna, vagyis én akarnám,
akkor nem érdekelne az egész világ sem. Így cselekszik mindenki, aki becsülni
tudja
magát. És annyira becsüli magát, amennyire egoista, mert az
erőszak előbbre való a jognál, éspedig - teljes joggal.
Mivel "természettől fogva" ember vagyok, egyenlő jogom van mindenféle földi
jó élvezetére - mondja
Babeuf. Nem kellene-e hozzátennie: mivel
"természettől fogva" elsőszülött herceg vagyok, jogom van a trónra? Az
emberi jogok és a "szerzett jogok" egy dologra irányulnak, tudniillik a
természetre, ami jogot
ad nekem, például a
születésre
(továbbá az öröklésre stb.). Emberként jöttem a világra, ez egyenlő azzal,
hogy hercegként jöttem a világra. A természeti embernek csak természeti
joga van, mivel hatalma és természeti igényei vannak: születési joga és
születési igényei vannak. A
természet azonban nem jogosíthat fel, nem
tehet alkalmassá és képessé arra, amire egyedül önnön tettem jogosíthat fel.
Az, hogy a herceg a többi gyermek fölött áll, már saját tettéből következik,
ami biztosítja számára azt az előnyt, az pedig a többi gyermek azon tettének
következménye, hogy elfogadják és elismerik a herceg tettét, és ez által a
tettük által lesznek méltók arra, hogy alattvalók legyenek.
Akár a természet, Isten, a nép stb. ad jogot, mindig egyformán
idegen
jogról van szó, amit nem magam adok vagy veszek.
A kommunisták ezt mondják: az egyenlő munka az embereket egyenlő élvezetre
jogosítja fel. Korábban felmerült a kérdés, hogy az "erényesek" nem
érdemelnek-e a földi életben "boldogságot". A zsidók ebből a következő
megállapításra is jutottak: "Arra törekedjél, hogy jól menjen sorod a
földön." Nem, az egyenlő munka nem jogosít fel erre, pusztán az egyenlő
élvezet jogosít fel az egyenlő élvezetre. Élvezz, akkor jogod van az
élvezethez. De ha dolgoztál és hagyod, hogy elvegyék tőled az élvezetet -
akkor "joggal teszik ezt veled".
Ha
elveszitek az élvezetet, akkor jogotok van hozzá; de ha csak
sóvárogtok utána és nem ragadjátok meg, akkor továbbra is azoknak a
"szerzett joga" marad, akiknek előjoga az élvezet. Az
ő joguk, mint
ahogyan a
tiétek lehetne, ha magatokhoz ragadnátok.
Heves vita zajlik a "tulajdonjog" körül. A kommunisták azt állítják, hogy "a
föld jog szerint azé, aki megműveli, terménye pedig azé, aki megtermeli".
[13]
Én azt gondolom, hogy azé, aki el tudja venni, vagy aki nem hagyja, hogy
elvegyék, megfosszák tőle. Ha megszerzi a földet, akkor nemcsak a föld az
övé, hanem a hozzá való jog is. Ez az
egoista jog,
nekem így
jó, ezért hát jog.
Egyébként a jog "fityiszt mutat". A tigrisnek joga van megtámadni, nekem is
jogom van a tigrist ledöfni. De ezzel nem a
jogomat védem, hanem
magamat.
Mivel az emberi jog mindig adott jog, ezért valójában mindig arról a jogról
van szó, amit az emberek egymásnak adnak, "biztosítanak". Ha az újszülöttnek
biztosítják a léthez való jogot, akkor megvan a joga; de ha nem biztosítják
neki, mint a spártaiak vagy a régi rómaiak, akkor nincs meg ez a joga. Mert
ezt a jogot csak a társadalom adhatja meg, "biztosíthatja" neki, ő maga nem
veheti vagy adhatja magának. Ezzel szemben felmerülhet kifogásként, hogy a
gyerekeknek "természettől fogva" joguk van a létezéshez; csakhogy a
spártaiak nem
ismerték el ezt a jogot. És így nem volt joguk ehhez az
elismeréshez, mint ahogy ahhoz sem volt joguk, hogy arra kényszerítsék a
vadállatokat, amelyek elé lökték őket, hogy elismerjék az élethez való
jogukat.
Oly sokat emlegetik a vele
született jogokat, és így panaszkodnak: a
jogról, mi velünk született, sajnos nem esik szó.
Miféle jog született ugyan velem? A majoresco (*) joga, hogy trónt
örököljek, hercegi vagy nemesi nevelést élvezzek, vagy pedig - mivel szegény
szülők nemzettek - ingyenes oktatásban részesüljek, alamizsnából
öltöztessenek, és végül szénbányában vagy a szövőszék mellett keressem meg a
betevő falat kenyeremet és heringemet? Azok nem vele született jogok, melyek
a szülők révén a
születéssel rám szállottak? Ti azt mondjátok: nem;
azt mondjátok, csak visszaélnek a jog névvel, ti ezeket a jogokat a
valóban
vele született jogokkal meg akarjátok szüntetni. Ennek megindoklásáért a
lehető legegyszerűbb módszerhez nyúltok, és kijelentitek, születésénél fogva
mindenki
egyenlő, mindenki
ember. Elismerem, hogy mindenki
emberként születik, ennélfogva az újszülöttek abban
egyenlők, hogy
emberek. De miért? Csak azért, mert még semmi egyebek, pusztán "
emberfiak",
csupasz emberkék. Ily módon azonban máris különböznek azoktól, akik már
csináltak magukból valamit és nem csupasz "emberfiak", hanem - önnön
teremtményük gyermekei. Az utóbbiaknak nem csupán vele született joguk van:
jogot
szereztek maguknak. Micsoda ellentét, micsoda harcmező! A vele
született emberi jogok és a szerzett jogok régi harca dúl. Hivatkozzatok csak
vele született jogaitokra; nem fogjátok megúszni egykönnyen, ellenetek
szegezik a szerzett jogokat. Mindkettő a "jog talaján" áll; mert mindegyiknek
van "joga" a másikkal szemben, az egyiknek vele született és természetes
joga, a másiknak "szerzett" joga.
(*) Majoresco (spanyol): az a rendszer, amelyben az elsőszülött fiú a majorátus várományosa, a hitbizomány örököse.
Ha a jog talaján maradtok, megmaradtok az "akaratoskodásnál".
[14]
A másik nem adhat nektek jogot, nem "szolgáltathat nektek jogot". Akié a
hatalom, azé - a jog; ha nincs hatalmatok, nincs jogotok sem. Oly nehéz
felfogni ezt a bölcsességet? Nézzétek meg a hatalmasokat és
cselekedeteiteket! Persze most csak Kínáról és Japánról beszélünk.
Próbáljátok csak meg, és ne adjatok igazat a kínaiaknak és japánoknak,
megtapasztalhatjátok, hogy azonmód tömlöcbe vetnek benneteket. (Ne
tévesszétek ezt össze a "jó szándékú tanáccsal", ami - Kínában és Japánban -
megengedett, mert nem gátolja, hanem inkább támogatja a hatalmasokat.) Aki
meg akarná fosztani őket joguktól, annak csak egyetlen lehetősége volna rá,
az erőszak. Aki megfosztja őket
hatalmuktól, az
valóban
megfosztja őket joguktól is, mást nemigen tehet - titokban ökölbe szorítja a
kezét vagy locska bolond módjára feláldozza magát.
