Anarchizmus (Modern ideológiák)
GUSTAV LANDAUER:

A rögeszméről és az államról


Ha szemügyre vesszük azt a furán remegő, rángó, girbegurba, hóbortos vonalat, amely egy állam - mondjuk a német birodalom - határait jelöli rögtön feltűnik, hogy a gyerekessé vált vagy a gyerek szintjén megrekedt tervező e képződménye mindössze egyetlen valósághű vonást őriz: a tengerpartot. Magasabb álláspontról persze azt lehet erre mondani, hogy a tengerpart vonala is eléggé kusza és hóbortos, és a szellem, mely az államokat megteremtette, éppen azért hasonlatos a teremtő természeti szellemhez, mert nem az ész munkálkodik benne, csupán a természet céltalan szükségszerűsége. Az ilyen beszéd valójában paphoz, szofistához vagy gyávához illenék. Mert tökéletesen figyelmen kívül hagyható, van-e célja a természetnek, avagy nincs. Az állam azonban nyilván olyan képződmény kíván lenni, amely az emberi közösség céljait szolgálja. Tudom, e megjegyzés körül a természetjog, az észjog és a történeti jogi iskola aszott, zörgő rémei kísértenek; sőt alkalmasint a darwinisták is szívesen jelentkeznének szólásra. De ezt a tudományos locsogást hagyjuk figyelmen kívül; máris túlszárnyaljuk, ha minden további nélkül elismerjük - jobban mondva nem elismerjük, hanem téziseink alátámasztására kijelentjük -, hogy az emberi történelem és az államok keletkezése valójában vigasztalanul hasonlít a geológiai rétegződések és más természeti folyamatok alakulásához. Esetleges katasztrófákkal összekapcsolódva valóban számtalan apró tudattalan, változó, rugalmas alkalmazkodás és beletörődés felgyülemlése építette föl az államokat és formálta a történelmet. Az embert azonban mégis az jellemzi, hogy életét és másokkal való együttélését emlékezete és tudása, viszonyítása és gondolkodása, ösztönei tudatossága, szükségszerű s ezért hatalmas akarata alapján határozza meg. Az ember célokat tűz maga elé és használja a történetileg áthagyományozódott intézményeket és képződményeket, él a valóság adta lehetőségekkel, de nem úgy, hogy hagyja azokat a nehézségi erő hatására lomhán tovalendülni vagy a tehetetlenség foglyaivá válni, hanem úgy, ahogyan ő akarja.

      Az állam képtelensége abban áll, hogy az állam, bár célszerű képződmény ugyan, de térbeli alakzat formáival és határaival bír.

      Korunk emberének társas életében csupán egyetlen célszerű térképződmény van: a közösség és a közösség szervezete.

      A közösség határairól beszélni teljesen értelmes dolog (ami persze pusztán a képtelenséget zárja ki, egyedi esetben az értelmetlenséget és a célszerűtlenséget viszont nem): a közösség olyan lokalitást foglal magába, amely természetszerűleg ott szűnik meg, ahol épp megszűnik.

      Az állam azonban éppenséggel nem kiterjedt területiség, mint ahogyan a közösség egy behatárolt lokalitás. Az embereket az államban nem az együttlakás egyesíti, hanem a történelem, a származás és a hatalom egymásba fonódott céljainak kusza sokasága.

      Azt, hogy az állam a törzsek vándorlása és letelepedése révén jött létre, már tudjuk. Megjelent egy nép, elfoglalt és ezáltal birtokba vett egy országot. Állam és ország egyet jelentett: az állam olyan területiség volt, amely betelepítésre, művelésre várt és védelemre szorult. Ez volt a törzs, az atyák országa, a haza. A megművelt föld, az emberek, akik együtt éltek rajta és az intézmények, melyeket maguknak hoztak létre: e hármasság egyet jelentett; az intézmények és a törvények pedig összefonódtak az ősökkel és az emberek megbüntetésével. A földben gyökereztek, és mégis, mint mennyei felleg lebegtek a nép fölött, a hegyek szellemeként. Ez volt az igazi szentháromság: Atyaisten a föld, rajta gyermeke, az Emberfia, s fölötte a Szentlélek.

