Anarchizmus (Modern ideológiák)
LYSANDER SPOONER:

A kormány nem nyugszik közmegegyezésen

(Részletek)


Az árulás kérdése különbözik a rabszolgaságétól, de ugyanaz lenne, ha rabszolga államok helyett szabad államok szakadtak volna el.

      Az Észak a háborút nem a rabszolgák felszabadításáért vívta, hanem az alkotmányt mindig eltorzító és megszegő kormány továbbra is szolgaságban akarta tartani a rabszolgákat, különösen, ha ezzel ráveheti a rabszolgatartókat, hogy maradjanak meg az Unión belül.

      Az elv, amelynek alapján Észak a háborút vívta, egyszerűen a következő: az embereket jogosan lehet kényszeríteni, hogy vessék alá magukat és támogassanak egy olyan kormányt, amit nem akarnak, és ha ellenállnak, áruló és bűnöző lesz belőlük.

      Ennél aligha található nyilvánvalóbban hamis vagy a politikai szabadságra nézve végzetesebb elv. A harctéren mégis győzedelmeskedett és láthatóan megszilárdult. De ha valóban megszilárdul, akkor a rabszolgák száma, ahelyett hogy a háború lecsökkentette volna, óriási mértékben megnő, mert rabszolga az, akit így alávetnek egy általa nem kívánt kormánynak. És elvben nincs különbség, legfeljebb csak mérték tekintetében a politikai és a személyi rabszolgaság között. Az előző az utóbbinál semmivel sem kevésbé tagadja meg az ember jogát, hogy rendelkezzen önmaga és munkája gyümölcse fölött; azt jelenti, hogy mások birtokolhatják, saját céljaikra és tetszésükre rendelkezhetnek fölötte és tulajdona fölött.

      A háború előtt legalább elméletben, ha gyakorlatban nem is, de el lehetett mondani, hogy szabad kormányunk volt, amely közmegegyezésen nyugodott. De ma már erről szó sem lehet, ha visszavonhatatlanul megszilárdul az elv, amelynek alapján az Észak a háborút vívta.

      Ha az az elv nem alkotmányos elv, ezt tudni kell. De ha alkotmányos elv, akkor az alkotmányt azonnal meg kell buktatni. [...]

      Az Észak tehát gyakorlatilag ezt mondta a világnak: addig rendjén való volt közmegegyezésről locsogni, amíg meg nem szabadultunk az Angliához fűződő kapcsolattól és nem sikerült a szétszórt és féltékeny embereket a nagy nemzeti unióhoz csábítanunk, de miután ezeket a célokat elértük és megszilárdult az Észak hatalma, elégséges annyit mondanunk, mint minden más kormánynak, hogy a hatalmunk a jogunk. [...]

