Anarchizmus (Modern ideológiák)
LEV TOLSZTOJ:

Az Újkor vége

(Részlet)


"Az emberre még sohase várt ennyi munka. Korunk a forradalom kora, a szó egészen szoros értelmében - de nem az anyagi, hanem a morális forradalom kora. A szociális rend és az emberi tökéletesség magasabb foka van kialakulóban."
Chaning

"És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket."
János ev. 8. 32.

      A korszak és a korszak vége az evangélium nyelvén nem valamilyen század elejét vagy végét jelenti, hanem világszemlélet, hit, az emberi közösség bizonyos fajtájának végét - és más világszemlélet, más hit és az emberi közösség más fajtájának kezdetét. Az evangélium azt mondja, hogy egyik korszakból a másikba való átmenet idején a válság egész sereg jele nyilatkozik meg: árulás, hazugság, kegyetlenség, nagy háborúk és a törvénytelenség következtében a szeretet megfagy.

      E szavakat nem magyarázom természetfölötti jóslatként, hanem úgy, hogy azok az igazságot tárják fel. Ha az emberek által előbb gyakorlott életrendet és hitet valami új váltja fel, ha az elaggott elhull és helyébe új lép, akkor okvetlenül a nagy megrázkódtatások egész sora jelentkezik, kegyetlenség, árulás, hazugság, a törvénytelenségnek minden faja és neme és a törvénytelen állapotban a szeretetnek meg kell fagyni, annak a szeretetnek, amely az emberi közösség legkevésbé elengedhető tényezője és alapja.

      Azt hiszem, hogy a keresztény népek élete ma, éppen ma, végső határhoz érkezett: a pusztuló régi és a kezdődő új korszakot elválasztó határhoz. Azt hiszem ma, éppen ma kezdődött el a nagy átalakulás válsága, amely a keresztény világban már kétezer éve készülődik, a válság, amely nem más, mint hogy a hatalom és a szolgaság szellemén nyugvó, meghamisított kereszténység helyébe az értelmes emberi lénynek járó, valódi szabadságon és egyenlőségen nyugvó valódi kereszténység lépjen. Külső jelét az osztályok és népek között viselt szenvedélyes harcokban látom, a gazdagok rideg keményszívűségében, a szegények kétségbeesésében és keserűségében; az államoknak értelmetlen, őrült és egyre növekvő fegyverkezésében egymás ellen; az utópista, visszataszító, erőszakos szellemükben, elrémítő lelkiismeretlenségükben, világmegváltó eszmék elterjedésében; a fölösleges, ostoba, naplopó hajszálhasogatásban és böngészésben, amit tudománynak neveznek s amelyről azt hazudják, hogy a legfontosabb szellemi tevékenység; a művészet elszomorító mértéktelenségében és romlottságában, kivétel nélkül a művészet minden ágában; legelsősorban azonban abban, hogy a vezető emberekben a vallásnak egyetlen szikrája sem él, sőt éppen ezek a vallás törvényeit tudatosan megtagadják; e helyett azt vallják, hogy józan és okos dolog, ha az erősek a gyengéket elnyomják; így aztán az életben szemernyi értelem sem marad.

      Arra a kérdésre, hogy a keresztény népek miképpen kerültek abba a helyzetbe, amelyben ma vannak, a válasz: az előzmények igen régi időkre nyúlnak vissza. Az előzményeket ott kell keltezni, ahol a kereszténységet államvallássá tették. Az állam, amelynek alapja a hatalom és az erőszak, amelynek életformája és létfeltétele, különösképpen a törvényeknek, az egyházi törvényeknek is való vak engedelmesség, az állam, amely büntetés, megtorlás, hadsereg, háború nélkül nem állhat fenn, az állam, amely uralkodói székébe az erőszakot és a gazdagságot helyezi: ez az állam, ez a berendezkedési forma az, amely a kereszténységet felszívta - azt a kereszténységet, amely minden ember teljes egyenlőségét és szabadságát hirdeti, amely Isten parancsát mindennemű emberi törvény fölé helyezi, amely nemcsak minden erőszakot, minden megtorlást, minden háborút megtagad, hanem ezen felül azt is követeli, hogy az ember szeresse ellenségét, amely nemcsak az erőszak és a gazdagság trónra helyezését nem viseli el, hanem királyának éppen a türelmet és a szegénységet tekinti - ezt a kereszténységet a pogány államfő természetesen nem igazi, hanem meghamisított alakjában magára vette, olyan meghamisított alakjában, amely mellett a pogányság nyugodtan tenyészhetett. S a fejedelmek, mivel tanácsadóikkal együtt a kereszténység lényegét legnagyobbrészt egyáltalán nem értik meg, tökéletes jóhiszeműséggel felháborodnak az embereken, akik az igazi kereszténységet vallják és hirdetik, sőt ezek az uralkodók az embereket a legjobb lelkiismerettel elítélik, száműzik és megtiltják nekik, hogy a kereszténységet valódi értelmében vallhassák. A papság rendelkezést bocsát ki, amelyben megtiltja az evangélium olvasását és a magyarázat kizárólagos jogát önmagának tartja fenn, agyafúrt álnokságot eszel ki az állam és az egyház egybekapcsolásáról, fényűző és szédítő szertartásokat vezet be, amelyek a népet elkápráztatják. Az emberek többsége századokon át úgy él, hogy kereszténynek tartja magát, mialatt a valódi kereszténység századrészéről halvány sejtelme sincs.

      De ha az állam tekintélye még oly nagy volt is, ha diadala még oly soká tartott volt és ha a kereszténység mégoly kegyetlen elnyomatás alatt szenvedett is - az egyszer kimondott igazság, amely az ember belső lényét kinyilatkoztatta, mert ez a kereszténység lényege, semmi más -, nem maradhatott rejtve és nem veszhetett el. Ez az állapot minél tovább tartott, a türelem és a szeretet keresztény tanítása és az erőszak és a hatalom állama között levő különbségnek annál inkább ki kellett tűnni.

      Legyen az a világ legnagyobb gátja, egyetlen kis forrás élő vizét az se tudja feltartóztatni. A víznek utat kell törnie és utat tör, akár a gáton át, akár a gát mellett, akár a gát alatt. Az egész csupán idő kérdése. Az államhatalom alá rejtett kereszténységre vonatkozóan a helyzet ugyanez. Az állam az élő vizet sokáig feltartóztatta, de az idő elkövetkezett, a kereszténység a gátat áttöri és a romokat magával rántja.


