Anarchizmus (Modern ideológiák)
PJOTR KROPOTKIN:

Forradalmi kormányok


I.

Hogy a fennálló kormányokat meg kell semmisíteni, mert a szabadság, testvériség és egyenlőség üres jelszavakból csak így válhatnak élő valósággá; hogy a mai napig megkísérelt kormányformák különböző fajtájú elnyomásformák voltak, melyeket a rendszer alakításával kell helyettesíteni: ebben mindenki megegyezik, bármily kevéssé forradalmi érzésű és gondolkodású legyen. És csakugyan, nem kell túlságosan újítónak lenni, hogy ehhez a végkövetkeztetéshez jussunk; a mai kormányzók vétkei és a vétkek megszüntetésének lehetetlensége olyannyira frappáns, hogy az minden gondolkodva figyelőnek a szemébe ötlik. És ami a kormány ledöntését illeti, köztudomású, hogy ez bizonyos időkben minden különösebb nehézség nélkül keresztülvihető. Vannak pillanatok, midőn a kormányok szinte maguktól, mintegy kártyavárak, a nép forradalmi leheletétől összedőlnek. Ezt 1848-ban és 1870-ben ugyancsak megfigyelhettük és nemsokára ismét részünk lesz benne.

      A kormányt megdönteni - a forradalmi polgárságnak ez minden. Nekünk ez csupán a szociális forradalom kezdete.

      Ha az államgépezetet sarkaiból egyszer kiemeltük, ha a hivatalnoki hierarchia dezorganizálódott úgy, hogy nem tudja, milyen irányban haladjon, ha a katonák elvesztették felettesükbe vetett bizalmukat, egyszóval ha a tőkét védelmező hadsereg egyszer megzavarodik, úgy ott állunk a gazdasági és politikai elnyomást szolgáló összes intézmények elpusztításának nagy munkájánál. Kivívták a korlátlan cselekvés lehetőségét - mit fognak tenni a forradalmárok?

      Erre a kérdésre csupán az anarchisták felelnek ilyképpen: semmiféle kormányt! Ez csak az általános választójog által az államnak vagy községnek adandó kormányzat formájában tér el egymástól; részint ugyanis forradalmi diktatúrát kívánnak.

      "Forradalmi kormányt!" Két szó, mely fölötte idegenül hangzik mindazoknak, kik tisztában akarnak lenni azzal, hogy mit jelentsen a szociális forradalom és mit jelent egy kormány. Két szó, mely ellentmond egymásnak, mely egymást kölcsönösen megsemmisíti.

      Tényleg láttunk már despotikus kormányokat - hisz minden kormány lényege a reakció és a forradalomellenesség, és hogy szükség esetén a despotizmushoz folyamodjék; ám sohase láttunk még "forradalmi kormányt", aminek komoly oka van: a forradalom, mely jelenti a rendetlenséget, a fölforgatást, évszázados intézmények néhány nap alatt való szétrombolását, fennálló tulajdonviszonyok erőszakos megsemmisítését, a kasztok megszüntetését, az uralkodó erkölcsi eszmék vagy helyesebben az azok helyét elfoglaló uralkodó képmutatás rohamos megváltozását, mely jelenti végül az egyéni szabadságot, a spontán akciót stb.; a forradalom ellentéte, tagadása a kormányzatnak, mely azonos a fennálló "rend"-del, a konzervativizmussal, a meglevő intézmények megőrzésével, az egyéni kezdeményezés és akció tagadásával. És ennek dacára is folytonosan erről a "fehér hollóról" beszélnek, mintha egy forradalmi kormány a világ legegyszerűbb dolga volna, éppoly közönséges és éppoly közismert, mint a királyság, a császárság vagy a pápaság!

