Anarchizmus (Modern ideológiák)
RUDOLF ROCKER:

Az anarchizmus ideológiája


Az anarchizmus a társadalmi gondolkodás egyik meghatározott szellemi áramlata, amelynek hívei fellépnek a társadalomban lévő gazdasági monopóliumok, valamint mindenfajta politikai és társadalmi kényszerítő intézmény ellen. Az anarchisták a kapitalista gazdasági rend helyett a termelőerők kooperatív munkán nyugvó szabad egyesülését támogatják, amelynek egyedüli célja az volna, hogy kielégítse a társadalom minden tagjának elismert szükségleteit. Az anarchisták a jelenlegi nemzeti államok és azok bürokratikus, illetve politikai intézményeinek élettelen gépezete helyett szabad közösségek föderációját kívánják, amelyeket közös gazdasági és társadalmi érdekeik fűznek egymáshoz, s ügyeiket kölcsönös egyetértés és szabad szerződés alapján intézik.

      Aki alaposabban tanulmányozza a jelenlegi társadalmi rendszer gazdasági és politikai fejlődését, észre fogja venni, hogy ezek a célok nem néhány dús fantáziával megáldott újító utópikus elgondolásaiból származnak, hanem logikusan következnek a létező társadalmi meghasonlások átfogó vizsgálatából. Ezek a meghasonlások a jelenlegi társadalmi körülmények minden új szakaszában egyre világosabban és ártalmasabban nyilvánulnak meg. A modern monopolkapitalizmus és a totalitárius állam pusztán egy olyan fejlődés utolsó stádiuma, amely nem csúcsosodhatott ki másban.

      A jelenlegi politikai és társadalmi reakciót fennálló gazdasági rendszerünk baljós fejlődése készítette elő és támogatta minden módon, s ez a fejlődés vezette oda, hogy óriási társadalmi gazdagság halmozódott fel kiváltságos kisebbségek kezében, miközben hatalmas embertömegek folyamatosan el vannak nyomva. Ez a rendszer az emberi társadalom általános érdekeit feláldozta az egyének magánérdekeiért és így módszeresen aláásta az emberek közötti igaz kapcsolatot. Az emberek elfelejtették, hogy a szorgalom nem öncél, hanem csak eszköz kellene hogy legyen, amely biztosítja az ember anyagi megélhetését, és lehetővé teszi számára egy magasabb szellemi kultúra áldásait. Ahol a szorgalom minden, ahol a munka elveszíti erkölcsi jelentőségét és az ember semmi, ott a könyörtelen gazdasági zsarnokság birodalma kezdődik, amelynek működése semmivel sem kevésbé katasztrofális, mint bármilyen politikai zsarnokságé. A kettő kölcsönösen erősíti egymást, azonos forrásból táplálkoznak.

      Modern társadalmi rendszerünk a társadalmi organizmust minden országban ellenséges osztályokra szaggatja szét, a közös kultúrkört pedig ellenséges nemzetekre tördeli; mind az osztályok, mind a nemzetek nyíltan szemben állnak egymással és szüntelen harcuk állandó megrázkódtatásokba taszítja a társadalom közösségi életét. A két világháború fél évszázadon belül, borzalmas utóhatásaik, s az új háborúk állandó veszélye, amely folyvást szorongat minden népet, csupán következményei ennek az elviselhetetlen állapotnak, amely csak további egyetemes katasztrófákhoz vezethet. A jelenlegi helyzet tarthatatlanságát bizonyítja az az egyszerű tény, hogy a legtöbb állam ma kénytelen évi jövedelmének jókora részét úgynevezett nemzetvédelemre, valamint a régi háborús adósságok törlesztésére költeni. Mindenki számára világossá kell tenni, hogy annak az állítólagos biztonságnak, amelyet az állam az egyénnek kínál, túlságosan nagy az ára.