A válság oka

A válságos átalakulás oka ma is, mint minden elmúlt és minden jövő forradalom oka, vallásos természetű.

      Az ember megszokta, hogy valláson a látható világ fölé elgondolt, bizonyos rejtelmes képzeteket értsen, vagy talán sajátos szokásokat, kultuszt, amely az emberben az erőket ébren tartja, gondolatokat, amelyek az embert megvigasztalják, bátorítják, esetleg a világ keletkezésére vonatkozó magyarázatokat, erkölcsi életelveket, amelyeket isteni parancs szentesített. Az igazi vallás azonban mindenekelőtt nem más, mint a legmagasabb, minden élő emberben közös és egyenlő törvény megnyilatkozása.

      A kereszténység előtt a különböző népeknél magasabb, az egész emberiségre kiterjedő vallásos törvény élt. Ez a törvény azt hirdette, hogy az embernek, ha boldog akar lenni, nem szabad önmagáért élni, hanem az egész emberiségért. Ez a kölcsönös szolgálat törvénye, amit Lao-ce, Kungfu-ce, Ézsaiás, Buddha és a stoa hirdetett. Voltak, akik ezt az igazságot megértették és a törvény nagy és jó hatását felismerték. A fennálló életrend azonban, amelynek alapja nem a kölcsönös szolgálat, hanem a hatalom volt, minden berendezkedést annyira át- és áthatott, hogyha néhányan a kölcsönös szolgálat törvényének jó hatását felismerték is, továbbra is az erőszak törvénye alatt éltek. Ez utóbbit a fenyegetés és megtorlás szükségességével igazolták. Számukra úgy tűnt, hogy a rossz megfenyegetése és megtorlása nélkül a rosszal közösségben élni lehetetlen. A társadalom egy része a rend fenntartásának és az embereknek a törvény szavával való megjavításának feladatát vállalta, vagyis a hatalmat és az erőszakot alkalmazta. Ezek parancsoltak, a többiek engedelmeskedtek. A parancsolók azonban éppen a hatalom gyakorlása következtében megromlottak, s ez nem is történhetett másként. Mivel pedig megromlottak, nemhogy a többi embert nem javították meg, hanem saját romlottságukkal mindenkit megfertőztek. Az engedelmeskedőket viszont a hatalom és az erőszak, a hatalmasok utánzása és a szolgai meghódolás rontotta meg. Ezerkilencszáz évvel ezelőtt aztán megjelent a kereszténység. A kereszténység a kölcsönös szolgálat törvényét újult erővel megszilárdította és azokat az okokat, amiért a törvényt nem lehetett beteljesíteni, feltárta.

      A keresztény tanítás világossággal kimondta, hogy ennek oka a törvény hamis értelmezése volt, amely hitt az erőszakos megtorlás szükségességében. Kijelentette, hogy: ez pedig törvénytelen. A megtorlás minden feltétel nélkül rossz. Különböző oldalakról megmutatta, hogy az emberiség legnagyobb nyavalyája miképpen származik éppen az erőszakos hatalom gyakorlásából, amelyet általában a másik emberen végrehajtott megtorlás ürügye alatt űznek. A keresztény tanítás a megtorlásnak nemcsak igazságtalan, hanem káros voltát is bebizonyította. Kifejtette, hogy az erőszakos hatalom nyomása alól való megszabadulás egyetlen módja, ha azt az ember türelemmel és ellenállás nélkül elviseli. "Megmondatott a régieknek: szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, hogy ne álljatok ellene a rossznak; ha valaki megüti jobb arcodat, tartsd oda neki a balt."

      A tanítás azt mondja: ha az ember más ember bírájaként, aki erőszakot alkalmazott, ismét erőszakot alkalmaz, akkor nincs többé megállás, mert akkor az erőszakot folytatólagosan alkalmazni fogják. Az erőszak megszüntetéséhez szükséges, hogy egyetlen ember se alkalmazzon többé erőszakot semmiféle körülmények között, de legkevésbé a szokásos megtorlás ürügye alatt.

      Ez a tanítás azt az egyszerű és magától értetődő igazságot erősíti meg, hogy a rosszat nem lehet rosszal elpusztítani. Az erőszak gonoszságának csökkentésére az egyetlen módszer, ha mindennemű erőszaktól tartózkodunk.

      A szavak világosak és határozottak. A megtorlás igazságosságáról szóló hamis eszme, amely az emberi élet feltételeinek egyik legfontosabbja lett, olyan mély gyökeret vert és a keresztény tanítás felől oly sok ember volt tudatlanságban, vagy pedig oly sokan ismerték azt meghamisított alakjában, hogy azok a népek, amelyek a kereszténységet felvették, az erőszak alkalmazását tovább folytatták. Az emberiség vezetői a keresztény világban azt hirdették, hogy a kölcsönös szolgálat tanítását a lázadás tilalma nélkül is föl lehet venni: nem látták, hogy az egész tanításnak ez a kulcsa. A kölcsönös segítség törvényét a lázadás tilalma nélkül elfogadni éppen olyan, mint alapépítmény nélkül kupolát emelni.

      A keresztények, akik azt hiszik, hogy a lázadás tilalma nélkül életüket be tudják rendezni és olyan életet tudnak élni, amely a pogányokénál különb, nemcsak folytatják azt, amit a nem keresztény népek tettek, hanem ennél sokkal rosszabbat követnek el: egyre jobban és jobban eltávolodnak a keresztény élettől. A kereszténység lényege éppen azért, mert tökéletlenül vették fel, egyre jobban elrejtőzött. A keresztény népek végtére is eljutottak abba a helyzetbe, amelyben ma vannak, hogy egymással ellenséges hadseregekké züllöttek, amelyben minden erejüket az egymás elleni fegyverkezésre fordítják és bármely pillanatban készek egymást szétmarcangolni. Igen, addig züllöttek, hogy nemcsak egymás ellen fegyverkeznek, hanem egymás ellen olyan nem keresztény népeket is fölfegyvereznek, amelyek gyűlölik a keresztény népeket és fellázadnak ellenük. Így jutottak a keresztény népek odáig, hogy életükkel nemcsak a kereszténységet, hanem minden magasabb törvényt is tökéletesen megtagadtak.