      Manapság viszont nem létezik többé a törzsi állam és nincs haza, csupán a szentté avatott szellemnélküliség. Korunk szelleme, nyelve és művészete nem az állam fölött lebeg; az a valóság, amelynek talaján e képződmények létrejöttek, olyan valóság és olyan nép, amelynek még el kell jönnie. Ki kell bogoznunk az állam nevű csomót, szét kell választanunk, szét kell szakítanunk dolgokat, rombolnunk kell. A szellem közössége nem kötött területiséghez, ám ha néha mégis, akkor sem az államhoz. A németség nem egy olyan törzs együttélése, összezártsága, amelynek még a vérében van a hontalanságnak, a vándorlásnak és a föld megművelésének az emléke, nem harcra kész hódítók carréja, amely letelepedik a legyőzött nép közé, és az ország külső védelmére szünet nélkül állig fegyverben áll. (Mindezen dolgok felelevenítése és ébrentartása szemenszedett hazugság és történeti balgaság.) A németség szellem, összekötő tulajdonság, nyelv. Ha valóban a nyelvi szellem és a németség volna az úgynevezett német állam vagy német birodalom alapja, akkor az állam háborúi összefüggésben volnának mondjuk azzal a háborúval, melyet Lessing vívott Corneille-jel, a német birodalom belső intézményei pedig rokonságot mutatnának fel Goethe verseinek ritmusával és szellemével. De ebben még a gimnáziumi tanítók is aligha hisznek.

      Jelentékeny dolog volna, ha elérnénk, hogy az emberi szellem a közügyekben éppúgy megtisztulna a babonától, mint ahogyan a tudás és erkölcs magánügyeiben némely (nagyon kevés) embert a bölcsek több évszázados munkája megszabadított tőle. Ezért nem győzzük elégszer hangsúlyozni: az állam nem ország. Az ország föld, semmi egyéb; ennek másik, átvitt és hazug jelentése csak akkor keletkezett és vált hitté, amikor az uralkodók többé már nem voltak uralkodók, azonban még továbbra is azok akartak lenni. A föld a gazdákra, a házépítőkre, a benne lakókra, a telekkönyvi egyesületekre (ha ilyenek lennének; a telekkönyv kedvéért azonban az embernek nincs szüksége a szuverén államra), valamint a közösségekre tartozik. Mindezen egyedi dolgok abban egyesülnek, amit jó németséggel hivatalnak nevezünk. A hivatal vagy hivatali körzet nem más, mint közösségi szervezet. Az állam nem az ország védelméért van: sokkal inkább megfordítva, azért kell hébe-hóba az országot és az otthon melegét megvédeni, mert léteznek államok.