      Az ember életét a bölcsőtől a koporsóig felügyelő és oltalmazó lélektelen politikai bürokrácia folyvást növekvő hatalma egyre nagyobb akadályokat gördít az emberek közötti együttműködés elé. Az a rendszer, amely létének minden aktusával feláldozza a nép, egész nemzetek óriási részének jólétét önző hatalomvágyának és elenyésző kisebbségek gazdasági érdekének oltárán, szükségképpen eloldozza a társadalmi kötelékeket, és oda vezet, hogy mindenki örökösen hadakozik mindenkivel. Ez a rendszer csak annak a hatalmas szellemi és társadalmi reakciónak volt a szálláscsinálója, amely ma a modern fasizmusban és a totalitárius állam eszméjében fejeződik ki, s messze felülmúlva az elmúlt századok abszolút monarchiáinak hatalomőrületét, az állam totális ellenőrzése alá kívánva vonni az emberi tevékenység minden szféráját. "Mindent az államért; mindent az államon keresztül; semmit az állam nélkül!" - ez vált egy új politikai teológia vezérmotívumává, s ahogy a különböző egyházi teológiák szerint Isten minden és az ember semmi, úgy eszerint a modern politikai hitvallás szerint az állam minden és a polgár semmi. És ahogy "az Isten akarata" kifejezést a privilegizált kasztok akaratának igazolására használták, úgy az állam akarata mögött ma csak azok önző érdeke rejtőzik, akik ezt az akaratot saját kedvük szerint értelmezik és ráerőszakolják a népre.

      A modern anarchizmusban az a két nagy áramlat egyesül, amely a francia forradalom előtt és azóta jellegzetes kifejeződést talált Európa szellemi életében: a szocializmus és a liberalizmus. A modern szocializmus akkor alakult ki, amikor a társadalmi élet éles szemű megfigyelői egyre világosabban felismerték, hogy a kormányzás formájának politikai alkata és változásai sohasem hatolnak annak a nagy problémának gyökeréig, amelyet társadalmi problémának nevezünk. A szocializmus hívei felismerték, hogy a leggyönyörűbb elméleti feltevések ellenére is lehetetlen a társadalmi és gazdasági feltételeket mindaddig mindenki javára egyenlővé tenni, amíg az emberek osztályokba válnak szét aszerint, hogy van-e tulajdonuk vagy nincs, olyan osztályokra, amelyeknek puszta léte eleve kizárja a valódi közösség gondolatát. És így kialakult az a meggyőződés, hogy a társadalmi igazságosság állapotát csak akkor lehet elérni, ha megszűnnek a gazdasági monopóliumok és köztulajdonba kerülnek a termelőeszközök; ebben az állapotban a társadalom valódi közösséggé fog válni, és az emberi munka nem a kizsákmányolás célját fogja szolgálni, hanem biztosítja mindenki jólétét. De amikor a szocializmus elkezdte felsorakoztatni erőit és mozgalommá vált, azonnal felszínre kerültek bizonyos nézetkülönbségek, amelyek a különböző országok társadalmi környezetének hatásából vezethetők le. Tény, hogy a teokráciától a cezarizmusig és a diktatúráig mindenfajta politikai elgondolás hatott a szocialista mozgalom bizonyos frakcióira.

      Ezenközben a politikai gondolkodás két másik nagy áramlata vált döntő jelentőségűvé a szocialista eszmék fejlődésében: a liberalizmus, amely erőteljesen ösztönözte kivált az angolszász országok, valamint Hollandia és Spanyolország haladó elméit, és a demokrácia, amelynek Rousseau adott hangot a Társadalmi szerződésben, s amelynek leghatásosabb képviselői a francia jakobinizmus vezetői lettek. Míg a liberális társadalomelméletek az egyénből indultak ki, s az állam tevékenységeit kívánták a minimumra szorítani, a demokrácia egy elvont kollektív fogalomra, Rousseau általános akaratára épített, s ezt a nemzeti államhoz kötötte. A liberalizmus és a demokrácia mindenekelőtt politikai fogalmak voltak, s minthogy eredeti híveik nagy része nemigen számolt a társadalom gazdasági feltételeivel, e feltételek további fejlődése gyakorlatilag összeegyeztethetetlenné vált a demokrácia, s még inkább a liberalizmus eredeti alapelveivel. A kapitalista gazdaság realitásain zátonyra futott a demokrácia a maga mottójával, a törvény előtti egyenlőséggel, és a liberalizmus is a magáéval, hogy tudniillik az ember rendelkezik saját személyével. Amíg minden országban embermilliók kényszerülnek eladni munkaerejüket a tulajdonosok elenyésző kisebbségének, és csúsznak a legszörnyűbb nyomorba, ha nem találnak vevőt, addig az úgynevezett törvény előtti egyenlőség eszméje álszent csalás csupán, mivel a törvényeket azok hozzák, akik birtokolják a társadalmi gazdagságot. De ugyanúgy nem lehet szó az emberek önrendelkezéséről sem, mert ez a jog megszűnik, ha valaki kénytelen egy másik ember gazdasági parancsának engedelmeskedni, amennyiben nem óhajt éhen halni.