      A kölcsönös segítségnek és a lázadás tilalmának legfelsőbb törvényei feledésbe merültek - ez a mai válságos átalakulás okai közül a legfontosabb.


A lázadás tilalma

De az, hogy a keresztény tanítás a rossznak rosszal való megtorlását és bosszúját értelmetlennek és kártékonynak mondja, mert a rosszat csak növeli, nem elég. Azt is megmutatta, hogy a rossz ellen való erőszakos lázadás tilalma, az erőszaknak harc és ellenállás nélküli elviselése a szabadság elérésének egyetlen módja. A szabadság pedig az, amire az ember született. A kereszténység megmutatta, ha az ember fölveszi a harcot az erőszakkal, önmagát fosztja meg szabadságától. Mert ha önmagát feljogosítva érzi az erőszakos tettre, ezzel elismeri másnak az ő ellene elkövetendő erőszak jogát is. Az erőszak, amely ellen küzd, őt is legyőzheti. De ha győz is, mivel a külső harc területére lépett, mindig abban a veszélyben forog, hogy elkövetkezik az idő, amikor egyszer csak alul marad.

      Csak az az ember lehet szabad, aki céljául a legmagasabb, az egész emberiséggel azonos és közös törvény betöltését tűzi ki. Ennek teljesítése elé akadály nem is gördülhet. A keresztény tanítás megmutatta, hogy az erőszak csökkentésének és a tökéletes szabadság elérésének egyetlen módja ez: az ember adja meg magát és harc nélkül viseljen el minden erőszakot, bármilyen legyen az.

      A kereszténység természetesen az ember szabadságát hirdeti olyan magától értetődő előfeltételek alatt, hogy az ember egész jelentőségükben megtartja a legmagasabb törvényeket.

      Aki ezt egész súlyában megérti és a törvényt megfogadja, az felszabadult. Az emberi erőszakot megadással elviselik, de az embereknek nem engedelmeskednek olyan dolgokban, amelyek ellentmondanak a legmagasabb törvényeknek. Így éltek az első keresztények, mert kevesen voltak és pogányok között laktak. A kormányzatnak olyan dolgokban megtagadták az engedelmességet, amelyek a legmagasabb törvénynek, amit Isten törvényének neveztek, ellentmondottak. Üldözték őket és kivégezték őket, de az embernek nem engedelmeskedtek és szabadok voltak.

      Amikor azonban egész népek, amelyek addig az erőszakra alapított és erőszakkal fenntartott állam rendjében éltek, a külsőséges megkeresztelkedés révén keresztények lettek, teljesen megváltozott a kereszténység magatartása a hatalommal szemben. A kormányzat a neki behódolt papságon keresztül azt kezdte hirdetni, hogy az erőszak és a gyilkosság megengedett, ha az igazság nevében való megtorlás, sőt ezzel az ember a szegényeken és elnyomottakon segít. A kormányzat az alattvalókkal a hűségesküt is letétette. Az ember nemsokára szégyennek kezdte tartani, ha az erőszakot harc nélkül kellett elviselnie; legszentebb kötelességének érezte, hogy magát a kormányhatalom alá vesse. Így lett belőle szolga. És mivel ebben a szellemben nevelkedett, szolgaságát nem szégyellte, hanem kormányzatának hatalmára olyan büszke lett, mint amilyen büszke csak olyan szolga lehet, aki henceg urának nagyságával.

      A kereszténységnek ehhez az eltorzulásához az újabb időkben más hazugság is került s ez a keresztény népeken a szolgák bilincsét még szorosabbra vonta. Ez a hazugság az, hogy agyafúrt választási rendszer segítségével és a kormányzat embereinek kiküldésével a népeket rábeszélte, s a nép megválasztott valakit, aki a népet majd a kormányzatban képviseli, s általa a nép maga is a kormányzat részesévé válik. Így aztán, úgymond, az, aki a kormányzatnak engedelmeskedik, önmagának engedelmeskedik, s így tulajdonképpen szabad. A csalás elméletileg is, gyakorlatilag is eléggé átlátszó - gondolná az ember. Hiszen akár a népképviseleti rendszerben, akár az általános választójoggal a nép saját akaratát nem tudja kifejezésre juttatni. Nem tudja először is azért, mert sok milliónyi népnek általános és közös akarata egyáltalában nincsen, de nem is lehet; másodszor pedig, mert ha ilyen közös akarat lenne is, azt soha szavazattöbbséggel érvényre juttatni nem lehet.

      Arról egyáltalában nem is kívánok beszélni, hogy a nép által választott képviselők, akik a kormányzatban részt vesznek, rendelkezéseiket nem a nép javára tekintettel hozzák és a népet nem a választók szellemében kormányozzák. A képviselőket csaknem kizárólag az a szempont vezeti, hogy megtartsák hatalmukat a pártok küzdelmében. Minderről nem kívánok beszélni. De nem kívánok beszélni arról a veszedelmes hatásról sem, amelyet ez a csalás hazugságaival, a nép elbutításával, vagy megvásárolhatóságával idéz. A csalás különösen azért veszedelmes, mert a népet elégedetté teszi a szolgasággal. Mindenki, aki ebbe beugrik, azon az elégedettség is erőt vesz. Azok, akik felülnek a csalásnak és azt képzelik: ha a kormányzatnak engedelmeskednek, önmaguknak engedelmeskednek, sohasem fognak már az emberi hatalmi szónak ellenállni tudni. Még akkor sem, ha az személyes ízlésükkel vagy érdekükkel vagy vágyaikkal vagy akár a legmagasabb szellemi törvénnyel és lelkiismeretükkel ellenkezik. Ha a látszat szerint a nép önkormányzattal rendelkezik is, a kormányzat tettei és intézkedései éppoly kevéssé a nép akaratából történnek, mintha az állam rendjébe önkényuralom lenne. Az ember olyan börtönbe zárt fogolyhoz hasonlít, aki azt hiszi, hogy szabad, mert jogában áll a börtönőrök választásánál leadni szavazatát.

      Az önkényuralommal kormányzott Dahomey állam alattvalója tökéletesen szabad lehet, ha az állam erőszakoskodásának, amelyet nem fogad el, magát önként alávet; az alkotmányos állam alattvalója viszont mindig szolga, mert abban a hiszemben él, hogy a kormányzásban részt vesz, vagy bármikor, amikor akar, részt vehetne, mert az ellene elkövetett erőszak törvényességét elismeri és az erőszaknak minden intézkedését elfogadja.

