Zavar költözött az emberek lelkébe, mert inogni látszanak civilizációnk
alapjai. Az emberek elvesztették hitüket a fennálló intézményekben; az
intelligensebbek rájöttek, hogy a kapitalista indusztrializmus épp azokat a
célokat semmisíti meg, amelyeket a feltevések szerint szolgálnia kellene.
A világ tanácstalan a kiút tekintetében. A parlamentarizmus és a demokrácia
hanyatlik. A megváltást a fasizmusban és a kormányzás más "erős" formáiban
keresik.
A világban most színre lépő, egymással ellentétes eszmék harca
sürgős megoldást követelő társadalmi problémákat foglal magába. Az egyén
jóléte és az emberi társadalom sorsa attól függ, sikerül-e helyes választ
találni ezekre a kérdésekre. A válság, a munkanélküliség, a háború, a
leszerelés, a nemzetközi kapcsolatok stb. tartoznak ezek közé a problémák
közé.
Az állam, a kormány funkciói és hatalma minden gondolkodó ember számára
ma életbe vágóan fontos témává váltak. A politikai fejlemények minden
civilizált országban aktuálissá tették ezeket a kérdéseket. Erős kormányra
van-e szükségünk? A demokráciát és a parlamentáris kormányzást kell-e
előnyben részesítenünk, vagy a fasizmus, illetve valamilyen - monarchikus,
burzsoá vagy proletár-diktatúra oldja meg azokat a bajokat és nehézségeket,
amelyek ma a társadalmat szorongatják?
Azaz több demokráciával kell a demokrácia bajait meggyógyítani, vagy a
diktatúra kardjával kell átvágnunk a népi kormányzás gordiuszi csomóját?
Én sem az egyik, sem a másik megoldással nem értek egyet. Éppúgy ellenzem a
diktatúrát és a fasizmust, mint a parlamentáris rendszereket és az
úgynevezett politikai demokráciát.
A nácizmust joggal nevezik a civilizáció elleni támadásnak. Ez a jellemzés
a diktatúra minden formájára illik; sőt mindenfajta elnyomásra és erőszakos
hatalomra is. Mert mi a civilizáció a szó valódi értelmében? Minden
haladás lényegében az egyén szabadságának bővülése a külső erők felette
gyakorolt hatalmának párhuzamos csökkenésével. Ez egyaránt érvényes a
fizikai, a politikai és a gazdasági létezés birodalmára. A fizikai világban
az ember annyira haladt előre, amennyire legyőzte a természet erőit és
szolgálatába állította őket. A primitív ember akkor lépett egyet a
haladás útján, amikor először csiholt tüzet és így diadalmaskodott a
sötétség felett, amikor befogta a szelet vagy hasznosította a vizet.
Milyen szerepet játszott a hatalom vagy a kormány a jobbítást célzó emberi
vállalkozásban, a feltalálásban és a felfedezésben? Egyáltalán semmilyet,
vagy legalábbis nem olyat, ami hasznos lett volna. Minden csodát az egyén
vitt véghez ezen a területen, általában a földi és égi hatalmak tiltásával,
üldözésével és beavatkozásával szembeszegülve.
A haladás a politika szférájában is azt jelenti, hogy egyre többet vesznek
el a törzsfőnök vagy a kulák, a fejedelem és a király, a kormány, az állam
hatalmából. Gazdaságilag a haladás abban áll, hogy egyre nagyobb tömegek
élnek egyre jobban. Kulturálisan a haladás az összes többi teljesítmény -
a nagyobb politikai, szellemi és fizikai függetlenség - eredményét fejezi
ki.
Innen nézve az ember és az állam kapcsolatának problémái egészen más
jelentőséget nyernek. Nem az a kérdés többé, hogy a diktatúra jobb-e vagy a
demokrácia, hogy az olasz fasizmus kiválóbb-e, mint a hitlerizmus. Nagyobb
és fontosabb kérdés merül fel, nevezetesen az, hogy a politikai kormány az
állam hasznára van-e az emberiségnek, és hogyan hat az egyénre a dolgok
társadalmi rendszerében?
