Ez a munka, mint minden írás, melyet eddig publikáltam - ez idáig elég
keveset -, az események terméke. Természetes folytatása
Levelek egy
franciához (1870. szeptember) című írásomnak, amelyben az a könnyű és
szomorú kiváltság jutott osztályrészemül, hogy előrelássam és megjósoljam a
Franciaországot, s vele együtt az egész civilizált világot jelenleg sújtó
szörnyű csapásokat, amelyekre csak egy orvosság volt, és van ma is: a
társadalmi forradalom.
A jelen munka célja ennek az igazságnak a bizonyítása, mely elvitathatatlan,
akár a társadalom történelmi fejlődését, akár az Európában szemünk előtt
zajló eseményeket tekintjük; s ezt az igazságot úgy szeretném bizonyítani,
hogy minden jóakaratú és az igazságot őszintén kereső ember számára
elfogadható legyen, majd pedig nyíltan, elhallgatás és köntörfalazás nélkül
kifejtem azokat a filozófiai elveket és gyakorlati célokat, amelyek az
aktivista szellemnek, mely a társadalmi forradalom alapja és célja, mintegy
a lényegét alkotják.
A magam elé tűzött feladat nem könnyű. Tisztában vagyok
vele, hogy önteltség volna, s meg is vádolhatnának vele, ha ebben a munkában
akár a legkisebb mértékben is, saját elképzeléseimet adnám elő. De
biztosíthatom az olvasót, hogy erről nincs szó. Sem tudós, sem filozófus nem
vagyok, sőt hivatásos író sem. Nagyon keveset írtam életemben, s ha mégis,
akkor önvédelemből, és csak olyankor, ha valamilyen szenvedélyes meggyőződés
késztetett rá, hogy leküzdjem magamban azt a vonakodást, melyet ösztönösen
érzek személyem nyilvános mutogatása miatt.
Ki vagyok tehát és mi késztet arra, hogy megjelentessem most ezt a munkát?
Az igazság szenvedélyes kutatója vagyok, s nem kevésbé állhatatos ellensége
azoknak az ártalmas hazugságoknak, amelyeket
a törvény és a rend pártja
(ez a hivatalos képviselője, privilegizáltja és haszonlesője minden múlt- és
jelenbeli vallási, metafizikai, politikai, jogi gazdasági és társadalmi
gazságnak) még ma is elég pimasz a világ lealjasítására és leigázására
használni. A szabadság fanatikus szerelmese vagyok, úgy gondolom, kizárólag
ez az a környezet, amelyben az emberiség intelligenciája, méltósága és
boldogsága kialakulhat és növekedni tud. Nem arról a pusztán formális
szabadságról beszélek, melyet az állam oszt szét, méricskél és szabályoz,
nem erről a szűnni nem akaró hazugságról, amely a valóságban soha nem jelent
mást, mint a kevesek kiváltságát, ami a többiek leigázásán alapul. Nem is
arra az individualista, egoista, rosszhiszemű és illuzórikus szabadságra
gondolok, melyet
J.-J. Rousseau iskolája magasztal a burzsoá liberalizmus
összes többi iskolájával együtt, s amely az úgynevezett mindenkinek kijáró
jogokat veszi figyelembe, melyeket az állam képvisel az egyes egyén jogainak
korlátjaként, s amelyek valójában szükségképpen és kivétel nélkül mindig oda
vezetnek, hogy az egyén jogai nullára csökkennek. Nem. Én az egyetlen olyan
szabadságra gondolok, amely valóban megérdemli ezt a nevet, arra a
szabadságra, amely minden anyagi, szellemi és erkölcsi képesség maradéktalan
kifejlesztésében áll, amelyek képességek formájában minden egyes egyénben
megtalálhatók. Arra a szabadságra gondolok, amely csak azokat a
korlátozásokat ismeri el, amelyeket saját természetünk törvényei szabnak
meg, azaz nincsenek korlátozások, mivel ezeket a törvényeket nem valamely
külső, esetleg rajtunk kívül, esetleg felettünk álló törvényhozó kényszerít
ránk, ezek immanensen és inherensen bennünk vannak, egész létezésünk alapját
képezik, s épp annyira anyagiak, mint szellemiek és erkölcsiek. Így tehát
ahelyett, hogy megpróbáljuk megtalálni korlátjukat, szabadságunk valódi
feltételeinek és valódi okának kell tekintenünk őket.
Úgy gondolom, hogy az egyén szabadsága egyáltalán nem áll meg, mintha
határhoz érkezett volna, más egyének szabadságával szembesülve; ellenkezőleg,
mások szabadságában saját igazolását találja meg; az egyes korlátlan
szabadságát az összesség szabadságában, szabadságot a szolidaritásban,
szabadságot az egyenlőségben, olyan diadalmas szabadságot, amely legyőzi a
nyers erőt és a tekintélyelvet, ami sohasem volt más, mint a nyers erő
kifejezése, olyan szabadságot, mely miután lerombolt minden égi és földi
bálványt, megteremt majd egy új világot, a szolidaritás emberiségének
világát, mely az egyházak és államok romjaira épül.
Meggyőződéses támogatója vagyok a
gazdasági és a társadalmi egyenlőségnek,
mert tudom, hogy enélkül az egyenlőség nélkül a szabadság, az igazságosság,
az emberi méltóság, az erkölcs és az egyének jóléte éppúgy, mint a nemzetek
boldogulása soha nem lesz más, csak hazugság. De bármennyire híve vagyok is
az emberiesség legfontosabb feltételének, a szabadságnak, úgy gondolom, hogy
az egyenlőséget a világban a munka spontán megszervezésének, s a szabadon
kommunákba és föderációkba szerveződő termelői társulások kollektív
tulajdonának, valamint e kommunák ugyanilyen spontán föderációjának kell
megteremtenie, nem pedig az állam elnyomó és leigázó tevékenységének.