      Az alkotmányos államban az emberek azt képzelik, hogy szabadok, s éppen e hit következtében vesztik el még halvány sejtelmét is annak, hogy mi a szabadság. A nép azt hiszi, hogy önmagát felszabadította, közben a kormányzattal szemben egyre szolgaibb és szolgaibb lesz. A népek folytonosan növekvő szolgaságát semmi sem igazolja inkább, mint az álszocialisztikus elméletek sikere és térhódítása, vagyis: a népek a szolgaságban egyre mélyebben merülnek el.

      Az általános fegyverkezés és a háború mellett a meghamisított kereszténység szellemében élő népeknél a szabadság elvesztésének fő oka az volt, hogy megszegte a lázadás tilalmát.


Külső okok

A kereszténység tanítása: lázadni tilos. Ez a tanítás veszett el a keresztény népek között, s ez volt az ok, amiért a népek egymás ellenségei lettek: ez volt az irtózatos zavarok és az egyre növekvő szolgaság oka. Az emberiség azonban elkezdte elviselhetetlennek tartani a szolgaság terhét. Ez a ma kezdődő és fenyegető nagy forrongás legmélyebb és legáltalánosabb eredete. A korban nyugvó és közvetlen két ok, amely miatt a válság éppen ma tör ki, először, a keresztény világ népei szüntelenül növekvő katonai fegyverkezés őrületébe estek; másodszor, a dolgozó népnek napról napra kínosabb ínségben kell élnie. A népet ugyanis törvényes és természetes jogától, hogy a földet megművelhesse, megrabolták.

      Ez a két ok megvan minden keresztény népnél, de az oroszság történeti életfeltételeinél fogva a nép ezeket a többieknél közvetlenebbül éli. A válságnak éppen ma kellett kitörnie, nemcsak azért, mert kormányzata ebbe az eszeveszett háborúba beugratta (*), hanem azért is, mert az orosz nép a hatalommal szemben mindig más magatartást tanúsított, mint a többi európai nép. Az oroszok a hatalommal szemben sohasem fogtak fegyvert és ami a legfontosabb: soha a hatalomban nem vettek részt s így őket a részvétel által a romlás sohasem tudta kikezdeni.

(*) Tudniillik az orosz-japán háborúba.
      Az orosz nép a hatalmat sohasem látta olyan jónak, amiért az embernek küzdenie kellene, s így nem esett az európaiak hibájába. A hatalmat mindig rossznak érezte, amelytől a legjobb, ha valaki távol tartja magát. Az orosz nép többsége inkább elviselte a hatalmasok legkínosabb üldözését is, de sohasem vállalta a felelősséget, hogy részt vegyen a hatalomban. Így történt, hogy az oroszok nagy többsége mindig alávetette magát a hatalomnak, és aláveti annak magát ma is, nem azért, mintha nem tudná lerázni magáról, mint azt a forradalmárok tanítják, a hatalomban nem azért nem vesz részt, mert talán benne nem tudna részt venni, hanem, mert megszámlálhatatlan többségében mindig inkább alávetette magát a hatalomnak, mintsem hogy akár részt követelt volna belőle, akár harcolt volna ellene. Éppen ezért Oroszországban a korlátlan hatalom diadalmaskodott. Diadalmaskodott az erős ember, aki uralkodni akar a gyenge fölött, aki uralkodni nem akar.

      A varégek elhivatásáról szóló legenda bizonyára csak akkor keletkezett, amikor a varégek már legyőzték a szlávokat. Ez a körülmény eléggé hangsúlyozza a tényt, hogy az oroszok milyen viszonyban álltak a hatalommal, sokkal azelőtt, még mielőtt megkeresztelkedtek. "Mi magunk a hatalom bűnéből nem kívánunk részt. Ha ti nem tartjátok bűnnek, ám jöjjetek és uralkodjatok." A hatalommal szemben tanúsított ilyen viselkedésből érthető, hogy az oroszok az önkényuralkodók hatalmának is megadták magukat. Ezek az uralkodók gyakran nem is voltak oroszok, mint Rettenetes Iván vagy II. Miklós.

      Az oroszok az ókorban a hatalmat és a hatalom alkalmazását így fogták fel, de így fogják fel ma is. Ez az egy biztos: mint más országban, úgy a népet itt is ugyanazok a kísértések csábították. Az elmúlt időben az események a keresztény embert nemcsak megadásra kényszerítették, hanem arra is, hogy a kereszténységnek ellentmondó szellemnek engedelmeskedjen. Ennek azonban csak a felső, a romlott osztályok ültek fel. A nagy többség a hatalommal szemben tanúsított ellenérzését mindvégig megőrizte: az ember tartsa helyesebbnek, ha a hatalomtól szenvednie kell, semmint hogy részt vegyen a hatalomban.

      Annak oka, hogy az orosz népnek a hatalommal ilyen viszonya van, a következő: az orosz nép a valódi kereszténységet sokkalta mélyebben őrizte meg. Tudta, hogy ez a testvériség, az egyenlőség, a szelídség, a szeretet tanítása. Ez a kereszténység határozott különbséget tesz a hatalomnak szóló megadás és engedelmesség között. Az igazi keresztény a hatalomnak megadhatja magát, sőt harc nélkül az erőszak minden formájának meg is kell hogy adja magát, de senki sohasem engedelmeskedhet, mert tevékenységének törvényességét sohasem ismerheti el. A kormányzatok ugyan általában, az orosz kormányzatok pedig különös erővel arra törekedtek, hogy a hatalommal szemben tanúsított e valódi keresztény magatartást elnyomják az úgynevezett ortodoxiával - de a keresztény szellem, a hatalom előtti passzív megadás és engedelmesség között levő különbség, a munkás orosz nép nagy számában tovább élt.

