Anarchizmus (Modern ideológiák)
PJOTR KROPOTKIN:

A kölcsönös segítség mint természettörvény

(Részlet)


Ha mármost szemügyre vesszük mindazt, amit a modern társadalom vizsgálatából tanultunk, és összekötjük a bizonyítékok tömegével, amelyek a kölcsönös segítség fontosságát bizonyítják az állatvilág és az emberiség fejlődésében, akkor vizsgálatunk eredményeit a következőkben foglalhatjuk össze.

      Az állatvilágban azt láttuk, hogy a fajok túlnyomó többsége társaságban él és hogy a társulásban találják a legalkalmasabb fegyvert a létért való küzdelemben - ezt a kifejezést természetesen tág, darwini értelemben véve -, nem mint harcot a puszta létfeltételekért, hanem mint harcot minden természetes körülmény ellen, amely a fajra hátrányos. Kétségtelen, hogy azok az állatfajok, amelyeknél az egyének küzdelme a legszűkebb körre szorul és amelyeknél a kölcsönös segítség működése a legnagyobb teret öleli át, azok a legszámosabbak, azok élnek a legjobb viszonyok között, és azok alkalmasabbak leginkább a haladásra. A kölcsönös védelem, ami ebben az esetben biztosítva van, a magas életkor és a tapasztalatok gyűjtésének a lehetősége, az intelligencia magasabb fejlettsége és a társas erkölcs kifejlődése biztosítják a faj fennmaradását, terjedését és további fejlődését. A nem társuló fajok ellenben pusztulásra vannak ítélve.

      Azután áttértünk az emberekre, és azt láttuk, hogy az ember már a kőkorszak legkezdetlegesebb kezdetén is klánokban és törzsekben élt; láttuk, mint alakult ki a szociális berendezkedések hosszú sora már a vadak életének legalacsonyabb fokain, a klánban és a törzsben; láttuk, hogy az emberiség legősibb törzsi szokásai és erkölcsei voltak az embriói minden intézménynek, amelyekből a későbbi haladás fő formái kialakultak. A vadak törzséből nőtt ki a barbár faluközösség és a szociális szokásoknak, erkölcsöknek és berendezéseknek - amelyek közül ma még egész sereg életben van -, új és még tágabb köre alakult ki a közös földtulajdon és az együttes védelem elveinek alapján, a falusi népgyűlés igazságszolgáltatása alatt és a falvak szövetségében, amelyek - úgy tartották - ugyanahhoz a népfajhoz tartoznak. És amikor az embereket új körülmények arra szorították, hogy új utakat keressenek, megtalálták ezt a városban, melyek kettős hálózatot alkottak: területi egységeket (faluközösségi szövetkezeteket) összeköttetésben a céhekkel; a céhek pedig egy bizonyos kézműipar vagy művészet közös műveléséből, vagy pedig kölcsönös támogatásra és védelemre keletkeztek.

      És végül még a két utolsó fejezetben összegyűjtöttünk olyan adatokat, amelyekből kiviláglik, hogy dacára a császári Róma mintájára épült államok keletkezésének, amely államok erőszakosan vetettek véget a kölcsönös segítség teljes középkori berendezkedésének, a civilizációnak ez az új formája nem lehetett állandó. Az állam, amely azon alapult, hogy ő legyen az egyetlen összekötő kapocs az egyének laza tömegében, céljának nem felelt meg. Érctörvényein is győzedelmeskedett az a tendencia, amely kölcsönös segítség gyakorlására irányul, újra megjelent és újra megvetette a lábát az egyesületek végtelen számában, amelyek ma arra irányulnak, hogy összefoglalják az életnek minden megjelenési formáját, és hogy birtokukba kerítsenek mindent, amire az embernek szüksége van az élethez és mindannak pótlására, amit az élet elfogyasztott.

      Valószínűleg fel fogják hozni azt az ellenvetést, hogy a kölcsönös segítség, még ha csakugyan tényezője is a fejlődésnek, az emberi viszonylatoknak mégis csak az egyik megjelenési formája; emellett az áramlat mellett, bármily hatalmas is az, van és mindig is volt egy másik áramlat is: az egyén önfenntartása, nemcsak azokban a törekvésekben, hogy saját személye vagy osztálya számára megszerezze a politikai, gazdasági vagy szellemi uralmat, hanem abban a sokkal fontosabb, habár kevésbé nyilvánvaló feladatban is, hogy áttörje azokat a korlátokat, amelyekkel az egyént a törzs, a faluközösség, a város és az állam körülveszi, és amelyek mindig ki vannak téve a megcsontosodás veszélyének. Más szavakkal, az egyén önfenntartása szintén eleme a haladásnak.