Röviden: ne kérdezgessétek a kínaiakat és a japánokat a jog felől, a vele
született jog felől, és akkor a szerzett jog felől sem kell kérdezősködnötök.
Visszahőköltök a többiektől, mert a
jog kísértetét vélitek látni
oldalukon, ami úgy támogatja őket a harcban, miként az istennők segítették
a homéroszi harcokat. Mit csináltok? Elhajítjátok a dárdát? Nem,
körbelopakodtok és megpróbáljátok megnyerni magatoknak a kísértetet, hogy a
ti oldalatokon harcoljon: a kísértet kegyét hajhásszátok. Az ellenségetek
egyszerűen ezt kérdezné: Azt akarom, amit az ellenségem akar? "Nem"! Akkor
pedig ezer ördög vagy isten harcolhat érte, szétcsapok közöttük!
A "jogállam", ahogyan azt többek között a
Vossische Zeitung képviseli,
azt követeli, hogy a tisztségviselőket kizárólag saját hivatalának
bírói
bocsáthassák el, a
közigazgatás ne. Ez hiú ábránd. Ha a törvény írná
elő, hogy az a hivatalnok, akit egyszer is ittasan látnak, elveszíti hivatalát,
akkor a bírónak a tanúk vallomása alapján kellene őt elítélni stb. Röviden:
a törvényhozónak csupán az összes lehetséges jogalapot kellene felsorolni,
amelyek a hivatal elvesztését vonják maguk után, bármennyire nevetségesek is
(például aki felettese képébe nevet, vasárnaponként nem jár templomba,
havonta nem vesz úrvacsorát, adósságokba veri magát, tisztességtelen
kapcsolatai vannak, nem eltökélt, az elbocsátandó hivatalából), és akkor a
bíróknak csak azt kellene megvizsgálniuk, hogy a vádlott "elkövette-e a
nevezett bűncselekményt", majd ha bizonyítást nyerne, hogy igen, akkor "jog
szerint" kimondaná az illető elbocsátását.
A bíró abban a pillanatban elveszett, ha nem ítél
mechanikusan, ha
"nem veszi figyelembe a bizonyítási szabályokat". Akkor csak véleménye
lehet, mint bárki másnak, és ha e
vélemény alapján dönt, akkor ez már
nem
hivatalos eljárás; mint bíró, kizárólag a törvény alapján dönthet.
Akkor már inkább a régi francia parlamentek mellett maradok, amelyek maguk
vizsgálták meg és csak saját megállapodásuk után regisztrálták, mi jogszerű.
Ők legalább saját jog alapján bíráskodtak és nem kívántak a törvényhozók
gépezetévé válni, még ha bíróként saját gépezetükké váltak is.
Úgy mondják, joggal nyeri el büntetését a bűnöző. Csakhogy a büntetlenség is
éppúgy joga. Ha sikerül a bűntény, "jogosan" cselekedett, de ha melléfog,
akkor is "jogosan" cselekedett. Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Ha
valaki fittyet hány a veszélyekre és elpusztul, azt mondjuk: joggal
pusztult el, maga akarta a vesztét. De ha legyőzi a veszélyeket, azaz győz a
hatalma, akkor azt mondjuk, hogy
joggal győzedelmeskedett. Ha
egy kisgyermek késsel játszadozik és megvágja magát, joggal vágja meg magát.
A bűnöző is joggal szenved, ha megbukik kockázatos vállalkozása: minek
kockáztatott, mikor tudta, hogy mi vár rá! A büntetés kiszabására viszont
csak nekünk van jogunk, neki nincs. A mi jogunk reagál az ő jogára, ő pedig
"jogtalanságban marad", mivel mi kerekedtünk fölül.
Hogy egy társadalomban mi jog, mi jogszerű, azt a
törvény szabályozza.
Bármilyen is a törvény, a lojális polgárnak tiszteletben kell tartania.
Ezért dicsérik Old England törvényhez való érzékét. Ezt igazolják
Euripidész
szavai is: "Az isteneket szolgáljuk, bárkik legyenek is."
[15]
Törvény és isten, eleddig jutottunk.
A
törvényt megpróbálják különválasztani az önkényes parancstól, az
utasítástól: a törvényt feljogosított autoritás hozza. De az emberi
cselekvést szabályozó törvény (erkölcsi törvény, államszervezeti törvény
stb.) mindig
akaratnyilvánítás, vagyis parancs. Még ha magamnak hoznám
is a törvényt, az is csak parancs volna, az én parancsom, amit bármelyik
pillanatban megtagadhatok. Bárki kinyilváníthatja, hogy mit hajlandó
elviselni, ennek ellenkezőjét pedig törvényekkel elháríthatja, a
szabálysértőket pedig ellenségeként kezelheti; az
én cselekedeteimet
azonban senki nem szabhatja meg, és senki nem törvénykezhet róluk. Elfogadom,
hogy bárki az
ellenségének tekintsen, de azt soha nem tőröm el, hogy
úgy packázzon velem, mintha saját
kreatúrája volnék, és hogy az
ő eszét vagy esztelenségét szabja zsinórmértékemül.
Minden állam csak addig marad fenn, amíg van
uralkodó akarata, és
ameddig ezt az uralkodó akaratot mindenki egyenlő értékűnek tekinti saját
akaratával. Az úr akarata - törvény. Mi haszna a törvényeidnek, ha senki sem
tartja be őket, ha senki nem hagyja, hogy parancsoljanak neki? Az állam nem
mondhat le azon igényéről, hogy meghatározza az egyes emberek akaratát,
spekuláljon vele, számítson rá. Az állam számára elengedhetetlen, hogy
senkinek ne legyen
saját akarata; ha bárkinek is saját akarata volna,
azt az államnak ki kellene közösítenie (bebörtönöznie, száműznie stb.); ha
minden embernek saját akarata volna, akkor az állam megszűnne. Az állam
elképzelhetetlen uralom és szolgaság (alattvalói magatartás) nélkül; mert
az államnak azt kell akarnia, hogy mindenkinek az ura legyen, akit csak
magában foglal, ezt az akaratot nevezik "államakaratnak".
Akinek saját fennmaradásához mások akaratnélkülisége kell, az másoknak a
tákolmánya, ahogyan az úr a szolga tákolmánya. Ha megszűnne a leigázás,
véget érne az uralom is.
Az én
saját akaratom az állam megrontója; ezért az állam "önakaratnak"
bélyegzi. A saját akarat és az állam halálos ellenségek, lehetetlen közöttük
az "örök béke". Ameddig az állam fennáll, addig acsarkodó ellenségét, a
saját akaratot értelmetlennek, rossznak stb. állítja be, a saját akarat
pedig elhiszi ezt, sőt valóban értelmetlenné stb. is válik, mivel hagyja, hogy
bemagyarázzák neki: nem tért még magához, nem ébredt méltósága tudatára,
ennélfogva még tökéletlen, rábeszéléssel befolyásolható stb.
