Anarchizmus (Modern ideológiák)
JOSIAH WARREN:

Az új társadalom elemei

(Részletek)


A gyakorlati mozgalmakban - akárhány személy vesz részt is bennük - első lépésként minden egyénnek vagy családfőnek át kell gondolnia aktuális szükségleteit és azt, hogy mit tud ezekért cserébe adni; azután mindezt fel kell jegyeznie egy erre a célra rendszeresített könyvbe. Tételezzük fel, hogy a könyv egyik oszlopában húsz személy szükségletei szerepelnek, egy másikban az, amit kínálnak, egy harmadikban pedig az ár, amelyet egy-egy személy a munkájáért óránként kér. Ezek lesznek az ügyletek alapadatai.

      Aki valamilyen mértékben részt óhajt venni ezekben a gyakorlati ügyekben, e szükségletlistáról látni fogja, hogy mit tehet. Azonnal nyilvánvaló lesz, hogy a föld nélkülözhetetlen, s mielőtt bármilyen más előnyös lépésre sor kerülhetne, már rendelkezni kell vele. Valaki, aki áttekinti az együttműködők szükségleteit vagy kívánságait, felismeri ezt az igényt, egyénileg felbecsüli és saját kockázatára és saját költségén vásárol vagy másképp megszerez egy darab földet a kezdéshez, ezt a szükségleteknek megfelelően felparcellázza és eladja az együttműködőknek a végső költségnek megfelelő áron (amely magában foglalja a pénzkiadásokat, valamint a vásárlásba és az eladásba fektetett munkát). Az a különbség, amely az ily módon vásárolt és eladott házhely ára és ugyanennek a házhelynek az érték alapján megszabott ára között van, magyarázatot ad arra a különbségre, amely a között az állapot között áll fenn, amikor mindenkinek van otthona, illetve amikor az emberek fele földönfutó.

      Tételezzük fel, hogy minden házhelyet megvesznek és kifizetnek, akik ott fogak lakni. Igényük lesz rá, hogy folyamatosan tanácskozzanak egymással tevékenységük összehangolása érdekében, s ez igényt vagy szükségletet teremt egy gyülekezésre alkalmas helyre. Amint ez a szükséglet nyilvánvalóvá válik, elérkezik az ideje, hogy valaki felbecsülje ezt a szükségletet és egyénileg magára vállalja egy helyiség biztosítását, amelyért a költségnek megfelelő ellenszolgáltatást kap, s ez kielégítő lesz mindenki számára, minthogy meggyőződnek róla, hogy igényeiknek a költség a korlátja, s ezt a helyiség fenntartója mindig biztosítani tudja, mert mindenki számára megtekinthető nyilvántartást vezet kiadásairól és bevételeiről.

      Amikor a munka megkezdődik, meg kell kezdődnie az árak becslésének is, és szükség lesz forgalmi eszközre. Például ha az, aki rendelkezésre bocsátja a gyűlésekhez a helyiséget, száz órányi munkát fordít annak rendben tartására stb., és húszan vannak, akik rendszeresen vagy többnyire igénybe veszik szolgáltatását, akkor az illetőnek ötórányi egyenértékű munka jár mindegyiktől.

      Ez forgalmi eszközt igényel, és mondjuk munkakötelezvényt kap az ácstól, a kovácstól, a cipésztől, a varrónőtől, a mosónőtől stb., amelyen meghatározott órányit kínálnak fel saját munkájukból. A helyiség fenntartója most olyan forgalmi eszközzel rendelkezik, amellyel a szóban forgó személyek szolgálatait olyan áron tudja megszerezni, amelyben előre megállapodtak és amelyet előre rögzítettek, s ez elejét veszi minden zavarnak az árakkal kapcsolatban; fizetőeszközeinek hozadéka nem csökken, ha "hiány lép fel" és nem nő "az idővel". Évről évre bizonyos meghatározott mennyiségű munkához jut az általa végzett munkáért, ami nem mondható el a világ egyetlen ismert pénzéről sem, s a jövőben sem lesz elmondható.