      Hogy a burzsoá forradalmárok ezt az eszmét prédikálják, könnyen érthető, hisz tudjuk, mit értenek ők a forradalom alatt: a burzsoá köztársaság túltengését, az összes, ma még bonapartisták és royalisták által betöltött állásoknak az úgynevezett köztársaságiak által való birtokbavételét, legfeljebb az államnak az egyházzal kötött házassága megszüntetését, hogy a házasság helyébe az ágyasság lépjen, az egyházi vagyonnak az állam, de különösen a jövendő vagyonkezelő javára való elkobzását, talán még a referendumot is, vagy néhány ehhez hasonló limlomot. De hogy forradalmi szocialisták is felcsapnak ennek az eszmének apostolaivá, azt nem lehet másképp megmagyarázni, mint kétféle feltételezéssel: azok, kik ezt az eszmét elfogadják, vagy annyira el vannak még telve burzsoá előítéletekkel, melyeket az irodalomból, de különösen a burzsoá által a burzsoá részére írott történelemből öntudatlanul szívták magukba és még annyira uralkodik rajtuk a szervilizmus szelleme, melyet az évszázados szolgaság teremtett meg, hogy még csak képzeletben sem tudnak szabadok lenni, vagy pedig nem akarják ezt a forradalmat, melynek nevét ajkukon hordják. Meg fognak elégedni a fennálló rendszer egyszerű átmázolásával, azzal a feltétellel, hogy hatalomhoz juttatják őket, miközben azzal vigasztalják magukat, hogy majd később meglátjuk, mit lehet tenni a "csorda" - a nép - megnyugtatására. Csak azért ellenségei a jelenleg kormányzóknak, mert a helyükbe kívánnak ülni. Ezekkel az emberekkel nem vitázunk és ezentúl csak azokhoz szólunk, kik becsületesen tévednek.

      A kétféle "forradalmi kormányforma" közül az elsővel, a választott kormánnyal kezdjük a vizsgálódásunkat.

      A királyi és ehhez hasonló hatalom meg van döntve, a tőke védelmi hadserege zavarban van, mindenütt erjed, a közügyekről vitatkoznak és kívánják az előrehaladást. Az új eszmék győztek, elismerik a mélyreható változtatások szükségességét, cselekedni kell, minden érzékenység nélkül meg kell kezdeni a rombolás munkáját, hogy végre megtisztítsuk a színteret az új élet számára. Ámde mily tevékenységet ajánlanak nekünk? Azt mondják, hívjuk fel a népet, válasszon azonnal új kormányt, hogy reábízzuk azt a munkát, melyet valamennyiünknek, mindenkinek közülünk saját kezdeményezéséből kellene elvégeznie!

      Ez volt az, amit Párizs 1871. március 18. után tett. "Mindenkor vissza fogok emlékezni", mondotta egy barátunk, "a felszabadítás szép perceire". A Quartier Latinben levő magas kamrából lejöttem, hogy szabad levegőt szívjak abban a hatalmas klubban, mely az egész városon végighúzódó Boulevard-t betöltötte. Mindenki a közügyekről beszélt; minden személyes ügyet elfeledtek: nem volt szó többé vételről és eladásról - mindenki kész volt testtel, lélekkel a jövendő felé törni. Még burzsoák is, kiket az általános lelkesedés magával ragadott, elégedetten látták az új világ megszületését. "Ha a szociális forradalmat kell megcsinálni - helyes, úgy csináljuk meg együtt, mi kész vagyunk rá?" A forradalmi elemek megvoltak, most csak arról volt szó, hogy ezeket tevékenységre bírjuk. És midőn este szobámba tértem, így szóltam magamban: "Ó, mégis csak mily szép az emberiség! Sohasem ismertük, egyre megrágalmaztuk!" Aztán elkövetkeztek a választások, kinevezték a kommün tagjait és - az önfeláldozás készsége, a cselekedni kívánás lassanként kihunyt. Ismét visszatért mindenki megszokott foglalatosságához, miközben így szólt magához: "Most hát van egy kitűnő kormányunk, hagyjuk dolgozni..." Tudjuk, hogy mi következett erre.

      Ahelyett, hogy maga cselekedett volna, ahelyett, hogy előre haladt volna, ahelyett, hogy bátran a dolgok új rendje felé tört volna, a nép megbízott kormányában és reábízta az iniciatíva megragadását. Ez volt a választások első elháríthatatlan következménye. Mit fognak tenni a kormányzók, kik az összesség bizalmát akarják?