Minden állam
önkényuralom, akár egy, akár sok zsarnoka van, vagy -
ahogyan a köztársaságban képzeli az ember - mindenki úr: tehát az egyik
ember despotáskodik a másik fölött. Ez a helyzet akkor következik be, ha a
mindenkori törvény, például egy népgyűlés akaratnyilvánítása az egyes ember
számára
törvény értékű, aminek
engedelmességgel tartozik,
vagy
köteles engedelmeskedni. Képzeljük el azt a helyzetet, hogy a
népben minden egyes embernek egyazon az akarata, és ily módon tökéletes
"összakarat" jön létre: a lényeg mégsem változna. Nem kötne-e ma és holnap
is tegnapi akaratom?
Megmerevedne az akaratom.
Átkos stabilitás!
Teremtményem, egy bizonyos akaratnyilvánításom, parancsolómmá válna. Engem
pedig, a teremtőt, gátolna a szabad folyásban, felbomlásban. Amiért tegnap
bolond voltam, örökre bolondnak kellene maradnom. Az állami életben a
legjobb - de éppúgy azt is mondhatnám, hogy a legrosszabb - esetben saját
magam szolgája lennék. Tegnapi akaratom következtében mára akarat nélkülivé
válnék: tegnap önként cselekedtem, ma gúzsba vagyok kötve.
Hogyan érhetek el tehát változást? Csak úgy, hogy semmiféle
kötelességet nem
ismerek el, vagyis nem
kötöm magam, illetve nem hagyom magam megkötni. Ha
nincs kötelességem, nem ismerek törvényt sem.
"Csakhogy meg fognak kötni!" Akaratomat senki nem kötheti meg, ellenakaratom
szabad marad.
"De hisz minden a feje tetejére állna, ha mindenki azt csinálhatná, amit
akar!" Ki állíthatja, hogy mindenki mindent csinálhat? Minek vagy, ha nem
azért, hogy ne tűrj el mindent? Védd magad, és akkor senki sem árthat neked!
Aki meg akarja törni az akaratodat, szembe kerül veled és az
ellenségeddé
válik. Ellenségként is bánj hát vele. Ha védelmedre milliók sorakoznak fel
mögötted, akkor impozáns hatalmat képviselsz és könnyűszerrel győzöl. De
még ha hatalmaddal imponálsz is az ellenfélnek, azért még felszentelt
autoritásként nem fogad el téged, különben szerencsétlen flótás volna. Nem
tisztel, még ha hatalmad láttán jobban odafigyel is rád.
Az államokat a "legfőbb hatalom" birtokosa alapján szoktuk osztályozni. Ha
egy személy gyakorolja a hatalmat, monarchiáról beszélünk, ha mindenki,
demokráciáról stb. A lényeg tehát a legfőbb hatalom. Hatalom - kivel
szemben? Az egyes emberrel és "önakaratával" szemben. Az állam "hatalmat"
gyakorol, az egyes ember ezt nem teheti. Az állam az erőszakra épül és ezt
a hatalmát "jognak" titulálja, az egyes ember erőszakát pedig "bűntettnek"
nevezi. Tehát bűntett a neve az egyes ember hatalmának, és csak bűntettel
töri le az állam hatalmát, ha úgy véli, hogy nem az állam áll fölötte,
hanem ő áll az állam fölött.
Ha nevetségessé akarnám tenni magamat, jó szándékkal azt tanácsolhatnám
nektek, hogy ne hozzatok olyan törvényt, ami gátolja önfejlesztésemet,
öntevékenységemet, önteremtésemet. De nem tanácsolom ezt nektek. Mert ha
megfogadnátok tanácsomat, ostobák volnátok, és megfosztanátok a
nyereségemtől. Nem követelek tőletek semmit, mert bármit követelnék is,
szükségképpen parancsoló törvényhozók lennétek, kutyából ugyanis nem lesz
szalonna.
Azt kérdem inkább azoktól, akik egoisták kívánnak lenni, mit tartanak
egoistábbnak; azt-e, hogy hagyják magukra erőltetni törvényeiteket és
respektálják a már meglévő törvényeket, avagy az
önfejűséget, a
teljes engedetlenséget. Jó szándékú emberek úgy vélekednek, hogy a
törvényeknek csak azt kellene előírniuk, amit a nép érzülete amúgy is
jogosnak és igazságosnak tart. De mi közöm nekem a néphez? A nép talán
szembeszáll az istenkáromlókkal; nosza, törvényt hoz az istenkáromlás ellen.
És ezért ne káromoljak? Többet jelentsen nekem a törvény a "parancsnál"?
Kérdezem!
Az összes kormányzási mód abból az alapelvből született, hogy minden
jog
és minden
hatalom a
nép egészéé. Mert egyetlenegy kormányzat
sem mulasztja el, hogy a nép egészére hivatkozzon, a despota éppúgy az "állam
nevében" cselekszik és parancsol, mint az elnök vagy bármely arisztokrata.
Ők birtokolják az "államhatalmat", az pedig egyre megy - ha egyáltalán
lehetséges -, hogy ezt az állam
hatalmat a nép mint az egyes emberek
egésze, vagy csak ennek az egésznek képviselője - sok képviselője, mint az
arisztokráciákban, vagy csupán egyetlen képviselője, mint a monarchiákban -
gyakorolja-e. Az egész mindig az egyes ember fölött áll és hatalma van, és
ezt a hatalmat
jogosnak, vagyis
jognak hívják.
Az állam szentségével szemben az egyes ember csupán a becstelenség
gyűjtőmedre, amelyben gőg, gonoszság, gúnyolódó és gyalázkodó szomj,
frivolitás stb. marad hátra, mihelyt az egyes ember nem ismeri el ezt a
szentséget, vagyis az államot. Az állam-szolga és állam-alattvaló ájtatos
fennhéjázása elragadó büntetést tartogat a tarsolyában a hitetlen
"gőg" számára.
Ha a kormányzat a szellem minden játékát mint az állam
ellen irányuló
megnyilvánulást büntetendőnek minősíti, jönnek a mérsékelt liberálisok, és
ezt mondják: hadd buzogjon kedélyesség, szatíra, tréfa, humor stb., s
élvezzen szabadságot a
lángelme. Tehát nem az
egyes ember,
hanem a lángelme legyen szabad. Az államnak, vagy az állam nevében a
kormányzatnak teljesen igaza van, amikor azt mondja: aki nincs velem, az
ellenem van. A szeszély, az elmésség stb., vagyis röviden az államszervezet
karikírozása az államot mindig is gyengítette: a karikírozás nem "ártatlan"
dolog. Továbbá, hol húzható meg a határ ártalmas és ártatlan tréfa között?
A mérsékeltek erre a kérdésre zavarba jönnek, és azon óhajukra redukálják
a választ, hogy az állam (kormányzat) ne legyen annyira
érzékeny, csiklandós;
ne szimatoljon az "ártatlan" dolgokban is mindjárt gonoszságot, és egyébként
is, legyen egy kicsit "toleránsabb". A túlzott érzékenység mindenesetre
gyengeségre utal, elkerülése dicséretes erény lehet; csak háborús időkben
nem lehet kíméletes az ember, és ami békés viszonyok között megengedett,
az a hadiállapot kihirdetésével tiltottá válik. Mivel a jó szándékú
liberálisok sejtik ezt, gyorsan kijelentik, hogy ha a "nép alázatos", nincs
mitől tartani. A kormányzat azonban okosabb annál, semhogy bedőljön efféle
magyarázkodásnak. Nagyon jól tudja, hogyan lehet valakit szép szóval
megetetni, ezért nem elégszik meg ezzel a látványos tálalással.
