Szovjet-Oroszország! Szent föld, varázslatos emberek! Te jelképezed most már
az emberiség reményét, egyedül te vagy arra hivatott, hogy megváltsd az
emberiséget. Eljöttem, hogy szolgáljalak Téged, szeretett
mátyuskám.
Fogadj szívedbe, fogadj magadba engem, szegényt, engedd, hogy a vérem a
tieddel vegyüljön, hogy megtaláljam a helyem a Te hősies küzdelmedben, és
hogy mindent megtehessek érted!
Útban Pétervár felé a határon és az ottani pályaudvaron úgy fogadtak minket,
mint kedves elvtársakat. Minket, akiket bűnözőkként űztek ki Amerikából,
testvérekként köszöntöttek szovjet földön, melyet a föld fiai és lányai
tettek szabaddá. Munkások, katonák és parasztok vettek körül bennünket,
kézen fogva vezettek, úgy éreztük, mintha közeli rokonaink volnának. Arcuk
sápadt volt és beesett, mélyen ülő szemükben fény égett, és eltökéltség
sugárzott törődött testükből. Veszély és szenvedés acélozta akaratukat, és
tette őket keménnyé. De mindez alatt ott dobog a régi gyerekszív, a
nagylelkű orosz szív, mely azonnal befogadott bennünket.
Mindenütt zenével és dallal köszöntöttek és bámulatba ejtő mesékkel, melyek
a hősiességről és az éhség, a hideg, a pusztító betegségek ellenére sem
gyengülő kitartásról beszéltek. Hálakönnyek égtek a szememben és alázat
töltött el azok iránt az egyszerű emberek iránt, akik a forradalmi
küzdelmekben naggyá lettek.
Péterváron a harmadik fogadás után
táváris Zorin, akinek társaságában
utaztunk, odahívott minket Szásával egy várakozó automobilhoz. Sötétség
borította a nagy várost, különös árnyékok vetődtek a szikrázó hótakaróra. Az
utcák teljesen kihaltak voltak, a síri csendet csak a kocsi motorzúgása
bontotta meg. Gyorsan útnak indultunk, többször megállítottak az éjszaka
sötétjéből hirtelen előbukkanó emberalakok. Katonák voltak, állig
felfegyverkezve, zseblámpával végigpásztáztak rajtunk, "
Propuszk,
táváris!" (Az útlevelét, elvtárs!) - volt kurta utasításuk. "Katonai
őrjárat - magyarázta kísérőnk -, Pétervár csak nemrég szabadult meg
Jugyenics fenyegetésétől. Még túl sok ellenforradalmár ólálkodik mifelénk,
csak az alkalomra várva." Folytattuk utunkat, és ahogy befordultunk egy
sarkon, egy fényesen kivilágított épület előtt haladtunk el. "A Cseka és a
börtönünk - általában mégis üres" - jegyezte meg Zorin. Most egy hatalmas
ház előtt álltunk meg, melynek sok ablakából fény áradt. "Az Astoria, a cári
idők divatos szállodája - tájékoztatott Zorin -, most a Petroszovjet első
székháza." Ott fognak elszállásolni, tette hozzá, míg a többi száműzöttet a
Szmolnijban helyezik el, mely korábban az arisztokrácia legexkluzívabb
leányintézete volt. "És a lányok? - kérdeztem. -
Ethel Bernstein és
Dora
Lipkin - nem viselném el, ha külön kellene lennem tőlük." Zorin megígérte,
hogy biztosít számukra egy szobát az Astoriában, jóllehet csak párttagokat
szoktak elszállásolni a Szovjet Házban, többnyire magas rangú személyeket és
rendkívüli vendégeket. Arra az időre, míg a helyünket előkészítik,
lakosztályába vezetett minket.
Liza,
Zorin felesége szívélyesen köszöntött, éppoly jószívűen fogadott, mint
amilyen Zorin is volt az egész nap folyamán. Biztosra vette, hogy éhesek
vagyunk. Nem sok mindennel tudott megkínálni, de amije csak volt, mindent
megosztott velünk. Mint kiderült, ez a minden hering, kása és tea volt.
Zorinék maguk sem tűntek jóltápláltaknak, és magamban ígéretet tettem, hogy
föltöltöm kongó éléskamrájukat, ha majd csomagjainkat kibontom. Amerikai
barátaink egy hatalmas hajóbőröndre való készlettel láttak el, és mi is
megspóroltunk egy keveset fejadagunkból, melyet a
Bufordot elhagyva
kaptunk. Jót kuncogtam magamban azon, hogy az Egyesült Államok kormánya
akaratlanul is az orosz bolsevikokat eteti.
Zorinék korábban Amerikában éltek, bár mi sosem találkoztunk velük. De ők
ismertek minket, és Liza azt mondta, eljárt néhány előadásomra New Yorkban.
Mindketten erős, idegen akcentussal beszélték az angolt, de még mindig
folyékonyabban, mint mi tudtuk volna az oroszt. 35 év az Államokban, szinte
sose gyakorolva anyanyelvünket, képtelenné tett most a használatra.
Mindamellett, Zorinéknak sok mesélnivalójuk volt, és ezt meg is tudták
osztani velünk angolul. Beszéltek nekünk a forradalomról, vívmányairól és
reményeiről és még sok minden másról, amiről tudni akartunk. Az Októberhez
vezető események története, és az azóta történtek, bár részletesebb, de
valahogy annak ismétlése volt, amit fogadásunkkor hallottunk. Szó volt a
blokádról és a rettenetes emberáldozatról; az Oroszország köré font
vasgyűrűről és az intervencionisták pusztító szabotázsáról;
Gyenyikin, (*)
Kolcsak (**) és
Jugyenics (***) fegyveres támadásairól; az általuk véghez
vitt rombolásról és a forradalmi hangulatról, mely nem hagyott alább, hogy
felkészítsen a rettenetes túlerőre, a számtalan fronton folyó küzdelemre, az
ellenség megfutamítására. Az ipar frontján folyó küzdelemre is, hogy egy új
Oroszország épüljön a régi romjain. Máris sokféle építőmunka indult be -
tájékoztattak -, saját szemünkkel lesz alkalmunk meggyőződni róla. Iskolák,
munkásfőiskolák, szervezett anya- és gyermekvédelem, öreg- és beteggondozás
és még ennél is több vált lehetővé a proletárdiktatúra eredményeként.
Oroszország ellen mindenki kezet emelt, így természetesen nagyon messze volt
még a tökéletességtől. A blokád, az intervenció, az ellenforradalmi
összeesküvők - elsőnek közöttük az orosz értelmiség -, ezek jelentették a
legnagyobb veszélyt. Ezek voltak felelősek azokért a nehézségekért,
amelyekkel Oroszországnak szembe kellett néznie és mindazért a rosszért,
amelytől az ország szenvedett.
(*) Anton Ivanovics Gyenyikin (1872-1947): az orosz cári hadsereg
tábornoka. A polgárháború időszakában a dél-oroszországi forradalomellenes
csapatok főparancsnoka. 1919-ben a fehérgárdisták Moszkva elleni
hadjáratának vezetője; 1920-ban Angliába emigrált.
(**) Alekszandr Vasziljevics Kolcsak (1873-1920): orosz cári
tengernagy, 1918-19-ben a forradalomellenes erők egyik katonai vezetője.
