Ha össze kéne foglalnom korunk fő jegyeit, azt mondanám,
mennyiség. A
tömeg- és a nyájszellem áraszt el mindent, elpusztítva a minőséget. Egész
életünk - a termelés, a politika és az oktatás - mennyiségen és számokon
nyugszik. A lelkiismerettel s mesterkézzel végzett munkájára büszke munkás
mára agyatlan, semmihez sem értő automatává vált, kinek ezrével kerülnek ki
a keze alól a számára értéktelen s az emberiségnek is inkább csak kárt okozó
kacatok. A mennyiség így ahelyett, hogy gazdagította volna az életet és
elhozta volna az ember számára a lelki békét, csak növelte terheit.
A politikában is csak a mennyiség számít. Ahogy növekszik a politika
jelentősége, úgy tűnnek el teljesen az elvek és az eszmék, az igazság és a
becsület a számok halma alatt. A hatalomért folyó küzdelemben a politikai
pártok egymást múlják felül a csalásban és álnokságban, az aljas és sötét
mesterkedésekben, abban a biztos reményben, hogy a sikeresebbiket győztesként
fogja ünnepelni a tömeg. Igen, egyetlen istent ismernek - a sikert. S hogy
mibe kerül mindez, hogy mily szörnyű árat fizet ezért az emberi jellem, az
nem érdekes. Nem kell messzire mennünk, hogy alátámaszthassuk e szomorú tény
igazságát.
Velejéig rothadt kormányzatunk még sohasem állt ily lemeztelenedve: sosem
látta még az amerikai nép a politikai testület júdáslelkét ily leplezetlen
valójában; ez a kormányzat, mely évek óta saját feddhetetlenségéről papol,
magát intézményeink talapzatának hirdeti és a nép jogainak és szabadságának
hű védelmezőjeként tetszeleg.
Dacára, hogy e társaság gaztettei már oly arcátlanná váltak, hogy az a
vaknak is szemet szúr, nem kellett mást tenniük, csak hadrendbe állítani
buzgó híveiket, s máris biztonságban érezhették magukat. Így történt,
hogy éppen maguk a százszor is rászedett, elárult és megalázott áldozatok
voltak azok, akik nem a győztes ellen, hanem mellette tették le voksukat. S
mi, kevesek, döbbenten kérdeztük: hogyan lehetséges, hogy az emberek
elárulták az amerikai demokrácia hagyományait? Hová tették józan eszüket és
ítélőképességüket? Hát éppen erről van szó, a többség képtelen gondolkodni,
nincs ítélőképessége. Mindig is hiányzott belőle az eredetiség és az erkölcsi
bátorság, sorsának intézését mindig másokra bízta. A tömeg maga alkalmatlan
a felelősségvállalásra, vezéreket követ, akár a pusztulásba is. Igaza volt
Dr. Stockmannek: "Az igazság és igazságosság legveszedelmesebb ellensége a
szilárd többség, az az átkozott szilárd többség." A tömegnek nincs fantáziája,
hiányzik belőle a kezdeményezőkészség, s így semmit sem gyűlöl jobban, mint
az újat. Mindig ellene fordult az újítóknak, kígyót-békát kiabált rájuk és
üldözte őket, az új igazság prófétáit.
A politikusok körében - beleértve a szocialistákat is - gyakran elhangzik
manapság az a közhely, hogy az individualizmus korát éljük, hogy ez most a
kisebbségek ideje. Csak akik nem látnak be a felszín alá, juthatnak ilyen
következtetésre. Vagy mégsem? Tán nem szűk kevesek kezén halmozódik fel a
világ gazdagsága? Talán nem ők a helyzet urai, a világ korlátlan uralkodói?
Sikerük azonban nem az individualizmusnak köszönhető, hanem a tömeg
tehetetlenségének és gyávaságának, a vak engedelmességnek. A tömeg azt
akarja, hogy uralkodjanak fölötte, hogy vezessék, szolgálni akar. Ami az
individualizmust illeti, soha az emberiség történetében nem volt még kisebb
az esélye, hogy szóhoz jusson, kevesebb alkalma, hogy normális, egészséges
módon érvényre juttassa magát.