Az embernek azonban szüksége van a játéktérre, mert gyermek, és nem olyan
higgadt, mint az öregember: az ifjúságnak nincs erénye.
Kizárólag ezért a játékért, néhány órányi vidám ugrándozásért folyik az
alkudozás. Csak azt kívánják, hogy az állam ne dohogjon örökké, mint
egy morcos nagypapa. Engedje meg a szamárkörmeneteket, a bolondozást,
ahogyan a középkorban az egyház is engedélyezte őket. Csakhogy elmúltak már
azok az idők, amikor minden további nélkül engedélyezni lehetett efféle
mulatságokat. Ha a mai gyerekek kijutnak a
szabadba, ahol egy órát
mogyoróvessző nélkül tölthetnek, bizony nem akarnak visszamenni a
cellába.
Mert a szabad immár nem a zárka
kiegészítéseként szolgál, nem
felüdítő
pihenés, hanem épp az
ellentéte ennek, egyfajta
aut-aut. (*) Röviden: az állam vagy semmit nem enged meg, vagy mindent,
akkor azonban elpusztul; vagy mindenre érzékeny, vagy - mint egy halott -
teljesen érzéketlen. A toleranciának befellegzett. Ha az állam az ujját
mutatja, a kezét kérik. Nem lehet már "tréfálkozni", mindenféle tréfa,
kedélyesség, vicc, humor stb. halálosan komollyá vált.
(*) Aut-aut (latin): nagyot vagy semmit; az "aut Caesar, aut nihil" (Caesar leszek vagy semmi) mondásból.
A "szabadelvűek" sajtószabadságot követelő kiáltozása saját elve,
voltaképpen saját akarata ellen munkálkodik. Azt akarják, amit
nem
akarnak, vagyis áhítoznak. Ezért buknak meg oly könnyen, ha megjelenik
az úgynevezett sajtószabadság, akkor persze cenzúrát követelnek. De ez
természetes is. Az állam, miként az erkölcs stb., számukra is szent. Csak
úgy viselkednek, mint a neveletlen kölykök, mint a furfangos gyerekek, akik
megpróbálják kihasználni szüleik gyengéit. Az állam-papa megengedheti nekik,
hogy egy kicsit jártassák a szájukat, de joga van hozzá, hogy egy szigorú
pillantással véget vessen kotnyeles locsogásuknak. Ha az államban apjukra
ismernek, mint a gyerekeknek, bele kell törődniük a szólás megcenzúrázásába.
Ha eltűröd, hogy mások adjanak neked jogot, azt is el kell tűrnöd, hogy nem
adják meg ezt a jogot, ha elfogadnak, megdicsérnek, de ugyanakkor
számíthatsz vádaskodásukra és büntetésükre is. A jog oldalán a jogtalanság
lépked, a törvényesség oldalán a
bűnözés. Mi vagy te? - Te -
bűnöző vagy!
"A bűnöző az állam legsajátabb bűntette" - mondja
Bettina.
[16]
Igaz ez a mondás, még ha Bettina nem egészen így értette is. Az államban
ugyanis a féktelen én, az én - úgy, ahogyan csak én vagyok én - nem tud
beteljesülni és megvalósulni. Minden én születésétől fogva bűnöző a néppel,
az állammal szemben. Az állam ezért ellenőriz mindenkit, mindenkiben
egoistát lát, az egoistától pedig retteg. Mindenkiről a legrosszabbat
feltételezi, és ügyel, rendőrséggel ügyel arra, "nehogy kár érje az államot",
ne quid respublica detrimenti capiat. A féktelen én - márpedig eredetileg
mindnyájan azok vagyunk és bensőnk mélyén azok is maradunk - örökös bűnöző
az államban. Azt az embert, akit merészsége, akarata, gátlástalansága és
rettenthetetlensége vezérel, az állam, a nép besúgókkal figyelteti. Igen,
népet mondtam - ámuljatok csak melegszívű emberek -, a népet minden ízében
áthatja a rendőri érzület. - Csak az kedves a népnek, aki megtagadja énjét,
"önmegtagadást" gyakorol.
Bettina eléggé galambszelídségű ahhoz idézett könyvében, hogy az államot
csupán betegnek vélje és reménykedjék gyógyulásában, amit "demagógok"
[17]
révén kíván elérni. Csakhogy az állam nem beteg, hanem ereje teljében van,
amikor az egyes embernek, "mindenkinek" segíteni szándékozó népvezéreket
elutasítja. Hívői személyében a legjobb demagógokra, népvezérekre talál.
Bettina szerint "az államnak az emberiség szabadságcsírája fejlesztésén kell
fáradoznia, máskülönben az állam gonosz szülő, aki gonosz táplálékkal eteti
gyermekét".
[18]
Az állam nem is tehet mást, mert miközben az "emberiséget" táplálja (ez már
önmagában "humánus" vagy "szabad államot" jelentene), az "egyest" gonosz
eledelként kezeli. Ezzel szemben milyen helyesen beszél a polgármester
[19]:
"Hogyan? Az államnak nem volna más kötelessége, minthogy pusztán a
menthetetlen betegeket ápolja? - Nem így van. Az egészséges állam
kezdetektől fogva kiüríti magából a beteg anyagot, és nem keveredik vele.
Ennyire gazdaságosan nem szükséges bánnia nedveivel. A vadhajtásokat félelem
nélkül lemetszi, hogy a többi hajtás virágozzék. - Az ember nem lázonghat az
állam szigora miatt, erkölcse, politikája és vallása parancsolja ezt neki;
ne vádolja érzéketlenséggel, bár részvéte berzenkedik ellene, tapasztalata
viszont csak ebben a szigorban leli meg üdvét! - Vannak kórságok, amelyeknél
csak erős hatású szerek segítenek. Az az orvos, aki felismeri ugyan a
betegséget, de óvatosságból csak palliatívumot (*) javall, sosem fogja
leküzdeni a kórt, csupán csak a páciensét dönti vesztébe hosszabb vagy
rövidebb nyavalya után!" A tanácsos asszony kérdése: "Hogyan segít az az
orvos, aki a halált mint erős hatású szert alkalmazza?" - nem helyénvaló.
Mert az állam a halált nem maga ellen, hanem csak egy gonosz tagja ellen
alkalmazza; kitépi egyik szemét, ha gonoszkodik stb.
(*) Palliatívum (latin): a betegség tüneteit átmenetileg szüneteltető, de a betegséget nem gyógyító szer.
"A beteg államnak egyetlen útja a menekülésre az, ha hagyja az embereket
gyarapodni."
[20]
Ha
Bettina embereken az "ember" fogalmát érti, akkor igaza van:
a "beteg" államot "az ember" gyarapodása gyógyítja meg, mert minél jobban
bele van bolondulva az egyes ember az "emberbe", annál jobban áll az állam
szénája is. De ha az embereket az egyesekre, "mindenkire" vonatkoztatjuk
(félig-meddig a szerző is ezt teszi, mert nem tisztázza "az ember" fogalmát),
akkor a helyzet valahogyan így festene: egy beteg rablóbanda számára az
egyetlen út a menekülésre az, ha hagyja, hogy a lojális polgár gyarapodjék!
Mivel azonban épp emiatt semmisülne meg a rablóbanda, és mivel érzi is ezt,
inkább agyonlő mindenkit, aki hajlandó "tisztességes fickóvá" válni.