1918 novembere után az Ural-vidék, Szibéria és a Távol-Kelet egy része az
ellenőrzése alatt állt. 1920-ban kivégezték.
(***) Nyikolaj Nyikolajevics Jugyenyics (1862-1933): orosz
fehérgárdista tábornok, a kaukázusi hadsereg parancsnoka (1915-17), ill. a
kaukázusi front főparancsnoka (1917-20).
Az Oroszország előtt álló herkulesi feladatok fényében múltbeli harcaink
Amerikában most szánalmasan jelentéktelennek tűntek; a mi erőpróbánk még
előttünk állt. Megremegtem a gondolatra, hogy kudarcot vallhatok, hogy talán
képtelen leszek megmászni azokat a magasságokat, melyeket a lentről jövő és
tanulatlan milliók már bevettek. Komolyságukkal és nyilvánvaló
áldozatvállalásukkal Zorinék ezt a nagyságot jelképezték, és én büszke
voltam, hogy barátaimnak mondhatom őket. Már elmúlt éjfél, amikor el tudtunk
végre szakadni tőlük.
A szálloda folyosóján egy fiatal nőbe ütköztünk, aki elmondta, épp
Zorinékhoz indult, hogy elhívjon bennünket egy amerikai barátunkhoz, aki már
alig várja, hogy láthasson minket. Egy negyedik emeleti lakosztályig
követtük őt, és amikor kinyílt az ajtó, öreg bajtársunk,
Bill Satov
karjaiban találtam magam. "Bill, hát te itt! - kiáltottam meglepetésemben. -
Hisz Zorin azt mondta, Szibériába mentél!"
"Miért nem jöttél ki elénk a határra? Nem kaptad meg a rádióüzenetet?" -
szólt közbe Szása.
"Csak semmi amerikai kapkodás - nevetett Bill. - Hadd öleljelek meg először,
drága Szása, és igyunk egyet a forradalmi Oroszországba való szerencsés
megérkezésetekre. Aztán majd beszélgetünk." Egy díványhoz vezetett minket,
magának kettőnk között hagyva helyet. A többi jelenlévő melegen köszöntött
bennünket:
Anna (Bill felesége), a húga,
Rose, és Rose férje. Találkoztam a
lányokkal New Yorkban, de a folyosón a gyenge világításban nem ismertem fel
Rose-t.
Bill jó pár kilót felszedett, mióta elbúcsúztattuk New Yorkban. Katonai
egyenruhája kihangsúlyozta domború vonalait, az arca pedig keményebbnek
látszott. De ugyanaz az öreg Bill volt, impulzív, szeretetteljes és derűs.
Kérdésekkel árasztott el minket, Amerikáról, a San Franciscó-i
munkásügyekről, bebörtönzésünkről és száműzetésünkről faggatott. "Most ne
törődj mindezzel - tértünk ki -, először inkább mesélj nekünk te magadról.
Hogyhogy még itt vagy Péterváron? És miért nem voltál ott az amerikai
száműzöttek fogadására alakult bizottságban?" Bill egy kissé zavarban volt,
és megpróbálta elmismásolni a válaszadást, de mi nem hagytuk annyiban.
Lehetetlen volt kételkednem Zorinban, nem akartam őt szándékos
félrevezetéssel gyanúsítani. "Látom, nem változtál - incselkedett -, ugyanaz
a régi, makacs alak vagy." Azt próbálta nekünk elmagyarázni, hogy
Oroszországnak ezekben a kimerítő napjaiban az embereknek nincsen idejük
puszta társas együttlétre. Ő és Zorin, mivel más-más tennivalóik vannak,
ritkán találkoznak. Ez magyarázza talán, hogy Zorin azt hitte, ő már
elutazott. Szibériai útjáról már hetekkel korábban döntött, de mert
nehézségekbe ütközött az utazáshoz szükséges felszerelést beszereznie,
későbbre halasztotta az indulást. Még most is sok az elintéznivalója, hogy
útra készen álljon. Talán még két hétig kell itt maradnia, de most, hogy már
itt vagyunk vele, nem is bánja - marad időnk, hogy átbeszéljük az Amerikával
és Oroszországgal kapcsolatos dolgokat. Megkapta rádióüzenetünket, és kérte,
hogy lehessen benne a bizottságban, de elutasították. Nem tartották volna
bölcs dolognak, hogy első oroszországi benyomásainkat tőle kapjuk, és így
előítéleteket plántáljon belénk. "Nem tartották volna?! - kiáltottunk fel
Szásával. - Kik azok a diktatórikus »ők« akik megparancsolják, hogy
Szibériába utazz, és akik megtagadják tőled a jogot, hogy öreg bajtársaiddal
és barátaiddal találkozz? És miért nem jöhettél el magadtól?" "A
proletárdiktatúra válaszolta Bill elnézően vállon veregetve, de erről majd
máskor. Most csak annyit akarok mondani nektek - folytatta komolyan -, hogy
a jelenlegi kommunista állam pontosan az, aminek mi, anarchisták mindig is
tartottuk - egy szorosan központosított hatalom, melyet csak erősebbé tesz a
forradalmat fenyegető veszély. Ilyen körülmények között az ember nem tehet
azt, amit akar. Az ember nem pattanhat fel a vonatra és nem mehet el vagy
lovagolhatja meg akár az ütközőt, ahogy én szoktam az Egyesült Államokban.
Az embernek engedélyt kell kérnie. De ne higgyétek, hogy Amerika »áldásait«
hiányolom. Én Oroszországért vagyok, a forradalomért és annak dicsőséges
jövőjéért!"
Bill biztos volt benne, hogy előbb-utóbb mi is úgy éreznénk az
Oroszországban tapasztalt dolgok iránt, mint ő. Nem érdemes olyan apróságok
miatt aggódni, mint a
propuszkok (*) találkozásunk első óráiban.
"
Propuszkok!" Nekem egy egész bőröndre való van belőle, és hamarosan
nektek is lesz" - fejezte be egy pajkos pillantással. Elkapott a hangulat,
és felhagytam a kérdezősködéssel. A sok benyomás, ami abba a napba
zsúfolódott, elképesztett. Tényleg csak egy nap volt? - tűnődtem. Mintha
évek teltek volna el azóta, hogy megérkeztünk.
(*) propuszk (orosz): szabad mozgást biztosító engedély
Bill Satov nem indult el még két hétig, és legtöbb időnket együtt töltöttük,
gyakran a röpke reggeli órákba nyúlóan. A forradalmi vászonfestmény, amelyet
kiterített elénk, sokkal nagyobb méretű volt, mint ahogy azelőtt bárki is
lefestette. Többé nem néhány egyéni figura volt odavetve a képre, akinek a
szerepét és jelentőségét hatalmas háttér hivatott hangsúlyozni. Nagy és
kicsi, magas és alacsony domborodik ki avval a kollektív akarattal telve,
hogy a forradalom győzelmét közelebb hozzák.