      Soha nem folytak le választások szabadabban, mint 1871 márciusában. Ezt maga a reakciós ellenfél is elismerte. A választók nagy tömege soha nem volt úgy áthatva a kívánságtól, mint akkor, hogy a legjobb férfiakat, a jövő, a forradalom embereit ültesse az evezőkhöz. És meg is tette. Túlnyomó többséggel választották meg az összes ismert forradalmárt. Jakobinusok, blanquisták, internacionalisták, e három forradalmi frakció volt a kommüntanácsban képviselve. Jobb kormányt nem is lehetett volna választani.

      Az eredmény ismeretes. Bezárva a városházába, azzal a misszióval, hogy az előző kormány fennmaradt szabályai szerint cselekedjenek, ezek a tüzes forradalmárok és újítók tehetetlenségre és terméketlenségre ítéltnek érezték magukat. Minden jóakaratuk és készségük dacára még arra sem voltak képesek, hogy Párizs védelmét organizálják. Igaz, hogy ma egyes személyekre hárítják ennek a felelősségét, ám a vereségnek nem egyesek voltak az okozói, hanem az alkalmazott rendszer.

      Az általános, egyenlő és közvetlen választójog, ha szabadon gyakorolhatják, kedvező esetben tényleg teremthet oly gyülekezetet, mely adott időpontban kifejezi a tömeg átlagos gondolkodását, amelynek a forradalmak kezdetén szabály szerint csupán vad, határozatlan eszméi vannak a megalkotandó műről. Ah, ha valamely nemzet többsége, egy kommün már a mozgalom megindítása előtt tisztában lenne azzal, hogy mint kell a kormány megdöntése után cselekedni! Ha a szoba-utópisták ezen álma beteljesülhetne, soha sem lennének véres forradalmak; a nemzet többsége egyszerűen kinyilvánítaná akaratát és a kisebbség önként alávetné magát ennek az akaratnak. De a dolgok nem ilyképp alakulnak ki. A forradalom rendszerint előbb tör ki, semmint hogy egy általános megállapodás létrejöhetne, és azok, kik tisztán látják a tennivalókat, ezekben a pillanatokban elenyésző kisebbségben vannak. A nagy tömegeknek a célról, melyet meg akarna valósítani, csak zavaros gondolataik vannak anélkül, hogy valójában tudnák, mily úton érhetnek el a célhoz és anélkül, hogy túlságosan bíznának a megkezdett útban. A gyakorlati megoldást csakis akkor lehet megtalálni és pontosítani, ha az átalakulás már meg is kezdődött; magának a forradalomnak, a cselekvő népnek szülöttje lesz, vagy egyáltalán nem is lesz, minthogy az egyes egyén agya teljesen képtelen megtalálni a megoldást, mely csupán a gyakorlati népéletből sarjadhat ki.

      Ez az a helyzet, mely egy választott testületben tükröződik, még akkor is, ha nem is lenne azokkal a bűnökkel terhes, melyek minden kormányhoz hozzátapadnak. Azt a néhány férfit, kik koruk forradalmi eszméit reprezentálják, a múlt forradalmi eszméinek képviselői vagy a dolgok fennálló rendje elnyomják. Ezek a férfiak, kiknek épp a forradalom napjaiban kellene a nép között lenniök, hogy eszméiket a tömegekbe oltsák és azt cselekvésre késztessék, hogy szétrombolják a régi intézményeket: bezárkóznak egy terembe, végtelen vitákba bocsátkoznak, hogy a mérsékeltektől engedményeket csikarjanak ki, hogy az ellenséget meggyőzzék, midőn pedig csak egyetlen eszköz van, mellyel őket az új eszmékhez közel lehet hozni: ezeket az eszméket megvalósítani. A kormányzást átveszi egy parlament, mely a burzsoá parlamentek minden bűnét magán viseli. Távol attól, hogy forradalmi kormány lehessen, a forradalom akadályozója lesz és a nép, ha tovább akar haladni, kénytelen félretolni az akadályt és megbuktatni azokat, kiket tegnap még választottjaiként ünnepelt. Ámde ez már nem lesz oly könnyű. Az új kormány, mely sietett új közigazgatási gépezetet alkotni, hogy uralmát megszilárdítsa és engedelmességet teremtsen, egyáltalán nem lesz hajlandó helyét csak úgy egyszerűen elhagyni. Féltékenyen ragaszkodván a hatalomhoz, görcsösen fog belekapaszkodni a régi intézményekbe, amelyeket még nem volt idő elpusztítani. El van határozva, hogy erőszakot szegez az erőszaknak, és így megbuktatására csak egyetlen eszköz marad: fegyvert ragadni és újból megkezdeni a forradalmat s mindezt azért, hogy megbuktassák azokat, akikre még tegnap minden hitüket építették.