Bettina ebben a könyvben patrióta vagy még inkább filantróp, emberbarát.
Ugyanúgy elégedetlen a fennálló viszonyokkal, mint a könyve címében
szereplő kísértet és mindazok, akik a régi, jó hitet minden kellékével
egyetemben vissza kívánják hozni. Csakhogy ő, ellenkezőleg, úgy gondolja,
hogy a politikusok, az állami szolgálatban lévők, az állam kiszolgálói és
a diplomaták teszik tönkre az államot, miközben ők ezt a vádat
továbbhárítják a rosszindulatú "népbolondítókra".
Mi más a közönséges bűnöző, mint egy olyan ember, aki elkövette azt a
végzetes hibát, hogy arra törekszik, ami a népé, ahelyett, hogy a sajátját
keresné. A megvetendő
idegen javakat kereste, úgy viselkedett, mint a
hívők: akik arra törekednek, ami istené. Mit csinál a pap, amikor a bűnözőt
inti? Azt a nagy jogtalanságot veti a szemére, hogy tettével
megszentségtelenítette az állam által szentesítettet, az állam tulajdonát
(ide tartozik az állampolgárok élete is); ehelyett inkább azzal vádolhatná,
hogy bemocskolta
magát, mivel az idegent nem
vetette meg, hanem
elrabolta: de erre csak akkor lenne képes, ha nem pap volna. Ha úgy beszél
az úgynevezett bűnözővel, mint egoistával, akkor az nem azért fog
szégyenkezni, mert vétkezett törvényeitek és javaitok ellen, hanem azért,
mert kívánatosnak tartotta kijátszani törvényeiteket és megszerezni
javaitokat; azért fog szégyenkezni, hogy nem vetett meg benneteket, hogy
nem volt eléggé egoista. De ti nem tudtok egoista módon beszélni velük,
mert nem értek fel a bűnözőkhöz, ti nem - bűnöztök! Nem tudjátok, hogy az
önös én nem tehet mást, egyszerűen bűnöző, a bűnözés az élete. Pedig
tudnotok kellene, mert hiszitek, hogy "mindnyájan bűnösök vagyunk"; ti
azonban azt gondoljátok, hogy szélhámoskodással kibújhattok a bűn alól, nem
fogjátok fel - mivel ördögvélők vagytok -, hogy a bűn emberi érték. Ó, ha
bűnösök lennétek! De "igazak" vagytok. Nosza, cselekedjetek uratok
kénye-kedve szerint!
Ha a keresztény tudat vagy a keresztény ember büntető törvénykönyvet ír, a
bűnözés fogalmát a lelketlenséggel azonosítja. A
lelki kapcsolat
megszakítása vagy megsértése, a szent lénnyel szemben tanúsított
lelketlen
magatartás bűnözésnek minősül. Minél lelkibb a kapcsolat, annál égbekiáltóbb
a megcsúfolása, annál büntetendőbb a gaztett. Az urat minden alattvalónak
szeretnie kell: e szeretet megtagadása halálos büntetést érdemlő
felségárulás. A házasságtörés büntetendő lelketlenség, a házasságtörő
lelketlen, nem érez elragadtatást, pátoszt a házasság szentsége iránt.
Ameddig a szív és a lelkület diktálja a törvényt, addig csak az érző
lelkületű emberek élvezik a törvény védelmét. Az, hogy az érzelem embere
alkotja a törvényeket, azt jelenti, hogy az
erkölcsös ember alkotja
őket; ami ezeknek az embereknek az "erkölcsi érzékét" sérti, azt kárhozatra
ítélik. Hogyan ne volna például a hűtlenség, a hittagadás, az esküszegés,
röviden: az ősi
kötelék mindennemű
radikális megszakítása, széttépése ezeknek
a szemében szentségtelenség, bűntett? Aki szakít a lelkület e
követelményeivel, azzal szembefordul az erkölcsösség, az érzelem embere.
Csak a görbe utakon járók és bűntársaik a megfelelőek arra, hogy
következetesen elkészítsék a szív büntető törvénykönyvét, ahogyan arról
egy bizonyos törvénytervezet kellőképpen tanúskodik. A keresztény állam
következetes törvényhozását teljesen a
papok kezébe kell letenni, mert nem
lesz tiszta és következetes mindaddig, amíg csupán a
papok szolgái, a félig
papok készítik el. Csakis akkor számít majd minden lelketlenség
megbocsáthatatlan bűnnek, csak akkor átkozzák ki a lelkület minden rezdülését,
a kritika és kételkedés minden kifogását; s csak akkor lesz az önös ember a
keresztény tudat számára bizonyítottan -
bűnöző.
A forradalmárok a nép "jogos bosszúját" sokszor a nép "jogaként" emlegették.
Bosszú és jog ebben az esetben egybeesnek. Az én énnel szembeni
magatartásáról lenne szó? A nép kiabál, hogy az ellenpárt "bűntettet követ
el ellenem anélkül, hogy feltételezném azt, hogy az illetőnek úgy kellene
cselekednie, ahogyan nekem megfelel"? És ezt a cselekedetet nevezem helyes,
jó stb. cselekedetnek; az ettől eltérőt pedig bűntettnek. Így tehát azt
gondolom, hogy a többiek velem együtt egy célra törnek, vagyis nem egyesként
kezelem őket, akik magukban hordozzák törvényeiket és azok szerint a
törvények szerint élnek, hanem olyan lényekként, akik valamely "értelmes"
törvénynek engedelmeskednek. Leszögezem, hogy mi az "ember" és mi az
"igazán emberi" cselekedet, és mindenkitől megkövetelem, hogy ezt a törvényt
normaként és eszményként elfogadja, máskülönben mint "bűnöst és bűnözőt"
kiközösítem. És a "vétkesre" lesújt a "törvény büntetése"!
Láthatjuk, már megint az "ember" az, aki a bűnözés, a bűn, és ezzel a jog
fogalmát megalkotja. Az az ember, akiben nem ismerek "az emberre", "bűnös"
vagy "vétkes".
Csak a szenttel szemben létezhet bűnöző; te nem lehetsz bűnöző velem
szemben, csak ellenfelem lehetsz. De még ha csak nem is gyűlöljük azt, aki
megsérti a szentséget, akkor bűntettet követünk el, ahogyan
Saint-Just fakad
ki
Danton ellen: "Nem vagy tán bűnös és felelős, amiért nem gyűlölted a haza
ellenségeit?"
[21]
Ha - miként a forradalomban - az "embert" "jó polgárként" értelmezik, akkor
az "embernek" ebből a fogalmából adódnak az ismert "politikai
bűncselekmények és bűntettek".
Az egyest, az egyes embert minden esetben söpredéknek tekintik, és vele
szemben az általános embert, "az embert" értékelik. Attól függően, hogy ezt
a kísértetet kereszténynek, zsidónak, muzulmánnak, derék polgárnak, lojális
alattvalónak, szabadnak, hazafinak stb. nevezik, buknak el a győzelmes
"ember" számára azok, akik ettől eltérő emberfogalmat kívánnak érvényre
juttatni, illetve azok, akik
maguk akarnak érvényesülni.
És minő kenetteljesen mészárolnak le embereket a törvény, a szuverén nép,
isten stb. nevében!