Lenin,
Trockij,
Zinovjev lelkes
elvtársakból álló kis csoportja előtt hatalmas feladatok álltak - közölte
Bill lelkes meggyőződéssel, de a mögöttük álló valódi hatalmat a tömegek
felébresztett forradalmi tudata jelentette. A parasztok kisajátították az
urak földjét 1917 nyara folyamán a munkások tulajdonukba vették a gyárakat
és a műhelyeket a katonák százezrével sereglettek vissza az ellenséges
frontokról a kronstadti matrózok közvetlen akcióra vonatkozó anarchista
jelmondatukat a forradalom hétköznapjaira fordították le a baloldali
szocialista forradalmárok, csakúgy, mint az anarchisták, támogatták a
parasztságot a föld szocializálásában Mindezek az erők adtak lendületet
annak a viharnak, mely Oroszország felett kitört, s amely teljességében
október rettentő áradatában mutatkozott meg és szabadult el.
Ilyen volt a kápráztató szépségéről és a mindent legyőző erőről szóló
hősköltemény, amelybe lüktető életet barátaink lelkesedése és ékesszólása
lehelt. Bill maga törte meg most a varázst. Már megmutatta nekünk az
Oroszország lelkében végbemenő átalakulást, majd folytatta - meg kellett
hogy mutassa a test betegségeit. "Nem azért, hogy elfogulttá tegyelek
titeket - hangsúlyozta -, amitől azok az emberek féltek, akik szerint a
forradalmi becsület kritériuma a tagsági igazolvány." Nemsokára mi magunk
fogunk szembetalálkozni azokkal az ijesztő gondokkal, melyek alapjaiban
rendítik meg az ország erejét - mondta. Az ő célja pusztán annyi, hogy
felkészítsen minket - hogy segítsen megtalálni a betegség eredetét, hogy
felhívja a figyelmünket terjedésének veszélyességére, és hogy megértesse
velünk, csak a legdrasztikusabb intézkedések hozhatnak gyógyulást. Az
oroszországi tapasztalatok rádöbbentették, hogy mi, anarchisták a forradalom
romantikusai voltunk, megfeledkeztünk arról, hogy milyen árat kell érte
fizetni, a rettenetes árról, amit a forradalom ellenségei követelnek, a
pokoli módszerekről, melyekhez azért folyamodnak, hogy lerombolják
vívmányait. Az ember nem harcolhat pusztán eszméinek logikájával és
igazságával tűz és kard ellen. Az ellenforradalmárok összefogtak, hogy
elszigeteljék és kiéheztessék Oroszországot, és a blokád borzasztó
emberáldozatot követelt. Az intervenció és a nyomában járó rombolás, a
fehérek részéről indított számtalan támadás óceánnyi vérbe került;
Gyenyikin,
Kolcsak és
Jugyenics hordáinak pogromjai, bestiális bosszúja és
az általános pusztítás, amit véghezvittek, olyan háborút kényszerített a
forradalomra, melyről legmesszebblátó elméi sem álmodtak volna. Egy háborút
nem mindig a forradalmi etika romantikus ideái szerint vívnak, mindazonáltal
elkerülhetetlen, hogy elűzzék az éhes farkasokat, akik készek arra, hogy a
forradalmat szétmarcangolják. Nem szűnt meg anarchistának lenni -
biztosított minket
Bill -, nem vált közömbössé a marxi államgépezet
fenyegetésével szemben. A veszély többé nem elméleti vitatéma volt, hanem a
létező bürokrácia, a szakszerűség hiánya és a korrupció miatt a konkrét
valóság maga. Gyűlölte a diktatúrát és szolgálóját, a Csekát a gondolat, a
beszéd és a kezdeményezés könyörtelen elnyomásáért. De ez volt a szükséges
rossz. Az anarchisták elsőként válaszoltak
Leninnek a forradalomra való -
alapvetően anarchista - felhívására. Joguk volt számon kérni. "És fogunk is!
Ez nem kétséges - Bill egészen kiabált -, számon is fogunk kérni! De nem
most, nem most. Nem, amíg minden idegszálnak meg kell feszülni, hogy
megmentsük Oroszországot a reakciós elemektől, amelyek elkeseredetten
küzdenek, hogy visszaszerezzék a hatalmat." Nem lépett be a kommunista
pártba, és nem is fog soha - bizonygatta Bill. De a bolsevikokkal van, és
lesz is, amíg minden frontot fel nem számolnak és az utolsó ellenséget is ki
nem űzik, mint
Jugyenicsot és
Gyenyikint és a cárista banda maradékát. "És
ti is így tesztek majd, drága Emma és Szása - fejezte be Bill -, ebben
biztos vagyok."
Bajtársunk, mint régi idők szenvedélyes bárdja, dalai a forradalom legendái,
mely a mi korunk legrendkívülibb eseménye. Csodái számtalanok, borzalmai és
fájdalmai egy keresztre feszített nép mártírsága.
Billnek teljesen igaza van - gondoltuk. Mindenünket adtuk volna, hogy a
forradalmat és vívmányait megvédjük, ami a legfontosabb volt, s ehhez képest
minden más jelentéktelennek bizonyult. Bajtársunk hite és odaadása engem is
eksztatikus magasságokba ragadott. Mégsem tudtam teljesen megszabadulni egy
olyanféle mélyen lapuló szorongástól, amit akkor érez az ember, amikor
egyedül marad a sötétben. Elszántan próbálkoztam, hogy elfojtsam, s úgy
jártam-keltem, mint holdkóros egy elvarázsolt térben. Néha, mikor egy-egy
kemény hang vagy egy-egy csúnya látvány félig felébresztett, már-már
visszabotladoztam volna a földre. Szemet szúrt a Petro-Szovjet ülésén,
melyen mi is részt vettünk, a szabad szólás elhallgattatása, hogy a
párttagoknak jobb és kiadósabb ételeket szolgálnak fel a Szmolnij
éttermében, de még sok hasonló igazságtalanság és visszatetsző dolog is.
Mintaiskolák, ahol a gyerekeket édességekkel és cukorkával tömik, szemben a
többi rosszul ellátott iskolával, ahol nem volt fűtés, csak mocsok, és ahol
az állandóan éhes kicsiket úgy terelték egybe, mint a marhákat szokás. A
kommunisták számára egy speciális összkomfortos kórház állt rendelkezésre,
míg más intézményeknek a legalapvetőbb orvosi és sebészi feltételeket is
nélkülözniük kellett. Harmincnégy különböző fajta fejadag - az állítólagos
kommunizmusban! -, miközben néhány piac és privilegizált bolt élénk
forgalmat bonyolított le vajból, tojásból, sajtból és húsból. A munkások
asszonyai hosszú órákig álltak sorba, míg hozzájuthattak fagyott krumpli-,
kukacos gabona- és romlott haladagjaikért. Felpüffedt, kék arcú asszonyok
alkudoztak silány kis portékáik felett a vöröskatonákkal, akik csoportjaikat
körülvették. [...]
Amikor
Angelica (Balabanoff) azt tanácsolta, hogy látogassam meg Lenint,
elhatároztam, hogy írok egy memorandumot a szovjet életben tapasztalható
legszembetűnőbb ellentmondásokról, de mivel többé nem hallottam a javasolt
találkozó felől, nem tettem semmit az ügyben. Ezért aztán, amikor egy reggel
Angelica telefonüzenetében meghagyta, hogy "Iljics" várja Szását és engem,
és hogy értünk küldi kocsiját, zavarba jöttem. Tudtuk, Leninnek olyan sok a
munkája, hogy szinte megközelíthetetlen. A kedvünkért tett kivétel olyan
lehetőség volt, amit nem szalaszthattunk el. Úgy gondoltuk, a memorandum
nélkül is meg fogjuk találni az eszmecsere témáját; mi több, hogy sort
kerítsünk majd azokra a határozatokra, melyek közvetítésével moszkvai
bajtársaink bíztak meg.