      A méltányos kereskedelmi ügyleteknek ebben a stádiumában egy különleges sajátosság jelentkezik. Amikor a mosónő nekilát, hogy megállapítsa a maga árát oly módon, hogy munkájának nehézségét vagy költségét a többiek munkájához viszonyítja, ki fog derülni, hogy az ő ára magasabb az átlagos férfimunkáénál. A mosónőnek természetesen többet kell kapnia óránként, mint a házhelyek eladójának vagy a pirulák feltalálójának! Ha ezt tagadjuk, tagadjuk az egész felépítmény alapzatát! El kell ismernünk, hogy a legnehezebb munkáért jár a legmagasabb jutalom, különben megtagadjuk saját jogainkat, s kioltjuk azt a kis fényt, amelyhez jutottunk és mindent visszavetünk a zűrzavarba! Mi az akadálya, hogy becsületesen elismerjük és szabadon alkalmazzuk ezt az elvet? Mi volna a végső eredménye, ha következetesen végigvinnénk, s megadnánk mindenkinek azt, amit a méltányosság kíván? Az volna az eredmény, hogy mindenkit bőség venne körül, ami békével, szabadsággal, harmóniával és biztonsággal társulna, s két vagy három órára csökkenne minden ember napi munkája.

      Minél több fűrészárut, élelmiszert stb. vásárolnak egyszerre, annál alacsonyabbak lesznek az árak minden vásárló számára a költségelv következtében, és ezek a megtakarítások, valamint a társadalmi rokonszenvek fogják a természetes indítékot kínálni egy társult mozgalom számára. De nagy a veszélye, hogy akár ezek az indítékok is idejekorán visznek ilyen mozgalmakba sokakat. Nem lehetünk elég óvatosak abban, hogy ne menjünk elébe a szükségletnek! Ne hagyjuk, hogy bárki beköltözzön egy méltányossági alapon működő faluba, amíg átfogóan fel nem mérte, hogy mekkora szükséglet mutatkozik a munkája iránt azon a helyen, és saját maga meg nem győződik róla, hogy fenn tudja-e tartani magát egyénileg.

      Ha új helyre kívánnak települni, valószínűleg kiderül, hogy szükség lenne egy panzióra, amely szállást ad a pioníroknak, amíg felépítik a maguk házát. Ennek nem kell az egész társulás ügyévé válnia, elegendő, ha egyetlen egyén, felismerve a szükségletet, a maga ügyévé teszi azt, hogy felkínáljon egy ilyen helyet, amely alkalmas az igények kielégítésére, miután felderítette, hogy hány személynek lenne szüksége rá, és ezek milyen életmódot kedvelnek. Ha ezek a személyek biztosak lehetnek benne, hogy szálláshelyük árának a költség fog határt szabni, akkor mindegyikük érdekelt lesz abban, hogy csökkentse a költséget számára nélkülözhető bútorok kölcsönzésével, s azzal, hogy közöl minden olyasmit, ami lehetővé teszi a panzió fenntartója számára, hogy előnyösen vásároljon, előnyösen szállítsa az élelmiszereket és a nyersanyagokat, és hogy a lehető legkisebb költségen szervezze meg a létesítményt, de mindezen műveletek alatt minden egyes személy érdeke kifejezetten egyéni érdek lesz. A ház jövendő fenntartója egyénileg dönt a házzal kapcsolatos kérdésekben és minden lakó a fenntartóval szerződik, de mivel nem egyesülnek, semmiféle többségi szavazásra nem kerülhet sor addig, amíg a lakók nem kerülnek olyan szoros kapcsolatba egymással, hogy az egyes egyén már nem tudja egyéni ízlését követni, ha mindenki megelégedését már nem lehet biztosítani. Ekkor, és csak ekkor jön el az ideje annak, hogy a fenntartó a többség akaratát fogadja el, de az igazgatásra irányuló egyéni igényekről ekkor sem szabad lemondania, mert különben minden összezavarodik.