Ha pedig az üldözöttek elrejtőznek a szigorú, papos bírók elől, akkor
"képmutatónak" gúnyolják őket, miként
Saint-Just szidalmazta azokat, akiket
a
Danton elleni beszédében megtámadott.
[22]
Legyen bolond az ember, és adja át magát a Molochnak.
A bűntett
rögeszméből születik. A házasság szentsége ilyen rögeszme.
A szentségből az következik, hogy a hűtlenség
bűntett, ezért egy
bizonyos házassági törvény hosszabb-rövidebb
büntetést szab ki rá.
Ezt a törvényt viszont szabadság elleni bűntettnek tekintik mindazok, akik
a "szabadságot" kiáltják ki "szentnek", csakis ebben az értelemben
bélyegezte meg a közvélemény a házassági törvényt.
A társadalom azt akarja ugyan, hogy
minden egyes ember elnyerje
jogát, de csak a társadalom által szentesített társadalmi jogot nyerje el,
ne pedig
saját jogát.
Én azonban saját teljhatalmamból
merítem a jogomat, és minden túlerővel szemben a legmegátalkodottabb bűnöző
vagyok. Saját jogom tulajdonosa és teremtője vagyok, és nem ismerek
el más jogforrást, csak - magamat, nem ismerek el sem istent, sem államot,
sem természetet, sem embert "örök emberi jogaival", semmiféle isteni vagy
emberi jogot.
"Önmagában és önmagáért való" jog. Tehát nincs kapcsolata hozzám! "Abszolút
jog." Tehát független tőlem! Önmagában és önmagáért való létező! Abszolút
létező! Örök jog, olyan, mint egy örök igazság!
A jog a liberális elképzelés szerint kötelező rám nézve, mivel az
emberi ész
ilyennek alkotta meg - ez viszont az
én eszem számára "értelmetlenség".
Korábban az isteni ész nevében ágáltak a gyenge emberi ésszel, manapság mint
"esztelenséget" az erős emberi ész nevében vetik el az egoista észt. Sem az
isteni, sem pedig az emberi ész, hanem kizárólag a te és az én mindenkori
esze valóságos, ahogyan és amiért te és én valóságosak vagyunk.
A jog gondolata eredetileg az én gondolatom, vagy legalábbis belőlem fakad.
Amint azonban kipattant belőlem, kipattant az "Ige", "testté lett",
rögeszmévé. Immár nem szabadulhatok a gondolattól; bármerre fordulok
is, mindig előttem van. Ekképpen nem váltak az emberek újra mesterévé a
"jog" gondolatának, amit pedig maguk teremtettek meg: a teremtmény faképnél
hagyta őket. Az általam abszolvált, a tőlem levált jog az abszolút jog. S
miközben abszolútként tiszteljük, nem emészthetjük fel újra, s ez az abszolút
jog megfoszt bennünket a teremtő erőtől; a teremtmény több, mint a teremtő,
a teremtmény "önmagában és önmagáért való".
Próbáld meg egyszer, és ne hagyd, hogy a jog szabadon futkározzon
összevissza, térítsd vissza eredetéhez, magadba, és akkor a te jogod lesz,
és az lesz jó, ami neked jó, ami számodra helyénvaló.
II.
Az egyesületet nem természetes és nem is szellemi kötelék tartja össze,
az egyesület nem természetes, nem szellemi szövetség. Nem
vér, nem
hit (tehát nem szellem) hozza létre. Egy természetes szövetségben -
amilyen a család, a törzs, a nemzet, sőt az emberiség - az egyeseknek csak
példány értékük van; egy szellemi szövetségben - mint amilyen a
közösség, az egyház - az egyes csak az adott szellemnek a
tagjaként
számít; ami benned mindkét esetben egyetlen - azt elnyomják. Egyetlenként
kizárólag az egyesületben maradhatsz fenn, mert nem az egyesület birtokol
téged, hanem te birtokolod vagy hasznosítod a magad számára az egyesületet.
Az egyesületben - és csakis itt - ismerik el a tulajdont, mivel a magadét
immár nem hűbérül birtokolod. A kommunisták következetesen továbbviszik azt,
ami a vallásos fejlődés során és különösen az államban már régóta megvan,
tudniillik a tulajdonnélküliséget, vagyis a hűbériséget.
Az állam a vágyakozók megfékezésén fáradozik, más szóval, a vágyat
megpróbálja magára irányítani és azzal
kielégíteni, amit ő tud
nyújtani. Az az eszébe sem jut, hogy a vágyat a vágyakozó kedvéért
csillapítsa: ellenkezőleg, a zabolátlan vágyakozástól égő embert
"egoistaként" szidalmazza, márpedig az "egoista ember" az ellensége. Az
ellensége, mivel az állam nem tud boldogulni vele, nem tudja "megérteni" az
egoistát. Mivel az állam csupán magával törődik - ez másként nem is
lehetne -, nem törődik az én igényeimmel, hanem csak azzal törődik, hogy
meggyilkoljon, vagyis hogy átformálja az énemet, jó polgárt faragjon
belőlem. "Erkölcsjavító" intézeteket alapít. - És mivel sikerül megnyernie
az egyes embert? Önmagával, illetve azzal, ami az övé,
állami tulajdonnal.
Szakadatlan azon munkálkodik, hogy mindenkit részesítsen "javaiból",
mindenkit megajándékozzon a "kultúra javaival": megajándékozza nevelésével,
megnyissa előtte kulturális intézményeinek kapuit, az ipar révén tulajdonhoz,
azaz hűbéri tulajdonhoz juttassa stb. Ezekért a hűbéradományokért csupán az
örök hála megfelelő kamatát követeli. Ám a "háládatlanok" elfelejtik leróni
hálájukat - lényegében a "társadalom" sem működik másképpen, mint az állam.
Az egyesületbe beviszed teljes hatalmadat, képességedet, és
érvényesíted
magadat, a társadalomban pedig csak
alkalmazzák a munkaerődet; az
egyesületben egoistaként élsz, a társadalomban emberként, azaz vallásosan,
"az úr egy testrészeként"; a társadalomnak adósa vagy mindazzal, amid van,
elkötelezettje vagy, a "szociális kötelességek" rabja vagy, az egyesületet
használod, és bármikor otthagyhatod "kötelességek nélkül és hűtlenül",
amikor nem tudsz hasznot húzni belőle. Ha a társadalom több nálad, legázol;
az egyesület csak eszközöd, avagy akaratod, amivel természetes erődet
élesíted és gyarapítod; az egyesület érted és általad van, a társadalom
viszont ellenkezőleg, éppen hogy igénybe vesz téged és nélküled is
létezik; röviden: a társadalom
szent, az egyesület
sajátod: a
társadalom használ
téged, az egyesületet te használod.
Mindazonáltal felmerül a kifogás, hogy a létrejött megegyezés újra terhes
lehet majd nekünk és korlátozhatja szabadságunkat; azt vetik majd a
szemünkre, hogy végeredményben mi is csak arra törekedtünk, hogy "minden
egyes ember áldozza fel szabadságának egy részét a köz javára". Ám éppen
hogy nem a "köz javáért" születne az áldozat, mint ahogyan nem a "köz javáért"
vagy akár csak valamilyen más ember javáért jutottam megegyezésre; kizárólag
saját érdekemből,
önérdekből álltam rá erre a megegyezésre. Ami pedig az
áldozatot illeti, csak olyasvalamit tudok feláldozni, ami nem áll
hatalmamban, vagyis semmit sem "áldozok fel".