      [...] A többség mint olyan, nem az igazság garanciája. Ugyanolyan a természetű emberekből áll, mint a kisebbség és legalább annyira, ha nem jobban hajlamosak, mert merészebbek, a kapzsiságra, a zsarnokságra és az elvtelenségre, ha hatalmat bíznak rájuk. Nincs tehát semmi ok arra, hogy az ember miért tartsa fenn vagy vesse alá magát inkább a többség, mint a kisebbség uralmának. Az igazság kérdéseinek eldöntésében semmi jogon nem lehet figyelembe venni a többséget és a kisebbséget. És a kormányzati kérdésekben mindenfajta róluk ejtett szó képtelenség. Tökfilkó minden ember, aki azért egyesül másokkal, hogy bármilyen kormányt vagy törvényt fenntartson, kivéve, ha valamennyien egyetértenek vele. És semmi más, csak az erőszak és a fortély kényszerítheti az embereket, hogy bármi mást fenntartsanak. Ha azt mondjuk, hogy a többségnek mint olyannak joga van uralkodni a kisebbség fölött, akkor azt állítjuk, hogy a kisebbségnek egyáltalán nincsenek jogai, csak azok, amiket a többség megenged nekik. [...] Nem lehetetlen, hogy a legrosszabb kormányok közül sok, vagy a legtöbb idővel élvezi a többség támogatását, noha eredetileg csak kevesek teremtették meg erőszakkal. Ez a többség azonban nagyrészt a lakosság legostobább, legbabonásabb, leggyávább, függő, szolgalelkű és korrupt részeiből áll, olyanokból, akiket lenyűgözött a hatalom, az intelligencia, a gazdagság és az arrogancia, olyanokból, akiket félrevezettek a kísértések, akiket a kormányt valóban alkotó kevesek csábítása korrumpált. Ilyen többség található a föld országainak felében vagy talán kilenctizedében. Vajon mit bizonyítanak? Semmit, csak azoknak a kormányoknak a zsarnokságát és korrupcióját, amelyek a nép ekkora részét a tudatlanság, a szolgaság, a lealacsonyodás és a korrupció mai állapotába süllyesztették, egy olyan tudatlanságba, szolgaságba, lealacsonyodásba és korrupcióba, amelyet a legjobban az az egyszerű tény illusztrál, hogy az emberek azt a kormányt tartják fenn, amelyik ennyire elnyomja, lealacsonyítja és korrumpálja őket. Semmit sem tesznek annak érdekében, hogy bizonyítsák a kormányok legitimitását, vagy hogy azoknak kellene fenntartani, sőt elviselni, akik értik a valódi természetét. Az a puszta tény tehát, hogy a kormányt véletlenül a többség tartja fenn, önmagában semmi olyat nem bizonyít, ami bizonyításra szorul ahhoz, hogy tudjuk, fenn kell-e tartani, vagy sem. [...]

      A nehézséget nem hárítjuk el, ha azt mondjuk, hogy a nemzet egészét ellenőrző kormány létesítéséhez és fenntartásához elégséges a nemzet legerősebb vagy legnépesebb pártjának egyetértése. Még mindig ott a kérdés, hogy hogyan keletkezik a "nemzetnek" nevezet valami? Vajon a nagy területeken szétszórtan élő emberek millióiból, akik természettől fogva rendelkeznek egyéni szabadsággal, akik a természet törvényeiből kifolyólag sem egyetlen embert, sem testületet nem tekintenek uruknak, akiket a természet törvénye feljogosított, hogy a maguk módján keressék a boldogságukat, hogy saját magukkal és a tulajdonukkal azt tegyenek, amit akarnak mindaddig, amíg nem sértik mások ugyanolyan egyéni szabadságát, és e törvény jóvoltából védelmezhetik saját jogaikat és ellensúlyozhatják az őket ért sérelmeket, segítségére siethetnek embertársaiknak, akik valamilyen igazságtalanságtól szenvednek - ezekből a milliókból először is hogyan lesz nemzet? Hogyan lehet megfosztani mindegyiket Isten adta jogaitól és addig soha nem látott emberekkel egy tömegbe tömöríteni, összepréselni, egységesíteni és mindezt megszilárdítani, olyan emberekkel, akikkel nincs kapcsolata, és akiknek a legtöbbjével szemben nem érez mást, csak félelmet, gyűlöletet vagy megvetést? Hogyan válik hozzá hasonló emberek alávetettjévé, akiknek természettől fogva nem volt felette hatalmuk, de akik most megparancsolják, hogy mit tegyen és mit nem szabad tennie, mintha csak uralkodnának fölötte; ő pedig az alattvalójuk lenne, aki előtt a jogok és kötelességek egyetlen mércéje az uralkodó akarata és érdeke és aki a vagyonelkobzás, a bebörtönzés és a halál fenyegetésével kényszeríti engedelmességre?

      Ez nyilvánvalóan az erőszak vagy a fortély vagy mindkettő műve. [...]

      Ismét felmerül a kérdés: mit jelent a közmegegyezésen nyugvó kormány?