      Ha ez bárkitől túl nagy áldozatot követel, a megoldást csak abban lehet keresni, hogy kiválik ebből a panzióból és olyat keres, amelyik jobban megfelel az ízlésének vagy egyéni szállást talál magának. Ilyen esetekben, mivel nincs egyesülés, amellyel tanácskoznia kellene, senkinek nem okoz zavart. Ha a fenntartó ebben a panzióban minden pénz- és munkabeli kiadásáról feljegyzést vezet, amelyet a lakók mindig megtekinthetnek, és felosztja közöttük a költséget, nem vádolható azzal, hogy saját nyeresége érdekében fösvényen igazgatja az intézményt, és az általános harmóniát sem zavarhatja meg az ilyen okból adódó közönséges elégedetlenség. Ez a berendezkedés azonban tökéletlen, mert több-kevesebb egyesített érdek játszik szerepet benne. A tökéletes forma (eltekintve az árak rögzítésének elvén alapulótól) az, ha vannak étkezőházak a városban, ahová mindenki elmehet bármikor és minden olyan ételhez hozzájuthat, amely kielégíti egyéni szükségleteit. Ekkor egyéni ízlését saját költségén elégíti ki és nincs köze olyan kiadásokhoz, amelyek másokat is érintenek, és ezért nincs lehetőség az összeütközésre a felek között.

      Meg kell azután állapítani, hogy mennyi munkára van szükség azoknak a dolgoknak az előállításához, amelyek feltehetőleg csere tárgyai lesznek. A maga működési területén ez mindenki számára természetesen adódik, és ha mindenki közrebocsátja a maga becsléseit akár az összejöveteleken, akár úgy, hogy kifüggeszti a közös helyiségben, meglesznek azok az adatok, amelyek alapján mindenki eljárhat. Ez a nyílt, napvilágra hozott, szabad összehasonlítás természetes módon szabályozza az árakat, s mivel a föld, az összes mesterség, művészet és tudomány mindenki számára nyitva áll, minden egyén azonnal elutasíthat egy alulfizetett munkát, s ez mindenkit megóv attól, hogy kizsákmányolttá váljon a nem egyenlők versenyében.

      Ha A úgy gondolja, hogy egy bizonyosfajta kabát elkészítése ötven órát vesz igénybe, B viszont ugyanezt harminc órára becsüli, mivel az óránkénti ár és a termék ismert tulajdonságai azonosak mindkét esetben, nyilvánvaló, hogy A nem tud üzletet kötni, B viszont ki tudja elégíteni a szükségletet. Nyilvánvaló, hogy A becslése nem volt tisztességes, vagy pedig a gazdaság egésze szempontjából nincs a megfelelő helyen; ám azonnal áttanulmányozhatja a szükségletek listáját és kiválaszthat valamilyen más tevékenységet, amelyre esetleg alkalmasabb. Ha arra jut, hogy cipőt fog készíteni, a következő lépésben tanórákat vesz ebből a mesterségből: a kínálatrovathoz fordul és megismeri a cipészek nevét, illetve óránkénti árát, elmegy egyikükhöz, megegyezik vele a tanulás ügyében, aztán szerez magának egy helyiséget, szerez szerszámokat, elhívatja mesterét, az igénybe vett időnek megfelelően megfizeti és cipésszé válik. Kivihetetlen ez az elgondolás? Az új cipész, miután kifizette mestere munkáját, saját maga rendelkezik annak hozadékával, plusz saját munkájáéval, és ha ezeket egyenértékükért eladja, új mesterségét teljesen önfenntartónak fogja találni.

      Ugyanezt az eljárást kell követni minden mesterség és szakma esetében - a kínálatnak a kereslethez kell alkalmazkodnia. Mindenkinek, aki akar valamit, folyamatosan nyilvánosságra kell hoznia szükségletét egy meghatározott helyen, hogy azok, akik alkalmazást keresnek, tudják, hova fordulhatnak, és mit kaphatnak cserébe; és ha valaki nem alkalmas a szükséglet valamely részének kielégítésére, kénytelen alkalmassá válni rá, vagy mehet vissza a földre és maga elégítheti ki összes szükségletét, és elesik a munkamegosztás és a csere előnyeitől, vagy pedig kénytelen olyan javakat előállítani, amelyek külföldön eladhatók.