      Közeledünk ahhoz a felismeréshez, mi is voltaképpen az állam. Az állam rögeszme, avagy ábránd. Ezzel nem mondtunk semmi rosszat; a rögeszme és ábránd mindaz, amije megmarad az embernek a zabáláson, vedelésen, üzekedésen túl, de a rögeszme belekerült étkezésünkbe, ivásunkba és szerelmünkbe is. Nemcsak minden cél, minden eszmény, hanem az élet és a világ értelmébe vetett hit is rögeszme: de rögeszme minden lobogó is, amely alá emberek sereglenek; minden, az embereket veszélybe hívó dobszó, minden szövetség, amely egyesíti az embereket, és az egyedek összességét új képződménnyé, organizmussá alakítja át. A rögeszme a legtöbb, amivel az ember bír, az ember legfőbb tulajdona; mindig tartalmaz valamit a szeretetből; a szeretet szellem, és a szellem szeretet: és a szeretet meg a szellem rögeszme. No, de ne higgyük azt, hogy az állam egy olyan ódon rögeszme, amelyet sutba kell dobni, meg kell újítani vagy valamivel pótolni kell. Nincs tiszteletre méltóbb dolog a régi rögeszménél, még ha elmúlóban van is vagy az utunkban áll is; nincs hatalmasabb a régi rögeszménél, amely még elevenen él és nemzedékről nemzedékre száll; és minden új, zavaros, túlzó és bizonytalan rögeszmében van valami visszataszító, mint a fiatal kutyában vagy az újborban. Az állam nem egy ilyen régi, ám nem is afféle furamód profán új rögeszme. Az állam soha nem volt új, és nem is válhat szentté sohasem. Az állam gyalázatos, de merőben más értelemben az, mint Voltaire-nél. Létezik viszont valódi és hamis rögeszme. Van eleven és szükségszerű, gyártott és az emberekre ráerőszakolt rögeszme. Az igazi rögeszme az egyén belsejében lakozik, míg a többi emberben a külső alakzat teremti meg a rögeszme hasonlóságát. Az igazi rögeszme összekötő tulajdonság. A szeretet az emberben lakozó készség és valóság; a szeretet alapította meg a családot; a szeretet és dionüszoszi odaadása teremtette meg a tragédiát és az istenképeket; és ekképpen a kereszténységnek még a középkorban eleven lényegét is a szeretet és az embereket összetartó, a mindent összetartó szellem jelentette. És ugyancsak ilyen volna a nemzet nyelvi egyesülése, ha azt az állam nem szorongatná és korlátozná. Ily módon a zsidó faj mindennek dacára államalkotó; és így van ez mindenütt, ahol valamiféle valóság - klíma, vérségi összetartozás, vagy történelem vagy összekovácsoló szükség - valahol a lelkekben egyenlőséget, személyekből szövetséget, nem jogi, hanem szellemi személyt, magasabb rendű organizmust hozott létre. Ilyen volt a törzsi állam, amelyről ejtettünk már szót; és ilyen a városköztársaság. De az állam nem ilyen. Nem él a hozzá tartozók szívében és lelkében. Az állam sohasem vált egyéni tulajdonsággá, igazsággá, igazi rögeszmévé. Hiába próbálkozott a középkor vége óta, a hanyatló városköztársaságok, törzsszövetségek, céhek, vallásos egyesülések, faluközösségek, alapítványok és testületek nyomába lépni. Az igazi rögeszme mindenbe beleviszi a szellemet, amivel csak érintkezésbe kerül; a régi városokat, házakat, a holt használati tárgyakat formával és szépséggel ajándékozta meg, mindent meghagyott hidegnek és holtnak, vagy mindent hideggé és holttá tett. A halott dolgoknál a forma szükségszerűen összefügg a szabadság látszatával; az a forma, amelyben eleven lények szövetségre lépnek, magasabb organizmussá egyesülnek, szükségszerűen párosul az önkéntesség érzésével. Az állam formája és formátlansága azonban kényszer és erőszak.

      Az állam azért hamis rögeszme, mert olyan célokat kapcsol a lokalitáshoz, a territóriumhoz, valamely területi egységhez, amelyek nemhogy a területiség révén, de egyáltalán nincsenek egymással összekötve, és amelyek csak kis körben vagy átfogó, önmagukban is fennálló szervezetekben érhetők el. Az állam - bár nem nemzetállam - ezért kénytelen újra meg újra - mintegy hazugságköpenybe - burkolózni a nemzet csodálatos, igazi rögeszméjébe. Ily módon azonban a helyzet csak romlik, mivel ebből iszonyatos, mocskos nemzeti harcok támadnak az államon belül, holott az ügyeket minden nemzetnek önmagának (azaz nyelvi egyesülésének) kell megoldania. Az állam háborúit hazug módon motiválják nemzeti túlfűtöttséggel: valójában soha nem viseltek még háborút nyelvek és szokások miatt. A nemzeti lét eléggé igaz, eléggé szereteten nyugvó szövetség és szellem; nincs szüksége az államra, hogy célként lakozzék az emberekben, és a szépség megalkotására késztesse őket. Az egyéb, még államba zárt célok csak akkor szabadulnak föl és hoznak létre emberi egyesüléseket, ha a rögeszme igazán és alaposan átitatja, átszellemíti és eltölti őket. Ha az emberek hasznos munkára irányuló szövetkezése szeretetté válik, mégpedig az egyenlők, az ügy szeretetévé - végtére is az emberek egymás közötti kapcsolataik szempontjából a Mindenkivel szembeni igazságosság fontosabb, mint a Néhány ember iránti szeretet -, és ha ezután a közösségekben és szövetségekben Mindenki kívánsága és szelleme szerint járulhat a kultúra asztalához, akkor megszűnik az állam, kivéve az állambarátok egyesületét, akik szívbéli ostobasággal államosdit játszanak maguk között úgy, ahogyan ma skátot játszanak, de közben Másokat nem zaklathatnak.