Ez a kérdés választja el leginkább a forradalmi szocialistákat vagy
kollektivistákat az autoritárius kommunistáktól, akik támogatják az állam
korlátlan hatalmát. Céljuk azonos: az egyik frakció éppúgy, mint a másik,
olyan új társadalmi rendet kíván teremteni, amely kizárólag a kollektív
munka megszervezésén alapul - ezt a dolgok természete teszi szükségessé az
egyén és az összesség számára -, mindenki számára egyenlő gazdasági
körülményeket biztosít, és biztosítja a munkaeszközök kollektív
kisajátítását.
Csakhogy a kommunisták úgy képzelik, hogy ezt a
munkásosztályok, különösen a városi proletariátus politikai hatalmának
felhasználásával és megszervezésével, valamint a burzsoá radikalizmus
támogatásával érhetik el; míg a forradalmi szocialisták, minden kétes
természetű kötelék és szövetség ellenségei épp ellenkezőleg, úgy gondolják,
hogy képtelenek elérni ezt a célt, ha nem sikerül felhasználniuk és
megszervezniük a dolgozó tömegek nem politikai, hanem társadalmi
(következésképp politikaellenes) hatalmát városon és vidéken egyaránt,
beleértve az olyan jóakaratú emberekét is, akik szakítani tudnak felső
osztálybeli múltjukkal, és őszintén csatlakozni kívánnak a tömegekhez és
teljesen elfogadják programjukat.
Ebből két eltérő módszer következik. A kommunisták azt gondolják, hogy meg
kell szervezniük a munkások erejét az államok politikai hatalmának
átvételére. A forradalmi szocialisták az államok lerombolására, vagy hogy
udvariasabb szót használjunk: megszüntetésére szerveződnek. A kommunisták
támogatják a hatalom elveit és gyakorlatát, a forradalmi szocialisták
semmiben sem hisznek, csak a szabadságban. A kommunisták is, a forradalmi
szocialisták is támogatják a babonákat leromboló, s a hitet helyettesítő
tudományt, de abban különböznek, hogy az előbbiek elő akarják írni, az
utóbbiak pedig népszerűsíteni igyekeznek, hogy az emberi csoportok,
felismerve igazságát, spontánul, szabadon, alulról felfelé
megszerveződhessenek és föderációkat alkothassanak, saját lendületükből,
valódi érdekeiknek megfelelően, és sohasem valamilyen előre lefektetett, s
valamiféle magasabb rendű intellektusok által a
tudatlan tömegekre
kényszerített terv szerint.
A forradalmi szocialisták úgy vélik, hogy a tömegek ösztönös vágyaiban és
valódi szükségleteiben sokkal több a praktikus és intellektuális józan ész,
mint az emberiség összes doktorának és tanítójának mélységes
intelligenciájában, akik annyi hasztalan kísérlet után, hogy boldogítsák az
emberiséget, még mindig saját erőfeszítéseik növelésére vágynak. A
forradalmi szocialisták épp ellenkezőleg gondolják, nevezetesen, hogy az
emberiség épp elég ideig hagyta kormányozni magát, s hogy a boldogtalansága
nem ebből vagy abból a kormányformából ered, hanem magának a kormánynak az
elvéből és tényéből, bármilyen legyen is az.
Végül ez ugyanaz a már történelmileg létező ellentmondás, amely egyfelől a
német iskola által kidolgozott, s az amerikai és angol szocialisták egy
része által elfogadott tudományos kommunizmus, másfelől az átfogóan
kidolgozott, s ezekig a végső következményekig elvitt proudhonizmus között
van, melyet a latin országok proletariátusa fogad el.
[1]
A forradalmi
szocializmus épp most tett kísérletet egyszerre nagyszerű és praktikus első
bemutatkozásra, a
Párizsi Kommünben.
Híve vagyok a Párizsi Kommünnek, mely,
mert lemészárolták és vérbe fojtották a monarchista és klerikális reakció
hóhérai, annál elevenebbé és hatalmasabbá vált az európai proletariátus
képzeletében és szívében. Mindenekelőtt azért vagyok híve, mert az állam
merész és nyílt tagadása volt.
Rendkívül jelentős történelmi tény, hogy az államnak ez a tagadása épp
Franciaországban jelent meg, amely mostanáig a
par excellence
politikai centralizáció hazája volt, s hogy épp Párizs, a nagy francia
civilizáció történelmi forrása ragadta magához a kezdeményezést. Párizs,
levéve saját koronáját és lelkesen bejelentve saját bukását, szabadságot és
életet adott egész Franciaországnak, Európának, az egész világnak! Párizs,
újra megerősítve történelmi képességét a vezetésre, megmutatta az
emancipáció és az üdvözülés egyetlen útját minden leigázott népnek (és
melyik embertömeg nincs leigázva?). Párizs halálos csapást mért a polgári
radikalizmus politikai hagyományára, és megteremtette a forradalmi
szocializmus igazi alapját! Párizs ismét magára vonta Franciaország és
Európa reakciós gengsztereinek átkait! A romjai alá temetett Párizs súlyos
ellentmondást hirdet a diadalmas reakciónak: saját katasztrófájával védte
meg Franciaország becsületét és jövőjét, s azt bizonyítja egy megvigasztalt
emberiségnek, hogy ha a felsőbb osztályokból el is tűnt az élet, az
intelligencia és az erkölcsi erő, elevenen és lehetőségekkel telten
megmaradt a proletariátusban! Párizs bevezette az új korszakot, a néptömegek
végső és teljes emancipációjának és szolidaritásának, méghozzá - s
ez tény - államhatároktól független s azokat semmibe vevő szolidaritásának
korszakát. Párizs lerombolta a hazafiságot, s romjain felépítette az
emberiesség vallását! Párizs humanistának és ateistának nyilvánította magát,
s a vallás képzelgéseit a társadalmi élet nagy realitásaival és a tudományba
vetett hittel helyettesítette, a vallási, politikai és jogi erkölcs nagy
hazugságait és igazságtalanságait a szabadság, igazságosság, egyenlőség és
testvériség elveivel, az emberi erkölcsiség örök alapjaival váltotta fel! A
hős Párizs, a racionális és hű város még dicső bukásában és lerombolásában
is bebizonyította energikus hitét az emberiség rendeltetésében, és
energikusabban és elevenebben hagyományozza ezt a hitet az eljövendő
generációkra! A legnemesebb szívű gyermekei vérével átitatott Párizs
tulajdonképpen a megfeszített emberiség, melyet egész Európa nemzetközi és
összehangolt reakciója szögezett keresztre az összes keresztény egyház, és
a gonoszság főpapja, a pápa, közvetlen inspirációjának hatására. De a nép
legközelebbi és szolidaritáson alapuló forradalma Párizs feltámadása lesz.