      Elég messzire jutottunk a gyakorlati műveletek terén anélkül, hogy létrejött volna az érdekek bármilyen összegződése vagy egysége. Minthogy minden érdek és minden felelősség szigorúan egyéni, nincs szükség semmiféle törvénykezésre. Nem merül fel a mesterséges szervezet igénye. Mivel nincs igazgatni való közügy, nincs szükség kormányzatra, és ezért nincs szükség a természetes szabadság feladására.

      Képzeljük most el, hogy létezik egyetlen kis egyesített érdek, és nézzük meg, mik a következményei. Tételezzük fel, hogy A és B közösen szerez egy lovat, hogy elfuvarozza poggyászukat az új helyre. A ló megbetegszik. A gyógyszert javasol, B viszont úgy gondolja, hogy a gyógyszer végzetes volna; egyik fél sem képes feladni a saját álláspontját és elfogadni a másikét. Ez személyiségükből fakad, tökéletesen természetes és ennélfogva kormányozhatatlan. A érveket és tényeket sorakoztat fel álláspontja alátámasztására, B szintén. Még mindig eltér a véleményük, a ló pedig egyre betegebb. Mi a teendő? Mindkettejüktől idegen, hogy a másik véleménye ellenére cselekedjen, s ezért egyik sem tesz semmit. Nincs döntési képesség, s a ló egyre rosszabbul van, mi mást tehetnének, felkérnek egy harmadikat, hogy cselekedjék mindkettejük érdekében. Erre a harmadikra egyrészt rábízzák a ló ügyét, másrészt átadják neki döntési jogukat. Ez a harmadik a kormányzat. Nem dönthet kétféleképpen, s vagy A, vagy B, vagy mindkettő megtelik félelemmel és elégedetlen lesz. A zavar átterjed a harmadikra is, s a ló betegségére ráadásul létrejön a társadalmi nyavalya is. Ez tehát rossz irány. Másik utat kell választanunk. Fordítsuk vissza lépteinket, s nézzük az okokat! A rosszat az érdekek egyesítésében találjuk meg. Bontsuk szét az érdekeket, hagyjuk, hogy a ló legyen Aegyénileg, ekkor, ha a ló beteg, A rendelkezik a döntés hatalmával, olyan tanácsot hallgat meg, amilyet jónak lát, s aztán nekifog a ló kikúrálásának. Ha a ló megdöglik, A magára vállalja saját döntésének és cselekedetének árát, és a társadalmi harmónia zavartalan marad. A tökéletes harmóniához minden érdeknek tökéletesen egyéninek kell lennie.