Lenin kocsija szélsebesen száguldott velünk végig a forgalmas utcákon a
Kremlbe anélkül, hogy bármely őrhelyen is
propuszkjainkat kérve
megállítottak volna. Az egyik régi épület bejáratánál, mely a többitől
különállt, megkértek, hogy szálljunk ki. Egy fegyveres őr állt a liftnél,
aki már nyilván tudott jövetelünkről. Szó nélkül kinyitotta az ajtót,
betessékelt minket, majd bezárta az ajtót és a kulcsot zsebre tette.
Hallottuk, amint nevünket kiáltják az első emeleti katonának, majd a kiáltás
ugyanolyan hangosan ismétlődik, ahogy továbbadják. Egész kórus jelentette
érkezésünket, amíg a lift lassan emelkedett. A legfelső szinten egy őr
megismételte a lift kinyitásának és becsukásának műveletét, majd egy
hatalmas fogadóterembe vezetett, és bejelentett minket: "
Távárisi
Goldman és
Berkman." Arra kértek, várjunk egy kicsit, de majdnem egy óra
telt el, míg a legnagyobbhoz való bevezettetésünk ceremóniája tovább
folytatódott. Egy fiatal ember intett, hogy kövessük. Jó pár, munkától,
írógépek kattogásától és rohanó futároktól nyüzsgő irodán mentünk keresztül.
Egy erős, tömör, szép faragással díszített ajtó előtt álltunk meg. Egy
pillanat türelmet kérve, kísérőnk eltűnt mögötte. A súlyos ajtó tüstént
kinyílt belülről, kalauzunk betessékelt, ő maga pedig eltűnt és bezárta az
ajtót mögöttünk. Ott álltunk a küszöbön a furcsa procedúra bekövetkező
végszavára várva. Egy ferde vágású szempár szegeződött ránk, mintha csak
belénk akarna hatolni. Tulajdonosa egy hatalmas íróasztal mögött ült, melyen
minden a legszigorúbb pontossággal volt elrendezve, a szoba többi része is
ugyanilyen precizitás benyomását keltette. A férfi mögötti falat teljesen
beborította egy óriási telefonkapcsolótábla és egy világtérkép. Az oldalsó
falak mentén súlyos kötetekkel megrakott üvegszekrények sorakoztak. Egy
nagy, hosszúkás asztal pirossal letakarva, tizenkét egyenes támlás szék és
több karosszék az ablaknál. A fegyelmezett egyhangúságot csak a lángoló
vörös törte meg.
A hátteret szemmel láthatólag egy merev szokásaiért és tényszerűségéért
dicsért ember számára alakították ki.
Lenin, a világ legbálványozottabb, de
egyszersmind leggyűlöltebb és legrettegettebb embere kevésbé puritán
környezetben nem találta volna a helyét.
"Iljics nem pazarolja az idejét
bevezető szavakra. Egyenesen a tárgyra tér" - mesélte egyszer
Zorin szemmel
látható büszkeséggel. Valóban, minden, 1917 óta tett lépése ezt igazolja. De
ha kétségeink lettek volna, az, ahogy fogadott minket, ahogy beszélgetett,
gyorsan meggyőzött volna Iljics érzelmi mértéktartásáról. Rendkívüli volt,
amilyen gyorsan érzékelte, hogy a többiekben erre van igény és az a
tehetsége, ahogy ezt céljai érdekében felhasználta. Nem kevésbé volt meglepő
az sem, hogy felvidította bármi, amit magában vagy látogatóiban
mulatságosnak talált. Különösen olyankor, amikor valakit sarokba szorított,
a nagy Lenin csak rázkódott a nevetéstől úgy, hogy ezzel aztán másokat is
nevetésre késztetett.
Metsző fürkészésével a csontunkig meztelenített minket, kérdések özönével
árasztott el, egyiket a másik után, mint szikrákat szórta kovakőhöz
hasonlatos agya. Milyen esélyei vannak a forradalomnak Amerikában, annak
politikai és gazdasági körülményei között a közeljövőben? Az egész Amerikai
Munkásszövetséget (*)
burzsoá ideológiával etetik-e, vagy az egész
nem más, mint
Gompers (**) és klikkje, termékeny talaj-e a tagsága egy
belülről történő áttöréshez? Milyen erős az I. W. W., (***) s az
anarchistáknak valóban olyan nagy-e a hatásuk, mint ahogy azt a mi
nemrégiben lezajlott perünk sugallja? Épp most olvasta el a bíróság előtt
mondott beszédünket. "Jó anyag! A kapitalista rendszer világos elemzése,
nagyszerű propaganda!" Kár, hogy nem maradhattunk az Egyesült Államokban,
bármilyen áron is. Természetesen, nagyon szívesen látnak minket
Szovjet-Oroszországban, de égető szükség lenne az ilyen harcosokra
Amerikában, hogy segítséget adjanak a közelgő forradalomhoz, "hiszen sok
kiváló elvtársuk vett részt a miénkben". "És Ön,
Táváris Berkman,
micsoda szervező lehet, akárcsak
Satov. Satov elvtársuk, mint az igazi fém;
nem hátrál meg semmitől, és annyit dolgozik, mint egy tucat másik. Most
Szibériában a Távol-Keleti Köztársaság vasúti népbiztosa. Sok más anarchista
van még fontos pozícióban nálunk. Minden nyitva áll számunkra, ha együtt
akarnak működni velünk mint igazi
igyéjnij anarchisták. Ön,
táváris Berkman, hamar megtalálja majd a helyét. Bár kár, hogy
ezekben a rendkívüli időkben szakították el Amerikától. És Ön,
táváris Goldman? Micsoda küzdőtere volt! Maradnia kellett volna.
Miért nem maradt, még ha
táváris Berkmant ki is utasították? De hát
itt van. Van valami elképzelésük arról, hogy milyen munkát szeretnének
végezni? Önök
igyéjnij (****) anarchisták, ezt tudom abból, ahogy a
háborúról állást foglaltak, hogy megvédték »Októbert« és hogy harcoltak
értünk, hogy hisznek a szovjetekben. Mint
Malatesta, az Önök nagyszerű
elvtársa, aki teljesen Szovjet-Oroszországgal van. Mi az, amit Önök
szeretnének csinálni?"
(*) Amerikai Munkásszövetség (American Federation of Labor, AFL): 1881-ben
jött létre, elsősorban szakképzett fehér munkások szakszervezeti
szövetségeként. Az I. világháború előtt reformista irányba fordult, s azóta
szemben állt az osztályharc programjával. 1955 óta AFL-CIO néven működik.
(**) Samuel Gompers (1850-1924): amerikai dohánygyári munkás,
1882-től haláláig az AFL elnöke. A reformista osztály-együttműködés híve és
kommunistaellenes volt.