      Íme, itt van a meghasonlott forradalom! Miután a drága időt elpazarolták, most még erejét is veszti a belső egyenetlenség által, mely az új kormány hívei és azok között támadt, kik belátták megbuktatásának szükségességét. És mindez csupán azért, mert nem látták be, hogy az új élet új formákat kíván, hogy a forradalmak nem a régi formák megőrzésével fejeződnek be; mert nem tudják felfogni, hogy forradalom és kormányzat összeegyeztethetetlen; mert nem voltak képesek felismerni, hogy az egyik - bármily alakban is lépjen fel - a másik negációja, és hogy az anarchián kívül nincsen forradalom.

      Ugyanez érvényes a másik kormányformára is, mit nekünk ajánlanak: a forradalmi diktatúrára.


II.

Oly szembetűnőek a veszedelmek, melyeknek a forradalom ki van téve, ha választott kormány uralkodik felette, hogy egy egész forradalmi iskola tagadja meg ezzel az iránnyal a közösséget: felismerték, hogy lehetetlen a fellázadó népnek választások útján oly kormányt adni, mely ne a múltat reprezentálná és ne húzná le ólomsúllyal a népet - különösen, mikor arról a nagyszerű gazdasági, politikai és erkölcsi újjászületésről van szó, melyet mi szociális forradalom alatt értünk. Így hát mellőzik a törvényes kormányzat gondolatát, legalábbis arra az időre, midőn a törvényesség ellen lázadásban áll a nép és "forradalmi diktatúrát" kívánnak.

      "A párt" mondják ők, "mely a kormányt meg fogja buktatni, a hatalom jogán elfoglalja annak helyét. Hatalmat igyekszik szerezni és forradalmi módon jár el. A forradalom vívmányainak biztosítása érdekében a szükséges rendszabályokat életbe lépteti, a régi intézményeket elpusztítja és a birtokba vett föld védelmét organizálja. Azoknak, kik nem akarják tekintélyét elismerni - guillotine; azoknak - a nép vagy a burzsoá -, kik a forradalom lefolyásának biztosítására tett intézkedéseket nem respektálják - ugyancsak guillotine!" Így okoskodnak a mellényzseb-Robespierre-ek - azok kik a múlt század hőskölteményéből nem emlékeznek másra, mint a leáldozás korszakára, azok, kik nem tanultak meg mindebből mást, mint a köztársaság ügyvédeinek szónoklatait.

      Mielőttünk, anarchisták előtt a párt vagy egyén diktatúrájának kérdése - ami alapjában véve egyet jelent - világos. Mi tudjuk, hogy a társadalmi forradalmat nem lehet valamely egyén vagy csoport eszméi szerint vezetni. Mi tudjuk, hogy forradalom és kormány összeegyeztethetetlen; meg kell semmisíteniök egymást. Nem fontos a név, melyet a kormánynak adunk: akár diktatúra, akár királyság vagy parlament. Mi tudjuk, hogy az, ami pártunkban erőt és igazságot jelent, ebben az alapelvben foglalható össze: semmi sem jó és maradandó, ami nem a nép szabad kezdeményezéséből származik, mely minden kormányzó hatalmat el akar pusztítani. Ezért nyolc nap alatt a legjobbjaink is érettek lennének a gyilokra, ha eszméik a népet előbb át nem hatották, és ha ők mégis urai lesznek annak a hatalmas gépezetnek - a kormányzatnak -, mely lehetővé teszi, hogy kedvük és fantáziájuk szerint cselekedjenek.

      Tudjuk, hová vezet szükségszerűen a legjobb diktatúra is: a forradalom megöléséhez! És azt is tudjuk, hogy a diktatúra eszméje csak annak az esztelen kormányfetisizmusnak terméke, amely párosulva a vallásos fetisizmussal, a rabszolgaságot állandósította.