      Emellett: tegyük fel, hogy a legélesebb elmék alkotják a törvényeket, szabályokat, rendelkezéseket, alkotmányokat, vagy az egyesülés bármilyen más okiratát, és ezeket az összesség elfogadja. Amint cselekedni kezdenek, úgy fogják találni, hogy az egyezséget, amelyet kötöttek, eltérően értelmezik. A nyelvet nem tudjuk egyformán értelmezni, de megegyeztünk abban, hogy megegyezünk. Új körülmények merülnek fel, s ezek eltérnek azoktól, amelyeket átgondoltunk az egyezségben. Új kisegítő eszközökhöz kell folyamodni - a kommunikáció egyetlen közege a nyelv, és ez többféleképpen értelmezhető -, ugyanazon a nyelven két vagy több értelmezés semlegesíti egymást - egy kifejezett nézetet félreértenek és helyesbítésre szorul -, a helyesbítésben olyan szavak szerepelnek, amelyek jelentése tágabb vagy szűkebb annál, amit a beszélő közölni szándékozott - ezeket pontosítani kell. A pontosítást nem egyformán értelmezik, magyarázatot kíván - a magyarázatok pontosítást kívánnak, és így tovább a végtelenségig. Eltérő vélemények és kisegítő eszközök állnak most rendelkezésünkre - ezek mindegyike a zavarnak ugyanazokban az elemeiben osztozik -, minden oldalon ellenvélemények születnek - új kisegítő eszközöket javasolnak -, mindegyiket eltérően érthetik és értelmezhetik, mindegyik szükségessé tesz további megszorításokat és magyarázatokat igényelnek. Különböző becslések alakulnak ki a legjobb megoldásokról, de nézetkülönbség nem lehetséges; mindennek összhangban kell állnia a szervezet vagy az egyezség okirataival, amelyek jelentését nem lehet meghatározni. Vélemények, érvek, megoldások, érdekek, remények, félelmek, személyek és személyiségek: minden egyetlen döbbenetes zűrzavarba olvad össze. Felbomlik a rend, a harmónia viszállyá változik. Miből ered mindez? Egyazon nyelv eltérő értelmezéséből, abból, hogy vannak olyan különbségek az alkalmazás eseteiben, amelyek tekintetében nem lehet nézeteltérés. Egy mélyenfekvő, láthatatlan, megszüntethetetlen, elidegeníthetetlen egyéniség, amely örökké tevékeny, nincs alávetve és alávethetetlen, mindig szembeszáll a gondolatok és érzések egységességére vagy konformitására vonatkozó követelményekkel. Ismét azt kérdezzük, mi a teendő? Mivel sem magunkat, sem az eseményeket nem tudjuk megfosztani természetes egyediségüktől, csak egy orvosság van, nevezetesen: el kell kerülni a mesterséges szervezetek szükségességét, amely szükségesség az egyesített érdekek terméke.

      A tulajdon, a természetes szabadság és a társadalmi harmónia jogait egy még finomabb és még veszélyesebb ellenség is alááshatja, mely a meghatározatlan kötelezettségek formájában működik. Ha A kölcsönad B-nek egy kalapácsot, ennek nagy értéke lehet B számára, de nem állapodnak meg árban, szomszédi szívességnek tekintik a dolgot, s az egyszerű erkölcs szerint "a szomszédoknak segíteniük kell egymást". Másnap A B-hez fordul, és kölcsönkéri kedvenc lovát. B szeretné speciálisan idomítani a lovat, és tudja, hogy ez nem fog sikerülni, ha rajta kívül mások is használják az állatot. Emellett esetleg maga akarja használni, vagy azt akarja, hogy a ló pihenjen, és A nem kínál fel ösztönzésként semmiféle ellenszolgáltatást. Nyilván azon az alapon adja elő kívánságát, hogy "a szomszédoknak segíteniük kell egymást", és ezen az alapon B elveszíti minden uralmát a lova felett, és ugyanezen az alapon minden általa birtokolt, nem eladásra szánt dolog felett, úgyhogy a tulajdona fölötti uralom majdnem hogy megsemmisül. Az ok: kötelezettségeink meghatározatlansága. Az orvosság az, hogy jól meghatározottá tesszük kötelezettségeinket. Legyen minden tranzakció egyedi, alapuljon saját értékén, és ne legyen egy másikkal összekeverve vagy egyesítve. Ha A kölcsönad B-nek egy kalapácsot, és úgy gondolja, hogy ez ér valamit, hagyja, hogy B azonnal kifizesse, vagy adjon valamit, ami a kalapács kölcsönadásával egyenértékű dolgot képvisel; ha pedig ez a dolog szóra sem érdemes, felejtsék el, ne keverjék soha össze az értékével, s ne hivatkozzanak rá későbbi tranzakciókban.

      Csak tranzakcióink és azok elemeinek egyedítése révén érhető el, hogy minden polgár élvezhesse saját személye, ideje vagy tulajdona feletti jogos hatalmát. Csak ennek az eszköznek a segítségével tehetünk különbséget egy önzetlen ajándék vagy egy jótékony, illetve együttérzéstől indíttatott cselekedet és egy olyan között, amelyet kalmárszellemű meggondolás ösztönzött. Ha egy szál rózsát ajándékozunk egy barátunknak, ez a rokonszenv kifejezésének tekintendő, az erkölcsi kereskedelem egyszerű aktusa, s a megajándékozottnak nincs semmiféle kötelezettsége, hogy az aktus által közvetlenül kiváltott természetes érzés kifejezésén túl bármivel viszonozza, de ha valaki a fél vagyonát másnak akarja ajándékozni, a megajándékozott nem érezheti úgy, hogy nincs semmiféle jövőbeli kötelezettsége. Miért? Talán nem is azért, mert a megajándékozottnak értékesebb volt a fél vagyon, mint a rózsa, hanem azért, mert többe került.

