A szovjet ábránd
Örök jelenség a történelemben, hogy a tények szubjektív feldolgozása mindig
lemarad az objektív valóság mögött. Az orosz anarchisták például s mindazok,
akik szemtanúi voltak az orosz drámának, már korán, 1920-ban megtanulták a
leckét, de az események csak évekkel később váltak ismertté, csak ekkor
fogadták el őket, a tények csak ekkor váltak közös tapasztalattá. A
földgolyó több mint egyhatodán győzedelmeskedő proletárforradalmat oly
hírnév és ragyogás övezte, hogy a munkásmozgalmat sokáig szinte hipnotizálta
a példa lenyűgöző ereje. Mindenfelé felbukkantak az oroszországi szovjetek
képére megalkotott "tanácsok", s ahogy láttuk, nemcsak Olaszországban, hanem
Németországban, Ausztriában és Magyarországon is. Németországban, a
Karl Liebknecht és
Rosa Luxemburg vezette Spartacus Szövetség legfőbb
programpontja a tanácsrendszer létrehozása volt.
1919-ben a Bajor Tanácsköztársaság elnöke,
Kurt Eisner orgyilkosság áldozata
lett Münchenben. Ekkor
Gustav Landauer, a libertariánus író vezetése alatt
kikiáltották a tanácsköztársaságot. Landauer szintén merénylet áldozata
lett, őt azonban az ellenforradalmárok lőtték agyon. Barátja és harcostársa,
Erich Mühsam anarchista költő "Räte-Marseillaise"-t (Tanács-Marseillaise)
komponált, amelyben fegyverbe szólítja a munkásokat, de nem azért, hogy
háborúzzanak, hanem hogy orosz és magyar mintára tanácsokat alakítsanak, s
így vessenek véget az évszázados szolgaságnak.
Mindazonáltal 1920 tavaszán a "Räte-Kommunismus" (Tanács-kommunizmus)
híveiből álló német ellenzékiek egy csoportja kivált a kommunista pártból és
megalakította a Német Kommunista Munkáspártot (KAPD).
[1]
Hermann Gorter és
Anton Pannekoek vezetésével Hollandiában is létrejött egy
ehhez hasonló csoport, melyet szintén a tanácsok társadalmi eszméje
ihletett. Hermann Gorter, aki élénk vitát folytatott
Leninnel, volt olyan
bátor, hogy a maga hamisítatlan libertariánus stílusában válaszoljon az
orosz forradalom csalhatatlan vezérének: "Továbbra is keressük azokat a
valódi vezetőket, akik nem akarnak majd a tömegek nyakába ülni és nem fogják
elárulni őket. Addig is, amíg nem találjuk meg őket, a feje tetejére akarunk
állítani mindent, és létrehozzuk a tömegek diktatúráját önmaguk felett.
Ahelyett, hogy elfogadnánk egy olyan helyi vezetőt, aki a szakadékba
kormányoz, inkább magunk próbálunk szerencsét." Pannekoek kijelentette, hogy
a tanácsok az önkormányzat szervei és egyszer majd a régi világ állami
intézményeinek helyébe lépnek. Ugyanúgy, mint
Gramsci, ő sem tudott
különbséget tenni a tanácsrendszer és a "bolsevik diktatúra" között.
Az anarchisták számos helyen, különösen Bajorországban, Németországban és
Hollandiában, pozitív szerepet játszottak a tanácsrendszer elméleti és
gyakorlati kidolgozásában.
Akárcsak a többi országban, az októberi forradalom Spanyolországban is
megszédítette az anarchoszindikalistákat. A CNT
[2]
madridi kongresszusán (1919. december 10-20.) egy olyan nyilatkozat
hangzott el, mely szerint "az orosz nép hőstörténete felvillanyozta a világ
proletariátusát". A kongresszus, általános tetszésnyilvánítás közepette,
"vonakodás nélkül, mint a szépasszony, mikor odaadja magát a szeretett
férfinak" megszavazta ideiglenes jelleggel a Kommunista Internacionáléhoz
való csatlakozást. Miközben azonban az internacionálé forradalmi jellegét
hangsúlyozták, kifejezték reményüket, hogy a jövőben sor kerül egy
nemzetközi munkáskongresszus összehívására, ahol majd lefektetik egy igazi
munkás internacionálé alapjait. Mindazonáltal néhány bátortalan hang is
megszólalt, mely az általános véleménytől eltérően azt állította, hogy az
orosz forradalom "politikai" forradalom volt, s mint ilyen, nem testesítette
meg a libertariánus eszményt. A kongresszus azonban elsiklott e
megállapítások fölött és úgy határozott, hogy delegációt küld a III.
Internacionálé 1920. július 15-én, Moszkvában tartandó II. kongresszusára.