Ez az örökre emlékezetes Párizsi Kommün kéthónapos létezésének és bukásának
igazi jelentése, s ezek mérhetetlenül jótékony következményei.
A Párizsi Kommün túl rövid ideig tartott, s belső fejlődését túlságosan
gátolta az a halálos küzdelem, melyet a versailles-i reakció ellen kellett
vívnia, mintsem hogy képes lehetett volna - nem azt mondanám, hogy
alkalmazni, de - továbbfejleszteni szocialista elméleti programját. Továbbá
azt is fel kell ismernünk, hogy a Kommün tagjainak többsége nem volt a szó
szoros értelmében szocialista, s ha annak látszottak, ennek nem személyes
meggyőződésük, hanem az volt az oka, hogy az események, környezetük
természete, pozíciójuk kényszerei ellenállhatatlanul sodorták őket
előre. A szocialisták, akiknek vezetője természetesen Varlin barátunk lett,
a kommünben törpe kisebbséget alkottak, a legjobb esetben is csak tizennégy,
tizenöt tagjuk volt ott. A többiek jakobinusok voltak. De tudnunk kell, hogy
jakobinus és jakobinus között különbségek vannak. Vannak jogász és doktrinér
jakobinusok, mint például
Gambetta úr, akiknek
pozitivista republikanizmusa,
ez az önhitt, zsarnoki és formális republikanizmus, amely elutasítva a régi
forradalmi hitet, s az egység és a hatalom kultuszánál egyebet a
jakobinusságból sem tartva meg, átadta a népi Franciaországot a poroszoknak,
később pedig a reakció hazai erőinek; és vannak nyíltan forradalmár
jakobinusok, 1793 hitének hősei és utolsó őszinte képviselői, akik képesek
feláldozni jól felfegyverzett egységüket és hatalmukat a forradalom
szükségleteinek, s lelkiismeretük nem alázkodik meg a reakció arcátlansága
előtt. Ezek a nagylelkű jakobinusok, akiknek
Delescluze a vezetőjük, ez a
nagy lélek és nagy jellem, mindenekelőtt a forradalom diadalát kívánják. És
mivel nincs forradalom néptömegek nélkül, s mivel ezeknek a tömegeknek
mindenekelőtt szocialista ösztönük van, s nem tudnak már másfajta, csak
gazdasági és társadalmi forradalmat csinálni, a jóhiszemű jakobinusok egyre
inkább hagyva, hogy elragadja őket a forradalmi mozgalom logikája, végül -
önmaguk ellenére - szocialisták lesznek.
Pontosan ez történt azokkal a jakobinusokkal, akik részt vettek a Párizsi
Kommünben. Delescluze és vele együtt sokan mások általános irányukat és
ígéreteiket tekintve kifejezetten szocialista programokat és proklamációkat
írtak alá. De mivel minden jóhiszeműségük és jószándékuk ellenére inkább
csak a külső nyomás, mint a belső meggyőződés miatt szocialisták, és mivel
nem volt idejük és erejük meghaladni és elnyomni magukban egy sor burzsoá
előítéletet, amelyek ellentmondanak újabbkeletű szocialista világképüknek,
megérthetjük, hogy mivel ez a belső konfliktus megbénítja őket, soha nem
tudnak megszabadulni az általánosságoktól és megtenni azokat a döntő
lépéseket, amelyek egyszer s mindenkorra megszüntetnék a szolidaritásukat és
minden kapcsolatukat a burzsoá világgal.
Ez nagy szerencsétlenség volt a Kommün számára és önmaguk számára is:
megbénultak tőle és megbénították a Kommünt; de nem tehetünk szemrehányást
nekik ezért, mintha hibát követtek volna el. Az emberek nem változnak meg
egyik napról a másikra, és természetüket vagy szokásaikat sem tudják
tetszésük szerint alakítgatni. Ezek az emberek bebizonyították az
őszinteségüket: hagyták magukat legyilkolni a Kommünért. Ki merhet többet
kívánni tőlük?
Annál is inkább megbocsáthatunk nekik, mert Párizs népe, mely
gondolkodásukra és cselekedeteikre hatott, maga is inkább ösztönösen,
mintsem valamilyen ideológia vagy átgondolt meggyőződés alapján volt
szocialista. Minden vágyuk maximálisan és kizárólagosan szocialista, de
eszméik vagy inkább ezek hagyományos megjelenései még egyáltalán nem
jutottak el erre a szintre. Még mindig rengeteg jakobinus előítélet,
diktatórikus és kormányzati elképzelés él a nagy francia városok, sőt Párizs
proletariátusában is. Még nem törlődött ki teljesen lelkükből a
tekintélytisztelet, a vallásos nevelés végzetes terméke, amely minden
romlottság, gonoszság és szolgalelkűség történelmi forrása a népek körében.
Ugyanennyire igaz az is, hogy ettől még a nép legintelligensebb gyermekeinek
a legmeggyőződésesebb szocialistáknak sem sikerült teljesen megszabadulniuk.