      Nyilvánvalóan egyetlen dolog (nem beszélve másokról) benne van a közmegegyezésen alapuló kormány eszméjében: nevezetesen minden olyan ember külön, egyéni egyetértése, akitől elvárják, hogy adóval vagy személyes szolgálattal járuljon hozzá a kormány fenntartásához. Mindezt szükségképpen jelenti vagy nem jelent semmit, ugyanis az egyik ember egyetértésére ugyanannyira szükség van, mint a másikéra. Például ha A azt állítja, hogy szükség van a hozzájárulására a kormány felállításához vagy fenntartásához, ezzel szükségképpen elismeri, hogy B és mindenki más hozzájárulására ugyanannyira szükség van, mert B és mindenki más jogai ugyanolyanok, mint az ő jogai. Másfelől viszont ha tagadja, hogy szükség van B vagy bárki más egyetértésére, akkor szükségképpen elismeri, hogy sem az ő, sem mások hozzájárulása nem szükséges és a kormánynak egyáltalán nem kell közmegegyezésen nyugodnia.

      Nincs tehát más alternatíva, mint azt mondani, hogy vagy szükség van minden egyes ember egyetértésére, akitől elvárják, hogy bármilyen módon támogassa a kormányt, vagy nincs szükség senkinek a hozzájárulására.

      Világos, hogy az árulás eszméjéhez nélkülözhetetlen az egyéni hozzájárulás. Ugyanis aki soha nem járult hozzá és nem értett egyet a kormány támogatásával, az nem szószegő, ha nem támogatja azt. És ha hadat visel ellene, azt nyílt ellenségként teszi, nem pedig szembeforduló, áruló barátként.

      Szükségképpen vagy mindez, vagy semmi sem volt benne az 1776-os Nyilatkozatban. Ha közmegegyezés, akkor bejelentett szükségessége hárommillió ember érdekében egészséges alapelv volt, akkor ugyanúgy egészséges volt három vagy akár egyetlen ember számára is. Ha az elv egészséges volt a különböző földrészeken élő emberek számára, akkor az egyes farmokon vagy házakban élők számára is az.

      Mi több, csak a saját nevünkben cselekvő egyének és nem szervezett kormányok tagjaiként nyilatkozott hárommillió ember úgy, hogy a kormány támogatásához szükséges a hozzájárulása, és egyidejűleg kinyilatkoztatta, hogy nem kívánja támogatni a brit koronát. A gyarmatokon akkoriban létező kormányoknak mint olyanoknak nem volt alkotmányos joguk kinyilvánítani Anglia és Amerika különválását. Ellenkezőleg, ezeket a kormányokat mint olyanokat a brit korona által kibocsátott charták alapján szervezték és a koronának hűséggel tartoztak. Természetesen az angol király soha nem hatalmazta fel és nem adott alkotmányos jogokat ezeknek a kormányoknak mint olyanoknak, hogy felmentsék a népet a neki járó hűség alól. Ilyen értelemben tehát a gyarmati törvényhozások forradalmárként cselekedtek, de csak mint egyéni forradalmárok csoportja, és nem mint alkotmányos törvényhozás. És Philadelphiában összegyűlt képviselőik, akik először deklarálták a függetlenséget, a kor alkotmányjoga szemében csupán forradalmárok bizottsága voltak, és semmilyen értelemben nem alkotmányos hatóság vagy annak képviselői.

      A törvény szemében csupán a maguk nevében cselekvő természetes jogaikat gyakorló egyének összességéből álló nép járult hozzá és erősítette meg a Nyilatkozatot.

      És megint csak a természetes jogait gyakorló egyének összessége forradalmasította a helyi kormányzat alkotmányos jellegét (hogy kizárja a Nagy-Britanniához fűződő hűség eszméjét), csak annyira és akkor változtatva meg a formákat, amikor azt a szükség megkövetelte.

      Az egész forradalmat mint olyat tehát a külön-külön cselekvő egyénekből álló nép vívta meg, a természetes jogaikat gyakorolták és nem a kormányuk gyakorolt alkotmányos jogokat.

      Így tehát valamennyien egyénekként és csak a saját nevükben cselekvő egyénekként nyilvánították ki, hogy bármilyen állam megteremtéséhez és fenntartásához, amely azután jogosan szólíthatja fel őket, hogy támogassák, szükség van az egyéni hozzájárulásukra, hiszen mindenki csak a saját maga nevében fejezheti ki egyetértését.