      Az orosz nép e kérdések iránt sohasem vesztette el érzékét, s a kereszténység és az államhatalom között a határt mindig megvonta. Különös erővel és határozottsággal vonták meg a határt a finomságokra érzékeny keresztények, akik az orosz ortodoxia meghamisított tanításához sohasem csatlakoztak. Ezek az úgynevezett szektariánusok. Ezek a keresztények, bármilyen névvel lássák is el őket, a kormányzat hatalmának törvényességét ma sem ismerik el. A többség a hatalomnak, bár azt törvénytelennek tartja, félelemből aláveti magát, a kisebb rész pedig ravaszsággal megkerüli a követeléseket vagy pedig elmenekül a rendelkezések elől. Mikor aztán az államhatalom az általános védkötelezettséget bevezette, s így a kereszténység összességének kesztyűt dobott, mert minden embertől azt követelte, hogy bárki legyen is, álljon készen a gyilkosságra, akkor az ortodox oroszok közül is igen sokan felismerték a kereszténység és az államhatalom között levő ellentétet.

      A nem ortodox szektariánusok pedig ugyanakkor elkezdték megtagadni a katonai szolgálatot. S ha ilyen ember nem volt is sok - ezer behívott közül talán csak egy -, ennek az egy engedetlenségnek nagy volt a hatása, különösen azért, mert a kormányzat kemény büntetését és üldözését hívta ki. Most aztán már nemcsak a szektariánusoknak, de minden orosznak kinyílt a szeme és lelepleződött a hatalom keresztényietlen követelése. Aki eddig nem gondolkozott az isteni és emberi törvény különbözőségéről, az most szemtől szemben látta az ellentétet. A népben pedig a szellem felszabadulásának láthatatlan, rejtett, ellenőrizhetetlen munkája kezdődött meg.

      Ez volt az orosz nép helyzete, amikor kitört a borzasztó és minden mentséget nélkülöző japán háború. Ez a háború volt az az egészen kicsiny utolsó lökés, amely nyilvánvalóvá tette akár a műveltebb, akár az elégedetlenebb emberben a láthatatlan belső munkát. Így lett a szellem láthatatlan munkájából közvélemény. Most vált szükségessé először, hogy egész Oroszországban elszórtan élő, érett, megállapodott korú embereket, a tartalékosokat, a kétségen felül őrült és kegyetlen szándék miatt elszakítsák családjuktól, s komoly emberi munkájuktól. Így lepleződött le az egész nép előtt a kormányhatalom törvénytelensége és vétkessége.

      Ez az egységes tudat a legkülönbözőbb és legjelentékenyebb dolgokban nyilatkozott meg: a tartalékosok megtagadják a hadseregbe való belépést, a szökések napirenden vannak, sokan megtagadják a fegyverhasználatot, vagy nem indulnak támadásra, különösen pedig rohamra, zavargások alkalmával saját honfitársaik ellen fegyverüket nem használják, s ami a leglényegesebb, egyre gyakrabban és egyre többen vonakodnak felesküdni a zászlóra és bevonulni katonai szolgálatra. A jelenkorban az oroszok túlnyomó többsége számára a kérdés egész nagyságában világossá vált: vajon az ember milyen felelősséggel tartozik Istennek, önmagának, lelkiismeretének, ha a kormányzatnak engedelmeskedik, olyan esetben, ha a kormányzat megtagadja a keresztény törvényt?

      Ez a kérdés az, amely tudatosodott az orosz népben. Ez az elkövetkező válság egyik oka és talán az egész világra kiterjedő válság oka is.


További okok

A küszöbön álló válságos átalakulás további külső oka, hogy a munkás néptől a föld használatára vonatkozó természetes, törvényes jogát elvették. Ez a rablás a keresztény világ népeinél már odáig jutott, hogy a dolgozók egyre nagyobb és nagyobb ínséget voltak kénytelenek elviselni, s ezzel arányban egyre nőtt gyűlöletük és elkeseredésük a munkát élvező osztályok iránt. Ez az ok Oroszországban különösen hatékony, mert itt a dolgozók igen nagy százalékban földművesek. Az oroszok a népesség nagyarányú növekedése és a földszükség folytán már azon a ponton állanak, hogy vagy elhagyják a megszokott földműves életet, amelynek keretében meg akarták valósítani a keresztény együttélést, vagy megtagadják az engedelmességet a kormányzatnak, amely támogatja a birtokosokat a földrablásban.

      Az általánosan elterjedt nézet az, hogy a rabszolgaság legszigorúbb formája, amikor a személyes ember szenved a szolgaságban. Az egyik ember a másikkal azt teheti, ami neki jól esik. Kizsákmányolhatja, megcsonkíthatja, megölheti. Ezzel szemben, úgy látszik, nem is szolgaság az, ha az embert a föld használatának jogától fosztják meg. Itt mindössze csak emberi jog eltulajdonításáról van szó. Igazságtalan gazdasági intézkedés.

      Ez a nézet azonban egészen hamis.

      Az, amit József Egyiptomban elkövetett, amit minden hódító a legyőzött néppel tesz, amit ma az egyik ember a másikkal tesz akkor, ha megfosztja a föld használatának lehetőségétől, az a legirtózatosabb és legkegyetlenebb rabszolgaság. Aki személyében szolga, az egyetlen ember szolgája; de akit a föld használatától fosztottak meg, az mindenkinek a szolgája. A földtől megfosztott szolgának azonban az erőszak kényszere alatt folyton dolgoznia kell. Ez az ember szenvedni és éhezni fog, soha egyetlen percre nem lehet gondtalan, ami azt jelenti, hogy nem szabadulhat fel a gonosz, kapzsi, hataloméhes emberek önkénye alól.

      A föld szolgájának ínsége azonban még ebben sem merül ki. Az ínség lényege az, hogy nem élhet tisztességes életet. Gazembernek kell lennie, hogy meg tudjon élni. Mivel nem a föld műveléséből él, mivel nem a természettel küzd, feltétlenül az emberrel kell küzdenie: erőszakkal és ravaszsággal össze kell csalnia azt, amit a földből ki tud csikarni vagy azt, amit más ember munkájából el tud hódítani.

      A föld szolgaságáról azt állítják azok, akik elismerik, hogy a népet a föld használatának jogától megfosztották: a rabszolgaság fennmaradt csökevényes alakja. Ez azonban egyáltalában nem igaz. A föld szolgasága mindennemű rabszolgaság gyökere és ősformája. Minden más szolgaság ebből fakad és ebből növekszik, és a személyes szolgaságnál határtalanul kínosabb és nehezebb. A személyes szolgaság a föld szolgaságának csak egyik alakja és visszaélés vele. Ha tehát az embert személyében felszabadítják, még korántsem szabad, ha ugyanakkor földet nem adnak neki. Mi történt? Mindössze csak a visszaélést szüntették meg. Így történt ez Oroszországban is, amikor megszüntették a jobbágyságot, és parányi földecskéket osztottak. Csalás volt ez, amely a helyzet nehézségét csak rövid időre oldotta meg.