      Az anarchizmus a liberalizmussal együtt azt vallja, hogy minden társadalmi ügy mértékének az egyén boldogságának és prosperitásának kell lennie. S osztja a liberális gondolkodás nagy képviselőinek azt az elgondolását is, hogy a kormányzat funkcióit a minimumra kell szorítani. Az anarchizmus hívei végső következményeiig viszik ezt a gondolatot, és ki akarnak küszöbölni a társadalom életéből minden politikai hatalommal rendelkező intézményt. Ha Jefferson a liberalizmus alapgondolatát így fogalmazta meg: "Az a kormányzat a legjobb, amelyik a legkevesebbet kormányoz", az anarchisták Thoreau-val azt mondják: "Az a kormányzat a legjobb, amelyik egyáltalán nem kormányoz."

      Az anarchisták a szocializmus alapítóival együtt mindenfajta gazdasági monopólium eltörlését követelik, és síkra szállnak a föld és minden más termelőeszköz köztulajdona mellett, melyek használatát szerintük megkülönböztetés nélkül mindenki számára lehetővé kell tenni; mivel a személyi és a társadalmi szabadság csak a mindenki számára egyenlő gazdasági feltételek alapján képzelhető el. Magán a szocialista mozgalmon belül az anarchisták azt az álláspontot képviselik, hogy a kapitalizmus elleni küzdelmet a politikai hatalom kényszerítő intézményei elleni harcnak kell kísérnie, mert a történelemben a gazdasági kizsákmányolás mindig együttjárt a politikai és a társadalmi elnyomással. Az ember ember általi kizsákmányolása és az ember ember fölötti uralma elválaszthatatlanok egymástól, mindkettő feltételezi a másikat.

      Amíg az emberek tulajdonos és nem tulajdonos csoportja gyűlölködve áll szemben egymással a társadalmon belül, a tulajdonos kisebbség nem nélkülözheti az államot, hogy az megvédje privilégiumait. Amikor eltűnik a társadalmi igazságtalanságnak ez az állapota, hogy átadja helyét a dolgok magasabb rendjének, amelyben nem ismernek el különleges jogokat és amelynek alapelve a társadalmi érdekek közössége, az emberek feletti kormányzást fel kell hogy váltsa a gazdasági és társadalmi ügyek irányítása, vagy Saint-Simonnal szólva: "Eljön az az idő, amikor az emberek kormányzásának művészete eltűnik. Egy új művészet lép a helyére: a dolgok intézésének művészete." E tekintetben az anarchizmust egyfajta önkéntes szocializmusnak kell tekinteni.

      Ez megszabadítja az anarchizmust a Marx és követői által vallott elmélettől is, amely szerint az állam a proletárdiktatúra formájában kiküszöbölhetetlen átmeneti stádium az osztály nélküli társadalom felé vezető úton, amelyben azután az osztályellentétek, majd az osztályok maguk is feloldódnak és eltűnnek a színről, nyomukban az állammal. Ez az elgondolás ugyanis, amely teljesen rosszul ítéli meg az állam valódi természetét, s a politikai hatalom tényezőjének szerepét a történelemben, csak az úgynevezett gazdasági materializmus következménye, amely a történelem minden jelenségében a kor termelési módszereinek elkerülhetetlen következményét látja. Ennek az elméletnek a hatása alatt az emberek a különböző államformákat és az összes többi társadalmi intézményt "a társadalom gazdasági alapján nyugvó jogi és politikai felépítménynek" tekintik, és azt gondolják, hogy ezzel megtalálták minden történelmi folyamat kulcsát. A valóságban a történelem minden szakasza ezrével kínálja azokat a példákat, amelyekben az országok gazdasági fejlődését századokra visszavetette az állam és annak hatalmi politikája.