Az életben az egyén az igazi realitás. Kozmosz
önmagában, nem az államért van, és nem a "társadalomnak" vagy "nemzetnek"
nevezett absztrakcióért, amely csak egyének összessége. A fejlődésnek és a
haladásnak mindig szükségszerűen az ember, az egyén volt és marad az
egyedüli forrása és hajtóereje. A civilizáció az egyén
vagy egyének csoportjainak folyamatos harca az állam, sőt a "társadalom"
ellen, vagyis az állam és az államimádat által leigázott és hipnotizált
többség ellen. Az ember mindig ember készítette akadályok és a növekedését
és fejlődését megbénító, mesterségesen előidézett hátrányok ellen vívta
legnagyobb csatáit. A hagyomány és a szokás mindig meghamisította az
emberi gondolatot, a hamis nevelés pedig eltorzította azok érdekében, akik a
hatalmat birtokolták és az előjogokat élvezték, vagyis az állam és az
uralkodó osztályok érdekében. Ez a nem szűnő, szakadatlan konfliktus az
emberiség története.
Az egyéniséget úgy jellemezhetjük, mint az egyén tudatát arról, hogy ki ő,
és hogyan él. Az egyéniség elválaszthatatlan minden emberi lénytől, és
olyasmi, ami növekszik. Az állam és a társadalmi intézmények jönnek és
mennek, de az egyéniség nem múlik el, rendületlenül fennmarad. Az egyéniség
lényege a kifejezés, s a méltóságérzet és a függetlenség az a talaj,
amelyen gyarapodik. Az egyéniség nem az a személytelen és gépies dolog,
amit az állam "individuumként", egyénként kezel. Az egyén nem pusztán az
öröklődés és a környezet, nem pusztán ok és következmény produktuma. Ez, és
több; sokkal, de sokkal több. Az élő ember meghatározhatatlan; ő minden élet
és érték forrása; nem része ennek és annak, hanem egyén, individuális egyén,
növekvő, változó, mégis mindig állandó egész.
Az egyéniséget nem szabad összetéveszteni a különböző individualista
eszmékkel és fogalmakkal, még kevésbé azzal a "robusztus individualizmussal",
amely csupán leplezett formában kísérli meg elnyomni és megsemmisíteni az
egyént és az egyéniséget. Az úgynevezett individualizmus a társadalmi és
gazdasági
laissez faire; a tömegek kizsákmányolása az osztályok által
törvényes csalással, szellemi lealacsonyítással, s a szolgalelkűség
rendszeres sulykolásával, amit "oktatásnak" neveznek. Ez a romlott és
elferdült "individualizmus" az egyéniség kényszerzubbonya. Ez változtatta az
életet lealázó versenyfutássá a külsőségekért, a birtoklásért, a társadalmi
presztízsért és hatalomért. Legmagasabb rendű bölcsessége a "meneküljön, ki
hogy tud".
Ez a "robusztus individualizmus" szükségképpen a legnagyobb modern
rabszolgasághoz, a legdurvább osztálykülönbségekhez vezetett, ez hajtott
milliókat az elnyomorodásba. A "robusztus individualizmus" azt jelenti, hogy
minden "egyéniség" az uraké, miközben a népet valamiféle rabszolgakasztba
sorozzák be, hogy egy maroknyi önző "felsőbbrendű embert" szolgáljon. Amerika
képviseli talán a leginkább ezt a fajta individualizmust, amelynek nevében
erényként védik és tartják fenn a politikai zsarnokságot és a társadalmi
elnyomást; miközben az ember minden törekvését és kísérletét, hogy
szabadságra és társadalmi lehetőségre tegyen szert, "amerikaiatlannak" és
károsnak minősítik ugyanennek az individualizmusnak a nevében.
Volt idő, amikor nem ismerték az államot. Természetes állapotában az ember
állam és szervezett kormányzat nélkül létezett. A nép úgy élt, mint a
családok a kis közösségekben; művelték a földet, űzték a mesterségeket és a
művészeteket. A társadalmi élet egysége az egyén, később pedig a család
volt; mindenki szabad volt, és egyenlő a szomszédjával. Az emberi társadalom
akkor nem állam volt, hanem
társulás;
önkéntes társulás egymás kölcsönös
védelmére és javára. A nép vezetői és tanácsadói az öregek és a
tapasztaltabbak voltak. Nem uralták és nem kormányozták az egyént, hanem
segítették, hogy megoldja az élet dolgait.