(***) I. W. W. (Industrial Workers of the World [A Világ Ipari Munkásai]):
1905-ben alakult amerikai forradalmi munkásszakszervezet. Felvállalta a
szakképzetlenek, bevándorlók, színesek, szegények képviseletét. Radikális
programja társadalmi forradalmat hirdetett; támogatta a - gyakran erőszakos
- konfrontációt a munkáltatókkal. 1908-17--ig támogatói létszáma elérte a
százezres nagyságrendet; ekkor vezetőit hazaárulással vádolták, a mozgalmat
a kormány elnyomta. Azóta kis létszámmal működik.
(****) igyéjnij (orosz): ideális
Szása jutott lélegzethez elsőként. Angolul kezdte, de
Lenin vidám
nevetéssel megállította. "Azt hiszi, értem az angolt? Nem én, egy szót se.
Sem semmi más nyelvet. Nem vagyok jó nyelvekből, bár sok évig éltem
külföldön. Vicces nem?" És nagy hahotában tört ki. Szása oroszul folytatta.
Büszke, hogy hallhatja, bajtársait így elismerik - mondta -, de miért vannak
anarchisták szovjet börtönökben? "Anarchisták? - szakította félbe Iljics. -
Képtelenség! Ki mondott maguknak ilyen meséket, és hogy hihették el azokat?
Banditák vannak nálunk börtönben, meg Mahnovcsina [
Mahno hívei], de nem
igyéjnij anarchisták."
"Képzelje el - vágtam közbe -, hogy a kapitalista Amerika is két csoportra
osztja az anarchistákat, filozófiai és bűnöző anarchistákra. Az első
csoporthoz tartozókat elfogadják a legmagasabb körökben; egyikőjüket még a
Wilson-kormány tanácsaiban is. A második csoportot, amelyhez van szerencsénk
tartozni, üldözik, és gyakran bebörtönzik tagjaikat. Az Ön különbségtétele
sem más. Nem gondolja?" "Részemről rossz érvnek tartom - válaszolt Lenin -,
zavarosfejűségnek, ha különböző premisszákból hasonló következtetést vonnak
le. A szabad szólás
burzsoá előítélet, szépségflastrom a társadalmi
bajokra. A munkások köztársaságában a gazdasági jólét hangosabban beszél,
mint a szólás és ez utóbbi szabadsága sokkal biztosabb. A proletárdiktatúra
ezen az úton halad. Most éppen nagyon súlyos akadályokkal kell szembenéznie,
a legnagyobb a parasztok ellenállása. Nekik szögekre, sóra, textíliára,
traktorra és villamosításra van szükségük. Ha ezeket megadjuk neki, velünk
lesznek, semmilyen ellenforradalmi erő nem lesz képes eltántorítani őket.
Oroszország jelenlegi helyzetében a szabadságról való minden fecsegés csak a
reakciót táplálja, mely le akarja teperni Oroszországot. Ebben csak a
banditák bűnösek, őket viszont lakat alatt kell tartani."
Szása átnyújtotta
Leninnek az anarchista konferencia határozati
javaslatait, és hangsúlyozta a moszkvai bajtársak meggyőződését, miszerint a
bebörtönzött elvtársak
igyéjnijek voltak, nem pedig banditák. "Az a
tény, hogy a társaink legalizálásukat kérik, annak bizonyítéka, hogy a
forradalommal és a szovjetekkel vannak" - érveltünk. Lenin átvette a
dokumentumot, és ígéretet tett, hogy a következő párt-végrehajtóbizottsági
ülésen előterjeszti. Majd értesítenek a döntésről, de akárhogy is lesz,
semmiség az egész, nincs semmi, ami bármely igazi forradalmárt
megzavarhatna. Van még valami? Mi, Amerikában politikai jogokért harcoltunk,
még az ellenfeleinkéiért is, mondtuk neki, ezek megtagadása bajtársainktól
ezért nem apró semmiség. Ami engem illet, adtam tudtára, úgy érzem, nem
tudok együttműködni egy olyan rendszerrel, amely anarchistákat vagy másokat
üldöz pusztán nézeteik miatt. Sőt, több más visszatetsző dolog is van.
Hogyan egyeztessük ezeket össze az általa kitűzött legfőbb céllal?
Megemlítettem néhányat. Válasza az volt, hogy az én attitűdöm
burzsoá
szentimentalizmus. A proletárdiktatúra élethalálharcot vív, kicsinyes
megfontolásokat nem bocsáthatunk mérlegelésre. Oroszország nagy léptekkel
halad előre otthon és külföldön. Lángra lobbantotta a világforradalmat, én
pedig itt apró érvágásokon kesergek. Ez abszurd, túl kell rajta tenni magam.
"Csináljon valamit - javasolta -, ami a legjobb utat jelenti ahhoz, hogy
visszanyerje forradalmi egyensúlyát."
Leninnek igaza lehet, gondoltam. Meg fogom fogadni a tanácsát. Azonnal
nekilátok, mondtam. Azonban nem Oroszországon belüli munkával, hanem valami
propagandaértékűvel az Egyesült Államok számára. Szeretnék egy társaságot
szervezni, az Amerikai Szabadság Orosz Barátai körében, egy aktív
testületet, mely támogatást nyújt Amerikának a szabadságért folytatott
küzdelmében, úgy ahogy az Orosz Szabadság Amerikai Barátai segítette
Oroszországot a cári rezsim ellen.
Lenin egész idő alatt nem mozdult székében, de most valósággal felszökkent
belőle. Hirtelen felénk fordult, és szembenézett velünk, ahogy felállt. "Ez
nagyszerű ötlet!" - kiáltotta. Nevetett, elégedetten a kezét dörzsölve. "Egy
jó, praktikus javaslat. Azonnal lásson neki. És Ön,
táváris Berkman,
Ön is részt venne benne?" Szása azt válaszolta, hogy mi már megbeszéltük ezt
a dolgot, és kidolgoztuk a terv részleteit. Azonnal kezdhetjük, mihelyt
meglesz a szükséges felszerelés. Az nem lesz gond, biztosított Lenin,
mindent megkapunk - irodát, nyomdai berendezést, küldöncöket és bármilyen
anyagi segítséget, amire csak szükségünk van. El kell küldenünk neki munkánk
ismertetőjét, és a tervben foglalt kiadások tételes felsorolását. A III.
Internacionálé majd gondját viseli a kezdeményezésnek. Vállalkozásunk
számára ez a megfelelő csatorna, ők pedig majd megadnak minden segítséget.
Teljes meglepetésünkben egymásra néztünk, aztán Leninre. Felváltva kezdtük
magyarázni, hogy erőfeszítéseink csak akkor bizonyulnak eredményesnek, ha
nem kötődünk egyetlen ismert bolsevik szervezethez sem. A magunk módján kell
ezt megvalósítani, mi ismerjük az amerikai pszichológiát, és tudjuk, hogyan
a legjobb a munkát irányítani. De mielőtt továbbmehettünk volna, kísérőnk
hirtelen megjelent, pont olyan észrevétlenül, mint ahogy elment, Lenin pedig
kezét nyújtotta búcsúzóul. "Ne felejtsék el elküldeni az ismertetőt!" -
szólt utánunk.