      Ámde mi most nem az anarchistákhoz szólunk, hanem azokhoz a kormány-forradalmárokhoz, akik nevelésük előítéleteitől befolyásolva, jóakarattal téves úton járnak és épp oly jóakarattal hajlandók erről beszélgetni. Ezért az ő álláspontjukról szólunk hozzájuk.

      De előbb még egy általános megjegyzés. Azok, akik a diktatúrát prédikálják, rendszerint nem veszik észre, hogy ezen előítélet erősítésével csupán azok részére készítik elő a talajt, akik később megfojtják őket. Robespierre-nek van egy igen találó mondása, melyet érdemes lenne tisztelőinek megjegyezni. Elvben nem vetette el a diktatúrát, hanem "Vigyázz!" - mondta hirtelen Mandarnak, mikor az a diktatúráról beszélt, "Brissot diktátor lett!"

      Igenis. Brissot, az aljas girondista, a nép egyenlőségi törekvéseinek tajtékzó ellensége, őrjöngő védelmezője a magántulajdonnak, melyet annak idején lopásnak nyilvánított; Brissot, ki a legnagyobb lelki nyugalommal vetette volna börtönbe Hébert-t, Marat-t és valamennyi mérsékelt jakobinust!

      Ám ez a mondás 1792-ből származik. Ebben az időben Franciaország három éve élt forradalomban. Tényleg nem létezett már a királyság; már csak az volt hátra, hogy a kegyelemdöfést megkapja. A feudális uralom is meg volt már döntve. És ebben az időben, midőn a forradalom szabadon fejlődött, az ellenforradalmár Brissotnak mégis meg volt minden lehetősége arra, hogy diktátorrá válasszák! És mi történt előbb, 1789-ben? Mirabeau-t kormányelnöknek kívánták tekinteni! Az az ember, aki üzletet kötött a királlyal, hogy eloquenciáját, szónoki képességét elkótyavetyélje - hatalomhoz jutott volna, ha a fegyvereire támaszkodó lázadó nép szuverinitását kifejezésre nem juttatja és a "jaquarie" fait accomplijával nem teszi az összes, Párizsban vagy a departementekben székelő kormányokat illuzórikussá.

      Ám kormánykedvelő előítéletek a diktatúra védelmezőit oly vaksággal verik meg, hogy egy új Brissot vagy Napóleon diktatúráját készítik elő, semhogy lemondjanak eszméjükről: uralkodót helyezni az emberek fölé, kik épp láncaikat készülnek szétszakítani.

      A restauráció és Louis Philipp titkos társaságai sokban hozzájárultak a diktatúra téveszméjének fenntartásához. A köztársasági polgárság, a munkásság támogatásával, akkoriban az összeesküvések hosszú sorát készítette elő, hogy a királyságot megdöntse és proklamálja a köztársaságot anélkül, hogy számot adott volna magának, micsoda mélyreható átalakításon kell Franciaországnak keresztülmenni, már ahhoz is, hogy csupán egy köztársasági burzsoáuralom létrejöhessen. Azt képzelte, hogy messzire terjedő összeesküvés segítségével lehetséges lesz egy napon a királyságot megdönteni, a hatalmat magához ragadni és kikiáltani a köztársaságot. Közel harminc éven át működtek a titkos társaságok, határtalan önfeláldozásról, hősies kitartásról és bátorságról téve tanúságot. Ha az 1848. februári forradalmak természetes következménye a köztársaság volt, úgy ez a titkos társaságoknak és a tett propagandájának köszönhető, mit azok harminc éven keresztül gyakoroltak. Hősies erőfeszítésük nélkül még ma sem lenne köztársaság.

      A burzsoázia célja tehát az volt, hogy a kormányzó hatalmat magának szerezze meg és köztársasági diktatúrát teremtsen. Ám - magától értetődőleg - ez sohasem sikerült. Mint mindenkor, ekkor sem az összeesküvések döntötték meg a királyságot, hanem a tények elháríthatatlan ereje. Az összeesküvők előkészítették az összeomlást, mindenfelé elterjesztették a köztársasági eszméket, mártírjaik a nép ideáljaivá váltak, ám az utolsó lökés, melynek következtében a burzsoá-király végérvényesen megbukott, sokkal hatalmasabb volt, mint aminőre titkos társaságok képesek: közvetlenül a néptömegekből jött.