A politikai kormány és az állam jóval későbbi fejlemény, az erősebbeknek, a
kisebbségnek abból a vágyából alakult ki, hogy kihasználják a gyengébbeket,
a többséget. Az egyházi és a világi állam arra szolgált, hogy a jogszerűség
és az igazságosság látszatával ruházza fel azokat a rossz cselekedeteket,
amelyet a kisebbség a többség ellen elkövetett. A törvényesség látszatára
azért volt szükség, hogy könnyebben lehessen uralkodni a népen, mert
egyetlen kormány sem létezhet a nép beleegyezése nélkül, akár nyílt, akár
hallgatólagos, akár pedig vélt ez a beleegyezés. Az alkotmányosság és a
demokrácia ennek a beleegyezésnek a modern formái, s ezt a beleegyezést a
"nevelésnek" nevezett folyamat segítségével oltják be az emberbe otthon, a
templomban s az élet minden más területén.
Ez a beleegyezés a hatalomba a hatalom szükségességébe vetett hit. Alapja az a
tanítás, hogy az ember gonosz, bűnös és túlságosan illetéktelen arra, hogy
tudja, mi jó neki. Erre épül minden kormányzat és minden elnyomás. Ez a dogma
hozta létre és tartja fenn az istent és az államot.
Az állam ezzel együtt sem más, csak
név. Absztrakció. A hasonló
fogalmakkal - a nemzettel, a fajjal, az emberiséggel - együtt nélkülözi a
szerves realitást. Ha valaki organizmusnak nevezi az államot, csak a szavak
fétissé változtatására irányuló beteges hajlamát árulja el.
Az állam annak a törvényhozó és igazgatási gépezetnek az elnevezése,
amelynek segítségével a nép bizonyos ügyeit bonyolítják - méghozzá rosszul.
Nincs benne semmi szent, semmi titokzatos. Az államnak nincs több
lelkiismerete vagy erkölcsi küldetése, mint annak a kereskedelmi cégnek,
amelyik egy szénbányát vagy egy vasutat működtet.
Az állam pont annyira létezik, mint az istenek és az ördögök. Velük együtt
az ember teremtménye, tükröződése más emberek számára, az egyéné, az
egyetlen realitásé. Az állam csak az ember árnyéka, korlátoltságának,
tudatlanságának és félelmének árnyéka.
Az élet az emberrel, az egyénnel kezdődik és vele végződik. Nélküle nincs
faj, nincs emberiség, nincs állam. Sőt még "társadalom" sem lehetséges ember
nélkül. Az egyén az, aki él, lélegzik és szenved. Fejlődése, haladása
folytonos harc a maga gyártotta fétisei, kiváltképp az "állam" ellen.
Régebben a vallási hatalom az egyház képére formálta a politikai életet. Az
állam, az uralkodók jogai az égből eredtek; a hatalom is, mint a hit, isteni
volt. Filozófusok vastag köteteket írtak tele az állam szentségének
bizonyításával, egyesek még tévedhetetlenséggel és isteni tulajdonságokkal
is felruházták. Voltak, akik bebeszélték maguknak azt az őrült gondolatot,
hogy az állam "emberfeletti", hogy az állam a legfőbb valóság, maga az
"abszolútum".
A kutatást istenkáromlásnak bélyegezték. A szolgalelkűség volt a legnemesebb
erény. Ilyen elvek és tanítások következtében bizonyos dolgokat magától
értetődőnek, szentnek kezdtek tekinteni, nem igazságuk, hanem állandó és
kitartó ismétlésük miatt.
Minden haladás lényegében az állítólag szent és
örök "igazság" "isteni voltának" és "titokzatosságának" leleplezésében állt,
a haladás az absztrakt fokozatos kiküszöbölése, és a valóságossal, a
konkréttal való felváltása volt. Röviden: a képzelgés felváltása tényekkel,
a tudatlanságé tudással, a sötétségé világossággal.
Az állam nem segítette az egyént ebben a lassú és fáradságos
felszabadulásban. Épp ellenkezőleg. Ez a felvilágosodás folyamatos
konfliktus, élethalálharc volt az állammal a szabadság és a függetlenség
legkisebb morzsájának megszerzéséért is. Rengeteg idejébe és vérébe került
az emberiségnek, hogy megvédje a királyoktól, a cároktól és a kormányoktól
azt a keveset, amit megszerzett magának.
Ennek a hosszú Golgotának az ember volt a hőse. Mindig az egyén harcolt és
vérzett el az elnyomás és a zsarnokság, az őt leigázó és lealacsonyító
hatalmak ellen vívott évszázados küzdelemben - gyakran egyedül és
magányosan, időnként más magafajtájúakkal egyesülve és együttműködve.