A magányos pedagógusokat, akiket a szándék tisztessége fűt, az eredeti
gondolatok íróit és művészeit, a független tudósokat és kutatókat, a
társadalmi változások megalkuvást nem ismerő előharcosait nap mint nap
falhoz szorítják olyan emberek, akiknek tudását és alkotókedvét már
ugyancsak kikezdte az idő. Ma már sehol sem tűrnének meg egy
Ferrer típusú
pedagógust, de az "à la"
Professor Eliot és
Buttler elkészített gyógytápok
diétaszakértői sikeres továbbvivői egy olyan kornak, melynek báblétre
kárhoztatott tömegemberek a lakói. Az irodalmi és színházi életben a
Humphrey Wards-ok és
Clyde Fitches-ek a tömeg bálványai és csak kevesen
ismerik vagy értékelik egy
Emerson,
Thoreau,
Whitman; egy
Ibsen, egy
Hauptman, egy
Butler Yeats vagy egy
Stephen Phillips zsenijét és szépségét.
Olyanok ők, mint a magányos csillagok, messze túl a sokaság látóhatárán.
A kiadókat, színházigazgatókat, kritikusokat nem érdeklik az alkotóművészet
belső értékei, csak az, hogy eladható-e a piacon, hogy megfelel-e a közönség
ízlésének. Sajnos ez az ízlés leginkább a szemétdombhoz hasonlítható és csak
azt fogadja be, ami emésztés nélkül fogyasztható. Így aztán a szokványos, az
alpári középszer teszi ki az irodalmi termés zömét.
Kell-e mondanom, hogy a művészet más területein sem rózsásabb a helyzet?
Csak végig kell néznünk utcáinkon és kertjeinken: a látvány visszataszító és
közönséges. Csak a többség ízlése tűrheti el, hogy így meggyalázzák a
művészetet. Fals elképzelés, igénytelen megvalósítás; az amerikai városokat
elárasztó szobroknak annyi közük van az igazi művészethez, mint egy totemnek
egy
Michelangelóhoz. Mégis, csak ennek a művészetnek van sikere. Az igazi
művész zseni, aki hű akar maradni az élethez, és a megszokott formákból
kitörve eredetit alkot, nyomorultul, az ismeretlenség homályában tengeti
életét. Műveit egyszer tán felkapja a tömeg szeszélye, de csak ha már
kiszívták a szíve vérét, csak ha már kihunyt a vezérlőcsillag fénye és
az üresfejű, fantáziátlan csőcselék sárba tiporta a mester örökét.
Mondják, hogy korunk művészetét az akadályozza meg az alkotásban, hogy,
mint a leláncolt Prométheuszt a szikla, fogva tartja őt a gazdasági
szükségszerűség. Ez azonban sohasem volt másképp. Michelangelo nem kevésbé
volt lekötelezve patrónusának, mint a mai szobrász vagy festő, a különbség
csak az, hogy az akkori műértőhöz nem hatolt el a tömeg zajongása és
megtiszteltetésnek vett, hogy áldozhat a művészet oltárán.
A mai műpártolók egyetlen megkülönböztető jegyet, egyetlen értéket ismernek
- a dollárt. Nem érdekli őket a nagy mű művvészeti értékei, csak a
szerzeményükből származó dollárbevételek nagysága. Így lehetséges, hogy
Mirabeau Les Affairs sont les Affaires-jében a pénzember egy színes
mázolmány láttán ekképpen kiált fel: "Nézzétek, milyen gyönyörű; 50.000
frankba kerül." Mintha csak a mi parvenüinket látnám. Ezek a mesébe illő
figurák, akik hatalmas művészeti felfedezéseket tesznek, minden bizonnyal
pénzzel pótolják szegényes ízlésüket.
A társadalom szemében a legmegbocsáthatatlanabb bűn az önálló gondolat. S
hogy ez oly szörnyen magától értetődő egy országban, mely a demokrácia
szimbóluma, mindennél jobban jelzi a többség felmérhetetlen hatalmát.
