Az anarchizmus a társadalmi gondolkodás egyik meghatározott szellemi
áramlata, amelynek hívei fellépnek a társadalomban lévő gazdasági
monopóliumok, valamint mindenfajta politikai és társadalmi kényszerítő
intézmény ellen. Az anarchisták a kapitalista gazdasági rend helyett a
termelőerők kooperatív munkán nyugvó szabad egyesülését támogatják, amelynek
egyedüli célja az volna, hogy kielégítse a társadalom minden tagjának
elismert szükségleteit. Az anarchisták a jelenlegi nemzeti államok és azok
bürokratikus, illetve politikai intézményeinek élettelen gépezete helyett
szabad közösségek föderációját kívánják, amelyeket közös gazdasági és
társadalmi érdekeik fűznek egymáshoz, s ügyeiket kölcsönös egyetértés és
szabad szerződés alapján intézik.
Aki alaposabban tanulmányozza a jelenlegi társadalmi rendszer gazdasági és
politikai fejlődését, észre fogja venni, hogy ezek a célok nem néhány dús
fantáziával megáldott újító utópikus elgondolásaiból származnak, hanem
logikusan következnek a létező társadalmi meghasonlások átfogó vizsgálatából.
Ezek a meghasonlások a jelenlegi társadalmi körülmények minden új
szakaszában egyre világosabban és ártalmasabban nyilvánulnak meg. A modern
monopolkapitalizmus és a totalitárius állam pusztán egy olyan fejlődés
utolsó stádiuma, amely nem csúcsosodhatott ki másban.
A jelenlegi politikai és társadalmi reakciót fennálló gazdasági rendszerünk
baljós fejlődése készítette elő és támogatta minden módon, s ez a fejlődés
vezette oda, hogy óriási társadalmi gazdagság halmozódott fel kiváltságos
kisebbségek kezében, miközben hatalmas embertömegek folyamatosan el vannak
nyomva. Ez a rendszer az emberi társadalom általános érdekeit feláldozta az
egyének magánérdekeiért és így módszeresen aláásta az emberek közötti igaz
kapcsolatot. Az emberek elfelejtették, hogy a szorgalom nem öncél, hanem
csak eszköz kellene hogy legyen, amely biztosítja az ember anyagi
megélhetését, és lehetővé teszi számára egy magasabb szellemi kultúra
áldásait. Ahol a szorgalom minden, ahol a munka elveszíti erkölcsi
jelentőségét és az ember semmi, ott a könyörtelen gazdasági zsarnokság
birodalma kezdődik, amelynek működése semmivel sem kevésbé katasztrofális,
mint bármilyen politikai zsarnokságé. A kettő kölcsönösen erősíti
egymást, azonos forrásból táplálkoznak.
Modern társadalmi rendszerünk a társadalmi organizmust minden országban
ellenséges osztályokra szaggatja szét, a közös kultúrkört pedig ellenséges
nemzetekre tördeli; mind az osztályok, mind a nemzetek nyíltan szemben
állnak egymással és szüntelen harcuk állandó megrázkódtatásokba taszítja a
társadalom közösségi életét. A két világháború fél évszázadon belül,
borzalmas utóhatásaik, s az új háborúk állandó veszélye, amely folyvást
szorongat minden népet, csupán következményei ennek az elviselhetetlen
állapotnak, amely csak további egyetemes katasztrófákhoz vezethet. A
jelenlegi helyzet tarthatatlanságát bizonyítja az az egyszerű tény, hogy a
legtöbb állam ma kénytelen évi jövedelmének jókora részét úgynevezett
nemzetvédelemre, valamint a régi háborús adósságok törlesztésére költeni.
Mindenki számára világossá kell tenni, hogy annak az állítólagos
biztonságnak, amelyet az állam az egyénnek kínál, túlságosan nagy az ára.