      Spanyolország az egyházi monarchia kialakulása előtt Európa iparilag legfejlettebb állama volt, s szinte minden téren első volt a gazdasági termelésben. Ám egy évszázaddal a keresztény monarchia győzelme után iparágainak legnagyobb része eltűnt, s ami megmaradt belőlük, az a legnyomorúságosabb körülmények között tengődött. A legtöbb ágazatban visszatértek a legprimitívebb termelési eljárásokhoz. A mezőgazdaság összeomlott, a csatornák és a vízi utak tönkrementek, s az ország hatalmas területei sivataggá váltak. Európában a fejedelmi abszolutizmus ostoba "gazdasági előírásaival" és "ipari törvénykezésével", amely szigorúan büntetett minden eltérést az előírt termelési módszerektől és lehetetlenné tette az új felfedezéseket, századokra meggátolta az európai országok ipari fejlődését, megakadályozva a természetes haladást. És még most, a két világháború borzalmas tapasztalatai után is a nagyobb nemzeti államok hatalmi politikája a legnagyobb akadálya az európai gazdaság rekonstrukciójának.

      Oroszországban viszont, ahol a proletariátus úgynevezett diktatúrája valósággá vált, egy meghatározott párt politikai, hatalmi aspirációi akadályozták meg a gazdasági élet valóban szocialista újjászervezését, s egy nyomasztó államkapitalizmus szolgaságába kényszerítették az országot. A proletárdiktatúra, amit a naiv lelkek átmeneti stádiumnak képzelnek a valódi szocializmushoz vezető úton, mára rémületes zsarnoksággá és új imperializmussá nőtte ki magát, amely semmiben sem marad el a fasiszta államok zsarnoksága mögött. A történelmi tapasztalatok fényében szinte rossz viccnek hat az az állítás, hogy az államnak fenn kell maradnia egészen addig, amíg a társadalom már nem bomlik ellenséges osztályokra.

      A politikai hatalom minden fajtájának előfeltétele az emberi rabszolgaság valamilyen formája, amelynek fenntartására a hatalmat létrehozzák. Ahogy külsőleg, vagyis más országok vonatkozásában az államnak mesterséges ellentéteket kell kreálnia, hogy igazolja létét, fennmaradásának belsőleg is lényeges feltétele, hogy a társadalom kasztokra, csoportokra és osztályokra hasadjon. A bolsevik bürokrácia fejlődése Oroszországban az állítólagos proletárdiktatúrában - amely sohasem volt más, mint egy kicsiny klikk diktatúrája a proletariátus és az egész orosz nép fölött - pusztán egy régi és számtalanszor megismétlődő történelmi tapasztalat új példája. Ez az új uralkodó osztály, amely manapság gyors tempóban válik új arisztokráciává, épp oly világosan elkülönül az orosz parasztok és munkások hatalmas tömegeitől, ahogy a privilegizált kasztok és osztályok más országokban elkülönülnek a néptömegektől. És ez a helyzet még elviselhetetlenebbé válik, amikor a zsarnok állam megtagadja az alsóbb osztályoktól azt a jogot, hogy panaszkodjanak a fennálló körülmények miatt, mert minden tiltakozással az életüket kockáztatják.

      De ha az Oroszországban létezőnél jóval nagyobb volna is a gazdasági egyenlőség, ez sem jelentene biztosítékot a politikai és a társadalmi elnyomás ellen. A gazdasági egyenlőség önmagában nem társadalmi felszabadulás. Pontosan ez az, amit a szocializmus tekintélyelvű irányzatai sohasem voltak képesek felfogni. A börtönben, a kolostorban vagy a laktanyákban elég nagyfokú a gazdasági egyenlőség, minthogy a bentlakók ugyanolyan szállást, ugyanazt az ételt, ugyanazt az egyenruhát és ugyanazokat a feladatokat kapják. Az ősi inka állam Peruban és a paraguayi jezsuita állam egyforma gazdasági ellátást biztosított egy merev rendszer minden lakójának, ám ennek ellenére a leggonoszabb zsarnokság uralkodott, s az ember pusztán egy magasabb akarat automatája volt, melynek döntéseit a legkisebb mértékben sem befolyásolhatta. Nem ok nélkül gondolta úgy Proudhon, hogy a "szocializmus" szabadság nélkül a rabszolgaság legrosszabb formája. A társadalmi igazságosság igénye csak akkor fejlődhet megfelelően és akkor válhat hatékonnyá, ha az ember szabadságszeretetéből és felelősségérzetéből nő ki és azon alapul. Más szóval, a szocializmus vagy szabad lesz vagy nem lesz egyáltalán. Az anarchizmus eredeti és legmélyebb igazolása ennek a ténynek a felismerésében rejlik.