      Az orosz nép ezt mindig jól megértette. A jobbágyság idején azt mondta: Mi a tietek vagyunk, de a föld a mienk. A felszabadítás idején az egész nép kivétel nélkül a föld felszabadítását várta, és követelte. A népet azonban megcsalták. Kevéske föld adományozásával befogták a szemét: s egy időre el is hallgatott. Csak amikor megnőtt a népesség száma, akkor jelent meg a kérdés újra, most azonban már egészen világos és határozott alakban.

      Amíg a nép jobbágyságában élt, a föld haszonélvezete olyan mértékben volt az övé, amennyiben létének fenntartásához feltétlenül kellett, hogy az övé legyen. Amint a népesség növekedett, a föld új elosztásával nem törődött a kormányzat és a földbirtokosság. A nép előtt az az elv rejtve maradt, amely szerint az elosztás történt. Amikor aztán megszűnt a jobbágyság, az elosztás gondja a kormányzatra hárult. A nép gazdasági életlehetőségéről a kormányzatnak kellett gondoskodnia. Jólétről persze szó sem lehetett. A parasztnak a földhöz való jogát egyszer s mindenkorra állapították meg, és az, hogy növelheti a földet, ki volt zárva. A nép azonban szaporodott, s egyre inkább látta, hogy ilyen módon nem élhet tovább. Arra várt, hogy a kormányzat meg fogja változtatni a rendelkezését. Várt tíz évig, húsz, harminc, negyven évig, de a földet a földbirtokosok szerezték meg, és a nép választhatott: vagy éheznie kell és nem szabad hogy utódai legyenek, vagy földműves életét teljesen feladja, és iparossá kell válnia. Fél évszázad telt el, a helyzet egyre rosszabbodott s végül elérkezett arra a pontra, hogy az az életrend, amely a keresztény léthez feltétlenül kell, romlásnak indult. Nemcsak hogy a kormányzat nem adott földet a parasztnak, de a földet saját cinkosainak adta, és ezeket birtokukban meg is védte, de nemcsak hogy megvédte, hanem a nép tudomására hozta, hogy ne is remélje a föld felszabadítását. Ezek után európai módra ipari életet kezdett berendezni gyári munkásfelügyelőkkel, és csodálkozott, mert a nép ezt gonosznak és bűnösnek bélyegezte.

      Az orosz nép ínségének fő oka, hogy megfosztották a földhöz való törvényes jogától. Az Európában és Amerikában élők elégedetlenségének is ez az oka.


Az engedetlenség megtagadásának következménye

Az orosz nép sajátos tulajdonságai és életfeltételei következtében jóval előbb, mint a többi keresztény nép, arra a belátásra jutott, hogy minden ínség az államhatalom iránti engedelmességből fakad. Ennek a tudatnak birtokában nyugszik, és abban a törekvésben, hogy megszabaduljon a hatalomtól, hitem szerint, annak a válságos átalakulásnak a magva, amely nemcsak az orosz, hanem minden keresztény népre elkövetkezik.

      Azok a népek, amelyek az erőszakra épített államban élnek, mindig azt hiszik, hogy az államhatalom megsemmisítésének feltétlenül végzetes következménye kell hogy legyen.

      Az az feltevés azonban, hogy a nép biztonságát és jólétét a kormányzatnak lehet köszönni, teljesen önkényes. Nagyon is jól ismerjük a hátrányát és az előnyét, ha ugyan ilyesmi egyáltalán van, annak a hatalomnak, amely alatt élünk. De nem ismerjük annak a népnek a helyzetét, amely kiküszöbölte az államhatalmat. Ha az ember emlékezetében felidézi azoknak a kicsiny közösségeknek az életét, amelyek a nagy államok körén kívül éltek és élnek, azt kell mondani, hogy ezek a közösségek, amelyek a rendezett társadalmak előnyeit élvezik, de az államhatalmat nem ismerik, annak az ínségnek századrészét sem kénytelenek elviselni, mint azok az emberek, akik engedelmeskednek az erőszaknak.

      Írásműveimben gyakran rámutattam arra, hogy mivel rémítik a népet: ha nincs államhatalom, akkor a gonoszabb ember diadalmaskodik, s a jobbat elnyomja. De viszont éppen ez az, ami már régen megtörtént, s ami ma is történik, mert a hatalom mindenütt a rosszabb ember kezébe került. S ez másként nem is lehet, mert csak a gonoszabb ember képes arra a sok alattomosságra, aljasságra, kegyetlenségre, amely a hatalom alkalmazásához elengedhetetlenül szükséges. Gyakran rámutattam arra, hogy minden visszaélés, mint például a kevesek kezében felhalmozott óriási vagyon, s a többiek koldusszegénysége, a földbirtok olyanok kezében, akik nem dolgoznak, végül, a háborúk és a romlottság, mindez csak a kormányhatalom jobb vagy rosszabb, mint a többi ember? Ha jobb, akkor hasznos, ha rosszabb, akkor káros. De, hogy ez az ember rosszabb - Rettenetes Iván, VIII. Henrik, Marat, Napóleon, Metternich, Talleyrand s Miklós cárok -, azt a történet igazolja.

      A társadalomban mindig van hataloméhes, lelkiismeretlen, kegyetlen ember, aki saját hasznára erőszakot, rablást, gyilkosságot is elkövet. Ha nem lenne kormányzat, ez az ember közönséges útonálló bandita lenne, akit azonban tetteitől visszatartana a közvélemény. Olyan közösségben azonban, amelyben az erőszak uralkodik, ezek az emberek elérik a hatalmat, a közvélemény pedig nemcsak hogy nem fékezi, hanem a megvesztegetett és mesterségesen meghamisított közvélemény még támogatja, dicséri és dicsőíti is őket.