      Minden egyes egyén jogos szabadságának finom tiszteletben tartása és önmagunk megőrzésének szükségessége arra figyelmeztet bennünket, hogy az ingyenes kedvezések határának a költségét tegyük meg, míg a belső értéket, ami semmibe sem kerül, habozás és vonakodás nélkül adhatjuk és fogadhatjuk el. Ezzel megtisztítjuk erkölcsi kereskedelmünket attól, hogy kalmárszellemmel vagy önzéssel mocskolódjon be, s a tökéletesség legmagasabb fokára emeljük.

      Feltételezzük, hogy az új premisszáink alapján eddig előrehaladt gyakorlati ügyletek szükségessé teszik egy bolt létesítését. Arra senkinek sincs pénze, hogy ellásson egy boltot áruval, s az az elv, hogy mindenki korlátlan ura a sajátjának, úgy rémlik, tiltja, hogy kölcsönözzenek egymásnak, vagy hogy az egyik a másik kezese legyen. A legharmonikusabb megoldásnak az látszik, ha a boltos ezektől az ügyletektől függetlenül vesz kölcsön pénzt mindaddig, amíg a kölcsön feleslegessé nem válik. A következő legjobb megoldás, amely nem tökéletesen harmonikus, de talán nem okoz komoly zavarokat, az, ha a boltos nagyon kis összegeket kölcsönöz az együttműködőktől, s "kérésre fizetendő" elismervényeket ad nekik ezekről az összegekről, úgyhogy ha bármelyik bármilyen ok miatt vissza kívánja kérni befektetését, ezt bármikor, szó nélkül megteheti. A boltos ezek után azt teszi, amit egy szokásos boltos: saját felelősségére és kockázatára megvásárolja azt, amiről úgy véli, hogy szükséglet van rá, de megfigyeli, hogy mennyi időt vesz igénybe a vásárlás, és visszatérésekor számlát nyit a bolt terhére munkájáról és járulékos kiadásairól; az egyik oszlopba a munkát írja, a másikba a pénzt. Ezután meggondolja, hogy hány százalék fedezi feltehetőleg ezeket és az ügylet többi járulékos költségét, dönt, és amennyire lehetséges, nyilvánosságra hozza döntését, fenntartva magának azt a jogot, hogy a döntést megváltoztassa, ha szükségesnek tartja. Tételezzük fel, hogy ez 6% a pénznél és tizenöt perc munka minden dollárnyi árunál, ami magában foglalja az utazás, a vásárlás, a biztosítás, a veszteségek, a szállítás stb. költségeit és a bolt fenntartásával összefüggő munkákat, az áru kiadását kivéve. Amikor az árukat kirakja a polcokra, az alapáron kívül ezeket a pluszköltségeket is feltünteti, s úgy helyez el mindent, hogy a vásárlók megvizsgálhassák és azonnal tudják az árat anélkül, hogy a boltos idejét és figyelmét kellene rabolniuk. De amikor a boltos kiadja az árukat, minden egyes esetben hozzászámolja ehhez szükséges munkáját a rászánt időnek megfelelően, amit egy óra mér. Ez a megoldás egy csapásra megszünteti az árak körüli összevisszaságot és alkudozást, ami a jelenlegi rendszeren olyan visszataszító, de attól mégis elválaszthatatlan. Talán ha a jelenlegi rendszerből adódó szokások eltűnnek, a boltos idejét átalányban is kiegyenlíthetik a vevők, de amíg az egyik ember nagy tételben szerzi be szükségleteit, a másik kicsiben, amíg az egyik egy óra hosszat is feltartja alkudozásaival, a másik viszont gyorsabb, szükségesnek látszik, hogy az egyik természetes előnyhöz jusson jobb gyakorlata miatt, a másik pedig saját költségére engedje szabadjára rossz szokásait.