Az ember életét a bölcsőtől a koporsóig felügyelő és oltalmazó lélektelen
politikai bürokrácia folyvást növekvő hatalma egyre nagyobb akadályokat
gördít az emberek közötti együttműködés elé. Az a rendszer, amely létének
minden aktusával feláldozza a nép, egész nemzetek óriási részének jólétét
önző hatalomvágyának és elenyésző kisebbségek gazdasági érdekének
oltárán, szükségképpen eloldozza a társadalmi kötelékeket, és oda vezet,
hogy mindenki örökösen hadakozik mindenkivel. Ez a rendszer csak annak a
hatalmas szellemi és társadalmi reakciónak volt a szálláscsinálója, amely ma
a modern fasizmusban és a totalitárius állam eszméjében fejeződik ki, s
messze felülmúlva az elmúlt századok abszolút monarchiáinak hatalomőrületét,
az állam totális ellenőrzése alá kívánva vonni az emberi tevékenység minden
szféráját. "Mindent az államért; mindent az államon keresztül; semmit az
állam nélkül!" - ez vált egy új politikai teológia
vezérmotívumává,
s ahogy a különböző egyházi teológiák szerint Isten minden és az ember
semmi, úgy eszerint a modern politikai hitvallás szerint az állam minden és
a polgár semmi. És ahogy "
az Isten akarata" kifejezést a
privilegizált kasztok akaratának igazolására használták, úgy az állam
akarata mögött ma csak azok önző érdeke rejtőzik, akik ezt az akaratot
saját kedvük szerint értelmezik és ráerőszakolják a népre.
A modern anarchizmusban az a két nagy áramlat egyesül, amely a francia
forradalom előtt és azóta jellegzetes kifejeződést talált Európa szellemi
életében: a szocializmus és a liberalizmus. A modern szocializmus akkor
alakult ki, amikor a társadalmi élet éles szemű megfigyelői egyre
világosabban felismerték, hogy a kormányzás formájának politikai alkata és
változásai sohasem hatolnak annak a nagy problémának gyökeréig, amelyet
társadalmi problémának nevezünk. A szocializmus hívei felismerték, hogy a
leggyönyörűbb elméleti feltevések ellenére is lehetetlen a társadalmi és
gazdasági feltételeket mindaddig mindenki javára egyenlővé tenni, amíg az
emberek osztályokba válnak szét aszerint, hogy van-e tulajdonuk vagy nincs,
olyan osztályokra, amelyeknek puszta léte eleve kizárja a valódi közösség
gondolatát. És így kialakult az a meggyőződés, hogy a társadalmi
igazságosság állapotát csak akkor lehet elérni, ha megszűnnek a gazdasági
monopóliumok és köztulajdonba kerülnek a termelőeszközök; ebben
az állapotban a társadalom valódi közösséggé fog válni, és az emberi munka
nem a kizsákmányolás célját fogja szolgálni, hanem biztosítja mindenki
jólétét. De amikor a szocializmus elkezdte felsorakoztatni erőit és
mozgalommá vált, azonnal felszínre kerültek bizonyos nézetkülönbségek,
amelyek a különböző országok társadalmi környezetének hatásából vezethetők
le. Tény, hogy a teokráciától a cezarizmusig és a diktatúráig mindenfajta
politikai elgondolás hatott a szocialista mozgalom bizonyos frakcióira.