A párt
politbüróján belüli klikk módszerei áthatották az
Internacionálét is, és megmérgezték az egész munkásmozgalmat, mondta
Angelica barátja. Tudott-e erről Lenin? És vajon ez is csak egy apró
semmiség volt-e az ő megítélése szerint? Akkor már biztos voltam, hogy
mindenről tudott, ami Oroszországban történt. Kutató szemei elől semmi nem
menekült meg. Semmi nem történhetett az ő mérlegelése és pecsétes
jóváhagyása nélkül. Egy vasakarat, mely mindenkit könnyedén a maga
görbületére hajlít, és amely éppily könnyedén töri meg az embereket, ha azok
nem engednek. Vajon minket is szeretne meghajlítani vagy megtörni? Ez a
veszély fenyegetett, ha az első rossz lépést megtesszük, ha elfogadjuk a
Komintern (*) gyámkodását. Égtünk a vágytól, hogy segítsünk Oroszországnak,
és folytassuk munkánkat Amerika felszabadításáért, melynek életünk legszebb
éveit áldoztuk. Viszont egész múltunkat áruljuk el, és a függetlenségünkről
mondunk le, ha a klikk felügyeletének alávetjük magunkat. Ebben a szellemben
írtunk
Leninnek, és mellékeltük tervünk részletes vázlatát, mely Szása
körültekintő műve volt.
(*) Komintern; III. (Kommunista) Internacionálé: a kommunista pártok
nemzetközi szervezete; az egyes országok pártjai a Komintern szekcióiként
működtek (1919-43).
Egy dologban egyetértettünk Leninnel, abban, hogy munkához kell látni. De
nem politikai minőségben, sem pedig valamilyen szovjet irodában. Kell, hogy
találjunk valamit, ami közvetlen kapcsolatba hoz a tömegekkel, és lehetővé
teszi számunkra, hogy őket szolgáljuk. Moszkva volt a kormány székhelye,
több volt az állami funkcionárius, mint a munkás, bürokratikus minden
porcikájában. Szása ellátogatott néhány gyárba, s ezek mindegyike szemmel
láthatóan elhanyagolt és magára hagyott körülmények között működött.
Legtöbbjükben a szovjet hivatalnokoknak és a kommunista
jácsejkák
(sejtek) tagjainak száma jócskán felülmúlta a ténylegesen termelőkét.
Beszélgetett a munkásokkal, és azt tapasztalta, hogy elkeseríti őket az
ipari bürokrácia gőgje és zsarnoki önkényes módszerei. Szása benyomásai csak
megerősítették meggyőződésemet, hogy Moszkva nem nekünk való hely. Ha
legalább
Lunacsarszkij betartotta volna az ígéreteit! De őt szinte
elárasztotta a munka - írta -, és akkor éppen nem tudta összehívni a tanárok
konferenciáját. Hetekig is eltarthat, míg erre sor kerül. Megértette, milyen
nehéz sablonba préselni magukat olyan embereknek, akik már megszokták, hogy
a dolgokat a maguk független módján intézzék. De ez az egyetlen eredménnyel
kecsegtető hely Oroszországban, ezzel kell beérnem. Miközben tartanom kell
vele a kapcsolatot - fejezte be levelét.
Burkolt figyelmeztetés volt ez arra, hogy a diktatúra mindent átjár, és nem
tűri a független próbálkozásokat. Legalábbis Moszkvában nem. Végül is minden
kormányszékhely lekerülhetetlenül kineveli a paragrafusrágókat és a
szolgalelkűeket, az udvaroncokat és a kémeket s az élősködők hadát, melyet a
hivatal a kezéből etet. Moszkva nyilvánvalóan nem volt kivétel. Nem találtuk
ott a helyünket, s nem kerültünk közelebb az igavonó tömegekhez sem. Még egy
kísérletet akartunk tenni, meglátogatni
Kropotkin bajtársunkat, és aztán:
vissza Pétervárra - határoztuk el.
Megtudtuk, hogy
George Lansbury és
Mr. Barry egy különleges vonattal
Dimitrovba készül. Elhatároztuk, mi is engedélyt kérünk, hogy
csatlakozhassunk hozzájuk, bár nem lelkesedtünk az ötletért, hogy Peterrel
két újságíró társaságában találkozzunk. Nem tudtuk elintézni Dimitrovba való
utazásunkat, ez pedig egy páratlan, különleges alkalom volt. Szása sürgősen
meglátogatta Lansburyt. Ő beleegyezett, hogy elkísérjük, sőt felajánlotta,
hogy akit csak akarunk, bárkit magunkkal vihetünk. Biztosította Szását, hogy
már régóta szeretne viszontlátni engem, és nagyon örül az alkalomnak.
Figyelembe véve, hogy mindvégig tudta, Moszkvában tartózkodom, de nem vette
a fáradságot, hogy felkeressen, öröme igencsak kétséges volt. De a lényeg az
volt, hogy találkozzunk Peterrel, és hogy meghívtuk
Alexander Schapiro
bajtársunkat is az útra.
A vonat csigalassúsággal vánszorgott, minden víztárolónál megállt. Késő
este volt, amikor végre a házhoz értünk. Petert betegnek és megviseltnek
találtuk. Csak a romja volt annak a robusztus férfinak, akinek Párizsban és
Londonban ismertem 1907-ben. Mióta Oroszországban vagyok, a legmagasabb
rangú kommunisták biztosítottak újra meg újra arról, hogy
Kropotkin nagyon
kényelmes körülmények között él, és nem szenved szükséget sem táplálékban,
sem tüzelőben - és itt volt Peter, felesége,
Sophie és lányuk,
Alexandra,
akik gyakorlatilag egyetlen szobában laktak, és azt sem tudták kielégítően
fűteni. A többi szobában a hőmérséklet nulla fok volt, úgyhogy azokban nem
lakhattak. Fejadagjukról, mely épp elég a fennmaradáshoz, egészen a
legutóbbi időkig a dimitrovi szövetkezet gondoskodott. Ezt a szervezetet
azóta felszámolták, mint sok más hasonló intézményt, tagjaik többségét pedig
letartóztatták, és a moszkvai butirki börtönbe szállították. Hogy tudnak
egyáltalán megélni, kérdeztük. Sophie elmagyarázta, hogy van egy tehenük, és
a kertből elegendő terményük télire. Az ukrajnai elvtársak, elsősorban
Mahno
kimódolták, hogy külön élelmiszerben részesüljenek. Jobban is
boldogulhatnának, ha Peter nem betegeskedne az utóbbi időben, és nem volna
szüksége még táplálóbb ételre.
Semmit sem lehet tenni, hogy a felelős kommunisták ráébredjenek:
Oroszország egyik legnagyobb emberét az éhhalál fenyegeti? Még ha nem is
fűződik érdekük a személyéhez mint anarchistához, tudniuk kell, hogy értékes
tudós és irodalmár.
Lenin,
Lunacsarszkij és a többi magas rangú személy
talán nem tud Peter helyzetéről. Vajon nem hívhatnám fel a figyelmüket az
állapotára?
Lansbury egyetértett velem. "Lehetetlen - mondta -, hogy a
szovjet kormány kiválóságai hagyják, hogy egy olyan nagy személyiség, mint
Peter Kropotkin a legalapvetőbb dolgokban nélkülözzön. Mi, Angliában ilyen
gyalázatot nem tűrnénk." Azonnal fel fogja vetni a dolgot a szovjet
elvtársaknál - jelentette ki. Sophie már többször megrángatta a kabátujját,
hogy hagyja abba. Nem akarta, hogy Peter hallja a beszélgetésünket. De a
drága lélek mélyen elmerült a két Alexanderrel folytatott társalgásban,
egyáltalán nem sejtve, hogy az ő jólétéről tárgyalunk.