Wendell Phillips mondta egyszer ötven évvel ezelőtt: "Hazánkban, ahol a
teljes demokratikus egyenlőség uralkodik a közvélemény nemcsak mindenható,
de mindenütt jelenvaló is egyben. Nincs menekvés zsarnoki hatalma elől,
mindenhová elér a keze, s ennek az a vége, hogy ha fogod a régi görög
lámpást, hogy száz közül egyet keress, hát egyetlen amerikait sem fogsz
találni, akinek az érvényesülés szempontjából vagy a társadalmi, illetve az
üzleti élet területén ne lenne valami féltenivalója - indokoltan vagy
indokolatlanul - környezetének véleményétől és szavazatától. Így aztán az
ember ahelyett, hogy egy lenne a többi individuum között, minden további
nélkül szétkürtöli legbensőbb meggyőződését. Összehasonlítva magunkat más
népekkel, elmondhatjuk, hogy gyávák gyülekezete vagyunk. Senki más nem fél
úgy a másik ember véleményétől, mint az amerikai." Látható, hogy nem
jutottunk túl messze a Wendell Phillips által felvázolt problémáktól.
A közvélemény ma is, mint az ő idejében, mindenütt jelenvaló zsarnoki
hatalom; ma is, úgy, mint akkor, a többség ma is, mint akkor, gyávák tömege,
csak azt hajlandó befogadni, aki közszemlére teszi ki lelkét és fél a
szegénységtől. Mindez az olyan emberek eleddig példátlan felemelkedésének
tudható be, mint
Roosevelt. Ez az államférfiú a tömeglélek legrosszabb
oldalait testesíti meg. Mint politikus, Roosevelt jól tudja, hogy a többség
nem sokat törődik az eszmékkel és az elvekkel. Egy valami kell neki: a
cirkusz. Teljesen mindegy, hogy az egy kutyakiállítás, egy bokszmérkőzés,
egy "nigger" meglincselése, valami kisstílű bűnöző lebukása, az örökösnő
kirakatesküvője vagy az exelnök akrobata mutatványai-e. Minél
visszataszítóbban vetkőzik ki valaki önmagából, annál nagyobb a nép
ujjongása és öröme. Sekélyes gondolatok és durva lélek - ez Roosevelt, ki
jelzi a kort.
Másfelől meg beléfojtják a szót olyan emberekbe, akik magasan az efféle
politikai törpék fölött állnak, kifinomult, kulturált, tehetséges emberekbe,
akik hallgatnak, mint a megszeppent kisiskolás. S még mondja valaki, hogy az
individualizmus korát éljük - képtelenség. Ami ma történik, az csak szánalmas
utánjátszása annak, amit már annyiszor láthattunk a történelemben: aki csak
tesz valamit a haladásért, a felvilágosodásért, a tudományért, a vallási,
a politikai, és a gazdasági felszabadulásért, az mind a kisebbséghez és nem
a tömeghez tartozik. A kivételes embereket ma is, mint bármikor, félreértik,
üldözik, bebörtönzik, kínozzák és legyilkolják.
A felebaráti szeretet eszméje, amit a názáreti próféta hirdetett, az élet, az
igazság és az igazságosság lángját őrizte, mindaddig, míg jelzőtüze a
kiválasztott kevesek számára lobogott. Mihelyt e nagy eszmét birtokába vette
a többség, vérbe és lángba borult a világ, amerre hírnökei jártak, akik e
jelben sanyargatták és pusztították az emberiséget. Amikor
Husz,
Kálvin és
Luther, ezek a történelmi óriások, támadást indítottak Róma mindenhatósága
ellen, mintha fény villant volna az éjszaka sötétjébe. Amint azonban Luther
és Kálvin politikusokká lettek és elkezdték a fejedelmek, a nemesség, meg a
nép kegyeit keresni, veszélybe sodorták a reformáció nagyszerű eredményeit.