S ami ennél is többet jelent és fontosabb: az ember, az egyén lelke lázadt
fel először az igazságtalanság és a lealjasítás ellen; az egyénben fogant
meg először az a gondolat, hogy ellene szegül az őt felháborító
körülményeknek. Röviden: a felszabadító gondolatnak és a felszabadító
tettnek mindig az egyén volt a szülője.
Ez nemcsak a politikai küzdelmekre,
hanem az emberi élet és tevékenység teljességére vonatkozik minden korban
és minden tájon. Az egyén, az erős lelkű és szabadságra vágyó egyén kövezte
ki minden emberi haladás útját, ő tett meg minden lépést egy szabadabb és
jobb világ felé: a tudományban, a filozófiában és a művészetben éppúgy, mint
az iparban; az ő tehetsége szárnyalt a magasba, fogta fel a "lehetetlent",
képzelte el megvalósítását, s ő adta át másoknak lelkesedését, hogy
dolgozzanak érte és törekedjenek felé. Hogy társadalmi fogalmakat
használjunk: mindig a próféta, a látnok, az idealista álmodta meg a szíve
vágyának jobban megfelelő világot, s mindig ő volt a lángoszlop a nagyobb
teljesítményhez vezető úton.
Az állam, minden kormány, bármilyen is a formája, jellege vagy színe - akár
abszolút, akár alkotmányos, akár monarchia, akár köztársaság, akár fasiszta,
akár náci, akár bolsevik -, természeténél fogva konzervatív, statikus,
türelmetlen a változással szemben és ellenzi azt. Ha bármilyen változás
végbemegy, az mindig az államra gyakorolt nyomás eredménye, olyan nyomásé,
amely elég erős ahhoz, hogy rákényszerítse az uralkodó hatalmakat,
hogy békésen vagy másképp - többnyire "másképp", forradalom hatására -
engedelmeskedjenek. Ráadásul a kormány és mindenfajta hatalom inherens
konzervativizmusa óhatatlanul reakcióssá válik. Két okból: az egyik az, hogy
a kormány természeténél fogva nem egyszerűen meg akarja tartani azt
a hatalmat, amellyel rendelkezik, hanem erősíteni, növelni és állandósítani
akarja nemzetileg éppúgy, mint nemzetközileg. Minél erősebbé válik a hatalom,
minél nagyobb az állam és ereje, annál kevésbé tűri maga mellett a hasonló
hatalmat vagy politikai erőt. A kormányzat pszichológiája azt követeli, hogy
hatása és presztízse folyamatosan növekedjék otthon és külföldön, s minden
alkalmat megragad, hogy ezt elérje. Ezt a hajlamot azok a kormány mögött
meghúzódó pénzügyi és kereskedelmi érdekek ösztönzik, amelyeket képvisel és
szolgál. A kormányzatok alapvető
raison d'être-je, amely fölött a
korábbi történészek szándékosan szemet hunytak, mára annyira nyilvánvalóvá
vált, hogy már a professzorok sem hagyhatják figyelmen kívül.
A másik tényező, amely arra kényszeríti a kormányokat, hogy egyre
konzervatívabbá és reakciósabbá váljanak, megszüntethetetlen bizalmatlanságuk
az egyénnel szemben, és rettegésük az egyéniségtől. Politikai és társadalmi
rendszerünk nem képes tolerálni az egyént és az egyén kiapadhatatlan
újítókedvét. Az állam ezért "önvédelemből" elnyomja, üldözi, bünteti,
sőt életétől is megfosztja az egyént. Ebben segíti minden intézmény, amely a
fennálló rendszer fennmaradását védi. Kényszerre és az erőnek minden
formájára támaszkodik, s erőfeszítéseit támogatja a többség "erkölcsi
felháborodása", melyet az eretnek, a másként gondolkodó és a politikai
lázadó ellen érez; az a többség, amelyet évszázadokon át az állam
imádatára, fegyelemre és engedelmességre idomítottak, akit otthon, az
iskolában, a templomban és a sajtóban engedelmességre tanított a hatalomtól
való félelem.
A hatalom legerősebb bástyája az egyformaság; az egyformától való legkisebb
eltérés a főbűn. A modern élet teljes elgépiesítése ezerszeresen felfokozta
az egyformaságot. Mindenütt ott találjuk: a szokásokban, az ízlésben, az
öltözködésben, a gondolatokban, az eszményekben. Koncentrált unalma a
"közvélemény". Kevesen mernek a közvéleménynek ellenszegülni. Aki ellenkezik,
azt azonnal "különcnek", "másnak" nevezik, és zavaró elemként becsmérlik a
modern élet kényelmes állóvizében.