"Peter semmit nem fogadna el a bolsevikoktól - mondta Sophie. - Csak nemrég
volt, amikor még a rubel jól állt, hogy visszautasította a Kormány Kiadói
Osztályának kétszázötvenezer rubeles ajánlatát irodalmi művének kiadási
jogáért. A bolsevikok másokat is kisajátítottak már, ugyanígy
kiszolgáltatják magukat az ő könyveivel is" - mondta akkor. De a saját
hozzájárulásával sohasem tehetik meg. Önként sosem tárgyalt semmiféle
kormánnyal, és nem is áll szándékában így tenni azzal az eggyel, amelyik a
szocializmus nevében eltörölt minden forradalmi és etikai értéket. Sophie
még arra sem tudta rávenni Petert, hogy elfogadja az akadémiai fejadagot,
amit Lunacsarszkij rendelt el számára. Férje súlyosbodó betegsége
kényszerítette Sophie-t arra, hogy elfogadja, az ő tudtán kívül. Peter
egészsége - mentegetőzött - fontosabb neki, mint lelkiismereti aggályai.
Egyébként Sophie mint botanikus, maga is igényt tarthatott az akadémiai
fejadagra.
Szása a forradalomnak azon ellentmondásairól, útvesztőiről beszélt
Peternek, amelyeket Oroszországban tapasztaltunk, azokról az égbekiáltó
igazságtalanságokról, amelyekről különböző tolmácsolásban hallottunk,
valamint a Leninnel való eszmecserénkről. Alig vártuk, hogy hallhassuk Peter
véleményét és a helyzetre vonatozó reakcióit. Azt válaszolta, hogy az
álláspontja erről az, ami a marxizmussal és annak elméletével kapcsolatban
mindig is volt. Előre látta a veszélyeit és azokra mindig is felhívta a
figyelmet. Minden anarchista ezt tette, és ő maga is szinte minden írásában
foglalkozott ezekkel a veszélyekkel. Bár igaz, hogy egyikőnk sem volt
teljesen tisztában azzal, milyen méreteket ölthet a marxi fenyegetés. Talán
nem is annyira a marxizmusról van szó, mint dogmáinak jezsuita szelleméről.
Ez mérgezte meg a bolsevikokat, diktatúrájuk az inkvizíció zsarnokságát is
fölülmúlta. Európa szájhős politikusai csak a hatalmukat erősítik. A blokád,
az ellenforradalmi elemek támogatása a szövetségesek részéről, az
intervenció és az összes többi, a forradalom szétverésére tett kísérlet oda
vezetett, hogy magában Oroszországban mindent elhallgattattak, ami a
bolsevik zsarnokság ellen tiltakozott. "Senki sincs, aki szót emelne ellene?
- kérdeztem. - Senki, aki szavának súlya vvan? Például a tiednek, drága
bajtárs?"
Peter szomorúan elmosolyodott. Ha már hosszabb ideje lennék az
országban - mondta -, én is jobban tudnám. Az elnémítás tökéletesebb, mint
bárhol a világon. Természetesen tiltakozott, és tiltakoztak mások is, köztük
a nagy tiszteletben tartott
Vera Figner csakúgy, mint több alkalommal
Makszim Gorkij. Semmiféle hatásuk sem volt, az írásbeliség is lehetetlen,
hiszen a Cseka állandóan ott áll az ajtód előtt. Nem tarthatsz "inkrimináló"
dolgokat a házadban, és nem tehetsz ki másokat a leleplezés veszélyének. Nem
a félelemről van szó, hanem arról, hogy ráébredsz: hiábavaló és lehetetlen a
Cseka börtöneinek bugyraiból elérni a világot. A fő akadály azonban mégis az
Oroszországot körülvevő ellenség. Bármit szóljanak vagy írjanak a bolsevikok
ellen, azt a külső világ óhatatlanul úgy fogja értelmezni, mint a
forradalommal szembeni támadást és mint a reakciós erőkhöz való
felsorakozást. Különösen az anarchisták kerültek két tűz közé. Nem köthetnek
békét a Kreml rettentő hatalmával, és nem foghatnak össze Oroszország
ellenségeivel sem. Peter szerint jelenleg az egyetlen választási
lehetőségünk, hogy valamilyen, a tömegeket közvetlenül szolgáló munkát
találjanak. Örült, hogy mi is így határoztunk. "Nevetséges, hogy
Lenin a
párt gyámkodása alá akar szorítani titeket - jelentette ki. - Csak azt
bizonyítja, hogy a puszta ravaszság még messze nem bölcsesség. Lenin
ravaszságát senki nem tagadhatja, de sem a parasztokhoz való hozzáállása,
sem a korrupció hatótávolságán belüliekről vagy az azon kívüliekről alkotott
véleménye nem vall reális ítélőképességre vagy éleslátásra."
Későre járt,
Sophie pedig kezdte Petert rábeszélni, hogy pihenjen le. De ő
állhatatosan nemet mondott. Oly régóta élt bajtársaitól - valójában
bármiféle intellektuális kapcsolattól is - elszakítva - mondta.
Látogatásunk, először úgy tűnt, felvidítja őt. De most a kimerültség jelei
mutatkoztak rajta, úgy éreztük, legfőbb ideje, hogy menjünk. Peter kedves és
udvarias volt még fáradtságában is. Nem volt mit tenni, mindenképpen ki
akart kísérni és még egyszer a szívére ölelni minket. [...]
Tíz nap és tíz éjszaka megállás nélkül folyt Kronstadt ágyúzása, majd
március 17-én reggel hirtelen abbamaradt. A csönd, ami a városra hullt,
félelmetesebb volt az elmúlt éjszakai szüntelen lövöldözésnél. Kétségbeesett
bizonytalanságban tartott mindenkit, és nem lehetett megtudni, mi történik és
miért szűnt meg az ágyúzás. Késő délután a feszültség néma félelemnek adta
át a helyét. Kronstadtot leverték - tízezrek estek el -, a város vérben
fürdött. A Néva
kurszántok (*) és fiatal kommunisták tömegsírja lett,
azoké, akik korábban a jeget nehézfegyverzetükkel áttörték. A hősies katonák
és matrózok utolsó leheletükig védték állásaikat. Akiknek nem volt annyi
szerencséjük, hogy a harcokban elessenek, az ellenség kezébe kerültek, hogy
aztán kivégezzék vagy lassú kínhalálba küldjék őket Oroszország legészakibb,
fagyott régióiban.
(*) kurszánt (orosz): katonaiskolai növendék
Le voltunk sújtva. Szása bolsevikokba vetett hitének maradéka is
szertefoszlott és keserűen járta az utcákat. Ólomsúlyt éreztem
végtagjaimban, leírhatatlan fáradtságot minden idegsejtemben. Erőtlenül
ültem az éjszakába bámulva. Fekete szemfedél terült Pétervárra - kísérteties
hulla. Az utcai lámpák sárgán vibráltak, mint gyertyák a halott fejénél és
lábánál.