      Amikor a boltos fizetséget kap javaiért és munkájáért, vásárlói szeme láttára feljegyzést készít ezekről a bevételekről valamilyen gyors és egyszerű módszerrel, és ez a feljegyzés feltünteti a kapott összeget - legyen ez mondjuk 6% pénzben és egy bizonyos százalék munkában. Mondjuk, minden egy dollár értékű cikk esetében tíz font búza megy el a kiadások kifizetésére, s ha ezeknek a kiadásoknak a számláját összehasonlítjuk a befizetésekével, kiderül, hogy a boltos többet vagy kevesebbet kap-e munkájának egyenértékénél - ha többet, akkor talán csökkenti, ha keveesebbet, kénytelen növelni a százalékot. Ezt teljesen harmonikusan teheti, ha a vásárlók tudhatják, hogy a dolog szükséges, márpedig tudhatják, ha a vásárlások számláinak dokumentumai szokás szerint ki vannak téve az asztalra a nyilvános gyűléseken vagy bármilyen más módon nyilvánosak.

      Mindezekben az ügyletekben a boltos teljes egészében egyénként cselekszik. Ha tanácsra van szüksége, azokhoz fordul, akikről feltételezi, hogy a legalkalmasabbak a tanácsadásra. Ha bármilyen kérdésben az összesség véleményére kíváncsi, megkérdezheti véleményüket a nyilvános gyűlésen, de ha így tesz is, nem engedi, hogy a közvélemény saját egyéni elképzelései fölé kerekedjen, hanem annyit vesz tekintetbe az ő véleményükből és kívánságaikból, amennyit jónak lát, s saját egyéni döntése szerint cselekszik a saját kockázatára, és akkor minden harmonikus.

      Ugyanígy működtethető a kézműipar és minden más tevékenység is. Ha minden egyén szabadon dönthet bármilyen befektetésről vagy bármilyen befektetés elkerüléséről, arról, hogy ekkora vagy akkora összeget ruház be saját elképzelésének megfelelően minden egyes esetben, és az összeg olyan csekély, hogy a kockázat nem háborítja a tulajdonos békéjét, s ha bármikor szó nélkül vagy bizonyos feltételek mellett visszavonhatja befektetését, akkor fel lehet használni egy másik ember tulajdonát a közösség érdekében az általános harmónia különösebb sérelme nélkül, feltéve, hogy mindenki számára világos, hogy az eszközöket azokra a célokra használják, amelyekre használni szándékozták őket, méghozzá a költségelv alapján. Ennyi összekapcsolt érdek talán nem lehet tökéletesen harmonikus, de az alkalmi diszharmóniák figyelmeztetnek rá, hogy az elv rossz, ha viszont - mint a zene diszharmóniái - nem túl gyakoriak és mértéktelenek, a kontraszt révén még jobban elősegítik az általános harmóniát.


Gépi felszerelés működése

Ha egy személy nem rendelkezik elég fölösleges eszközzel ahhoz, hogy gépi felszerelést szerezzen be egy bizonyos tevékenységhez, mindenkinek egyformán érdeke, hogy hozzájáruljon a beszerzéshez, feltéve, hogy mindenki biztos benne, hogy termékeihez a költségükért jut majd hozzá, de ha a termékek árának nincs korlátja, akkor nincs ilyen együttműködésre késztető érdek. A költségeket a gépi berendezés használata és a járulékos kiadások, valamint a kezelésére fordított munka alkotja. A gép tulajdonosa a puszta tulajdonlásért nem kap semmit, de a gép elhasználódása arányában kap, végül, mire a berendezés elkopik, visszakapja egész eredeti befektetését, s a tőkekölcsönzéssel, s annak visszaszerzésével kapcsolatos munkájának egyenértékét. Ennek az elvnek köszönhetően a gépi berendezés munkamegtakarító képességének előnyei az egész közösségben egyenletesen oszlanak meg. Senki sem jut előnyökhöz más rovására. Akik elveszítik miatta a munkájukat, könnyen és kényelmesen megélnek, amíg kitanulnak valami új mesterséget, hiszen a föld és az összes művészet, mesterség és szakma nyitva áll előttük. Így nemcsak hogy nem éri őket kár, de előnyökhöz jutnak azoknak az új találmányoknak a révén, amelyeknek a hasznából ők is részesülnek, miközben váltanak és segítenek csökkenteni a még kézzel elvégzendő munkákat; és ezzel nem csökkentik annak jutalmát, mivel a költség az ár korlátja. Akik ezeket a munkákat végzik, azok számára most kevesebb a munkalehetőség, de mivel részesülnek a gépi berendezésből származó természetes gazdagságban, arányosan kisebb szükségük is lesz munkalehetőségekre, más szóval: munkájuk terhe a gépi berendezés bevezetésével arányosan csökken. Így, minthogy az ár határa a költség, megoldódik a gépi berendezés és a munka ellentéte. [...]