Ekkor azonban a szerelmi házasság már felbomlóban volt. A spanyol
anarchoszindikalistákat képviselő küldöttséget rávették, hogy működjék közre
egy nemzetközi forradalmi szakszervezeti központ létrehozásában. Amikor
azonban egy olyan szöveg került a kezükbe, amely a "politikai hatalom
megragadásáról" és a "proletariátus diktatúrájáról" szólt, álláspontot
változtattak: a szöveg ugyanis a szakszervezetek meg a kommunista pártok
között egyfajta organikus jellegű kapcsolatot javasolt, mely elleplezte
volna, még ha igen átlátszóan is, az előbbiek alárendelődését az
utóbbiaknak.
A Kommunista Internacionálé elkövetkezendő kongresszusain a különböző
országok szakszervezeteit az illető országok kommunista pártjainak
küldöttsége képviselte volna, s azt tervezték, hogy a Vörös Szakszervezeti
Internacionálé nyíltan a Kommunista Internacionálé és annak nemzeti
szekcióinak ellenőrzése alá kerül.
Angel Pestaña, a spanyol szóvivő, a
társadalmi forradalom libertariánus koncepciója mellett érvelt és
kijelentette, hogy "A forradalom nem pártfeladat és nem is válhat azzá. A
legtöbb, amit egy párt tehet, hogy államcsínyt készít elő. Az államcsíny
azonban nem forradalom." Majd fejtegetéseit a következőkkel zárta: "Azt
mondjátok, hogy kommunista párt nélkül nincsen forradalom, hogy a politikai
hatalom megragadása nélkül nem valósítható meg a szabadság, és hogy
diktatúra nélkül nem győzhető le a burzsoázia. Ezek az állítások azonban
teljesen indokolatlanok."
A kommunisták úgy tettek, mintha figyelembe vennék a CNT küldöttsége által
megfogalmazott kételyeket és kijavítanák a határozatot a "proletárdiktatúra"
szempontjaira való tekintettel. Mindazonáltal az orosz szakszervezeti
vezető,
Luzsovszkij a szöveget végül eredeti formájában tette közzé, Pestaña
aláírásával, ám az általa javasolt módosítások nélkül.
Trockij majd egy órán
át korholta a spanyol küldöttséget a szónoki emelvényről, ám, amikor Pestaña
szót kért, hogy megválaszolhassa a támadásokat, az elnök lezártnak
nyilvánította a vitát.
Pestaña hónapokat töltött Moszkvában, és az országot mélységesen
kiábrándulva hagyta el 1920. szeptember 6-án. "Mint egy hajótörött" -
ilyennek látta őt Berlinben nem sokkal ezután
Rudolf Rocker. Pestañát nem
vitte rá a lelke, hogy felvilágosítsa spanyol elvtársait az igazságról.
"Gyilkosságnak" tűnt szemében, hogy lerombolja azokat a szertelen
reményeket, amelyeket az orosz forradalom ébresztett bennük. Amint átlépte a
spanyol határt, letartóztatták, s így megmenekült a fájdalmas kötelességtől,
hogy elsőként beszéljen.
1921 nyarán a CNT újabb küldöttséget menesztett a Vörös Szakszervezeti
Internacionálé alapító kongresszusára. A delegátus tagjai között az orosz
bolsevizmus olyan ifjú apostolai képviseltették magukat, mint
Joaquin Maurin
és
Andrés Nin, de velük volt a higgadt gondolkodású
Gaston Leval is, a
francia anarchista. Leval inkább vállalta a vádat, hogy "összejátszik a
burzsoáziával", meg hogy "az ellenforradalmat támogatja", mint hogy csendben
maradjon. A hallgatásnál is rosszabb lett volna eltitkolni a tömegek elől,
hogy Oroszországban nem a forradalom vallott kudarcot, hanem az állam, nem
megmutatni nekik "az élő forradalom mögött a forradalmat gúzsba kötő és
megfojtó államot". Maga írta e szavakat a
Le libertarie-ban, 1921
novemberében.
Levalnak az volt a véleménye, hogy a bolsevikokkal való
"mindenféle tisztességes és őszinte együttműködés" lehetetlenné vált, és
Spanyolországba való hazatértekor javasolta a CNT-nek, hogy lépjen ki a III.
Internacionáléból, s ne vegyen részt annak a szakszervezetek felett
gyakorolt hazug gyámkodásában.