A társadalmi egyformaság és
uniformizáltság talán még az alkotmányos hatalomnál is jobban zavarja az
egyént. "Egyedülvalósága", "különállása" és "mássága" magányossá teszi
nemcsak szülőföldjén, de még saját otthonában is. Gyakran magányosabbá, mint
a külföldön születettet, aki általában alkalmazkodik a fennállóhoz.
A szülőföld - hagyományainak hátterével, a korai benyomásokkal és az
embernek kedves egyéb dolgokkal - valójában elégtelen arra, hogy az emberi
lényben felkeltse azt az érzést, hogy otthon van. Az otthonosságérzet
szempontjából lényegesebb az "odatartozás" bizonyos atmoszférája, az a
tudat, hogy az ember "egy" a néppel és a környezettel. Így van ez az ember
családjával, szűkebb helyi környezetével éppúgy, mint azzal az átfogóbb
élet- és tevékenységkörrel, amit általában "hazának" neveznek. Az egyén,
akinek víziója átfogja az egész világot, gyakran sehol sem érzi magát olyan
bekerítettnek, s a környezetétől elszakítottnak, mint a szülőföldjén.
A háború előtti időkben az egyén legalább elmenekülhetett a nemzeti és
családi unalomból. Az egész világ nyitva állt vágyódása és kutatókedve
előtt. Mostanra a világ börtönné vált, az élet pedig folyamatos
magánzárkává. Különösen igaz ez a jobb- és baloldali diktatúrák beköszöntése
óta.
Friedrich Nietzsche hideg szörnynek nevezte az államot. Hogy hívná vajon a
modern diktatúra öltözékébe bújt förtelmes vadállatot? Nem mintha a kormány
valaha is túl nagy teret adott volna az egyénnek; de az új államideológia
bajnokai még ezt a keveset sem biztosítják. "Az egyén semmi - jelentik ki -,
csak a közösség számít." Az új istenség csillapíthatatlan étvágyát csak az
egyén teljes alávetése fogja kielégíteni.
Ennek az új evangéliumnak a leghangosabb hirdetőit különös mód éppen az
angol és az amerikai értelmiség köreiben találjuk. Pont most szerettek bele
a "proletariátus diktatúrájába". Persze csak elméletileg. Gyakorlatilag még
mindig jobban szeretik az országaikban meglévő csekély szabadságot. Rövid
kirándulásra vagy a "forradalom" ügynökeként elmennek Oroszországba, otthon
azonban biztonságosabban és kényelmesebben érzik magukat. Talán nem is csak
a bátorság hiánya tartja ezeket a jó angolokat és amerikaiakat inkább a
szülőföldjükön, mint az eljövendő millenniumban. (*) Tudat alatt talán érzik,
hogy minden emberi társulás legalapvetőbb ténye az egyéniség marad, melyet
elnyomtak és üldöztek, de soha le nem győztek, és amely hosszú távon győzni
fog.
(*) millennium: ezredév
Az "ember géniusza", ami csak a személyiség és az egyéniség másik neve,
átfúrja magát a dogmák minden üregén, a hagyományok és szokások vastag
falain, dacol minden tabuval, sértően semmibe veszi a hatalmat és a
vesztőhelyet - s végül a későbbi generációk prófétaként és mártírként
áldják. Ha nem létezne az "ember géniusza", az egyéniségnek ez
az inherens, állandó tulajdonsága, akkor még mindig az őserdőket járnánk.
Pjotr Kropotkin mutatta meg, hogy milyen csodálatos eredményeket ér el az
ember egyéniségének ez a kivételes ereje, ha más egyéniségek együttműködése
erősíti. A létért való küzdelem egyoldalú és teljesen elégtelen darwini
elmélete a nagy anarchista tudóstól és gondolkodótól nyerte el biológiai
és szociológiai kiteljesedését. Mélyenszántó művében, a
Kölcsönös
segítségben Kropotkin kimutatja, hogy az állatvilágban - éppúgy, mint az
emberi társadalomban - az együttműködés tette lehetővé a fajok fennmaradását
és fejlődését, s nem a gyilkos verseny és a küzdelem. Bebizonyította, hogy
csak a kölcsönös segítség és az önkéntes együttműködés, nem pedig a
mindenható és mindent elpusztító állam teremtette meg a szabad egyéni és
társas élet alapját.