Kutassuk át a tudatukat, és meg fogjuk még találni ott a jakobinust, a
kormánypártit valamilyen homályos zugba tolva, aki nagyon szerény lett
ugyan, de még nem teljesen halott.
Ráadásul az a kisszámú meggyőződéses szocialista, aki résztvett a
Kommünben, rendkívül nehéz helyzetben találta magát. Mivel nem érezték úgy,
hogy kellőképpen támogatja őket a párizsi népesség nagy tömege (emellett a
Nemzetközi Szövetség szervezete is nagyon tökéletlen, alig néhány ezer egyén
tartozik hozzá), naponta harcolniuk kellett a jakobinus többséggel. És
milyen körülmények között! Kenyeret és munkát kellett adniuk több százezer
munkásnak, meg kellett szervezniük, fel kellett fegyverezniük őket, s
emellett oda kellett figyelniük azokra a reakciós manőverekre, amelyek egy
ilyen hatalmas városban zajlottak, mint Párizs, amelyet közben ostromoltak,
éhínség fenyegetett, s ki volt téve a magát
a poroszok engedélyével és
kegyéből Versailles-ban létrehozott és fenntartott reakciós csoport minden
mocskos trükkjének. Forradalmi kormányt és forradalmi hadsereget kellett
szembeállítaniuk a versailles-i kormánnyal és hadsereggel, vagyis annak
érdekében, hogy felvegyék a harcot a monarchista és a klerikális reakcióval,
reakciós, jakobinus módon kellett megszervezniük magukat, elfelejtve vagy
feláldozva azt, amiről maguk is tudták, hogy a forradalmi szocializmus
első számú feltétele.
Nem természetes-e, hogy ilyen körülmények között a jakobinusok, akik a
legerősebbek voltak, mert ők alkották a többséget a Kommünben, s akik
emellett a kormányzati szervezet sokkal jobb ösztönével, hagyományával és
gyakorlatával rendelkeztek, mérhetetlen előnyre tettek szert nagyobb
előnyre, mint amilyenre tettek, hogy nem tették kizárólagosan jakobinus
jellegűvé a párizsi felkelést, hanem épp ellenkezőleg, megengedték maguknak,
hogy belevigyék őket egy társadalmi forradalomba.
Tudom, hogy sok, elméleti elképzeléseiben roppant következetes
szocialista azért tesz szemrehányást párizsi barátainknak, hogy nem
mutatkoztak eléggé szocialistának a forradalmi gyakorlatukban, miközben a
burzsoá sajtó szócsövei azzal vádolják őket, hogy túlságosan is híven
követték szocialista programjukat. Hadd tegyem félre egy pillanatra a sajtó
aljas denunciánsait; én a proletárfelszabadítás szigorú teoretikusaival
szeretném megértetni, hogy igazságtalanok párizsi barátainkkal. Mert a
legpontosabb elméletek és ezek gyakorlati kivitelezése között hatalmas
távolság van, amit nem lehet néhány nap alatt eltüntetni. Akinek volt
szerencséje például Varlint ismerni, hogy csak egyet nevezzek meg azok
közül, akik biztosan meghaltak, az tudja, hogy neki is és barátainak is
milyen szenvedélyesek, megfontoltak és mélyek voltak szocialista
meggyőződései. Olyan férfiak voltak, akiknek lelkes rajongását, odaadását és
jóhiszemű emberek voltak, tele voltak bizalmatlansággal önmaguk iránt,
amikor szembesültek azzal a hatalmas munkával, melynek életüket és
gondolkodásukat áldozták: oly keveset számítottak! Ráadásul az volt a
meggyőződésük, hogy a társadalmi forradalomban - ami ebben éppúgy, mint
minden másban is, szöges ellentéte a politikai forradalomnak - az egyén
cselekedete szinte semmit se számít, minden a tömegek spontán akcióján
múlik. Az egyén nem tehet mást, mint hogy kidolgozza, tisztázza és
népszerűsíti a népi érzelemnek megfelelő eszméket, ezen felül szüntelen
erőfeszítéssel hozzájárul a tömegek természetes erejének forradalmi
megszervezéséhez, de mást nem tehet. Semmi más nem történhet, nem szabad
hogy történjék, csak az, amit a nép maga visz véghez. Máskülönben a
politikai diktatúránál kötnénk ki, vagyis az állam, a privilégiumok, az
igazságtalanságok és mindenfajta állami elnyomás helyreállításánál, s
kanyargós, de logikus úton a néptömegek politikai, társadalmi és gazdasági
szolgaságának visszaállításához érkeznénk.
Varlin és barátai, mint minden őszinte szocialista, s mint általában minden,
a nép körében született és nevelkedett munkás, a legnagyobb mértékben
osztotta ezt a tökéletesen jogos előítéletet ugyanazoknak az egyéneknek a
szakadatlan beavatkozása ellen, a felsőbbrendű személyiségek által gyakorolt
hatalom ellen, s mivel mindenekfölött igazságosak voltak, ezt a
körültekintést, ezt a bizalmatlanságot magukra éppúgy vonatkoztatták, mint
mindenki másra.
Ellentétben az autoritárius, kommunista típusú gondolkodással - amely
véleményem szerint tökéletesen hibás -, hogy tudniillik egy szocialista
forradalmat el lehet rendelni és meg is lehet szervezni, diktatúra vagy
valamilyen forradalomból származó nemzetgyűlés segítségével, barátaink, a
párizsi szocialisták azt gondolták, hogy forradalmat nem lehet csinálni, sem
végkifejletéig juttatni a tömegek, a nép csoportjainak és szövetségeinek
spontán és folyamatos cselekvése nélkül.