Másnap reggel, március 18-án, még kábán az alvástól, miután tizenhét
szorongó napig nem tudtam aludni, lábak trappolása ébresztett. Kommunisták
masíroztak, rezesbandák katonai indulókat játszottak, és az
Internacionálét énekelték. Dallama, mely egykor ujjongással töltött
el, most úgy hatott, mint az emberiség lobogó reményét sirató gyászdal.
Március 18. - az 1871-es párizsi kommün évfordulója, azt két hónap múltán
zúzta szét
Thiers és
Gallifet, harmincezer kommünár lemészárlója. 1921.
március 18-án az ő szellemük kísértett.
Kronstadt "likvidálásának" jelentőségét teljes egészében
Lenin maga tárta
fel három nappal a szörnyűség után. A kommunista párt X. kongresszusán,
melyet Moszkvában rendeztek meg és amivel egy időben folyt Kronstadt
ostroma, Lenin ihletett kommunista dalát váratlanul egy ugyanannyira
ihletett, de Új Gazdaságpolitikáról zengő diadalénekre cserélte. A szabad
kereskedelmet, a koncessziókat a tőkéseknek, a munkaerő
magánfoglalkoztatását a földeken és a gyárakban, mindazt, amit három éven
keresztül teljesen ellenforradalminak bélyegeztek és börtönnel, sőt halállal
büntettek, most Lenin tűzte a diktatúra győzelmi lobogójára. Cinikusan, mint
mindig, beismerte azt, amit a párton belüli és kívüli őszinte és gondolkodó
emberek már tizenhét napja tudtak: hogy "a kronstadtiak igazából nem akarták
az ellenforradalmárokat. De nem akartak minket sem." A naiv matrózok
komolyan vették a forradalom jelszavát: "Minden hatalmat a szovjeteknek!",
ami mellett Lenin és pártja ünnepélyesen megígérte, hogy kitart. Ez volt
megbocsáthatatlan vétkük. Ezért kellett meghalniuk. Mártírhalált kellett
halniuk, hogy megtermékenyítsék a talajt Lenin új jelszómagjainak
elvetéséhez, melyek tökéletes ellentétei a régieknek. Ez volt az ő
chef
d'ouevre-jük, (*) az Új Gazdaságpolitika, a NEP.
(*) chef d'oeuvre (francia): remekmű
Lenin a nyilvánosság előtt tett vallomása Kronstadttal kapcsolatban nem
vetett véget a legyőzött város matrózai, katonái és munkásai utáni
hajtóvadászatnak. Százával tartóztatták le őket, és a Cseka megint buzgón
gyakorolta a "céllövészetet".
Elég furcsa volt, hogy az anarchistákat nem említették a kronstadti
"lázadással" összefüggésben. De a X. kongresszuson Lenin kijelentette, hogy
a legkönyörtelenebb háborút a "kispolgárság" ellen kell indítani, s ebbe az
anarchista elemek is beletartoznak. A munkásellenzék anarchoszindikalista
elhajlásai azt bizonyítják, hogy ezek a tendenciák már magában a Kommunista
Pártban is kifejlődtek - mondta. Lenin az anarchisták elleni fegyverbe
hívásra azonnal választ kapott. Rárontottak a pétervári csoportokra, és
sok-sok tagjukat letartóztatták. Ráadásul a Cseka bezárta a mi sorainkban az
anarchoszindikalista szárnyhoz tartozó
Gólosz Trudá nyomdai és kiadói
irodát. Amikor ez történt, mi már megváltottuk a jegyünket Moszkvába. Mikor
tudomást szereztünk a nagyszabású letartóztatásokról, úgy döntöttünk,
maradunk még egy keveset, arra az esetre, ha minket is keresnének. Minket
azonban nem zavartak, talán, hogy szabadlábon is legyen néhány jó nevű
anarchista, hogy lássék: csak "banditák" vannak szovjet börtönökben.
Moszkvában féltucat anarchista kivételével mindenki börtönben volt, és a
Gólosz Trudá könyvesboltot is bezárva találtuk. Egyetlen városban sem
hoztak fel vádakat bajtársaink ellen, s nem volt sem kihallgatás, sem
tárgyalás. Ugyanakkor jó néhányukat máris elszállították a szamarai
fegyházba. Azokat, akik még mindig a butirki és tagankai börtönökben voltak,
a legrosszabb bántalmazásoknak, sőt fizikai erőszaknak vetették alá. Az
egyik fiúnkat, a fiatal
Kasirint a börtönőr jelenlétében verte meg a
csekista.
Makszimov és más anarchisták, akik korábban a forradalom frontjain
harcoltak, és akiket sok kommunista ismert és tisztelt, kénytelenek voltak
éhségsztrájkba kezdeni a rettenetes körülmények elleni tiltakozásul.
Mikor visszatértünk Moszkvába, nyomban megkértek minket, hogy írjunk alá egy
a szovjet hatóságoknak elküldendő nyilatkozatot, amely elítéli a társaink
kiirtására tett előre kidolgozott lépéseket.
Természetesen aláírtuk, miközben Szása már éppoly világosan látta, mint én,
hogy egy maroknyi, még szabadlábon lévő politikus tiltakozása Oroszországon
belül teljesen hiábavaló. Másrészt, ha el is érjük az orosz tömegeket,
eredményes akció nem várható el tőlük. A háború évei, a belső harcok és a
szenvedés kiszívta életerejüket, a terror engedelmességre kényszerítette
őket. A mi menedékünk - jelentette ki Szása - Európa és az Egyesült Államok.
Eljött az idő, hogy külföldön a munkások tudomást szerezzenek "Október"
szégyenletes elárulásáról. A proletariátus és más liberális és radikális
elemek felébresztett öntudatának egy erős kiáltásban kell testet öltenie,
mely tiltakozik a másként gondolkodók könyörtelen üldözése ellen. Csak az
foghatja le a diktatúra kezét. Semmi más nem képes erre.
Mindezt Kronstadt mártírsága tette az én társammal. Lerombolta a bolsevik
mítoszba vetett hitének utolsó emlékét is. Nemcsak Szásáét, de a többi
bajtársét is. Akik azelőtt a kommunista módszereket még azzal védték, hogy
azok elkerülhetetlenek a forradalmi időszakban, végül is kénytelenek voltak
észrevenni "Október" és a diktatúra között tátongó mélységes szakadékot.
[... ]
Bélo-Osztrov, 1920. január 19. Ó, ragyogó álom, ó lángoló hit! Ó,
Mátyuská Rásszijá, aki a forradalom vajúdásából újjászülettél, aki
ezáltal megtisztultál a gyűlölettől és a viszálytól, aki igaz emberségre és
mindenki átkarolására szabadultál fel. Neked szentelem magam, ó,
Oroszország!
Vonaton, 1921. december 1-jén! Szétzúzott álmaimmal, megtört hitemmel, kővé
vált szívemmel.
Mátyuská Rásszijá, ezer sebből vérző földjét holtak
borítják.
A vonatablak fagyos korlátját markolom, és a fogamat csikorgatom, hogy
visszafojtsam zokogásomat.
(Fordította: Gille Zsuzsa. A fordítás alapja: Emma
Goldman: Living My Life. [1931] Részlet. In: M. S. Shatz (ed.): The
Essential Works of Anarchism. New York, Quadrangle Books, 1972.
334-335. o.)