Jelenleg az egyéniség a diktatúra fanatikusainak és a "radikális individualizmus"
nem kevésbé megszállott fanatikusainak a játékszere. Az előbbiek mentsége
az, hogy új céljuk van. Az utóbbiak még csak nem is tettetik, hogy valami
újért hevülnek. A "robusztus individualizmus" nem tanult semmit és nem
felejtett semmit. Vezetése alatt még mindig folyik a kegyetlen harc a
fizikai fennmaradásért. Különösnek tűnhet, és végletes képtelenség, hogy a
fizikai fennmaradásért vívott harc vidáman folyik, noha immár semmi szükség
rá. Valójában a harc azért folyik, mert nyilvánvalóan nincs rá szükség. Nem
ezt bizonyítja talán az úgynevezett túltermelés? Az egész világra kiterjedő
gazdasági válság nem ékesszóló bizonyítéka talán annak, hogy a létért folyó
küzdelmet a "robusztus individualizmus" vaksága tartja fenn saját
megsemmisülését kockáztatva?
Ennek a harcnak az egyik esztelen jellegzetessége a termelő és az általa
termelt dolgok közötti kapcsolat teljes megszűnése. Az átlagmunkásnak nincs
belső kapcsolódási pontja azzal a gyárral, amelyben alkalmazzák, idegenként
áll szemben a termelési folyamatokkal, amelynek mechanikus része. Mint a gép
bármely csavarját, őt is ki lehet bármikor cserélni egy másik, hasonlóan
elszemélytelenített emberi lénnyel.
A szellemi proletár, bár ostobán szabad ágensnek véli magát, nincs sokkal
jobb helyzetben. Épp oly kevés választása van, épp oly kevéssé ura magának a
maga sajátos területén, mint kétkezi munkát végző testvére. Az értelmiségi
pályák választásában általában az anyagi megfontolások, s a nagyobb
társadalmi presztízs utáni vágy a döntő tényezők. Mindehhez jön még az a
tendencia, hogy folytatni kell a családi hagyományt, és orvossá, ügyvéddé,
tanárrá, mérnökké stb. kell válni. A megszokás kevesebb erőfeszítést és
személyiséget kíván. Ennek következtében szinte senki sincs a helyén
jelenlegi rendszerünkben. A tömegek részben azért küszködnek, mert
érzékeiket eltompítja a munka holt rutinja, és részben azért, hogy nagy
nehezen összekaparják a megélhetésüket. Mindez még inkább vonatkozik
napjaink politikai szövetére. Ennek textúrájában nincs helye a független
gondolat és cselekvés szabad megválasztásának. Csak szavazó és adófizető
báboknak van helyük.
Az állam és az egyén érdekei alapvetően eltérőek és kibékíthetetlenül
ellentétesek. Az állam és azok a politikai, illetve gazdasági intézmények,
amelyeket fenntart, csak úgy tudnak létezni, ha speciális céljaiknak
megfelelően formálják az egyént: arra idomítják, hogy tisztelje a "törvényt
és a rendet", engedelmeskedjék, vesse alá magát és kétely nélkül higgyen az
állam bölcsességében és igazságosságában; s mindenekfölött, hogyha az állam
úgy kívánja, például háborúban, hűségesen szolgálja és teljesen áldozza fel
magát. Az állam önmagát és érdekeit feljebbvalónak tartja még az egyház és
Isten igényeinél is. Bünteti az egyéniség vallási vagy lelkiismereti
aggályait, mert nincs egyéniség szabadság nélkül, a szabadság pedig a
legnagyobb fenyegetés a hatalom számára.
Az egyén küzdelme ezek ellen az óriási hátrányok ellen - amely során nem
ritkán a bőrét kockáztatja - annál is nehezebb, mert ellenállásának
megítélésekor nem az igazság vagy a tévedés kritériuma a mérce. Nem
gondolatának vagy cselekedetének érvényessége vagy hasznossága kelti fel
ellene az állam és a "közvélemény" erőit. Az újító és az ellenszegülő
üldözését mindig a fennálló hatalomnak az a félelme ihleti, hogy
megkérdőjelezik tévedhetetlenségét és aláássák hatalmát.
Az ember igazi egyéni és kollektív szabadsága a hatalomtól és a hatalomba
vetett hittől való megszabadulásában áll. Az emberi evolúció mindig ilyen
irányú és ezért a célért vívott harc volt. A fejlődés nem feltalálásból és
mechanikából áll. Az, hogy száz mérföldnyi utat tudunk megtenni egy óra
alatt, nem a civilizálttá válás bizonyítéka. Az igazi civilizáció mértéke a
valódi társadalmi élet egysége: az egyén. Az, hogy milyen mértékben létezik
az egyéniség, mennyire tud kibontakozni, fejlődni és növekedni a hatalom
tolakodó és erőszakos beavatkozásától mentesen.