Ezenközben a politikai gondolkodás két másik nagy áramlata vált döntő
jelentőségűvé a szocialista eszmék fejlődésében: a liberalizmus, amely
erőteljesen ösztönözte kivált az angolszász országok, valamint Hollandia és
Spanyolország haladó elméit, és a demokrácia, amelynek
Rousseau adott hangot
a
Társadalmi szerződésben, s amelynek leghatásosabb képviselői a
francia jakobinizmus vezetői lettek. Míg a liberális társadalomelméletek az
egyénből indultak ki, s az állam tevékenységeit kívánták a minimumra
szorítani, a demokrácia egy elvont kollektív fogalomra, Rousseau
általános
akaratára épített, s ezt a nemzeti államhoz kötötte. A liberalizmus és a
demokrácia mindenekelőtt politikai fogalmak voltak, s minthogy eredeti
híveik nagy része nemigen számolt a társadalom gazdasági feltételeivel, e
feltételek további fejlődése gyakorlatilag összeegyeztethetetlenné vált a
demokrácia, s még inkább a liberalizmus eredeti alapelveivel. A kapitalista
gazdaság realitásain zátonyra futott a demokrácia a maga mottójával,
a törvény előtti egyenlőséggel, és a liberalizmus is a magáéval, hogy
tudniillik
az ember rendelkezik saját személyével. Amíg minden
országban embermilliók kényszerülnek eladni munkaerejüket a tulajdonosok
elenyésző kisebbségének, és csúsznak a legszörnyűbb nyomorba, ha nem
találnak vevőt, addig az úgynevezett törvény előtti egyenlőség eszméje
álszent csalás csupán, mivel a törvényeket azok hozzák, akik birtokolják a
társadalmi gazdagságot. De ugyanúgy nem lehet szó az emberek önrendelkezéséről
sem, mert ez a jog megszűnik, ha valaki kénytelen egy másik ember gazdasági
parancsának engedelmeskedni, amennyiben nem óhajt éhen halni.
Az anarchizmus a liberalizmussal együtt azt vallja, hogy minden társadalmi
ügy mértékének az egyén boldogságának és prosperitásának kell lennie. S
osztja a liberális gondolkodás nagy képviselőinek azt az elgondolását is,
hogy a kormányzat funkcióit a minimumra kell szorítani. Az anarchizmus hívei
végső következményeiig viszik ezt a gondolatot, és ki akarnak küszöbölni a
társadalom életéből minden politikai hatalommal rendelkező intézményt. Ha
Jefferson a liberalizmus alapgondolatát így fogalmazta meg: "Az a kormányzat
a legjobb, amelyik a legkevesebbet kormányoz", az anarchisták
Thoreau-val
azt mondják: "Az a kormányzat a legjobb, amelyik egyáltalán nem kormányoz."
Az anarchisták a szocializmus alapítóival együtt mindenfajta gazdasági
monopólium eltörlését követelik, és síkra szállnak a föld és minden más
termelőeszköz köztulajdona mellett, melyek használatát szerintük
megkülönböztetés nélkül mindenki számára lehetővé kell tenni; mivel a
személyi és a társadalmi szabadság csak a mindenki számára egyenlő gazdasági
feltételek alapján képzelhető el. Magán a szocialista mozgalmon belül az
anarchisták azt az álláspontot képviselik, hogy a kapitalizmus elleni
küzdelmet a politikai hatalom kényszerítő intézményei elleni harcnak kell
kísérnie, mert a történelemben a gazdasági kizsákmányolás mindig együttjárt
a politikai és a társadalmi elnyomással. Az ember ember általi
kizsákmányolása és az ember ember fölötti uralma elválaszthatatlanok
egymástól, mindkettő feltételezi a másikat.
Amíg az emberek tulajdonos és nem tulajdonos csoportja gyűlölködve áll
szemben egymással a társadalmon belül, a tulajdonos kisebbség nem
nélkülözheti az államot, hogy az megvédje privilégiumait. Amikor eltűnik a
társadalmi igazságtalanságnak ez az állapota, hogy átadja helyét a dolgok
magasabb rendjének, amelyben nem ismernek el különleges jogokat és
amelynek alapelve a társadalmi érdekek közössége, az emberek feletti
kormányzást fel kell hogy váltsa a gazdasági és társadalmi ügyek irányítása,
vagy
Saint-Simonnal szólva: "Eljön az az idő, amikor az emberek
kormányzásának művészete eltűnik. Egy új művészet lép a helyére: a dolgok
intézésének művészete." E tekintetben az anarchizmust egyfajta önkéntes
szocializmusnak kell tekinteni.