      Világos, hogy a fejlődés áttekintése nem lehet teljes, ha nem vesszük vizsgálat alá mindkét uralkodó áramlatot. Azonban az egyének vagy az egyének csoportjainak önfenntartását, harcait az uralomért, az ebből származó összeütközéseket már beláthatatlan idők óta megvizsgálták, leírták és dicsőítették. Valóban, egészen napjainkig csakis ez az áramlat vonta magára az epikai költő, a krónikás, a történetíró és a szociológus figyelmét. A történelem, úgy, ahogy azt mind a mai napig írták, csaknem kizárólag azoknak az utaknak és módoknak a vázolása, amelyeken a teokráciát, a katonai hatalmat, az autokráciát, majd a gazdagabb osztályok uralmát egyengették, felépítették és fenntartották. Ezeknek a hatalmaknak a küzdelmei tényleg a történelem tartalmát alkotják. Az individuális tényezőt tehát adottnak tekinthetjük az emberiség történelmében (bár még volna hely ennek a tárgynak az új megvizsgálására is a fent jelzett értelemben); másrészt a kölcsönös segítség tényezőjét eddig észre sem vették, napjaink és az előző nemzedékek írói egyszerűen letagadták vagy gúny tárgyává tették. Arra volt tehát elsősorban szükség, hogy kimutassuk, milyen óriási szerepe van ennek a tényezőnek az állatvilág és az emberi társadalom fejlődésében. Csakhogy ha ezt már teljesen ismerik és el is ismerik, akkor lehet majd csak a két tényezőt összehasonlítani.

      Nyilvánvalóan lehetetlen jelentőségüket többé vagy kevésbé statisztikai módszerekkel csak durván is megbecsülni. Egyetlen háború - hisz mindnyájan tudjuk - közvetve és közvetlenül több rosszat okozhat, mint amennyi jót a kölcsönös segítség elvének századokon át tartó zavartalan működése teremt. Ha azonban azt látjuk, hogy az állatvilágban az előrehaladó fejlődés és a kölcsönös segítség egymás mellett haladnak, míg a fajon belül való küzdelem egyet jelent a visszafelé való haladással; ha megfigyeljük azt, hogy még az embernél is a harcban és háborúban elért eredmény aszerint alakul, hogy milyen a kölcsönös segítség fejlettségi foka a két küzdő népben, városban, pártban vagy törzsben, és hogy a fejlődés folyamán még a háború is (amennyire az egyáltalában lehetséges) a kölcsönös segítség fejlesztését szolgálja a nemzeten, városon vagy klánon belül: akkor már némi fogalmunk lesz a kölcsönös segítség tényezőjének mint a fejlődés elemének túlnyomó befolyásáról. Azt is látjuk még, hogy voltaképpen a kölcsönös segítség működése és fejlődési fokai teremtették meg a társas életnek azt az állapotát, amelyben az ember ki tudta fejleszteni művészetét, tudását és szellemét, és hogy azok a korszakok, amikor a kölcsönös segítségre alapított berendezések legjobban fellendültek, egyúttal a művészet, ipar és tudomány legerősebb fellendülésének a korszakai is voltak. A középkori és a régi görög városok belső életének vizsgálata azt a tény tárja fel előttünk, hogy a kölcsönös segítségnek - úgy, amint azt a céhben és a görög klánban gyakorolták - szövetkezése a kezdeményezés dús lehetőségeivel, amelyet a federatív elv biztosított az egyénnek és a csoportnak, ez a szövetkezés adta az emberiségnek a történelem két legnagyobb korszakát: a régi görög város és a középkori város korszakait, és ezeknek a berendezéseknek a megsemmisítése a következő államkorszak alatt mindkét esetben a gyors hanyatlásnak felelt meg.

      Az ipar óriási haladása, amelyet saját századunk alatt ért el, és amelyet rendszerint a verseny diadalának tudnak be, kétségtelenül sokkal mélyebben fekvő okokban keresendő. Amikor megtörténtek a XV. század nagy felfedezései, elsősorban a légnyomás felfedezése, amit a fizika nagy haladása követett - és ezeket mind a középkori városi szervezet alatt fedezték fel -, amikor ezek a felfedezések megvoltak, szükségképpen be kellett következnie a gőzgép felfedezésének és annak a nagy átalakulásnak, amelyet minden új természeti erő felfedezése magával hoz. Ha a középkori városok addig éltek volna, amíg felfedezéseik eljutottak erre a pontra, kétségtelenül mások lettek volna a gőzgép által előidézett átalakulások erkölcsi következményei, de maga az átalakulás mind a tudományban, mind a technikában bizonyára bekövetkezett volna. Valóban, az is nyílt kérdés marad, hogy vajon az ipar hanyatlása, amely nyomon követte a szabad városok hanyatlását, amint az különösen a XVIII. század első felében mutatkozott, nem késleltette-e a gőzgép keletkezését és az ipar bekövetkező átalakulását. Ha meggondoljuk az ipari haladás bámulatos gyorsaságát a XII.-től a XV. századig - a szövészetben, a fémiparban, az építészetben és a hajózásban -, és ha mérlegeljük azokat a tudományos felfedezéseket, amelyekhez a XV. század végén ez az ipari haladás vezetett: akkor azt kell kérdeznünk, hogy vajon nem tartotta-e vissza az emberiséget a kézművességben és iparban beállott általános hanyatlás, amely Európában a középkori kultúra hanyatlásával következett be, nem tartotta-e vissza attól, hogy ezekből a hódításokból tüstént megszerezzen magának minden előnyt. A kézműipar eltűnése, nagy városok pusztulása és a közöttük való közlekedés megszűnése kétségtelenül nem kedvezett ennek az ipari átalakulásnak; hiszen jól tudjuk, hogy James Watt életének húsz vagy még több évét is azzal töltötte, hogy használhatóvá tegye találmányát, mert a XVIII. században nem találta meg azt, amit a középkori Firenzében vagy Brüggében könnyen megtalált volna, tudniillik azokat a kézműveseket, akik meg tudták volna csinálni terveit fémből, és meg tudták volna adni azt a művészi tökéletességet és pontosságot, amelyet a gőzgép megkövetel.