A civilizáció és a kultúra mértéke az, hogy mennyire szabad és milyen
gazdasági lehetőségekkel rendelkezik az egyén; hogy milyen mértékben tud
kibontakozni az ember gyártotta törvények és más mesterséges korlátok által
nem akadályozott társadalmi és nemzetközi egység és együttműködés; hogy
milyen mértékig mentes a társadalom a privilegizált kasztoktól, s mennyire
vált valóra a szabadság és az emberi méltóság; vagyis a szóban forgó mérték
az egyén valódi emancipációja.
A politikai abszolutizmust megszüntették,
mert az emberek az idők során rájöttek, hogy a korlátlan hatalom káros és
romboló. De ugyanez vonatkozik minden hatalomra: akár a privilégiumok, akár
a pénz, akár a papok, akár az úgynevezett demokrácia politikusainak
hatalmáról van szó. Az egyéniségre gyakorolt hatás szempontjából nem sokat
számít, hogy milyen az erőszak sajátos jellege - fekete-e, mint a fasizmus,
sárga-e, mint a nácizmus vagy nagyratörő vörös, mint a bolsevizmus. Maga a
hatalom az, ami megrontja és lealacsonyítja az urat is, a szolgát is, s
közömbös, hogy a hatalmat autokraták, parlamentek vagy szovjetek birtokolják.
Egy diktátor hatalmánál csak egy osztály hatalma veszélyesebb; a
legszörnyűségesebb pedig a többség zsarnoksága.
A történelem hosszú folyamata arra tanítja az embert, hogy a megosztottság és
a küzdelem halált jelent; s hogy az egység és az együttműködés előreviszi
ügyét, megsokszorozza erejét és növeli jólétét. A kormányzat szelleme mindig
ennek az életfontosságú tanításnak a társadalmi alkalmazása ellen dolgozott,
kivéve, ha ez a tanítás az államot és annak partikuláris érdekeit
szolgálta. Az ember és ember közötti keserves küzdelemért az államnak és az
államot támogató privilegizált kasztoknak ez a haladásellenes és
társadalomellenes szelleme a felelős. Az egyén, sőt az egyének nagyobb
csoportjai kezdenek átlátni a dolgok bevett rendszerének felszínén.
Nem vakítja már el őket annyira, mint a múltban az állameszme és a
"robusztus individualizmus áldásainak" csillogó látszata. Az ember kinyújtja
a kezét, hogy elérje azokat az átfogóbb emberi kapcsolatokat, amelyeket csak
a szabadság tud megadni. Mert a valódi szabadság nem az "alkotmánynak", a
"törvényes jogoknak" vagy a "törvénynek" nevezett puszta papírdarab. Nem az
"állam"-ként ismert irrealitásból eredő absztrakció. Nem a valamitől való
szabadság negatívuma, mert az ilyen szabadsággal éhen pusztulhat az ember. A
valódi szabadság, az igazi szabadság pozitív: valaminek a szabadsága; a
létezés, a cselekvés szabadsága, röviden: a tényleges és aktív lehetőség
szabadsága.
Ez a fajta szabadság nem ajándék: az ember, méghozzá minden ember
természetes joga. Nem adományozható: nem ruházhatja ránk semmiféle törvény
vagy kormányzat. A rá irányuló szükséglet, a vágyakozás utána minden
emberrel vele születik. Az elnyomás bármely formájával szembeni
engedetlenség ennek az ösztönös kifejezése. A lázadás vagy a forradalom az
elérésére irányuló többé vagy kevésbé tudatos kísérlet. Ezek az egyéni és
társadalmi megnyilvánulások alapvetően az ember értékeinek a kifejeződései.
Ahhoz, hogy ezek az értékek létrejöhessenek, a közösségnek fel kell
ismernie, hogy legnagyobb és legmaradandóbb kincse, elemi egysége az egyén.