Ez megszabadítja az anarchizmust a
Marx és követői által vallott elmélettől
is, amely szerint az állam a proletárdiktatúra formájában kiküszöbölhetetlen
átmeneti stádium az osztály nélküli társadalom felé vezető úton, amelyben
azután az osztályellentétek, majd az osztályok maguk is feloldódnak és
eltűnnek a színről, nyomukban az állammal. Ez az elgondolás ugyanis, amely
teljesen rosszul ítéli meg az állam valódi természetét, s a politikai
hatalom tényezőjének szerepét a történelemben, csak az úgynevezett gazdasági
materializmus következménye, amely a történelem minden jelenségében a kor
termelési módszereinek elkerülhetetlen következményét látja. Ennek az
elméletnek a hatása alatt az emberek a különböző államformákat és az összes
többi társadalmi intézményt "a társadalom gazdasági alapján nyugvó jogi és
politikai felépítménynek" tekintik, és azt gondolják, hogy ezzel megtalálták
minden történelmi folyamat kulcsát. A valóságban a történelem minden
szakasza ezrével kínálja azokat a példákat, amelyekben az országok gazdasági
fejlődését századokra visszavetette az állam és annak hatalmi politikája.
Spanyolország az egyházi monarchia kialakulása előtt Európa iparilag
legfejlettebb állama volt, s szinte minden téren első volt a gazdasági
termelésben. Ám egy évszázaddal a keresztény monarchia győzelme után
iparágainak legnagyobb része eltűnt, s ami megmaradt belőlük, az a
legnyomorúságosabb körülmények között tengődött. A legtöbb ágazatban
visszatértek a legprimitívebb termelési eljárásokhoz. A mezőgazdaság
összeomlott, a csatornák és a vízi utak tönkrementek, s az ország hatalmas
területei sivataggá váltak. Európában a fejedelmi abszolutizmus ostoba
"gazdasági előírásaival" és "ipari törvénykezésével", amely szigorúan
büntetett minden eltérést az előírt termelési módszerektől és lehetetlenné
tette az új felfedezéseket, századokra meggátolta az európai országok ipari
fejlődését, megakadályozva a természetes haladást. És még most, a két
világháború borzalmas tapasztalatai után is a nagyobb nemzeti államok
hatalmi politikája a legnagyobb akadálya az európai gazdaság
rekonstrukciójának.
Oroszországban viszont, ahol a proletariátus úgynevezett diktatúrája
valósággá vált, egy meghatározott párt politikai, hatalmi aspirációi
akadályozták meg a gazdasági élet valóban szocialista újjászervezését, s egy
nyomasztó államkapitalizmus szolgaságába kényszerítették az országot. A
proletárdiktatúra, amit a naiv lelkek átmeneti stádiumnak képzelnek a valódi
szocializmushoz vezető úton, mára rémületes zsarnoksággá és új
imperializmussá nőtte ki magát, amely semmiben sem marad el a fasiszta
államok zsarnoksága mögött. A történelmi tapasztalatok fényében szinte rossz
viccnek hat az az állítás, hogy az államnak fenn kell maradnia egészen
addig, amíg a társadalom már nem bomlik ellenséges osztályokra.
