Ha mármost szemügyre vesszük mindazt, amit a modern társadalom vizsgálatából
tanultunk, és összekötjük a bizonyítékok tömegével, amelyek a kölcsönös
segítség fontosságát bizonyítják az állatvilág és az emberiség fejlődésében,
akkor vizsgálatunk eredményeit a következőkben foglalhatjuk össze.
Az állatvilágban azt láttuk, hogy a fajok túlnyomó többsége társaságban él
és hogy a társulásban találják a legalkalmasabb fegyvert a létért való
küzdelemben - ezt a kifejezést természetesen tág, darwini értelemben véve -,
nem mint harcot a puszta létfeltételekért, hanem mint harcot minden
természetes körülmény ellen, amely a fajra hátrányos. Kétségtelen, hogy azok
az állatfajok, amelyeknél az egyének küzdelme a legszűkebb körre szorul és
amelyeknél a kölcsönös segítség működése a legnagyobb teret öleli át, azok a
legszámosabbak, azok élnek a legjobb viszonyok között, és azok alkalmasabbak
leginkább a haladásra. A kölcsönös védelem, ami ebben az esetben biztosítva
van, a magas életkor és a tapasztalatok gyűjtésének a lehetősége, az
intelligencia magasabb fejlettsége és a társas erkölcs kifejlődése biztosítják
a faj fennmaradását, terjedését és további fejlődését. A nem társuló fajok
ellenben pusztulásra vannak ítélve.
Azután áttértünk az emberekre, és azt láttuk, hogy az ember már a kőkorszak
legkezdetlegesebb kezdetén is klánokban és törzsekben élt; láttuk, mint
alakult ki a szociális berendezkedések hosszú sora már a vadak életének
legalacsonyabb fokain, a klánban és a törzsben; láttuk, hogy az emberiség
legősibb törzsi szokásai és erkölcsei voltak az embriói minden intézménynek,
amelyekből a későbbi haladás fő formái kialakultak. A vadak törzséből nőtt
ki a barbár faluközösség és a szociális szokásoknak, erkölcsöknek és
berendezéseknek - amelyek közül ma még egész sereg életben van -, új és még
tágabb köre alakult ki a közös földtulajdon és az együttes védelem elveinek
alapján, a falusi népgyűlés igazságszolgáltatása alatt és a falvak
szövetségében, amelyek - úgy tartották - ugyanahhoz a népfajhoz tartoznak.
És amikor az embereket új körülmények arra szorították, hogy új utakat
keressenek, megtalálták ezt a városban, melyek kettős hálózatot alkottak:
területi egységeket (faluközösségi szövetkezeteket) összeköttetésben a
céhekkel; a céhek pedig egy bizonyos kézműipar vagy művészet közös műveléséből,
vagy pedig kölcsönös támogatásra és védelemre keletkeztek.
És végül még a két utolsó fejezetben összegyűjtöttünk olyan adatokat,
amelyekből kiviláglik, hogy dacára a császári Róma mintájára épült államok
keletkezésének, amely államok erőszakosan vetettek véget a kölcsönös segítség
teljes középkori berendezkedésének, a civilizációnak ez az új formája nem
lehetett állandó. Az állam, amely azon alapult, hogy ő legyen az egyetlen
összekötő kapocs az egyének laza tömegében, céljának nem felelt meg.
Érctörvényein is győzedelmeskedett az a tendencia, amely kölcsönös segítség
gyakorlására irányul, újra megjelent és újra megvetette a lábát az egyesületek
végtelen számában, amelyek ma arra irányulnak, hogy összefoglalják az életnek
minden megjelenési formáját, és hogy birtokukba kerítsenek mindent, amire az
embernek szüksége van az élethez és mindannak pótlására, amit az élet
elfogyasztott.
Valószínűleg fel fogják hozni azt az ellenvetést, hogy a kölcsönös segítség,
még ha csakugyan tényezője is a fejlődésnek, az emberi viszonylatoknak mégis
csak az egyik megjelenési formája; emellett az áramlat mellett, bármily
hatalmas is az, van és mindig is volt egy másik áramlat is: az egyén
önfenntartása, nemcsak azokban a törekvésekben, hogy saját személye vagy
osztálya számára megszerezze a politikai, gazdasági vagy szellemi uralmat,
hanem abban a sokkal fontosabb, habár kevésbé nyilvánvaló feladatban is, hogy
áttörje azokat a korlátokat, amelyekkel az egyént a törzs, a faluközösség, a
város és az állam körülveszi, és amelyek mindig ki vannak téve a
megcsontosodás veszélyének. Más szavakkal, az egyén önfenntartása szintén
eleme a haladásnak.