Párizsi barátainknak ezerszeresen igazuk volt. Mert valóban, hol van az a fő,
bármily ragyogó is; vagy - ha valaki kollektív diktatúráról kíván beszélni,
melyet több száz, felsőbbrendű képességekkel megáldott ember gyakorolni - ,
hol vannak azok az elmék, amelyek elég erőteljesek és sokrétűek ahhoz, hogy
átfogják azt a végtelenül sokféle és változatos vágyat, kívánságot és valódi
érdeket, amelyek végösszege alkotja egy nép kollektív akaratát, és
feltaláljanak egy olyan társadalmi szervezetet, amelyik mindenkit kielégít?
Ez a szervezet nem lehet más, csak Prokrusztész-ágy, melybe az állam többé
vagy kevésbé nyilvánvaló erőszakkal bele képes fektetni a boldogtalan
társadalmat. Ezidáig mindig ez történt, és a társadalmi forradalom pontosan
ennek az erőszakkal létrehozott régi típusú szervezetnek kell hogy véget
vessen azáltal, hogy visszaadja teljes szabadságukat a tömegeknek,
csoportoknak, kommunáknak, szövetségeknek, sőt egyéneknek; és azáltal, hogy
egyszer s mindenkorra szétzúzza az állam minden erőszakos ténykedésének,
hatalmának, és magának az állam létezésének történelmi okát. Az állam
bukásával el kell tűnnie a törvény minden igazságtalanságának és a különböző
vallások minden hazugságának, mert ez a törvény és a vallások sohasem voltak
mások, mint az állam által garantált, engedélyezett és képviselt erőszak
kikényszerített (ideológiai és tényleges) megszentelése.
Nyilvánvaló, hogy a szabadság sohasem adatik meg az emberiségnek, és hogy a
társadalom, az összes csoport és helyi szervezet, valamint a társadalmat
alkotó összes egyén valódi érdekei csak akkor elégülhetnek ki valóban, ha
nem lesz többé állam. Nyilvánvaló, hogy a társadalom úgynevezett általános
érdekei, amelyeket állítólag az állam képvisel, tulajdonképpen a régiók, a
kommunák, a szövetségek, s az államnak alávetett egyének pozitív érdekeinek
folyamatos és állandó tagadásai; s hogy az összes ilyen általános érdek
absztrakció, képzelgés és hazugság; s hogy az állam olyan, mint egy nagy
mészárszék és egy hatalmas temető, ahol ennek az absztrakciónak az
árnyékában és ürügyén nagyvonalúan és képmutatóan feláldozzák és eltemetik
egy nemzet összes valódi aspirációját és eleven kezdeményezését. És mivel
semmilyen absztrakció nem létezik önmagától és önmagáért, s nincsenek lábai,
amelyekkel sétáljon, sem kezei, amelyekkel létrehozzon valamit, s gyomra,
hogy megeméssze azt az áldozattömeget, amelyet felfalatnak vele, világos,
hogy éppúgy, ahogy a vallási vagy égi absztrakció, az Isten, valójában egy
kiváltságos kasztnak, a klérusnak az
állam szintén egy osztálynak a nem kevésbé valóságos és pozitív érdekeit
képviseli: a burzsoáziáét, amely leginkább, sőt talán kizárólagosan
kizsákmányolja ma a népet, s ráadásul el akar nyelni mindenki mást. S ahogy
a klérus mindig megosztott volt, s ma még inkább hajlamos kettéosztódni egy
nagyon hatalmas és nagyon gazdag kisebbségre, s egy nagyon alárendelt és
meglehetősen szegény többségre, ugyanúgy a burzsoázia - s különböző
társadalmi és politikai szervezetei az iparban, a mezőgazdaságban, a
bankvilágban s a kereskedelemben, és az állam igazgatási, pénzügyi, bírói,
egyetemi, rendőrségi és katonai funkcióiban - minden nappal közelebb kerül
ahhoz, hogy egyfelől egy valódi uralkodó oligarchiává, másfelől számtalan
teremtmény tömegévé forrjon össze, akik többé-kevésbé gőgösek és többé vagy
kevésbé esendők, állandó illúzióban élnek, s egy ellenállhatatlan erő, a
jelenlegi gazdasági fejlődés menthetetlenül egyre jobban visszalöki őket a
proletariátusba, s arra kényszeríti őket, hogy vak eszközként szolgálják ezt
a mindenható oligarchiát.
A társadalom valódi emancipációjának első és kikerülhetetlen feltétele az
egyház és az állam eltörlése; ez után (és csak ez után) szervezheti meg és
kell magát másképp megszerveznie; de nem fentről lefelé és valamilyen
ideális terv szerint, melyet néhány bölcs ember vagy tudós álmodott meg; s
nem is rendeletekkel, melyeket valamilyen diktatórikus erő bocsátott ki; és
nem is valamilyen általános választójog alapján választott nemzetgyűlés
segítségével. Egy ilyen rendszer, mint már mondtam, elkerülhetetlenül egy új
állam megteremtéséhez, következésképp egy kormányzati arisztokrácia
kialakulásához vezetne, vagyis egy egész osztályéhoz, amelynek semmi köze
nem volna a néptömegekhez. Biztos, hogy ez az osztály újra elkezdené
kizsákmányolni a népet, s leigázná a közjó ürügyén vagy az állam megmentése
érdekében.
A jövő társadalmi szervezetének alulról fölfelé kell megszerveződnie úgy,
hogy a munkások szabad társulásai vagy föderációi először uniókban, aztán
kommunákban, régiókban, nemzetekben és végül egy nagy nemzetközi és
univerzális föderációban egyesülnek. Csak így valósulhat meg a szabadság
valódi és életet adó rendje és a közjó, az a rend, amely egyáltalán nem
tagadja, hanem épp ellenkezőleg, igenli az egyének és a társadalom
érdekeit, és harmóniát teremt köztük.