Térjünk vissza a tulajdonhoz - a tulajdonos az úr. Válassz, te akarsz-e
lenni az úr, vagy legyen inkább a társadalom az urad! Attól függ,
önös
vagy pedig
hitvány alak akarsz-e lenni: az egoista önös, a szociális
ember hitvány alak. A hitványság vagy tulajdonnélküliség a feudalitás, a
hűbériség lényege, a hűbériségben a múlt század óta csak a hűbérúr változott
meg, Isten helyére az "ember" került, és az ember adományozta a hűbéri
javadalmakat, melyek korábban Isten kegyelméből származtak. Korábban már
rámutattunk, hogy a kommunizmus hitványságát a humánus elv abszolút
hitványsággá, vagyis a leghitványabb hitványsággá teszi, és egyúttal
rámutattunk arra is, hogyan csaphat át a hitványság önösségbe. A
régi
hűbériséget a forradalom olyannyira szétzúzta, hogy azóta meddőnek bizonyult
minden reakciós fortély, és meddő is marad, mert a halott - halott marad;
ám a feltámadásnak mint igazságnak a keresztény történelemben be kellett
igazolódnia, és be is igazolódott: mert egy a túlvilágon megdicsőült testtel
"az ember" főhűbéruraságával feltámadott egy
új hűbériség.
A kereszténység nem semmisült meg, igazuk volt a hívőknek, akik a
kereszténység ellen vívott küzdelmekről bizakodva azt gondolták, hogy a harc
csak megtisztítja és megedzi a kereszténységet; mert valóban csupán
megdicsőült, "a felfedezett kereszténység" - az
emberi kereszténység.
Még mindig benne élünk a keresztényi korban, és épp azok járulnak hozzá a
legbuzgóbban "beteljesedéséhez", akik a legtöbbet bosszankodnak miatta.
Minél emberibbé lett a hűbériség, annál kedvesebbé vált számunkra; mert
annál kevésbé hisszük, hogy még mindig hűbériség, és annál bátrabban
fogadjuk el önösségnek, és úgy véljük, hogy immár "az emberi" felfedezésével
megtaláltuk "legönösebb önösségünket".
A liberalizmus az "enyémet" akarja adni, de nem az "enyém" címén, hanem az
"emberi" címén. Mintha ebben az álarcban elérhetőbb volna! Az emberi
jogoknak, a forradalom értékes művének az az értelme, hogy a bennem lévő
ember bizonyos dolgokra
feljogosítson engem, én, mint egyes nem vagyok
feljogosítva, az embernek van joga, és ő jogosít fel engem.
Mint embernek lehet tehát jogom, mivel azonban több vagyok mint ember,
különös ember vagyok, meg is tagadható
tőlem, különöstől ez a
jog. Ti azonban mégis ragaszkodjatok adottságaitok
értékéhez,
szabjátok meg az árát, és ne hagyjátok, hogy potom áron kicsikarják tőletek,
ne hagyjátok, hogy rászedjenek és bebeszéljék nektek, hogy az árutok
fabatkát sem ér; ne tegyétek magatokat nevetségessé "nevetségesen alacsony
árakkal", hanem kövessétek a bátrak példáját, akik ezt mondják: drágán
adom
el az életemet (tulajdonomat), az ellenség nem jut hozzá
olcsón:
és akkor rájöttök, hogy a helyes út ellentétes a kommunizmussal, és nem az a
jelszó, hogy mondjatok le a tulajdonotokról, hanem hogy
értékesítsétek
tulajdonotokat!
Korunk portája fölött nem ama apollói "Ismerd meg magad!", hanem az
"Értékesítsd magad!" jelszó áll.
Proudhon "rablásnak" (
le vol) nevezi a tulajdont. De ez az idegen
tulajdon - és Proudhon kizárólag erről beszél -, ami lemondás, átengedés és
alázat révén létezik, vagyis
ajándék. Mi értelme szegény
kirablottként szentimentálisan részvétért könyörögni, amikor csak balga,
gyáva adakozók vagyunk? Mi értelme már megint mások nyakába varrni a bűnt,
mintha ők raboltak volna ki bennünket, holott mi magunk vagyunk a bűnösök,
amiért nem mi raboljuk ki őket. A szegények bűne, hogy vannak gazdagok.
Senki sem lázadozik
saját tulajdona ellen, hanem csak az idegen
tulajdon ellen. Valójában senki nem a tulajdont támadja, hanem a tulajdon
elidegenítését. Az ember
többet és nem kevesebbet akar a
magáénak
mondani, mindent a
magáénak akar mondani. Az ember tehát az
idegenség (
Fremdheit) ellen küzd, vagy egy a tulajdonhoz
(
Eigentum) hasonló szót képezve a
Fremdentum ellen harcol. Na
és hogyan segít magán az ember? Ahelyett, hogy az idegent sajátjává tenné,
megjátssza a pártatlant, és azt kívánja, hogy minden tulajdon egy harmadik
(például az emberi társadalom) kezébe kerüljön. Az idegen ellen nem saját
nevében, hanem egy harmadik nevében tiltakozik. És ezzel el is van törölve
az "egoista" máz, és immár minden olyan szép tiszta és - emberi!
Tulajdonnélküliség vagy hitványság, ez tehát "a kereszténység lényege" és
minden vallásosság (jámborság, erkölcsösség, emberség) lényege, ami az
"abszolút vallásban" jelenik meg a legtisztábban és válik fejlődőképes
evangéliummá. A legbeszédesebb fejlődést a tulajdon ellen jelenleg vívott
harc szolgáltatja - ez a harc "az embert" viszi diadalra, és teljesen
megvalósítja a tulajdonnélküliséget: a diadalmas humanitás a kereszténység
diadala. A "felfedezett kereszténység" azonban a tökéletes, mindent átfogó
hűbériség, vagyis - a tökéletes hitványság.
Jönnie kell hát még egy "forradalomnak" a hűbériség ellen?
A forradalmat és a lázadást nem tekinthetjük azonosnak. A forradalom a
viszonyok, a fennálló viszonyok vagy a státus, az állam és a társadalom
átalakítását jelenti, tehát
politikai vagy
szociális tett; a
lázadásnak is szükségszerű következménye a viszonyok átalakulása, de nem az
átalakulás végett, hanem az emberek elégedetlensége miatt jön létre; nem
valakinek a pajzsra emelését, hanem az egyes ember felemelését jelenti -
olyan feltörekvés, ami nincs tekintettel a vele kialakuló intézményekre. A
forradalom új
intézményeket teremt; a lázadásnak az a következménye,
hogy nem
hagyjuk magunkat intézményesíteni, hanem magunk
intézményesítjük önmagunkat, és a lázadás semmit sem remél az intézményektől.
A lázadás nem a fennálló elleni harc, mert ha kiteljesedik, a fennálló
úgyis összeomlik magától, a lázadás az én megszabadítása a fennállótól.
Amint elszakadok a fennállótól, az elpusztul és rothadni kezd. Mivel célom
nem a fennálló megdöntése, hanem az, hogy fölébe emelkedjem, szándékom és
tettem se nem politikai, se nem szociális, hanem kizárólag rám és
önösségemre irányul, vagyis
egoista.