Sikeresek voltak, és bírták a többség bizalmát, de kiderült, hogy ez a
többség ugyanolyan kegyetlenül és vérszomjasan üldözi az észt és a
gondolatot, mint a katolikus szörnyeteg. Jaj az eretnekeknek, jaj a
keveseknek, akik nem hódoltak tanaik előtt. Véghetetlen fáradság, tűrés és
áldozatok után az emberi értelem végre megszabadult a vallás rémétől; a
kiválasztottak új meghódításra váró területek után kutatnak, nyomukban
pedig ott kullog a többség, megnyomorítva egy eszmétől, melynek igazságát
kikezdte az idő.
Ami a politikai szabadságot illeti, az emberi faj még mindig szolgaságba
süppedne, ha nem lettek volna
John Ballok,
Wat Tylerek és
Tellek, s az a
számtalan magányos óriás, akik lépésről lépésre harcoltak a királyok s a
zsarnokok hatalma ellen. E magányos hősök nélkül a világot sohasem
rázkódtatta volna meg a francia forradalom mindent elsöprő hulláma.
A nagy eseményeket általában látszólag jelentéktelen kicsinységek előzik
meg.
Camille Desmoulins lángoló szavai úgy hangzottak, mint a kürt Jerikó
falainál, földig rombolva le az erőszak, a jogtalanság és a félelem
jelképét: a Bastille-t.
Mindig, minden korszakban a kevesek voltak a nagy eszmék zászlóvivői, a
szabadság előharcosai. Nem így a tömeg, mely ólomsúlyként húzta le a tenni
akarót. Oroszországban ez az igazság minden eddiginél szomorúbb megerősítést
nyert. Ez a förtelmes rendszer még napjainkban is ezrével szedi áldozatait,
de a trónon ülő szörnyeteg vérszomja még mindig nem csitult. Hogyan
lehetséges ez, mikor ilyen gondolatok, ilyen kultúra és irodalom, mikor
ilyen mély és érzékeny indulatok nyögnek e vasiga alatt? És a többség, ez a
tömör, mozdulatlanságba ájult tömeg, az orosz parasztság, egy évszázadnyi
küzdelem, áldozat és kimondatlan szenvedés után még mindig azt hiszi, hogy a
"fehér kezűek"
[1]
nyakába vetett hóhérkötél hozza el a szebb jövőt.
Az amerikai függetlenségi harcban a többség ugyanúgy a változások
kerékkötője volt.
Jefferson,
Patrick Henry,
Thomas Paine eszméit mind a mai
napig elutasítják és megtagadják az utódok. Egyikük sem kell a tömegnek. A
nagyság és bátorság, amit
Lincolnban tiszteltünk, elfeledetté vált azokban
az emberekben, akik a korszak arculatának hátterét alkották. A feketék
igazi védőszentjeit az a maroknyi bostoni harcos -
Lloyd Garrison,
Wendell
Phillips,
Thoreau,
Margaret Fuller és
Theodore Parker - képviselte, akiknek
félelmet nem ismerő bátorsága és megingathatatlansága
John Brown komoran
magasló alakjában nyert kiteljesedést. Fáradhatatlan buzgalmuk, lelkesítő
szavaik és állhatatosságuk részt ütött a déli ültetvényesek védőbástyájának
falán. Csak ezután léptek színre Lincoln és hívei, amikor az abolíció (*)
kérdése már a közgondolkodás részévé vált.
(*) abolíció: a rabszolgaság megszüntetése
Úgy ötven évvel ezelőtt egy új, üstökösként világító gondolat tűnt fel a
világ szociális horizontján: olyan nagy horderejű, forradalmi, mindent
átható gondolat volt, amitől szerte a földön rettegés költözött a zsarnokok
szívébe. Ez a gondolat ugyanakkor milliók számára a boldogság, a vigasz és a
reménység ígérete volt. A pionírok ismerték az útjukba kerülő nehézségeket,
a rájuk váró akadályokat, üldöztetést és megpróbáltatásokat, de mégis büszkén
és rettenthetetlenül vágtak neki az útnak s haladtak tovább, egyre tovább.