      Hasonlóképpen, mindenki a maga nevében jelentette ki, hogy kizárólag a saját akarata, szándéka és döntése az egyetlen forrás, amelynek alapján eldönti, hogy képes-e tovább azon kormány alatt élni, amely alatt mindig is élt. Ha minden egyes egyén cselekedete érvényes és jogos volt akkor, amikor oly sok társa akadt, akkor a természetes igazság és jog szempontjából ugyanolyan érvényes és jogos lenne az is, ha ezt a lépést teljesen egyedül teszi meg. Ugyanolyan természetes joga van arra, hogy fegyvert ragadjon egyetlen adószedő ellen, hogy megvédje a vagyonát, mintha hárommillió másik társaságában fogna fegyvert, hogy védelmezzék valamennyiük vagyonát az adószedők hadseregével szemben.

      Így az egész forradalom az egyénhez fordult, érvényesítette és elméletileg megteremtette minden egyes személy jogát, hogy saját akaratából mentesítse magát annak a kormánynak a támogatásától, amely alatt egész életében élt. És ezt az elvet nemcsak ezeknek az embereknek, vagy ennek a kornak az esetében, vagy csupán az akkor létező kormány tekintetében érvényesített, hanem az ember minden időben, minden körülmények között érvényes jogává tette. [...]

      Továbbá: azok, akik eredetileg egyetértettek az alkotmánnyal, ezzel nem köthettek meg senkit az utánuk jövők közül. Senki más, csak a maguk számára köthettek szerződést. Nem volt több természetes joguk vagy hatalmuk az elkövetkező generációkat megkötő politikai szerződések kötésére, mint amennyi az őket kötelező házassági vagy üzleti szerződések megkötéséhez volt.

      És van tovább is. Még azok is, akik az alkotmány elfogadására szavaztak, nem meghatározott időre kötelezték el magukat, mivel az alkotmány konkrét időt nem említett, amely alatt a társulást fenn kell tartani. Így az elkötelezettség pusztán tetszőleges időtartamra szólt már az eredeti felek között is. Ha lehetséges, még kevésbé volt tetszőleges időtartamú önkéntes társulásnál több az egymást követő generációk között, akik még annyit sem tettek, mint apáik, akik legalább külső formalitással elfogadták, vagy esküt tettek, hogy támogatják. Akik úgy kívánták, és ahol az államok megengedték a szavazást, ott eleget tettek azzal, ha megszavazták az adókat (és törvénytelenül, erőszakkal kifacsarták másokból az adót), és ezzel egy ideig biztosították a kormány működőképességét. Mindezt az alkotmány szerint önként tették és azért, mert érdekükben állt vagy így kívánták, és nem azért, mert vállalták vagy mert kötelező. Minden embernek vagy emberek bármilyen létszámú csoportjának bármikor csorbítatlan joga volt megtagadni a további támogatást, és a támogatás megvonása ellen jogosan senki sem léphetett fel.

      E következtetéseket nem lehet kikerülni, ha azt mondjuk, hogy az alkotmányt a nép fogadta el, egyének és nem az államok mint államok. Másfelől viszont, ha azt mondjuk, hogy elfogadása állami tett volt, az államok cselekedete, ebből szükségképpen következik, hogy joguk volt a tetszés szerinti elszakadáshoz, mivel nem meghatározott időre társultak.