A forradalom azt parancsolja, hozz létre
intézményeket, a lázadás
arra buzdít,
állj talpra,
kelj fel. Milyen
alkotmányt
válasszunk, ez a kérdés foglalkoztatta a forradalmi koponyákat, alkotmányi
küzdelmektől és alkotmányjogi kérdésektől hangos az egész politikai időszak,
és a szociális talentumok is társadalmi berendezéseken (falanszter stb.)
törik a fejüket. A lázadó alkotmánynélküliségre törekszik.
[23]
Miközben a jobb érthetőség kedvéért hasonlat után kutatok, váratlanul a
kereszténység alapítása jut az eszembe. A liberálisok rossz néven veszik az
első kereszténytől, hogy a fennálló pogány államrenddel szemben
engedelmességet prédikált, a pogány felsőbbség elismerését követelte, és
nyugodtan azt parancsolta, hogy "adjátok meg a császárnak, ami a császáré".
Hányan lázongtak abban az időben a római fennhatóság ellen, hogyan
bujtogattak a zsidók, de még a rómaiak is saját világi kormányzatuk ellen,
azaz mennyire kedvelt volt a "politikai elégedetlenség"! Ám erről a
keresztények nem vettek tudomást; nem csatlakoztak a "liberális
irányzatokhoz". A kor politikailag olyannyira felbolydult, hogy - miként az
evangéliumból ismeretes - még a kereszténység alapítóját sem vádolhatták
volna sikeresebben mással, mint "politikai bujtogatással"; az evangéliumok
továbbá arról is szólnak, hogy épp ő vett részt legkevésbé politikai
bujtogatásban. De miért nem volt forradalmár, népvezér, aminek a zsidók
szerették volna látni, miért nem volt liberális? Azért, mert nem a
viszonyok megváltoztatásától várt üdvöt és mert az egész felfordulás
közömbös volt számára. Nem forradalmár volt, mint például
Caesar, hanem
lázadó volt, nem államok megdöntője, hanem egyvalaki, aki felemelkedett.
Ezért számított neki egyedül a "legyetek okosak, mint a kígyó", ami
általánosan ugyanazt jelenti, mint konkrétan az "adjátok meg a császárnak,
ami a császáré"; nem folytatott liberális vagy politikai harcot a fennálló
uralom ellen, hanem fittyet hányt a felsőbbségre, és
saját útját kívánta
járni. Ugyanolyan közömbösen fogadta a kormányzat ellenségeit, mint magát a
kormányzatot, mert amit ő akart, azt egyikőjük sem értette, és csak a
kígyó okosságával tudta őket távol tartani magától. De ha nem volt is
néplázító, népvezér vagy forradalmár, a régi keresztényekkel együtt lázadó
volt, aki mind annak fölébe emelkedett, ami a kormányzatnak és
ellenlábasainak fennkölt volt, és mindattól elszakadt, amihez a többiek
kapcsolódtak, és mégis betemette az egész pogány világ éltető forrását,
ami egyébként is kiszáradt volna; épp azáltal volt a fennálló halálos
ellensége és valódi megsemmisítője, hogy elutasította magától a fennálló
átalakítását, mert miközben higgadtan és kíméletlenül ráépítette templomát a
fennállóra, befalazta azt, és mit sem törődött a befalazottak fájdalmával.
Nos, az történik-e a keresztény világrenddel is, ami történt a pogánnyal?
Forradalom nem okozza a végét, hacsak nem előzi meg lázadás!
Kapcsolatom a világhoz - mire is irányul? Élvezni akarom a világot, ezért
kell hogy a tulajdonom legyen és ezért akarom megnyerni. Nem szabadságot
akarok, nem egyenlőséget az emberek között; csak az
én hatalmamat
akarom megszilárdítani fölötte, tulajdonommá, vagyis
élvezhetővé
akarom tenni. És ha nem sikerülne, nos, az élet és halál fölötti uralmat is
a magaménak vallom, amit az egyház és az állam kisajátított magának. Annak
a katonatisztnek az özvegye, akinek az oroszországi menekülés közben ellövik
a lábát, majd aki szétlőtt lábáról lehúzza a harisnyáját és megfojtja vele
gyermekét, és maga is elvérzik a halott gyermek mellett - az az özvegy
megbélyegzi a gyermekgyilkos anya emlékét. Ki tudja, mennyit "használhatott
volna a világnak" ez a gyermek, ha életben marad! Az anya azért gyilkolta
meg, mert
elégedetten és nyugodtan akart meghalni. Ez az eset talán
még simogatja szentimentalitásotokat, és semmi egyebet nem vontok le belőle.
A ti dolgotok; nekem arra példa, hogy az
én elégedettsége a döntő az
emberekhez való viszonyban, és hogy az élet-halál hatalmáról semmiféle
alázatosság miatt sem mondok le.
Ami a "szociális kötelmeimet" illeti, nem más határozza meg kapcsolatomat
másokhoz, vagyis nem isten vagy az emberiség írja elő kapcsolatomat az
emberekhez, hanem én magam alakítom ezt a kapcsolatot. Érthetőbb, ha a
következőképpen fogalmazok: nincs
kötelességem másokkal szemben, mint
ahogyan magammal szemben is csak addig van kötelességem (például önfenntartás
öngyilkosság helyett), amíg megkülönböztetem magamat magamtól (hajthatatlan
lelkemet földi létemtől stb.). Nem
alázkodom meg semmilyen hatalom
előtt sem, és felismerem, hogy minden hatalom az én hatalmam, amit azonnal
leigázok, ha
ellenem akar fordulni vagy
fölém kerekedni:
minden hatalom csak
eszközként szolgálhat saját magam
megvalósításához, miként a vadászkutya is a hatalmunk, amit a vad ellen
fordítunk, de végzünk vele, ha nekünk ugrik. Minden engem uraló hatalmat
arra kényszerítek, hogy szolgáljon. A bálványokat én alkotom: ha nem
teremtem újjá őket, nem léteznek; "magasabb hatalmak" csak azáltal
léteznek, hogy felmagasztalom őket, magamat pedig megalázom előttük.
Viszonyom a világhoz tehát a következőképpen fest: nem teszek a világért
semmit sem "isten kedvéért", "az ember kedvéért", amit teszek, azt a "magam
kedvéért" teszem. Csakis ily módon elégít ki a világ, míg a vallást az
jellemzi - és én ide sorolom az erkölcsöt és a humánumot is -, hogy a
világon minden
jámbor óhaj (pium desiderium), azaz túlvilág,
elérhetetlen marad. Ilyen az ember általános boldogsága, az általános
szeretet erkölcsi világa, az örök béke, az egoizmus megszűnése stb. "Semmi
sem tökéletes ezen a világon." A jók eme gyalázatos jelmondattal fordulnak
el a világtól és menekülnek kamráikba istenhez vagy büszke "öntudatukhoz".
Mi azonban itt maradunk ebben a "tökéletlen világban", mert mi így is
használni tudjuk - az önélvezetre.
A világhoz való kapcsolatomat az jellemzi, hogy élvezem és önélvezetemre
használom. Ez a kapcsolat
világnézet és - önélvezetem része.
(Fordította: Horváth Géza. A fordítás alapja: Max
Stirner: Der Einzige und sein Eigentum. Stuttgart, Philipp
Reclam, 1972. 171-226., 349-358. o.)