      Azt szokták kérdezni: hogyan élhet az ember kormányhatalom nélkül? A kérdésnek az ellenkezőnek kellene lennie: az ember mint értelmes lény, hogyan élhet erőszak alatt? Az ember vagy értelmes lény, vagy nem az. Ha nem az, akkor mindent csak az erőszak intézhet el, de viszont akkor semmi alap sincs arra, hogy némelyeknek van joguk a hatalomra, másoknak pedig nincs. Ha azonban az ember értelmes lény, akkor a közösséget nem az erőszakra, hanem az értelemre kell alapítani.


Mit tegyünk?

A népeket fenyegető mai válság lényege: az emberiség szabadítsa fel magát az alól a csalás alól, amely azt mondja, hogy az emberi hatalomnak engedelmességgel tartozik. És mivel ennek a forradalomnak természete egészen más, mint az elmúlt forradalmaké volt, a benne résztvevő ember tevékenysége is egészen más kell hogy legyen.

      A régebbi forradalmak résztvevőinek feladata az volt, hogy a hatalmat erőszakkal megbuktassák és magukhoz ragadják. A mai válságos átalakulás résztvevőinek feladata csak az lehet, hogy mindennemű hatalomra alapított intézmény alól, amely értelmét elvesztette, magát függetlenítse és életét a kormányzatoktól függetlenül rendezze be.

      Az előbbi forradalmak résztvevői főként a felsőbb osztályokhoz tartoztak, és testi munkát nem végeztek vagy legfeljebb városi munkások voltak, ennek az átalakulásnak résztvevői főként a földműves tömegek lesznek. Akkor a forradalmak a városokban zajlottak le, ma pedig vidéken fog lezajlani. Akkor a résztvevők száma csekély volt, ma a résztvevő a nép nyolcvan-kilencven százaléka kell hogy legyen.

      A veszély, ami ma az orosz népet fenyegeti, nem az, hogy az erőszakra alapított kormányzat megbuktatja, és nem fog akadni kormányzat, amely az előbbi helyét elfoglalja, a fenyegető veszély az, hogy a népet valamely erőszakos tevékenység fogja elragadni. Az orosz népet, amely sajátos helyzeténél fogva az igaz és békés utat hivatott megmutatni, az a veszély fenyegeti, hogy az előbbi forradalmak utánzója lesz, a megszabadulás útját, amelyen áll, elhagyja és hamis ösvényre lép, amelyen aztán a keresztény emberiségre biztos romlás vár.

      Ahhoz, hogy ettől a fenyegető veszélytől megmeneküljenek, az oroszoknak mindenekelőtt teljesen önmagukká kell válniok, nem szabad, hogy valamely európai vagy amerikai alkotmányról példát vegyenek. Csak saját lelkiismeretüket szabad megkérdezniök.

      Az orosz népnek úgy kell tovább élnie, ahogy mindig is élt, és harc nélkül, türelmesen minden erőszakot el kell viselnie és semmiféle erőszakos hatalmi tettben nem szabad résztvennie, nem szabad beleegyezéssel adót fizetnie, beleegyezéssel rendőri, közigazgatási, katonai szolgálatot teljesítenie. Az erőszaknak minden legkisebb alkalmazása kihívja az erőszak ellentétét, és ha már az erőszak területére lépett, akkor ott az államhatalom az erősebb. Az erőszakot csak az erőszak elleni passzív tiltakozás semmisítheti meg.

      A városi lakosság pedig: a nemesek, a kereskedők, az orvosok, a tudósok, az írók, a mérnökök értsék meg azt, hogy a nép kisebbségét jelentik, és értsék meg, hogy a cél most csak egy lehet: az egész nép felszabadítása, a többség, a százmilliónyi földművesség felszabadítása. Be kell látniok, hogy most nem valamilyen forradalmat kell rögtönözniök: "Gyerünk, csináljunk forradalmat!" - felkiáltással.

      A mi időnk eszméje nem lehet az erőszak alakjának megváltoztatása, hanem az erőszak teljes kiküszöbölése; ezt pedig úgy kell megvalósítani, hogy az emberek megtagadják a hatalomnak az engedelmességet. Ilyen módon a dolgozó népre nyomasztóan ható ínség harc nélkül, erőszak nélkül fog megszűnni. Ugyanakkor pedig teljesül a törvény, amelyet a kereszténység tanít: az ember megadással viselje el a hatalmat, de ne engedelmeskedjék neki. Keresztény ember a hatalomnak nem hódolhat meg, vagyis hódolattal nem lehet annak a hatalomnak részese, amely kizárólag erőszakon nyugszik, amelyet az erőszak tart fenn, és a keresztény törvénnyel ellenkező magatartást tanúsít és erőszakot követel, katonai szolgálatot, háborút, fegyházat, kivégzéseket, a föld elrablását. Ilyen körülmények között az emberiség testi java éppen úgy, mint magasabb szellemi üdve is, egyetlenegy tett következtében teljesül. Ez az egy tett: az erőszak harc nélküli elviselése, az erőszakban való nem részvétel és a hatalommal szemben az engedelmesség megtagadása.

      Ha a városi lakosság a válságos átalakulásban az emberiséget szolgálni akarja, első tette az legyen, hogy adja fel a mai napig űzött kegyetlen, forradalmi, természetellenes, kiagyalt tevékenységét. Vidékre kell költöznie és a nép munkáját kell felvennie, a néptől meg kell tanulnia a türelmet, az egykedvűséget, a hatalom megvetését, de mindenekelőtt el kell sajátítania a nép szorgalmas munkáját.


Az új közösség szervezete

Igen, de a keresztény világ embere, ha az állam formáját levetette és nem a kormányzat alattvalója többé, milyen életformában fog élni?

      A választ erre éppen az orosz nép tulajdonságai adják meg. Ezeknek a tulajdonságoknak alapján hiszek abban, hogy a válságos átalakulás nem másutt kezdődik és teljesül, hanem egyedül és csakis Oroszországban.