      Ha kellőképpen figyelembe vesszük az emberek ízlésének stb. az egyediségét, ebből következik, hogy a szállodákat olyan embereknek kellene elfoglalniuk, akik a legmegfelelőbbek egymás számára; így a gyerekek csakúgy, mint szüleik, kényelmesebben érezhetnék magukat, mivel nem lennének olyan szorosan összezárva a szüleikkel, mint ahogy egy panzióban. A kapcsolat máris túlságosan szoros bármelyik kényelme szempontjából, még a magáncsaládok esetében is. A szétválás segíti elő igazán mindkét fél boldogságát, s ebből természetesen következik, hogy a gyerekek igényeinek és foglalatosságainak megfelelő hotelekre lenne szükség. Láttam olyan óvodákat, ahol egyetlen nő foglalkozott húsz kétévesnél fiatalabb gyermekkel; a gyermekek maguk szórakoztatták egymást, magukra vállalták a legtöbb terhüket, s ez jóval több előnnyel járt számukra, mint amennyit a legjobb anyáktól kaphattak volna, és így körülbelül tizenöt anya felszabadult házimunkájának legrabszolgaibb része alól. És ha egyének alapítanának és vezetnének ilyen intézményeket egyéni felelősség (nem pedig egyesített felelősség) és a költségelv alapján, minden anya és apa, valamint minden család minden tagja mélységesen érdekelt volna abban, hogy elősegítse ezeknek az intézményeknek a kényelmét, csökkentse költségeit és hasznot húzzon belőlük. Ahelyett a visszataszító folyamat helyett, amelyben afölött törvénykeznek, hogy helyt tud-e állni ez vagy az a személy az ilyen helyzetekben, ami az egyesülés esetében válik szükségessé, minden egyén, aki úgy gondolja magáról, hogy ki tudja elégíteni ezt a szükségletet, javaslatokat tehet, dönteni pedig az döntene, hogy tud-e pártfogókat szerezni. Ez teljesen egyedi eljárás volna: nem lenne szükség törvényekre, kormányokra vagy törvényhozásra, megtennék az összecsengő érdekek. Minden anya maga dönthetné el, hogy elküldi-e a gyermekét vagy nem, aszerint, hogy egyénileg hogyan ítéli meg a javasolt felügyelőt, a berendezést és a körülményeket. Ez tehát békés folyamat lenne, míg ha egy kormány vagy törvény vagy közvélemény minden anyától megkövetelné, hogy a maga helyeslésétől függetlenül küldje el a gyermekét, arra kellene számítanunk, amit az egyesülés esetében mindig tapasztalunk: ellenállásra, diszharmóniára és kudarcra. Az egyén "természettől fogva önmaga mértéke", és ha el akarjuk érni céljainkat, ezt sohasem szabad figyelmen kívül hagynunk vagy semmibe vennünk.

(1846)


(Fordította: Pap Mária. A fordítás alapja: Josiah Warren: The Elements of New Society. In: L. Krimerman - L. Perry (eds.): Patterns of Anarchy. New York, Garden City, 1966. 313-323. o.)