      A következményeket ismerjük. Azt a pártot, mely az összeomlást előkészítette, visszaszorították a városháza lépcsőiről. Mások, kik óvatosak voltak és nem tették ki magukat az összeesküvés veszélyének, ám közismertek és mérsékeltek voltak, felhasználták a kedvező pillanatot, hogy a kormányhatalmat megszerezzék és helyet foglaltak ott, hova az összeesküvők ágyúdörgés közepette gondoltak eljuthatni. Írók, ügyvédek és szónokok, kik híresek akartak lenni, magukhoz ragadták a kormányt, mialatt az igazi republikánusok fegyvert kovácsoltak vagy gályán sínylődtek. Az előbbieket, minthogy már ismertek voltak, az ostoba tömeg segítette előre, míg az utóbbiak maguktól furakodtak elő, de elismerték őket, mert a nevük nem jelentett többet, mint mindenki szája ízének megfelelő programot.

      Ne mondja senki az aktív pártról, hogy a praktikus szellem hiányában dolgoztak mások eredményesebben... Nem és százszor nem! Olyan törvény ez, mint a csillagok mozgása, hogy az aktív párt kívül marad, mialatt az intrikusok és fecsegők hatalomhoz jutnak. A nagy tömeg előtt, mely az utolsó lökést adja, ezek az ismertebbek. Ezek kapják a legtöbb szavazatot, mert szavazócédulával vagy anélkül, felkiáltással vagy választási urna útján, alapjában véve a választásnak egy hallgatólag elismert módja az, mely ilyen pillanatokban közfelkiáltással történik.

      Ujjongva üdvözli őket mindenki, de leginkább a forradalom ellenségei, kik szívesen látják, ha jelentéktelenek törtetnek előre és így ujjongva ismerik el vezetőknek azokat, kik a mozgalom legkonokabb ellenségei vagy legalább is közönyösek. Blanqui, ki leginkább személyesítette meg ezt az összeesküvési rendszert, a férfi, ki odaadását egy emberöltőnyi fogsággal fizette meg, utolsó napjaiban kinyilatkoztatta végül azokat a szavakat, melyek egy teljes programot tartalmaznak: Sem isten, sem úr!


III.

Az az elképzelés, hogy a kormányt valamely titkos társaság megdöntheti, s a helyét elfoglalhatja, oly tévedés, melytől a burzsoá forradalmi szervezetek 1820 óta sohasem voltak mentesek. De másféle esetek is vannak nagyszámmal, melyek ezt a tévedést nyilvánvalóvá teszik.

      Mily önfeláldozásról, mily önmegtagadásról, mily kitartásról tettek tanúságot a fiatal Olaszország titkos társaságai. Ám a fáradhatatlan tevékenység, az olasz ifjúság minden áldozata, melyek még az oroszokét is túlszárnyalják, az osztrák erődítmények kazamatáiban a hóhér bárdja és golyója által felhalmozódott holttestek - mindez csupán a burzsoázia ravaszainak és királyságának szolgált javára.

      Ugyanez a helyzet Oroszországban. Ritkán akadunk a történelemben titkos szervezetre, mely oly kevés eszközzel ért volna el ragyogó eredményeket, miként az orosz ifjúság, mely oly sok energiával rendelkezett volna és oly hatalmas tetteket mutathatott volna fel, mint a végrehajtó bizottság. A látszólag megingathatatlan kolosszust - a cárizmust - megrendítették és tehetetlenné tették a jövőre nézve az autokrata kormányzatot. És mégis igen naivak azok, kik azt képzelik, hogy a végrehajtó bizottság azon a napon, melyen Sándor cár koronája a földre hull, magához ragadhatja a kormányhatalmat.

      Mások, az előrelátók, kik azon fáradnak, hogy nevüket ismertté tegyék, mialatt a forradalmárok bányában görnyednek vagy Szibériában mennek tönkre; mások, a cselszövők, a szószátyárok, ügyvédek, írók, kik időnkint száraz könnyeket hullatnak a hősök sírjára és a nép barátjaként szerepelnek, ezek azok az emberek, kik elfoglalják a kormány elárvult helyét és az "ismeretlen"-nek, ki a forradalmat előkészítette, odakiáltják, hogy: vissza!