A politikai hatalom minden fajtájának előfeltétele az emberi rabszolgaság
valamilyen formája, amelynek fenntartására a hatalmat létrehozzák. Ahogy
külsőleg, vagyis más országok vonatkozásában az államnak mesterséges
ellentéteket kell kreálnia, hogy igazolja létét, fennmaradásának belsőleg is
lényeges feltétele, hogy a társadalom kasztokra, csoportokra és osztályokra
hasadjon. A bolsevik bürokrácia fejlődése Oroszországban az állítólagos
proletárdiktatúrában - amely sohasem volt más, mint egy kicsiny klikk
diktatúrája a proletariátus és az egész orosz nép
fölött - pusztán egy régi
és számtalanszor megismétlődő történelmi tapasztalat új példája. Ez az új
uralkodó osztály, amely manapság gyors tempóban válik új arisztokráciává,
épp oly világosan elkülönül az orosz parasztok és munkások hatalmas
tömegeitől, ahogy a privilegizált kasztok és osztályok más országokban
elkülönülnek a néptömegektől. És ez a helyzet még elviselhetetlenebbé válik,
amikor a zsarnok állam megtagadja az alsóbb osztályoktól azt a jogot, hogy
panaszkodjanak a fennálló körülmények miatt, mert minden tiltakozással az
életüket kockáztatják.
De ha az Oroszországban létezőnél jóval nagyobb volna is a gazdasági
egyenlőség, ez sem jelentene biztosítékot a politikai és a társadalmi
elnyomás ellen. A gazdasági egyenlőség önmagában nem társadalmi
felszabadulás. Pontosan ez az, amit a szocializmus tekintélyelvű irányzatai
sohasem voltak képesek felfogni. A börtönben, a kolostorban vagy a
laktanyákban elég nagyfokú a gazdasági egyenlőség, minthogy a bentlakók
ugyanolyan szállást, ugyanazt az ételt, ugyanazt az egyenruhát és
ugyanazokat a feladatokat kapják. Az ősi inka állam Peruban és a paraguayi
jezsuita állam egyforma gazdasági ellátást biztosított egy merev rendszer
minden lakójának, ám ennek ellenére a leggonoszabb zsarnokság uralkodott, s
az ember pusztán egy magasabb akarat automatája volt, melynek döntéseit a
legkisebb mértékben sem befolyásolhatta. Nem ok nélkül gondolta úgy
Proudhon, hogy a "szocializmus" szabadság nélkül a rabszolgaság legrosszabb
formája. A társadalmi igazságosság igénye csak akkor fejlődhet megfelelően
és akkor válhat hatékonnyá, ha az ember szabadságszeretetéből és
felelősségérzetéből nő ki és azon alapul. Más szóval,
a szocializmus vagy
szabad lesz vagy nem lesz egyáltalán. Az anarchizmus eredeti és legmélyebb
igazolása ennek a ténynek a felismerésében rejlik.
A társadalom életében az intézmények ugyanarra valók, mint a fizikai szervek
a növények és az állatok életében: a társadalom testének szervei. A szervek
nem önkényesen fejlődnek, kialakulásukat a fizikai és a társadalmi környezet
meghatározott szükségszerűségeinek köszönhetik. A megváltozott
életfeltételek megváltozott szerveket hoznak létre. De egy szerv mindig azt,
vagy azzal összefüggő feladatot lát el, amelynek ellátására kialakult. És ha
funkciója már nem szükséges a szervezet számára, fokozatosan eltűnik vagy
csökevényessé válik.
Ugyanígy van ez a társadalmi intézményekkel is. Ezek sem önkényesen jönnek
létre, hanem sajátos társadalmi szükségletek hívják életre őket
meghatározott célok szolgálatára. Ily módon alakult ki a modern állam,
miután a gazdasági kiváltságok és a hozzájuk kapcsolódó osztálytagozódások
egyre feltűnőbbé váltak a régi társadalmi rendszer keretei között. Az
újonnan felülre került osztályoknak olyan hatalmi-politikai eszközre lett
szükségük, amellyel megőrizhették gazdasági és társadalmi kiváltságaikat
saját népük tömegeivel szemben, és amellyel kívülről más embercsoportokra is
rákényszeríthették ezeket. Így jöttek létre a modern állam kialakulásához
szükséges társadalmi feltételek. Ez az állam a politikai hatalom szerve
volt, s a nem tulajdonos osztályok erőszakos alávetése és elnyomása volt a
feladata. Ez a cél a fő oka létezésének. Külső formái változtak a történelmi
fejlődés során, funkciói azonban változatlanok maradtak. Bővültek, amikor
támogatóiknak sikerült a társadalmi tevékenység új területeit céljaik
szolgálatába állítaniuk. És ahogy a fizikai szervek funkcióit nem lehet
önkényesen megváltoztatni, nem hallhatunk mondjuk a szemünkkel és nem
láthatunk a fülünkkel, csak mert azt akarnánk, ugyanúgy nem lehet a
társadalmi elnyomás szervét az elnyomottak felszabadításának eszközévé
változtatni, mert így szeretnénk.