Világos, hogy a fejlődés áttekintése nem lehet teljes, ha nem vesszük
vizsgálat alá mindkét uralkodó áramlatot. Azonban az egyének vagy az egyének
csoportjainak önfenntartását, harcait az uralomért, az ebből származó
összeütközéseket már beláthatatlan idők óta megvizsgálták, leírták és
dicsőítették. Valóban, egészen napjainkig csakis ez az áramlat vonta magára az
epikai költő, a krónikás, a történetíró és a szociológus figyelmét. A
történelem, úgy, ahogy azt mind a mai napig írták, csaknem kizárólag azoknak
az utaknak és módoknak a vázolása, amelyeken a teokráciát, a katonai hatalmat,
az autokráciát, majd a gazdagabb osztályok uralmát egyengették, felépítették
és fenntartották. Ezeknek a hatalmaknak a küzdelmei tényleg a történelem
tartalmát alkotják. Az individuális tényezőt tehát adottnak tekinthetjük az
emberiség történelmében (bár még volna hely ennek a tárgynak az új
megvizsgálására is a fent jelzett értelemben); másrészt a kölcsönös segítség
tényezőjét eddig észre sem vették, napjaink és az előző nemzedékek írói
egyszerűen letagadták vagy gúny tárgyává tették. Arra volt tehát elsősorban
szükség, hogy kimutassuk, milyen óriási szerepe van ennek a tényezőnek az
állatvilág és az emberi társadalom fejlődésében. Csakhogy ha ezt már teljesen
ismerik és el is ismerik, akkor lehet majd csak a két tényezőt
összehasonlítani.
Nyilvánvalóan lehetetlen jelentőségüket többé vagy kevésbé statisztikai
módszerekkel csak durván is megbecsülni. Egyetlen háború - hisz mindnyájan
tudjuk - közvetve és közvetlenül több rosszat okozhat, mint amennyi jót a
kölcsönös segítség elvének századokon át tartó zavartalan működése teremt. Ha
azonban azt látjuk, hogy az állatvilágban az előrehaladó fejlődés és a
kölcsönös segítség egymás mellett haladnak, míg a fajon belül való küzdelem
egyet jelent a visszafelé való haladással; ha megfigyeljük azt, hogy még az
embernél is a harcban és háborúban elért eredmény aszerint alakul, hogy milyen
a kölcsönös segítség fejlettségi foka a két küzdő népben, városban, pártban
vagy törzsben, és hogy a fejlődés folyamán még a háború is (amennyire az
egyáltalában lehetséges) a kölcsönös segítség fejlesztését szolgálja a
nemzeten, városon vagy klánon belül: akkor már némi fogalmunk lesz a kölcsönös
segítség tényezőjének mint a fejlődés elemének túlnyomó befolyásáról. Azt is
látjuk még, hogy voltaképpen a kölcsönös segítség működése és fejlődési fokai
teremtették meg a társas életnek azt az állapotát, amelyben az ember ki tudta
fejleszteni művészetét, tudását és szellemét, és hogy azok a korszakok, amikor
a kölcsönös segítségre alapított berendezések legjobban fellendültek, egyúttal
a művészet, ipar és tudomány legerősebb fellendülésének a korszakai is voltak.
A középkori és a régi görög városok belső életének vizsgálata azt a tény
tárja fel előttünk, hogy a kölcsönös segítségnek - úgy, amint azt a céhben és
a görög klánban gyakorolták - szövetkezése a kezdeményezés dús lehetőségeivel,
amelyet a federatív elv biztosított az egyénnek és a csoportnak, ez a
szövetkezés adta az emberiségnek a történelem két legnagyobb korszakát: a
régi görög város és a középkori város korszakait, és ezeknek a berendezéseknek
a megsemmisítése a következő államkorszak alatt mindkét esetben a gyors
hanyatlásnak felelt meg.
Az ipar óriási haladása, amelyet saját századunk alatt ért el, és amelyet
rendszerint a verseny diadalának tudnak be, kétségtelenül sokkal mélyebben
fekvő okokban keresendő. Amikor megtörténtek a XV. század nagy felfedezései,
elsősorban a légnyomás felfedezése, amit a fizika nagy haladása követett - és
ezeket mind a középkori városi szervezet alatt fedezték fel -, amikor ezek a
felfedezések megvoltak, szükségképpen be kellett következnie a gőzgép
felfedezésének és annak a nagy átalakulásnak, amelyet minden új természeti erő
felfedezése magával hoz. Ha a középkori városok addig éltek volna, amíg
felfedezéseik eljutottak erre a pontra, kétségtelenül mások lettek volna a
gőzgép által előidézett átalakulások erkölcsi következményei, de maga az
átalakulás mind a tudományban, mind a technikában bizonyára bekövetkezett
volna. Valóban, az is nyílt kérdés marad, hogy vajon az ipar hanyatlása, amely
nyomon követte a szabad városok hanyatlását, amint az különösen a XVIII.