      A társadalom életében az intézmények ugyanarra valók, mint a fizikai szervek a növények és az állatok életében: a társadalom testének szervei. A szervek nem önkényesen fejlődnek, kialakulásukat a fizikai és a társadalmi környezet meghatározott szükségszerűségeinek köszönhetik. A megváltozott életfeltételek megváltozott szerveket hoznak létre. De egy szerv mindig azt, vagy azzal összefüggő feladatot lát el, amelynek ellátására kialakult. És ha funkciója már nem szükséges a szervezet számára, fokozatosan eltűnik vagy csökevényessé válik.

      Ugyanígy van ez a társadalmi intézményekkel is. Ezek sem önkényesen jönnek létre, hanem sajátos társadalmi szükségletek hívják életre őket meghatározott célok szolgálatára. Ily módon alakult ki a modern állam, miután a gazdasági kiváltságok és a hozzájuk kapcsolódó osztálytagozódások egyre feltűnőbbé váltak a régi társadalmi rendszer keretei között. Az újonnan felülre került osztályoknak olyan hatalmi-politikai eszközre lett szükségük, amellyel megőrizhették gazdasági és társadalmi kiváltságaikat saját népük tömegeivel szemben, és amellyel kívülről más embercsoportokra is rákényszeríthették ezeket. Így jöttek létre a modern állam kialakulásához szükséges társadalmi feltételek. Ez az állam a politikai hatalom szerve volt, s a nem tulajdonos osztályok erőszakos alávetése és elnyomása volt a feladata. Ez a cél a fő oka létezésének. Külső formái változtak a történelmi fejlődés során, funkciói azonban változatlanok maradtak. Bővültek, amikor támogatóiknak sikerült a társadalmi tevékenység új területeit céljaik szolgálatába állítaniuk. És ahogy a fizikai szervek funkcióit nem lehet önkényesen megváltoztatni, nem hallhatunk mondjuk a szemünkkel és nem láthatunk a fülünkkel, csak mert azt akarnánk, ugyanúgy nem lehet a társadalmi elnyomás szervét az elnyomottak felszabadításának eszközévé változtatni, mert így szeretnénk.

      Az anarchizmus nem old meg automatikusan minden emberi problémát és nem a tökéletes társadalmi rend utópiája (aminek gyakran tartják), mivel elvből elvet minden abszolút sémát és minden abszolút fogalmat. Az anarchizmus nem hisz semmilyen abszolút igazságban, sem az emberi fejlődés meghatározott végcéljaiban, hanem úgy véli, hogy a társadalmi rendszerek és az emberi életkörülmények, amelyek mindig magasabb rendű kifejezési formákra irányulnak, korlátlanul tökéletesíthetők, és épp ezért nem rendelhető hozzájuk meghatározott végállomás vagy kitűzött cél. A hatalom minden formájának épp az a legnagyobb baja, hogy mindig meghatározott formákba akarja terelni és sajátos normákhoz akarja igazítani a társadalmi élet gazdag változatosságát. Minél erősebbnek érzik magukat támogatói, annál jobban sikerül saját szolgálatukba állítani a társadalmi élet minden területét, és minél jobban megnyomorítja befolyásuk a kreatív kulturális erők működését, annál kártékonyabban hat a hatalom a társadalmi és a szellemi fejlődésre; s ez roppant baljós ómene korunknak, mert félelmetes világossággal mutatja meg, hogy micsoda szörnyűséggé fejlődhet Hobbes Leviathánja. A politikai gépezet teljes diadala ez a test és a lélek fölött, az emberi gondolat, érzés és viselkedés racionalizálása a hivatalnokok bevett szabályai szerint, és ez nem más, mint minden valódi szellemi kultúra vége.