Állítólag az egyének és a társadalom
érdekeinek univerzális szolidaritása és harmóniája sohasem valósulhat meg a
gyakorlatban, mert a társadalom érdekei, lévén ellentétesek, nincsenek abban
a helyzetben, hogy maguktól kiegyensúlyozzák egymást, vagy hogy egyáltalán
valamiféle megértés jöjjön létre köztük. Erre az ellenvetésre azt
válaszolom, hogy ha az érdekek mind a mai napig sehol sem kerültek kölcsönös
harmóniába, ennek az állam az oka, amely feláldozta a többség érdekeit egy
kiváltságos kisebbség hasznáért. Az egyéni érdekek nevezetes
összeegyeztethetetlensége és harca a társadalmi érdekekkel épp ezért nem
más, mint politikai ámítás és hazugság: azt a teológiai hazugságot erősíti
meg, amely kitalálta az eredendő bűn doktrínáját, hogy megszégyenítse az
embert, és megfossza saját értékének tudatától. Az érdekek konfliktusának
épp ilyen hamis eszméjét szintén álmok hintették el, a teológiával
köztudottan közeli rokonságban lévő metafizika álmai. A metafizika, mivel
nem ismeri el az emberi természet társadalmi jellegét, a társadalmat egyének
mechanikus összegének tekinti, teljesen mesterséges képződménynek, amely
hirtelen jött létre valamilyen formális vagy titkos szerződés értelmében,
amit szabadon vagy másképp kötöttek valamilyen magasabb rendű hatalom
sugallatára. Az egyének, mielőtt a társadalomban egyesültek volna,
halhatatlan lélekkel voltak felruházva, és tökéletes szabadságot élveztek.
De ha a metafizikusok azt állítják, hogy az emberek, különösen azok, akik
hisznek a lélek halhatatlanságában, szabad lények a társadalmon kívül, akkor
óhatatlanul az alábbi következtetéshez jutunk: az emberek csak azzal a
feltétellel egyesülhetnek társadalommá, hogy feladják szabadságukat,
természetes függetlenségüket, és feláldozzák személyes, majd helyi
érdekeiket. Ez a lemondás és önmaguknak ez a feláldozása ennek az érvnek az
alapján annál szükségszerűbb, minél számosabbá válik a társadalom, s minél
bonyolultabb a szervezete. Ebben az esetben az állam az egyéni áldozatok
kifejeződése. Ez az absztrakt forma, mely egyben erőszakos is, mondanunk sem
kell, hogy egyre inkább tönkreteszi az egyéni szabadságot a "közjó" néven
ismert hazugság nevében, habár nyilvánvaló, hogy kizárólag az uralkodó
osztály érdekeit képviseli. Ily módon az állam minden egyéni és általános
szabadság és érdek szükségszerű tagadásaként, sőt megszüntetéseként jelenik
meg előttünk.
Látjuk itt, hogy a metafizikai és a teológiai rendszerekben minden
következetesen összekapcsolódik és következetes magyarázatot nyer. Ezért
képesek, sőt kénytelenek e rendszerek logikai védelmezői könnyű
lelkiismerettel folytatni a néptömegek kizsákmányolását az egyház és az
állam segítségével. Miközben megtömik a zsebüket és eloltják lelkük minden
szomját, azzal vigasztalják magukat, hogy mindezt a nehézséget isten
dicsőségére, a civilizáció győzelméért és a proletariátus örök boldogságáért
vállalják magukra. Mi azonban, akik nem hiszünk sem istenben, sem a lélek
halhatatlanságában, sem az egyéni akaratszabadságban, azt állítjuk, hogy a
szabadság, legbonyolultabb és legtágabb értelmében - és így kell értenünk -,
az emberiség történelmi fejlődésének célja. Teológus és metafizikus
idealista ellenfeleink egy különös, de logikus kontraszt folytán a szabadság
elvét tekintik elméleteik talpkövének és alapjának, hogy nagyon egyszerűen
és óhatatlanul eljussanak az emberek leigázásához. Mi, akik elméletben
materialisták vagyunk, a gyakorlatban megpróbálunk megteremteni és tartóssá
tenni egy nemes és racionális idealizmust. Ellenségeink, a vallásos és
transzcendentális idealisták egy gyakorlati, véres és gonosz materializmushoz
jutnak annak a logikának az alapján, amely szerint minden fejlődés az
alapelv tagadása. Mi meg vagyunk győződve arról, hogy az ember anyagi és
erkölcsi fejlődése és intellektuális gazdagsága éppúgy, mint kétségtelen
függetlensége annak eredménye, hogy társadalomban él. A társadalmon kívül az
ember nemcsak, hogy nem volna szabad, de egyáltalán nem is válhatott volna
igazi emberré, vagyis olyan lénnyé, melynek tudata van, gondolkodik és
beszél. Az intelligencia és a kollektív munka kombinációja késztethette
egyedül arra, hogy elhagyja a vadságnak és durvaságnak azt az állapotát,
amely eredeti természetét vagy inkább további fejlődésének kiindulópontját
alkotta. Mélységesen meg vagyunk győződve arról az igazságról, hogy az
emberek egész élete - érdekeik, hajlamaik, szükségleteik, illúzióik, sőt
ostobaságaik is, éppúgy, mint az erőszak és az igazságtalanság
megnyilvánulásai és minden látszólag akaratlagos cselekvés - a társadalomban
való élés elkerülhetetlen erőinek következménye csupán. Az emberek nem
tudják elfogadni a kölcsönös függőség eszméjét, mégsem tagadhatják a
külvilágban a jelenségek közt létező kölcsönhatást és összefüggést.