század első felében mutatkozott, nem késleltette-e a gőzgép keletkezését és az
ipar bekövetkező átalakulását. Ha meggondoljuk az ipari haladás bámulatos
gyorsaságát a XII.-től a XV. századig - a szövészetben, a fémiparban, az
építészetben és a hajózásban -, és ha mérlegeljük azokat a tudományos
felfedezéseket, amelyekhez a XV. század végén ez az ipari haladás vezetett:
akkor azt kell kérdeznünk, hogy vajon nem tartotta-e vissza az emberiséget a
kézművességben és iparban beállott általános hanyatlás, amely Európában a
középkori kultúra hanyatlásával következett be, nem tartotta-e vissza attól,
hogy ezekből a hódításokból tüstént megszerezzen magának minden előnyt. A
kézműipar eltűnése, nagy városok pusztulása és a közöttük való közlekedés
megszűnése kétségtelenül nem kedvezett ennek az ipari átalakulásnak; hiszen
jól tudjuk, hogy
James Watt életének húsz vagy még több évét is azzal
töltötte, hogy használhatóvá tegye találmányát, mert a XVIII. században nem
találta meg azt, amit a középkori Firenzében vagy Brüggében könnyen megtalált
volna, tudniillik azokat a kézműveseket, akik meg tudták volna csinálni
terveit fémből, és meg tudták volna adni azt a művészi tökéletességet és
pontosságot, amelyet a gőzgép megkövetel.
A XIX. század ipari haladását tehát mindenki mindenki elleni harcának
tulajdonítani, amelyet ez a század proklamált, éppen olyan, mint annak az
embernek a logikája, aki nem ismeri az eső okát, és ezért arra az áldozatra
vezeti vissza, amelyet az ő cserépbálványának bemutatott. Az ipari haladásra
és minden más, a természet fölötti győzelemre nézve a kölcsönös segítség és a
szoros szövetkezés, amint az mindig megvolt, kétségtelenül sokkal nagyobb
értékű, mint a kölcsönös küzdelem.
Mégis, a kölcsönös segítség elvének túlnyomó jelentősége az erkölcs terén
tűnik ki leginkább. Nagyon szembeötlő, hogy erkölcsi fogalmaink tényleges
alapja a kölcsönös segítség. Azonban bármilyen nézetet fogadjon is el valaki
a kölcsönös segítség érzelmének vagy ösztönének eredetére nézve - hogy vajon
biológiai vagy földöntúli okra akarja azt visszavezetni -, kétségtelen, hogy
létezését követhetjük visszafelé az állati élet legalsóbb lépcsőfokáig, és
ettől a kezdeti állapottól kezdve követhetjük folytonos fejlődését, küszködve
az ellenkező irányú hajtóerőkkel, az emberi fejlődés minden fokán át egészen
napjainkig. Még az új vallások is, amelyek időről időre feltűntek - mindig
olyan korszakokban, amikor a kölcsönös segítség a teokráciákban és a Kelet
despotikus államaiban hanyatlásnak indult, vagy a Római Birodalom
pusztulásának idején -, még ezek is csak újra megerősítették ezt az
elvet. Első híveik a szegények és nyomorultak közül kerültek ki, a társadalom
legalsóbb és a legelnyomottabb rétegeiből, ahol a kölcsönös segítség a
mindennapi élet szükségszerű alapköve; és az egyesülés új formái, amelyeket az
első buddhista és keresztény közösségek, a morva testvériségek stb. vettek
fel, a visszatérést jelentették a törzs életében a kölcsönös segítség legszebb
megjelenési formáihoz.
Valahányszor azonban erre a régi alapelvre tértek vissza, alapgondolatát
mindannyiszor kitágították. A klánról kiterjedt a nemzetre, a nemzetek
szövetségére, a népre és végül - legalább mint ideál - az egész emberiségre
is. Egyúttal azonban nemesebb is lett. Az eredeti buddhizmusban, az
őskereszténységben, egyik-másik muzulmán író könyvében, a reformáció első
irataiban és különösen az utolsó század és napjaink erkölcsi és bölcseleti
mozgalmaiban mind erősebben érvényesül a bosszú vagy a megtorlás - jót jóért,
rosszat rosszért - gondolatáról való teljes lemondás. Az igazi erkölcsi
alapelv gyanánt azt a fogalmat hirdetik: "Ne állj bosszút a gonosz
cselekedetekért!" és adj önként többet, mint amennyit felebarátodtól elvársz -
hirdetik, mint azt az alapelvet, amely értékesebb, mint az egyenlő mérték és
az igazságosság alapelve, és amely alkalmasabb boldogságot teremteni. És
felhívják az emberiséget, hogy cselekedeteiben ne csak a szeretettől
vezéreltesse magát, amely mindig csak személyekre vagy a legjobb esetben a
törzsre vonatkozik, hanem vezettesse magát az összes emberrel való egységének
tudatától. Erkölcsi fogalmaink pozitív és kétségtelen eredetét tehát a
kölcsönös segítség működésében találjuk meg, amelyet követni tudunk a fejlődés
kezdetéig, és bátran állíthatjuk, hogy az emberiség etikai fejlődésében a
kölcsönös segítségnek volt oroszlánrésze, nem pedig a kölcsönös küzdelemnek.
Még napjainkban is tartó, mindent átölelő működésében találjuk legerősebb
kezességét az emberi nem még merészebb fejlődésének.
(Fordította: Madzsar József. In: Pjotr Kropotkin: Mutual
Aid. London, Heinemann, 1902; A kölcsönös segítség mint természettörvény.
Budapest, 1908., 216-222. o.)