Mára már ez a gondolat is elcsépelt közhellyé vált. Ma már mindenki
szocialista: a gazdagok ugyanúgy, mint szegény áldozataik; a hatalom és
a törvény támaszai ugyanúgy, mint szerencsétlen ellenlábasai; a
szabadgondolkodók éppúgy, mint a vallásos téveszmék folytatói; és a
divathölgyek, miként az ingruhás leánykák is. Miért ne? Most, hogy
hazugsággá vedlett az ötvenéves igazság, most, hogy megakasztották
fiatalos szárnyalását, kilúgozták energiáit, erejét és forradalmiságát -
miért ne? Most, hogy többé nem egy gyönyörű látomás, hanem a többségi
akaraton nyugvó "praktikus és működőképes rendszer" - miért ne? A taktikus
politikusok mindig magasztalták a tömegeket: a szegény nép, a megalázottak
és megnyomorítottak, az óriási többség - ó, ha követne minket!
Ki ne hallott volna már ilyen szentbeszédet? Ki ne ismerné unalomig a
politikusok verkliszerűen ismétlődő szavait? Hogy a nép vérét hullatja, hogy
kirabolják és kizsákmányolják, ugyanolyan jól tudom, mint szavazatvadász
politikusaink. Én azonban meg vagyok győződve róla, hogy nem a maroknyi
parazita, hanem maga a tömeg felelős e szörnyű állapotokért. A nép csügg
urain, nem tud válni a korbácstól, s amint felhangzik az első tiltakozó szó,
mely kétségbe vonja a tőkés rend vagy bármely más korhadt intézmény
szentségét, elsőként kiáltja: feszíttessék meg! És mégis, meddig húzná még a
hatalom és a magántulajdon, ha nem állna be oly buzgón katonának, rendőrnek,
smasszernek és hóhérlegénynek a nép. A szocialista demagógok ezt ugyanolyan
jól tudják, mint én, mégis ragaszkodnak a többség erényeiről szóló mítoszhoz,
minthogy fő törekvésük a hatalom fenntartása. És hogyan is szerezhetnék meg
a hatalmat a sokaság támogatása nélkül? Igen, ezt várhatjuk a tömegtől:
hatalmat, kényszert, függőséget, de sohasem a szabadságot, sohasem a
személyiség szabad kibontakozását, a szabad társadalom megteremtését.
Nem mintha én nem éreznék együtt az elnyomottakkal, a föld kitagadottaival;
nem mintha nem tudnám, milyen arcpirító, szörnyűséges, méltánytalan az élet,
amit élnek. Nem, nem ezért tagadom, hogy a többség pozitív teremtő erő. Óh,
nem, nem! Csak mert tudom, hogy a tömegként fellépő sokaság sohasem állt ki
az igazságért vagy az egyenlőségért. Elnyomta az emberi hangot, béklyóba
verte a lelket, megláncolta az emberi testet. Célja mint tömegcél mindig az
volt, hogy az életet sivatagi egyformaságba, szürkeségbe és egyhangúságba
süppessze. A tömeg mint olyan, mindig az egyéniség, a szabad kezdeményezés
és az eredetiség ellensége lesz. Éppen ezért
Emersonnal együtt vallom, hogy
"a tömeg faragatlan, korlátolt és veszedelmes, bármit is akarjon vagy érjen
el. A tömeget nem kiszolgálni, hanem felemelni kell. Nem tennék neki
engedményeket, hanem tanítanám, megosztanám, széttördelném, hogy előtűnjön
alkotóeleme, az egyén. Tömegek! Sorscsapás! Nem vágyom semmiféle tömegre,
nekem csak tisztességes férfiak kellenek és kedves, szeretetre méltó, művelt
asszonyok."
Más szóval, a társadalmi és gazdasági jólét élő, eleven igazsága csak a
művelt kisebbség igyekezete, bátorsága, megalkuvást nem ismerő elszántsága
nyomán válhat valósággá és sohasem tömegtörekvések következtében.
(Fordította: Náday Judit. A fordítás alapja: Emma Goldman:
Minorities versus Majorities. In: Emma Goldman: Anarchism and other
Essays. New York, 1969. 69-78. o.)