      Mivel az emberek számára az összekötő szellem, a csoportszellem és az össz-szellem, a magátólértetődőség dolgaiban a kölcsönös megértés, az önállóságot igénylő dolgokban a szabadság és a karakter szelleme elkallódott, vagy ez a szellem legalábbis elszomorodott, az embereket más módon kell irányítani, vezérelni és kordában tartani: a szellemet szellemnélküliséggel vagy állammal pótolták. Az állam, vagyis a törvényekhez kötött és az erőszak fegyverével fölszerelt bürokrácia a végső instancia mindazon emberi ügyekben, melyekre érvényessége mindenkor kiterjed, hatalmának mértékét pedig a már-már divatnak nevezhető eszeveszett érdeklődés és ernyedt közöny váltakozása határozza meg. Nem létezik az egyéni és a csoportéletnek olyan területe, amelyet államilag már ne szabályoztak volna, holott a különböző korokban mindig voltak olyan területek, amelyek éppenséggel függetlenek az államtól. Az állam korábban a dohányzásra meg a kávézásra irányította a figyelmét, a házasságkötésekkel ellenben nem törődött; manapság ehelyett illemhelyet létesített, az egyéb élvezeteket viszont szabadjára engedi. Nem bocsátkozhatom a részletekbe, meg kívánom őrizni nyugalmamat is, és nem akarom tovább ecsetelni a gonosztetteket. Pusztán néhány tézist állítok fel.

      Először: nem célravezető és nem is kivihető a legkülönfélébb célok állami központi hatalommal történő szabályozása. Minden célnak szüksége van a maga különálló célegyesületére, és ahol a célok találkoznak, ott célszervezetek szükségesek, ahol pedig a célok keresztezik egymást, ott választott bíróságok szükségeltetnek. Másodszor: a kultúrát gátolja s veszélyezteti az, hogy az állam nemcsak arra irányul - holott egyedül arra kellene irányulnia -, hogy elérje az egyesült emberek céljait, hanem arra is, hogy öncél legyen. Öncél csakis az igazi és a nemes rögeszme lehet. Az emberek az államban egy láthatatlan és szent hatalmat tisztelnek, amelynek alávetik magukat. Az embereknek tisztelniük kell a láthatatlan és szent hatalmat, be kell hódolniuk: az élet minden célján túl lennie kell valamiféle értelemnek, megszentelődésnek, rögeszmének. Valaminek, amiért élnek, részt vállalnak a közös életben. Az állam viszont, mihelyst megfosztják a céloktól, amelyeket nem tud elérni és mindent csak elront, nagy semmivé, tökéletes Semmivé válik. Kiderül tehát, hogy az állam az emberekért van, de mégsem tud segíteni rajtuk; az emberek pedig az államért vannak, de az állam semmit sem jelenthet nekik. Nem leljük meg a Sötétet és Lehengerlőt, ami nekünk, nekünk Mindnyájunknak közösen jelenthet Valamit; nem leljük az élet és a világ értelmét; keresők vagyunk. Azt azonban megtalálhatjuk, ami segíthet és szolgálhat az élethez: célszerű emberi egyesülést haszonért és kultúráért. Ki tudja, vajon nem jelenik-e meg ismét az új emberi kultúrában az élet rejtélye és a nagy, magával ragadó rögeszme, ha végre erősen és határozottan megragadjuk az élet céljait, amelyek voltaképpen teljesen tisztán hevernek előttünk. Lehetséges-e ez vagy sem: az állam mindenesetre tökéletlen a földi dolgok számára, a mennyei vágyakozás szempontjából pedig Semmi.


(Fordította: Horváth Géza. A fordítás alapja: Gustav Landauer: Vom Wahn und vom Staat. Sozialist, 1910. 90-93. o. In: Gustav Landauer: Enstaatlichung. Westbevern. 1976. 26-31. o.)