      A támogatást tehát akár egyének, akár államok adták, legfeljebb arra az időre szólt, és nem jelentett elkötelezettséget a jövőre nézve. Valójában egyének esetében a szavazatuk még ideiglenesen sem tekinthető hozzájárulásuk bizonyítékának. Ellenkezőleg, figyelembe kell venni, hogyha soha nem kérdezik meg az emberektől, egyetértenek-e, akkor olyan kormány veszi őket körül, amelynek nem tudnak ellenállni, a kormány súlyos büntetések terhe mellett kényszeríti őket, hogy fizessenek pénzt, teljesítsenek szolgálatokat és mondjanak le természetes jogaik nagy részéről. Az ember ilyenkor látja, hogy a szavazatokkal mások zsarnokoskodnak fölötte. Azt is látja, hogy ha ő maga is él a szavazás eszközével, akkor van némi lehetősége arra, hogy megszabaduljon mások zsarnokságától és őket vesse a saját zsarnoksága alá. Röviden a saját hozzájárulása nélkül olyan helyzetben találja magát, hogyha szavaz, esetleg ő lesz az úr, és ha nem szavaz, akkor szükségképpen rabszolga lesz belőle. És e két lehetőségen kívül nincs más választása. Önvédelemből az elsőt választja. Hasonló a helyzete ahhoz az emberhez, akit harcra kényszerítettek és vagy másokat öl meg, vagy őt pusztítják el. Azért, mert a saját élete megmentése érdekében igyekszik elvenni ellenfelei életét, még nem vonhatjuk le a következtetést, hogy a csatát ő akarta. A szavazócédulákkal - amelyek csupán a puskagolyót helyettesítik - vívott küzdelmeket sem, hiszen azért, mert a szavazócédula használata az egyetlen lehetőség, hogy az ember megmentse önmagát, még nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy a küzdelmet önként vállalta, hogy másokkal szemben önként feltette összes természetes jogát, hogy a számok puszta ereje révén vagy nyerjen, vagy veszítsen. Ellenkezőleg, vegyük figyelembe, hogy abban a nehéz helyzetben, ahová mások kényszerítették, és amelyben nincs más lehetősége az önvédelemre, szükségképpen fogja használni azt, ami még számára megmaradt.

      A világ legnyomorultabb emberei a legelnyomóbb rendszer alatt is bizonyára használnák a szavazócédulát, ha erre módjuk, és ha remélhetnénk, hogy általa javíthatnak sorsukon. Ebből azonban nem lenne jogos levonni azt a következtetést, hogy önként teremtették meg az őket összezúzó kormányt, vagy valaha is támogatták a létezését.

      Ezért, ha valaki az Egyesült Államok alkotmánya alapján szavaz, az még nem bizonyíték arra, hogy valaha akár csak ideiglenesen is szabadon egyetértett az alkotmánnyal. Következésképpen nincs bizonyítékunk arra, hogy az Egyesült Államok lakosságának bármilyen jelentős része vagy éppen a tényleges szavazók valaha akár csak ideiglenesen is önként hozzájárultak volna az alkotmányhoz. És mindaddig nem is lesz ilyen bizonyítékunk, amíg minden ember nem tudja szabadon a hozzájárulását adni vagy azt megvonni anélkül, hogy ezzel önmagát vagy a tulajdonát sérelemnek vagy mások túlkapásainak tegye ki. [...]

      A szabad kormány egyik elengedhetetlen feltétele, hogy teljes egészében önkéntes támogatáson nyugodjon. Ha viszont többé-kevésbé kényszeríti az embereket, hogy támogassák, ez bizonyítja, hogy a kormány nem szabad. A világ legrosszabb és legzsarnokibb kormányai is annyira szabadok, amilyen arányban - akár kevés ez, akár sok - a lakosságot kényszeríteni tudják, hogy akaratuk ellenére támogassák a kormányt. E tekintetben a kormány olyan, mint az egyház vagy bármilyen más intézmény. Nincs semmilyen más kritérium, amelynek segítségével eldönthető, hogy szabad-e vagy sem, mint az, hogy kizárólag az önkéntes támogatástól függ-e.

      E tekintetben nincs középút. Az "egyetértés nélküli adózás" vagy rablás, vagy nem az. Ha nem az, akkor akiknek csak tetszik, bármikor összeállhatnak és kormánynak nevezhetik magukat, abszolút hatalomra tehetnek szert a náluk gyengébbek fölött, tetszés szerint kifoszthatják őket, és ha ellenállnak, meg is ölhetik őket. Másfelől viszont, ha az "egyetértés nélküli adózás rablás", akkor ebből szükségképpen következik, hogy mindazok, akiket hozzájárulásuk nélkül megadóztatnak, ugyanolyan természetes jogon védhetik meg a tulajdonukat az adószedővel, mint az útonállóval szemben.

(1867)


(Fordította: Gáthy Vera. A fordítás alapja: Lysander Spooner: The Government Does Not Rest on Consent. In: L. Krimermann - L. Perry (eds): Patterns of Anarchy. New York, Garden City, 1966. 243-250. o.)