A vallásban, a politikában az emberek absztrakciókról beszélnek és azt
hiszik, hogy realitásokkal foglalkoznak. De a legtöbb ember elveszti eleven
kapcsolatát a reálissal és a konkréttal, amikor a közelébe kerül. Ennek
talán az az oka, hogy a realitás önmagában túlságosan földhözragadt,
túlságosan hideg ahhoz, hogy rajongással töltse el az emberi lelket. Ezt
csak a nem mindennapi, csak a nem közönséges gyújtja lángra. Más szóval
az ember képzeletét és szívét az Ideál szikrája lobbantja fel. Valamilyen
ideálra van szükség ahhoz, hogy az ember kiszökkenjen tehetetlenségéből és
léte sivárságából, hogy a nyomorult rabszolga hősi alakká váljon.
Természetesen itt közbevág a marxista kritikus, aki marxistább magánál
Marxnál. Az ő számára az ember puszta báb a gazdasági meghatározottságnak
vagy vulgárisabban osztályharcnak nevezett metafizikus mindenható kezében.
Az ember egyéni és kollektív alakzata, pszichikai léte és szellemi
orientációja szinte semmit se számít marxistánk szemében, s egy
csöppet sem befolyásolja az emberi történelemről alkotott felfogását.
Értelmes tudós nem tagadja a gazdasági tényezők jelentőségét az emberiség
társadalmi növekedésében és fejlődésében. De csak a szűkös és makacs
dogmatizmus maradhat vak azzal a ténnyel szemben, hogy ebben a folyamatban
jelentős szerepet játszottak az egyén képzeletében és vágyaiban megfoganó
eszmék is.
Hiábavaló és hasztalan dolog volna megkísérelni, hogy az emberi tapasztalat
egyik tényezőjét kijátsszuk egy másikkal szemben. A bonyolult egyéni vagy
társadalmi viselkedésből nem lehet kiemelni egyetlen tényezőt, amelyet aztán
a
döntő tényezőnek minősítünk. Túl keveset tudunk, és soha nem is fogunk
eleget tudni az ember lélektanáról ahhoz, hogy megmérjük ennek vagy
annak a tényezőnek a viszonylagos súlyát az ember viselkedésének
meghatározásában. Az ilyen dogmák létrehozásának társadalmi konnotációjából
sohasem hiányzik némi vakbuzgóság, létrehozásuk mégsem haszontalan talán,
mert maga a kísérlet az emberi akarat szívósságát bizonyítja, és cáfolja a
marxistákat.
Szerencsére már néhány marxista is kezdi belátni, hogy nincs minden rendben
a marxista hitvallással. Végtére Marx is ember volt - nagyon is -, s ezért
semmiképp sem volt tévedhetetlen. A gazdasági determinizmus oroszországi
gyakorlati alkalmazása elősegíti az intelligensebb marxisták tisztánlátását.
Ezt mutatja a marxi értékek átértékelése, ami egyes európai országok
szocialista, sőt kommunista köreiben zajlik. Kezdenek lassan rájönni, hogy
elméletük figyelmen kívül hagyta az emberi elemet,
den Menschen,
ahogyan egy szocialista újság írta. Bármilyen fontos is a gazdasági tényező,
ez nem minden. Az emberiség megújulásához egy ideál inspiráló és
felszabadító ereje kell.
Ilyen ideálnak látom az anarchizmust. Persze nem az állam- és hatalomimádók
által terjesztett népszerű meghamisításait. Én egy új társadalmi rend
filozófiájára gondolok, amely társadalmi rend az egyén felszabadult
energiáin és a felszabadult egyének társulásain alapul.
A társadalomelméletek közül kizárólag az anarchizmus állítja eltökélten,
hogy a társadalom van az emberért, s nem az ember a társadalomért. A
társadalom egyetlen legitim célja az, hogy az egyén szükségleteit és
aspirációinak fejlődését szolgálja. Létét csak akkor igazolhatja, ha ezt
teszi, s csak ekkor járul hozzá a kultúra haladásához.
A hatalomért vadul tülekedő politikai pártok és emberek gúnyosan azt fogják
mondani, hogy reménytelenül nem illik korunkhoz, amit mondok. Szívesen
elismerem ezt a vádat: nyugalmat ad nekem az a bizonyosság, hogy
hisztériájuk nem tartós. Hozsannájuk a percnek szól.
Az ember vágyát, hogy megszabaduljon minden tekintélytől és hatalomtól, nem
csendesíti el ütődött daluk. Az ember vágya, hogy megszabaduljon minden
béklyótól, örök. Fenn kell maradnia és fenn is marad.
(Fordította: Pap Mária. A fordítás alapja: Emma Goldman: The Place of
The Individual in Society. New York, Garden City, é. n.)