      Ez elkerülhetetlen, végzetszerű és másképp nem is lehet, mert a kormányzatnak a kegyelemdöfést nem titkos társaságok, de nem is forradalmi szervezetek adják meg. Az ő történelmi hivatásuk az, hogy a lelkeket előkészítsék a forradalomra. És ha ez megtörtént és a külső körülmények segítségül jönnek, úgy jön a végső roham, mely azonban nem a kezdeményezést magához ragadó csoportból, hanem a szervezeti kereteken kívül álló tömegekből indul ki.

      1870. augusztus 31-én Blanqui kiáltványára Párizs néma maradt. Négy nappal később proklamálta a kormány összeomlását. Ámde ekkor már nem a blanquisták voltak a mozgalom kezdeményezői, hanem a nép volt az, milliók, kik elűzték az uralkodót és ujjongva fogadták a komédiást, kinek neve már két éve fülükben csengett.

      Ha a forradalom megérett a kitörésre, ha a mozgalom már "benn van a levegőben" és ha már biztos a siker, úgy ezren és ezren csatlakoznak a mozgalomhoz olyan emberek, kikre a titkos szervezetek közvetlen hatást sohasem gyakoroltak. Jönnek mint a csataterek keselyűi, hogy az áldozat kifosztásában osztozkodjanak és megadják a végső döfést. A tömegek nem a komoly és engesztelhetetlen összeesküvők sorából választják ki vezéreiket, hanem kötéltáncosok és hintáslegények közül - olyannyira át vannak hatva a vezető férfi szükségességétől.

      Az összeesküvők, kik ragaszkodnak a diktatúra rögeszméjéhez, így öntudatlanul is saját ellenségeik hatalomra juttatása érdekében dolgoznak.

      Ám ha az itt kifejtettek igazi forradalmat, vagy helyesebben a politikai felkelést illetőleg, úgy még sokkal inkább igaz azon forradalomra vonatkozólag, melyet mi akarunk: a társadalmi forradalmat illetőleg. Ha megengedik, hogy egy erős, engedelmességet teremtő hatalom berendezkedjék, úgy ezzel a forradalmat az első lépései után feltartóztatták. Ez a kormány semmi hasznosat nem tehet, de végtelen kárt okozhat.

      De hát miről is van szó, mit értünk mi "forradalom" alatt? Nem a kormányzók egyszerű felcserélését, hanem azt, midőn a nép birtokába veszi a társadalmi javakat; midőn megsemmisítenek minden kormányhatalmat, melyek mindenkor gátjai voltak az emberi fejlődésnek. Ám ez a végtelen jelentőségű forradalom megtörténhetik valamely kormány rendeletei által? Tanúi voltunk a múlt században annak, hogy Kosciuszko, a forradalmi lengyel diktátor rendeletileg megszüntette a jobbágyságot - és a jobbágyság még további nyolcvan évig fennállott. Tanúi voltunk annak, hogy a konvent, a mindenható, borzalmas konvent a feudális uraktól elvett földet és telket rendeletileg felosztotta lélekszám szerint, és mint sok más, ez a rendelet is holt betű maradt, mert végrehajtásához egy újabb, földmunkás-forradalom kellett volna, a forradalmak pedig nem rendeleti úton történnek.

      Hogy a nép a társadalmi javak birtokbavételével fait accomplit teremtsen, szabadnak kell éreznie a kezeit; szolgaságát, melyet túlságosan megszokott, meg kell szüntetni, saját feje szerint kell cselekedni, és előre kell haladnia anélkül, hogy bárki parancsaival is törődnék. Ám éppen ez az, mit a diktatúra megakadályoz, legyen bár az a világ legjobb szándékú diktatúrája, ugyanakkor pedig képtelen a forradalmat csak egy lépéssel is előre vinni. De ha a forradalmi kormány, legyen bár a legideálisabb - sem új erőt, sem bármiféle előnyt nem képes nyújtani a rombolás munkájához, melyet el kell végeznünk, úgy bizonyára még kevesebbet várhatunk tőle az újjáépítésnél, mely a rombolást követni fogja.