Magában a természetben a jelenségeknek ez a csodálatos kölcsönhatása és
hálózata bizonyára nem jön létre harc nélkül. Ellenkezőleg. A természet
erőinek harmóniája csak annak az örökös küzdelemnek a tényleges eredménye,
amely az élet és a mozgás abszolút feltétele. A természetben és a
társadalomban is, a rend harc nélkül maga a halál. Ha a rend természetes és
lehetséges a világegyetemben, akkor ez csak azért van így, mert ez a
világegyetem nem valamilyen előre elképzelt és valamilyen felsőbb akarat
által kivitelezett terv szerint van kormányozva. A törvények istentől
származó rendszerének teológiai hipotézise nyilvánvaló képtelenséghez, s
minden rendnek, sőt magának a természetnek a tagadásához vezet. A természeti
törvények csak annyiban valóságosak, amennyiben a természetben rejlenek,
vagyis nem rögzíti őket semmiféle hatalom. Ezek a törvények csak a dolgok
fejlődésének, s e roppant változékony, tünékeny, de valóságos tények
kombinációjának egyszerű megjelenései vagy folytonos változásai. Mindez
együtt alkotja azt, amit "természetnek" nevezünk. Az emberi intelligencia s
annak tudományos képessége megfigyeli, kísérletileg ellenőrzi, majd újra
egyesíti ezeket a tényeket egy rendszerben, s törvényesnek nevezi őket. A
természet maga azonban nem ismer törvényeket. Öntudatlanul működik, s
megjelenítve magában az elkerülhetetlenül feltűnő és ismétlődő jelenségek
végtelen változatosságát. E működés elkerülhetetlenségének köszönhető, hogy
az univerzális rend létezhet és valóban létezik is.
Ugyanez a rend jelenik meg az emberi hatalomban is, amely állítólag nem
természetes módon alakult ki, de valójában az események természetes és
elkerülhetetlen folyásának engedelmeskedik. Csak a többi állattal szembeni
felsőbbrendűsége és a gondolkodás képessége vitt az ember fejlődésébe egyedi
jelleget - amely, hadd jegyezzük meg futólag, egészen természetes - abban az
értelemben, hogy mint minden, ami létezik, az ember is, az erők működésének
és egyesülésének anyagi terméke. Ez az egyedi jelleg a gondolkodás
képességében, vagy inkább az elvonatkoztatás és az általánosítás képességében
áll, amelynek segítségével az ember ki tudja vetíteni magát gondolatban, s
idegen és külső tárgyként képes vizsgálni magát. Azzal, hogy saját szintje
fölé emelkedik az eszmék közegében, ahogy a környező világból is kiemelkedik,
eljut a tökéletes absztrakció, az abszolút semmi megjelenítéséhez. És ez az
abszolútum nem kevesebb, mint az absztrakció képessége, amely elutasít
mindent, ami létezik, s a teljes tagadáshoz érkezve megnyugszik. Ez már a
gondolat legmagasabb absztrakciójának határa: ez az abszolút semmi az isten.
Ez minden teológiai tan jelentése és történelmi alapja. Az első emberek és
társadalmak, nem értvén a természetet és saját gondolkodásuk anyagi okait, s
nem véve tekintetbe a rájuk jellemző természettörvényeket sem, kétségkívül
nem sejthették, hogy abszolút fogalmaik csak az absztrakt eszmék felfogását
lehetővé tévő képesség eredményei. Ezért kezelték úgy ezeket a természetből
vett ideákat, mintha valóságos tárgyak lennének, amelyekkel szemben magának
a természetnek a valóságossága is megszűnik. Aztán a fejükbe vették, hogy
imádják saját fikcióikat, az abszolútról alkotott lehetetlen elképzeléseiket,
s mindenfajta tiszteletben részesítik őket. De szükségük volt rá, hogy
valamiképp megfoghatóvá tegyék a semmi, vagyis az isten absztrakt eszméjét.
Ezért aránytalanná növesztették az istenség fogalmát, s felruházták
mindazzal a jó és gonosz tulajdonsággal és hatalommal, amivel csak
találkoztak a természetben és a társadalomban.
Így kezdődött és fejlődött ki történelmileg minden vallás a fetisizmustól a
kereszténységig. Nem szándékozunk belemerülni a vallási, teológiai és
metafizikai képtelenségek történetébe, még kevésbé kívánunk beszélni azoknak
az inkarnációknak és isteni vízióknak a fokozatos kibontakozásáról,
amelyeket a barbárság századai hoztak létre. Mindenki tudja, hogy a babona
borzalmas szenvedéseket szül, s könny- és vérpatakhoz vezet. Hadd mondjunk
csak annyit, hogy a szegény emberiségnek ezek az undorító tévelygései
elkerülhetetlen történelmi események voltak a társadalmi szervezetek
normális növekedésének és evolúciójának folyamatában. Ezek a tévelygések
ültették el a társadalomban azt az emberek képzeletét uraló végzetes eszmét,
hogy a világegyetemet valamilyen természetfölötti erő és akarat kormányozza.
Századok követték egymást, s a társadalmak annyira hozzászoktak ehhez az
elképzeléshez, hogy végül megsemmisítették magukban a további fejlődésre
való hajlamot, sőt a fejlődéshez szükséges képességeket is.
Először néhány egyén, aztán néhány társadalmi osztály nagyravágyása eleven
elvvé tette a szolgaságot és a hódítást, s az istenség eme borzalmas
eszméjét minden másnál mélyebben elplántálta. Azóta nem létezik olyan
társadalom, amelynek ne az egyház és az állam, e két intézménye volna az
alapja. Ezt a két társadalmi csapást védelmezi minden dogmatikus.
Alighogy megjelent ez a két intézmény a világban, azonnal két kaszt
szerveződött: a papoké és az arisztokratáké, akik nem vesztegetve az időt,
mélyen belenevelték a szolgává tett népbe, hogy az egyház és az állam
szükségszerű, hasznos és szent.
Mindennek az volt a célja, hogy a brutális szolgaságot legális szolgasággá
változtassák, melyet a legfőbb lény akarata hozott létre és szentelt meg.
De vajon őszintén hittek-e a papok és az arisztokraták ezekben az
intézményekben, amelyeket minden erejükkel támogattak saját érdekükben? Nem
csak csalók és ámítók voltak? Nem, azt hiszem, hogy egyszerre voltak hívők
és csalók.