      Az államhatalom szünetelése sohasem akadályozta meg Oroszországban a földműves közösségek szövetkezeti berendezkedését. Éppen ellenkezőleg, az államhatalom beavatkozása volt az, amely ezt a belső, az orosz nép életére annyira jellemző szervezetet megzavarta. Az orosz nép, mint a földművelő népek nagy többsége, mint a méhkas méhei, bizonyos szövetkezeti közösségekbe tömörül, hogy az emberi élet szükségleteit meg tudja szerezni. Ahol csak a kormányzat beavatkozása nélkül oroszok telepedtek meg, egymás között nem az erőszakra, hanem a kölcsönös megegyezésen alapuló közösség rendjére építettek, a földet közösen művelték úgy, hogy ez tökéletesen megfelelt a békés együttélés követelményének. Az ilyen közösségek a kormányzat segítsége nélkül Oroszország egész keleti részét betelepítették. Ilyen közösségek, anélkül, hogy tudomást szereztek volna róla, Kínába mentek át, Közép-Ázsiába és ott éltek, anélkül, hogy belső rendjükön és önkormányzatukon kívül bármilyen más hatalomra a legkisebb igényt tartottak volna. Így él az orosz földműves nép túlnyomó többsége anélkül, hogy való igénye lenne a kormányzatra, mindössze csak eltűri a kormányzat hatalmát. A kormányzat az orosz nép számára sohasem volt szükségesség, hanem mindig csak teher.

      A kormányzat távolléte - annak a kormányzatnak a távolléte, amely a föld használatának jogát hatalmi szóval a henyélő uraság számára tartja fenn - a földműves életét csak kedvezőbbé teheti. Az orosz nép ezt a körülményt mindig is a gondtalan élet szükségszerű alapfeltételének tekintette. A kormányzat távolléte a földművesnek kedvez, mert a hatalom a magántulajdont támogatja, s ha a hatalmi szó ereje megszűnt, a föld felszabadul: így aztán minden ember egyenlő jogot támaszthat a földre.

      Éppen ezért az oroszoknak nincs szükségük arra, hogyha a kormányzati hatalmat kiküszöböljék, a közösség életének olyan új formái fölött tépelődjenek, amelyeket a régi formák helyébe tesznek. Ezek a formák az orosz népben máris élnek, mindig is éltek és a közösség igényeinek tökéletesen megfeleltek.

      Ezek a formák: a községi közigazgatás, amelynek alapelve a község tagjainak egymás közötti, teljes egyenlősége, az ipari vállalkozásoknál a munkásszövetségek és a föld mint köztulajdon. Az a válságos átalakulás, amely a keresztény világot fenyegeti s amely Oroszországban máris megkezdődött, az előbbi forradalmaktól abban különbözik, hogy azok csak romboltak anélkül, hogy a lerombolt helyébe valami újat építettek volna, legfeljebb a régi hatalom helyébe a hatalomnak valamely új alakját tették. A jelenlegi átalakulásnál semmiféle rombolásra nincs szükség; amiről szó van, mindössze az, hogy az ember a hatalomban többé ne vegyen részt. Nem kell a növényt kitépni, hogy helyébe valami mesterségeset és élettelent ültessenek, mindössze csak el kell távolítani azt, ami a növény szabad fejlődését eddig megakadályozta. A nagy, folyamatban lévő átalakulás tevékeny részese éppen ezért nem az a magabiztos, sürgő-forgó pimasz népség lesz, amelynek sejtelme sincs arról, hogy a rossz gyökere a hatalom, s amely hatalom életformáján kívül mást el sem tud képzelni, így tehát a fennálló hatalmat vakon és meggondolatlanul azért rombolja le, hogy helyébe mást tegyen. A folyamatban lévő forradalom tevékeny résztvevői csak azok az emberek lesznek, akik semmit sem pusztítanak el, semmit sem rombolnak le, életüket azonban a kormányhatalomtól teljesen függetlenül rendezik be, akik harc nélkül minden erőszakot türelemmel elviselnek, de a kormányzásban nem vesznek részt s nem engedelmeskednek.

      A földművelő népnek, az orosz nép túlnyomó nagy többségének csak arra van szüksége, hogy úgy éljen tovább, mint ahogy ma él, szövetkezett paraszti életében, csak a kormányzat munkájában nem szabad résztvennie, és a kormányzatnak nem szabad engedelmeskednie.

      Az orosz nép minél inkább kitart saját szövetkezeti élete mellett, annál kisebb lehetősége van annak, hogy az erőszakra épített államhatalom ebbe az életbe beleavatkozzék. Ezután pedig ezt a hatalmat annál könnyebb lesz hatályon kívül helyezni, mert a beavatkozásra egyre kevesebb ürügyet fog találni és egyre kevesebben fognak kínálkozni erőszakos tetteinek végrehajtására.

      Éppen ezért arra a kérdésre, amely azt teszi fel, milyen hatással lesz az emberiségre, ha a hatalomnak nem engedelmeskednek többé, teljes bizonyossággal ezt lehet válaszolni: az eredmény annak az erőszaknak megsemmisítése lesz, amely erőszak az embereket egymás ellen harcra kényszerítette, s amely a néptől a föld használatának jogát elrabolta. Az erőszak alól felszabadult emberek nem lesznek kénytelenek szüntelenül egymás ellen indítandó háborúra készen állni, és joguk lesz a földre. A felszabadult emberek így egész természetesen az emberrel veleszületett örömteljes, egészséges, erkölcsileg tiszta földművelő munkához térnek vissza. A földműveléshez térnek vissza azért, mert az ember erőfeszítése a természet elleni küzdelemben, nem pedig a másik ember elleni háborúskodásban merül ki. Ez az a munka, amelyre minden egyéb és más munka támaszkodik, és ezt a munkát csak az hagyhatja el, aki törvénytelen hatalomból él.

      A kormányzattal szemben tanúsított engedetlenség az emberiséget vissza fogja vezetni a földműveléshez. A földművelés életberendezése pedig odavezet, hogy kicsiny, szövetkezeti alapokon nyugvó közösségek keletkeznek olyan emberek között, akik egyenlő művelési lehetőségek között élnek.

      Nagyon valószínű, hogy ezek a kicsiny közösségek nem élnek majd elszigetelten, hanem gazdasági, népi vagy vallásos életfeltételeiket tekintve, újabb szabad egységekbe tömörülnek. Ezek az egységek azonban egészen mások lesznek, mint az előbbi államhatalomra alapított közösségek.

      Az erőszak eltávolítása egyáltalán nem fosztja meg az emberiséget attól a lehetőségtől, hogy nagyobb közösséget alkosson. Ezek a kölcsönös megegyezésen alapuló szövetségek azonban csak akkor alakulhatnak meg, ha azok a szövetségek teljesen megsemmisülnek, amelyeket az államhatalmak alkottak.


(A fordító ismeretlen. Lev Tolsztoj: Az újkor vége. Budapest, 1945.)