      A gazdasági átalakulás - a társadalmi forradalom következménye - nagyszerű és alapos lesz, s a jelenlegi tulajdont és kereskedelmi viszonyokat olyannyira át fogja alakítani, hogy egy vagy néhány egyén képtelen azokat a társadalmi formákat kidolgozni, melyek a jövő társadalmából fognak kialakulni. Ennek kidolgozása csupán a tömegek együttes (kollektív) szellemi munkájából bontakozhatik ki. Hogy kielégíthessék a nagyszámú, különböző kívánalmat és szükségletet, mely a magántulajdon megszüntetése után keletkezik, az ország összes szellemi erőinek egyesülnie kell. Minden kívülálló tekintély csak akadályozná az organikus munkát, melyet végre kell hajtani, s egyidejűleg a gyűlölet és egyenetlenség forrásává válna.

      Itt a legfőbb ideje annak, hogy ezt az illúziót, melyet épp oly gyakran megcáfoltak, mint drágán megfizettek: a forradalmi kormány eszméjét - végleg elvessük. Itt az ideje, hogy egyszer és mindenkorra megjegyezzük magunknak azt a politikai axiómát, hogy semmilyen kormány sem lehet forradalmi.

      A konventet említik nekünk, de nem szabad elfelednünk, hogy az a néhány forradalmi rendszabály, melyhez a konvent folyamodott, nem volt egyéb, mint szankcionálása oly befejezett tényeknek, melyeket a nép a kormányra való tekintet nélkül teremtett meg. Mint Victor Hugo mondotta: Danton félretolta Robespierre-t, Marat őrizte és félretolta Dantont és végül Marat-t Cimourdain - az "őrjöngő" klubok és lázadók megszemélyesítője - buktatta meg. Mint minden kormány, mely megelőzte és követte, a konvent sem volt egyéb, mint a nép lábaira láncolt golyóbis.

      A tények, melyekre a történelem tanít bennünket, e tekintetben oly határozottak; oly nyilvánvaló, hogy forradalmi kormány nem létezik, és minden, ami ezt a nevet viseli, kártékony - hogy nehéz megérteni azt a makacsságot, mellyel egy magát szocialistának nevező irányzat a kormányzat ideájához ragaszkodik. És mégis, ennek igen egyszerű a magyarázata. Ugyanis ha szocialistának nevezik is magukat, úgy ezen irányzat követői mégis egész másképp gondolkoznak a forradalomról, melyet megteremteni a mi feladatunk. Nekik, miként a radikális polgárságnak, a társadalmi forradalom a jövő problémája, amelyre ma még gondolni sem lehet. Amiről lelkük mélyén álmodoznak, de mit kimondani nem mernek, az valami egészen más: uralomra juttatni egy olyan kormányt, minő Svájcban vagy az Egyesült Államokban kormányhoz, kísérletképpen néhány üzem államosítása, mit ők ravaszul "a köz szolgálatának" neveznek. Van benne valami mind Bismarck, mind az Egyesült Államok elnökévé választott szabó ideájából. Ez egy előre elkészített kompromisszum a szocialisták nagy tömegeinek törekvése és a burzsoá hajlandósága között. Szeretnék ugyan a teljes kisajátítást, de nincs meg a megvalósításhoz szükséges bátorságuk, ezért azt elhalasztják a következő évszázadra és az ütközet előtt az ellenséggel alkuba bocsátkoznak.

      Mi, kik belátjuk, hogy közeledik a pillanat, mely megadja a halálos döfést, midőn a nép ráteszi kezét a társadalmi javakra, és a kizsákmányolók osztályát ártalmatlanná teszi; mi nem habozhatunk, mi testtel és lélekkel belevetjük magunkat a társadalmi forradalomba, és minthogy egy kormány, bármily ruhát öltsön is magára, csupán utunkban álló akadály - tehetetlenné fogjuk tenni, és azokat a becsvágyó egyéneket, kik fölénk akarnak emelkedni, hogy sorsunkat irányítsák, el fogjuk seperni.

      Elég volt a kormányokból! Helyet a népnek, az anarchiának!


(A fordító ismeretlen. In: Társadalmi problémák. Budapest, 1919. II. kiadás, 1. szám.)