      Az anarchizmus csak viszonylagos jelentőséget tulajdonít az eszméknek, az intézményeknek és a társadalmi körülményeknek. Ezért nem állandó és zárt társadalmi rendszer, hanem inkább az emberiség történelmi fejlődésének egyfajta irányzata, amely szemben az egyházi és kormányzati intézmények szellemi gyámkodásával azért küzd, hogy minden eleven egyéni és társadalmi erő szabadon és akadálytalanul kibontakozhassék. Még a szabadság is viszonylagos és nem abszolút fogalom, terjedelme egyre bővül, és egyre szélesebb köröket fog át sokféle módon. Az anarchista számára a szabadság nem elvont filozófiai fogalom, hanem minden emberi lény eleven, konkrét lehetősége arra, hogy természettől kapott képességeit kiteljesítse és a társadalom javára fordítsa. Minél kevésbé befolyásolja az egyházi vagy a politikai gyámkodás az ember természetes fejlődését, annál hatékonyabb és harmonikusabb lesz az emberi személyiség, s annál inkább ő lesz a mértéke ama társadalom szellemi kultúrájának, amelyben nevelkedett. Ez az oka annak, hogy a történelem kulturális szempontból nagy korszakai mindig a politikai gyengeség korszakai voltak, mert a politikai rendszerek mindig a társadalmi erők mechanizálására és nem szerves fejlesztésére irányulnak. Az állam és a kultúra egymást kizáró ellentétek. Nietzsche, aki nem volt anarchista, nagyon világosan látta ezt, amikor így írt: "Végül senki sem költhet többet, mint amennyije van. Ha valaki a hatalomnak, a magasabb politikának, a gazdálkodásnak, a kereskedelemnek, a parlamentarizmusnak, a katonai érdekeknek szenteli magát, ha valaki azt az értelem-, komolyság-, akarat-, önuralom-mennyiséget, amely valódi lényét alkotja, egy dologra fordítja, a másikra már nem marad neki. A kultúra és az állam - senki se hagyja magát megtéveszteni e tekintetben - ellenségek: a kultúrállam csak modern eszme. Az egyik a másikból él, az egyik a másik kárára virágzik. Minden nagy kulturális korszak a politikai hanyatlás korszaka. Ami kulturális értelemben nagy, az nem politikai, sőt politikaellenes."

      A kultúra ott gyarapszik a legjobban, ahol a politikai hatalom befolyása a kreatív erőkre a minimumra csökken a társadalomban, mert a politikai uralom mindig egységesítésre tör és a társadalmi élet minden területét gyámkodása alá akarja vonni. És ebben óhatatlanul ellentétes a kulturális fejlődés kreatív törekvéseivel, mert az mindig a társadalmi tevékenység új területeit és formáit kutatja, és e fejlődéshez a kifejezés szabadsága, a dolgok sokoldalúsága és folytonos változása épp olyan életbe vágóan fontos, mint a merev formák, a holt szabályok és az eszmék erőszakos elnyomása a politikai hatalom megőrzéséhez. Minden sikeres alkotás felkelti a nagyobb tökéletesség és a mélyebb inspiráció iránti vágyat, minden új forma a fejlődés új lehetőségeinek előhírnökévé válik. A hatalom azonban mindig olyannak akarja megtartani a dolgokat, amilyenek, biztos sztereotípiákhoz horgonyozva őket. Minden forradalomnak ez volt az oka a történelemben. A hatalom csak rombol, mindig arra hajlik, hogy a társadalmi élet minden megnyilvánulását szabályainak kényszerzubbonyába szorítsa. Szellemi kifejeződése a halott dogma, fizikai formája a brutális erőszak. És céljainak szellemtelensége képviselőire is rányomja bélyegét, gyakran változtatja ostobává és erőszakossá őket még akkor is, ha eredetileg a legjobb képességekkel rendelkeztek. Aki folyton azért küzd, hogy mindent gépies rendbe erőltessen, végül maga is géppé válik és elveszíti minden emberi érzését.

      Ebből a felismerésből született meg a modern anarchizmus és innen meríti erkölcsi erejét. Csak a szabadság ihleti nagy dolgokra az embert és hoz létre szellemi és társadalmi átalakulásokat. Az uralkodás művészete sohasem volt a nevelés művészete és sohasem inspirálta az embereket arra, hogy új formát adjanak életüknek. A sivár kényszer csak élettelen drillt eredményez, amely születésekor megöl minden eleven kezdeményezést, s csak alattvalókat, nem pedig szabad embereket nevel. A szabadság az élet igazi lényege, minden szellemi és társadalmi fejlődés kényszerítő ereje, az emberiség jövőjére vonatkozó új szemlélet teremtője. Egy magasabb rendű társadalmi kultúra és egy új humanizmus kialakulásának legfontosabb előfeltétele az, hogy az ember megszabaduljon a társadalmi kizsákmányolástól, valamint a szellemi, a társadalmi és a politikai elnyomástól. Ennek legmagasabb rendű kifejeződése az anarchizmus filozófiája.


(Fordította: Pap Mária. A fordítás alapja: Rudolf Rocker: Ideology of Anarchism. In: Anarchism and Anarcho-Syndicalism. London, Freedom Press, 1973. 7-24. o.)