      A XIX. század ipari haladását tehát mindenki mindenki elleni harcának tulajdonítani, amelyet ez a század proklamált, éppen olyan, mint annak az embernek a logikája, aki nem ismeri az eső okát, és ezért arra az áldozatra vezeti vissza, amelyet az ő cserépbálványának bemutatott. Az ipari haladásra és minden más, a természet fölötti győzelemre nézve a kölcsönös segítség és a szoros szövetkezés, amint az mindig megvolt, kétségtelenül sokkal nagyobb értékű, mint a kölcsönös küzdelem.

      Mégis, a kölcsönös segítség elvének túlnyomó jelentősége az erkölcs terén tűnik ki leginkább. Nagyon szembeötlő, hogy erkölcsi fogalmaink tényleges alapja a kölcsönös segítség. Azonban bármilyen nézetet fogadjon is el valaki a kölcsönös segítség érzelmének vagy ösztönének eredetére nézve - hogy vajon biológiai vagy földöntúli okra akarja azt visszavezetni -, kétségtelen, hogy létezését követhetjük visszafelé az állati élet legalsóbb lépcsőfokáig, és ettől a kezdeti állapottól kezdve követhetjük folytonos fejlődését, küszködve az ellenkező irányú hajtóerőkkel, az emberi fejlődés minden fokán át egészen napjainkig. Még az új vallások is, amelyek időről időre feltűntek - mindig olyan korszakokban, amikor a kölcsönös segítség a teokráciákban és a Kelet despotikus államaiban hanyatlásnak indult, vagy a Római Birodalom pusztulásának idején -, még ezek is csak újra megerősítették ezt az elvet. Első híveik a szegények és nyomorultak közül kerültek ki, a társadalom legalsóbb és a legelnyomottabb rétegeiből, ahol a kölcsönös segítség a mindennapi élet szükségszerű alapköve; és az egyesülés új formái, amelyeket az első buddhista és keresztény közösségek, a morva testvériségek stb. vettek fel, a visszatérést jelentették a törzs életében a kölcsönös segítség legszebb megjelenési formáihoz.

      Valahányszor azonban erre a régi alapelvre tértek vissza, alapgondolatát mindannyiszor kitágították. A klánról kiterjedt a nemzetre, a nemzetek szövetségére, a népre és végül - legalább mint ideál - az egész emberiségre is. Egyúttal azonban nemesebb is lett. Az eredeti buddhizmusban, az őskereszténységben, egyik-másik muzulmán író könyvében, a reformáció első irataiban és különösen az utolsó század és napjaink erkölcsi és bölcseleti mozgalmaiban mind erősebben érvényesül a bosszú vagy a megtorlás - jót jóért, rosszat rosszért - gondolatáról való teljes lemondás. Az igazi erkölcsi alapelv gyanánt azt a fogalmat hirdetik: "Ne állj bosszút a gonosz cselekedetekért!" és adj önként többet, mint amennyit felebarátodtól elvársz - hirdetik, mint azt az alapelvet, amely értékesebb, mint az egyenlő mérték és az igazságosság alapelve, és amely alkalmasabb boldogságot teremteni. És felhívják az emberiséget, hogy cselekedeteiben ne csak a szeretettől vezéreltesse magát, amely mindig csak személyekre vagy a legjobb esetben a törzsre vonatkozik, hanem vezettesse magát az összes emberrel való egységének tudatától. Erkölcsi fogalmaink pozitív és kétségtelen eredetét tehát a kölcsönös segítség működésében találjuk meg, amelyet követni tudunk a fejlődés kezdetéig, és bátran állíthatjuk, hogy az emberiség etikai fejlődésében a kölcsönös segítségnek volt oroszlánrésze, nem pedig a kölcsönös küzdelemnek. Még napjainkban is tartó, mindent átölelő működésében találjuk legerősebb kezességét az emberi nem még merészebb fejlődésének.


(Fordította: Madzsar József. In: Pjotr Kropotkin: Mutual Aid. London, Heinemann, 1902; A kölcsönös segítség mint természettörvény. Budapest, 1908., 216-222. o.)