Az anarchizmus nem old meg automatikusan minden emberi problémát és nem a
tökéletes társadalmi rend utópiája (aminek gyakran tartják), mivel elvből
elvet minden abszolút sémát és minden abszolút fogalmat. Az anarchizmus nem
hisz semmilyen abszolút igazságban, sem az emberi fejlődés meghatározott
végcéljaiban, hanem úgy véli, hogy a társadalmi rendszerek és az emberi
életkörülmények, amelyek mindig magasabb rendű kifejezési formákra
irányulnak, korlátlanul tökéletesíthetők, és épp ezért nem rendelhető
hozzájuk meghatározott végállomás vagy kitűzött cél. A hatalom minden
formájának épp az a legnagyobb baja, hogy mindig meghatározott formákba
akarja terelni és sajátos normákhoz akarja igazítani a társadalmi élet
gazdag változatosságát. Minél erősebbnek érzik magukat támogatói, annál
jobban sikerül saját szolgálatukba állítani a társadalmi élet minden
területét, és minél jobban megnyomorítja befolyásuk a kreatív kulturális
erők működését, annál kártékonyabban hat a hatalom a társadalmi és a
szellemi fejlődésre; s ez roppant baljós ómene korunknak, mert félelmetes
világossággal mutatja meg, hogy micsoda szörnyűséggé fejlődhet
Hobbes
Leviathánja. A politikai gépezet teljes diadala ez a test és a lélek
fölött, az emberi gondolat, érzés és viselkedés racionalizálása a
hivatalnokok bevett szabályai szerint, és ez nem más, mint minden valódi
szellemi kultúra vége.
Az anarchizmus csak viszonylagos jelentőséget tulajdonít az eszméknek, az
intézményeknek és a társadalmi körülményeknek. Ezért nem állandó és zárt
társadalmi rendszer, hanem inkább az emberiség történelmi fejlődésének
egyfajta irányzata, amely szemben az egyházi és kormányzati intézmények
szellemi gyámkodásával azért küzd, hogy minden eleven egyéni és társadalmi
erő szabadon és akadálytalanul kibontakozhassék. Még a szabadság is
viszonylagos és nem abszolút fogalom, terjedelme egyre bővül, és egyre
szélesebb köröket fog át sokféle módon. Az anarchista számára a szabadság
nem elvont filozófiai fogalom, hanem minden emberi lény eleven, konkrét
lehetősége arra, hogy természettől kapott képességeit kiteljesítse és
a társadalom javára fordítsa. Minél kevésbé befolyásolja az egyházi vagy a
politikai gyámkodás az ember természetes fejlődését, annál hatékonyabb és
harmonikusabb lesz az emberi személyiség, s annál inkább ő lesz a mértéke
ama társadalom szellemi kultúrájának, amelyben nevelkedett. Ez az oka annak,
hogy a történelem kulturális szempontból nagy korszakai mindig a politikai
gyengeség korszakai voltak, mert a politikai rendszerek mindig a társadalmi
erők mechanizálására és nem szerves fejlesztésére irányulnak. Az állam és a
kultúra egymást kizáró ellentétek.