Ők is hittek, mert természetesen és szükségszerűen részesei voltak a
tömeg tévelygéseinek, és csak később, a régi világ dekadenciájának korában
váltak kétkedőkké és szégyentelen csalókká. Egy másik ok is lehetővé teszi,
hogy az államok alapítóit őszinte embereknek tekintsük. Az ember mindig
könnyen hisz abban, amiben hinni szeretne, s ami nem ellenkezik az
érdekeivel. Még akkor is, ha intelligens és tájékozott. Az önimádat és az a
vágy, hogy szomszédaival éljen, s hasznot húzzon azok tiszteletéből, mindig
arra készteti az embert, hogy higgyen abban, ami kellemes és hasznos. Meg
vagyok győződve például arról, hogy
Thiers és a versailles-i kormány nem kis
áron voltak kénytelenek meggyőzni magukat arról, hogy több ezer férfi, nő és
gyermek meggyilkolásával Párizsban Franciaországot mentették meg.
Ám a régi és modern idők papjai, jósai, arisztokratái és középosztálybeli
polgárai attól, hogy képesek voltak őszintén hinni, még csalók maradtak.
Lehetetlenség elfogadni, hogy hittek minden képtelenségben, amelyből a hit
és a politika áll. Arról a korról nem is beszélek, amikor
Cicero szavaival:
"két jós nem tudott egymás szemébe nézni nevetés nélkül". Azután, nehéz
elképzelni még az általános tudatlanság és babona korában is, hogy a napi
csodák feltalálói meg lettek volna győződve ezeknek a csodáknak a
valódiságáról. Ugyanezt mondhatjuk a politikáról is, amit a következő néhány
szabály foglal össze: "A népet oly módon kell alávetni és kizsákmányolni,
hogy ne siránkozzon túl sokat a sorsa miatt, ne felejtsen el engedelmeskedni,
s ne legyen ideje ellenállni és fellázadni."
Hogyan képzelhetjük mindezek után, hogy azok az emberek, akik foglalkozássá
változtatták a politikát és ismerik annak céljait - az elszigetelten vagy
tömegesen elkövetett igazságtalanságot, erőszakot, hazugságot és
gyilkosságot -, őszintén hihettek a politika művészetében és az államban
mint a társadalmi elégedettség megteremtőjében? Kegyetlenségük ellenére sem
butulhattak el ennyire. Minden korszakban az egyház és az állam volt a bűn
nagy iskolája. A történelem tanúsítja bűntetteiket: mindenütt és mindenkor a
pap és az államférfi volt a nép tudatos, módszeres, kérlelhetetlen és véres
kezű hóhéra.
De hogyan békíthetünk meg két, egymással látszólag olyan
összeegyeztethetetlen dolgot, a csalókat és a megcsalatottakat, a hazugokat
és a hívőket? Logikailag ez nehéznek látszik, de valójában - vagyis a
gyakorlati életben - ezek a dolgok nagyon gyakran fordulnak együtt elő.
Az esetek döntő többségében a nép meghasonlottságban és örökös félreértésben
él. Általában ezt észre sem veszik, addig tehát, amíg valamilyen rendkívüli
esemény fel nem ébreszti őket megszokott álmukból, s rá nem kényszeríti
őket, hogy magukba nézzenek és szétnézzenek maguk körül.
A politikában éppúgy, mint a vallásban, az ember puszta gépezet a
kizsákmányolók kezében. De a rablók és kifosztottak, elnyomók és elnyomottak
mind egymás mellett élnek, s egy maroknyi egyén kormányozza őket. Ezek
ugyanazok a minden politikai és vallási előítélettől mentes emberek, akik
tudatosan gyötörnek és elnyomnak. A XVII. és a XVIII. században a nagy
forradalom kitöréséig éppúgy, mint napjainkban, ők uralták Európát, jóformán
kedvük szerint. Hinnünk kell abban, hogy uralmuk nem tarthat már soká.
Míg a fővezérek teljesen tudatosan csapják be és vezetik félre a népet,
szolgáik vagy az egyház, illetve az állam talpnyalói azon buzgólkodnak, hogy
fenntartsák e gyűlöletes intézmények szentségét és integritását. Ha az
egyház - ahogy a papok és az államférfiak többsége hirdeti - szükséges a
lélek üdvözüléséhez, az állam éppúgy szükséges a béke, a rend és az
igazságosság megőrzéséhez, s az iskolák dogmatikusainak ezt kell kiáltaniuk:
"Egyház és állam nélkül nem lesz se civilizáció, se haladás!"
Szükségtelen az örök üdvözülés problémáját tárgyalnunk, mivel nem hiszünk a
lélek halhatatlanságában. Meg vagyunk győződve arról, hogy az emberiség, az
igazság és a haladás szempontjából káros dolgok közül az egyház a
legkárosabb. Hogy is lehetne ez másképp? Nem az egyház gondoskodik talán a
fiatal nemzedékek, mindenekelőtt a nők megrontásáról? Nem az egyház teszi
tönkre a logikus gondolkodást és a tudományt dogmáival, hazugságaival,
ostobaságaival, gyalázkodásával? Nem az egyház támadja-e az ember méltóságát
azzal, hogy elferdíti benne a jogok és az igazság fogalmát? Nem tetemként
adja-e vissza azt, ami élő, nem veszejti-e el a szabadságot, nem az egyház
prédikálja-e a tömegek örökös szolgaságát néhány zsarnok és kizsákmányoló
kedvéért? Nem az egyház, ez a hajthatatlan egyház próbálja-e állandósítani a
sötétség, a tudatlanság, a szegénység és a bűn uralmát?
És ha századunk haladása nem csalóka álom, akkor el kell söpörnie az
egyházat.
(Fordította: Pap Mária. A fordítás alapja: Mihail Bakunyin:
The Paris Commune and the Idea of the State. In: Anarchy, Vol. 1. No
5., 1971.)