Nietzsche, aki nem volt anarchista,
nagyon világosan látta ezt, amikor így írt: "Végül senki sem költhet többet,
mint amennyije van. Ha valaki a hatalomnak, a magasabb politikának, a
gazdálkodásnak, a kereskedelemnek, a parlamentarizmusnak, a katonai
érdekeknek szenteli magát, ha valaki azt az értelem-, komolyság-, akarat-,
önuralom-mennyiséget, amely valódi lényét alkotja, egy dologra fordítja, a
másikra már nem marad neki. A kultúra és az állam - senki se hagyja magát
megtéveszteni e tekintetben - ellenségek: a
kultúrállam csak modern
eszme. Az egyik a másikból él, az egyik a másik kárára virágzik. Minden nagy
kulturális korszak a politikai hanyatlás korszaka. Ami kulturális értelemben
nagy, az nem politikai, sőt politikaellenes."
A kultúra ott gyarapszik a legjobban, ahol a politikai hatalom befolyása a
kreatív erőkre a minimumra csökken a társadalomban, mert a politikai uralom
mindig egységesítésre tör és a társadalmi élet minden területét gyámkodása
alá akarja vonni. És ebben óhatatlanul ellentétes a kulturális fejlődés
kreatív törekvéseivel, mert az mindig a társadalmi tevékenység új területeit
és formáit kutatja, és e fejlődéshez a kifejezés szabadsága, a dolgok
sokoldalúsága és folytonos változása épp olyan életbe vágóan fontos, mint a
merev formák, a holt szabályok és az eszmék erőszakos elnyomása a politikai
hatalom megőrzéséhez. Minden sikeres alkotás felkelti a nagyobb tökéletesség
és a mélyebb inspiráció iránti vágyat, minden új forma a fejlődés új
lehetőségeinek előhírnökévé válik. A hatalom azonban mindig olyannak akarja
megtartani a dolgokat, amilyenek, biztos sztereotípiákhoz horgonyozva őket.
Minden forradalomnak ez volt az oka a történelemben. A hatalom csak rombol,
mindig arra hajlik, hogy a társadalmi élet minden megnyilvánulását
szabályainak kényszerzubbonyába szorítsa. Szellemi kifejeződése a halott
dogma, fizikai formája a brutális erőszak. És céljainak szellemtelensége
képviselőire is rányomja bélyegét, gyakran változtatja ostobává és
erőszakossá őket még akkor is, ha eredetileg a legjobb képességekkel
rendelkeztek. Aki folyton azért küzd, hogy mindent gépies rendbe erőltessen,
végül maga is géppé válik és elveszíti minden emberi érzését.
Ebből a felismerésből született meg a modern anarchizmus és innen meríti
erkölcsi erejét. Csak a szabadság ihleti nagy dolgokra az embert és hoz
létre szellemi és társadalmi átalakulásokat. Az uralkodás művészete sohasem
volt a nevelés művészete és sohasem inspirálta az embereket arra, hogy új
formát adjanak életüknek. A sivár kényszer csak élettelen drillt eredményez,
amely születésekor megöl minden eleven kezdeményezést, s csak alattvalókat,
nem pedig szabad embereket nevel. A szabadság az élet igazi lényege, minden
szellemi és társadalmi fejlődés kényszerítő ereje, az emberiség jövőjére
vonatkozó új szemlélet teremtője. Egy magasabb rendű társadalmi kultúra és
egy új humanizmus kialakulásának legfontosabb előfeltétele az, hogy az ember
megszabaduljon a társadalmi kizsákmányolástól, valamint a szellemi, a
társadalmi és a politikai elnyomástól. Ennek legmagasabb rendű kifejeződése
az anarchizmus filozófiája.
(Fordította: Pap Mária. A fordítás alapja: Rudolf Rocker:
Ideology of Anarchism. In: Anarchism and Anarcho-Syndicalism. London,
Freedom Press, 1973. 7-24. o.)