Leval
Pestañának is megadta a kezdő lökést, elhatározta, hogy
nyilvánosságra hozza első oroszországi beszámolóját, s hogy később egy
másodikkal egészíti ki, melyben feltárja a bolsevizmussal kapcsolatos teljes
igazságot: "A kommunista párt pont az ellenkező elveket vallja, mint amiket
a forradalom első óráiban meghirdetett. A kommunista párt elvei, módszerei
és végső célja szöges ellentétben áll az orosz forradaloméval... Amint a
kommunista párt korlátlan hatalomhoz jutott, még a gondolkodás jogát is
megvonta azoktól, akik más véleményen vannak, mint a kommunisták (persze,
ahogy a kommunizmust ők elképzelik) A kommunista párt megtagadta az orosz
munkásoktól mindazokat a szent jogokat, amelyekkel a forradalom felruházta
őket." Pestaña ezek után kétségbe vonta a Kommunista Internacionálé
létjogosultságát, azt az Orosz Kommunista Párt kihelyezett szervének
nevezte, és fenntartását fejezte ki arra vonatkozóan, hogy az megfelelően
képviselni tudná a forradalmat a világ proletariátusa előtt.
1922 júniusában, a CNT Zaragozában tartott országos kongresszusán elfogadták
Pestaña jelentését és úgy határoztak, hogy kilépnek a szakszervezeti
frontból, a Vörös Szakszervezeti Internacionáléból. Döntés született arról
is, hogy delegációt küldenek egy decemberben, Berlinben tartandó
anarchoszindikalista konferenciára, melynek eredményeképp később megalakult
a Nemzetközi Munkásszövetség. Ez nem volt igazi internacionálé, mivel a
jelentős spanyol csoporttól eltekintve, más országokban nem igen akadt
támogatója.
[3]
A szakítás után Moszkva engesztelhetetlen gyűlölettel viseltetett a spanyol
anarchizmus iránt. A CNT elhatárolta magát
Joaquin Maurintól és
Andrés
Nintől, akik kiléptek a szövetségből és megalapították a Spanyol Kommunista
Pártot. 1924 májusában Maurin röpiratot tett közzé, melyben élethalálharcot
hirdetett korábbi elvtársai ellen: "Nehéz feladat véglegesen felszámolni az
anarchizmust egy olyan országban, ahol a munkásmozgalom ötvenévi anarchista
propaganda jegyét viseli magán.
De elintézzük őket!" A fenyegetést
beváltották.
Az anarchista tradíció Spanyolországban
A spanyol anarchisták ily módon már igen korán levonták az orosz forradalom
tanulságait, és ez arra indította őket, hogy a forradalom számára egy másik
utat készítsenek elő. A tekintélyelvű kommunizmus torzulásai még szilárdabbá
tették őket abbéli elhatározásukban, hogy győzelemre vigyék a kommunizmus
libertariánus formáját. Kegyetlenül csalódtak a szovjet ábrándban és - Diego
Abad de Santillan szavaival - az anarchizmusban "e komor kor utolsó reményét
látták a megújulásra".
A néptömegek tudatában és a libertariánus gondolkodók munkásságában a
libertariánus forradalom már szilárd alapokkal rendelkezett.
José Peirats
szerint az anarchoszindikalizmust "lelkülete, vérmérséklete és a világról
alkotott felfogása a legspanyolabb dologgá teszi egész Spanyolországban". Az
anarchoszindikalizmus egy összetett fejlődési folyamat kettős eredménye
volt. Nemcsak az elmaradott ország fejletlen viszonyainak, a még archaikus
körülmények között élő parasztságnak felelt meg, hanem választ adott az
egyes iparosodottabb területeken élő, már felnövekvőben lévő modern
proletariátus kérdéseire is. A spanyol anarchizmus e sajátos jellege múlt és
jövő különös keveredéséből alakult ilyenné. A két folyamat szimbiózisa
távolról sem volt tökéletes.
1918-ban a CNT több mint egymillió szakszervezeti tagot tudott sorai között.
Az iparosodott térségek közül jóval erősebb befolyással bírt Katalóniában,
mint Madridban és Valenciában,
[4]
viszont mély gyökerei voltak vidéken, ahol a szegényparasztság még őrizte a
faluközösség, a lokálpatriotizmus és a kooperatív szellem hagyományait.
1898-ban
Joaquín Costa író lejegyezte az agrárkollektivizmus emlékeit. Sok
faluban fennmaradt a közösségi tulajdon. A közös földből osztottak telket a
föld nélküli parasztoknak, de az is gyakran előfordult, hogy más falvakkal
együtt legeltetésre vagy egyéb közösségi célokra használták. Délen, ahol a
nagybirtokrendszer uralkodott, a földosztás eszméje nem talált követőkre, a
napszámosok inkább a szocializálás hívei voltak.
A több évtizedes, vidékre koncentrálódó, rövid, népszerű röpiratok
formájában terjesztett anarchista propaganda előkészítette a talajt az
agrárkollektivizmus számára. Különösen erős volt a CNT délen, az andalúz
parasztok körében, keleten (a levantei térségben, Valencia környékén) és
északkeleten (Aragóniában, a Zaragozát övező területeken).
A spanyol anarchoszindikalizmus ekképpen - mivel egyaránt voltak hívei az
ipari munkásság és a parasztság körében - kettős talajba eresztette
gyökerét, és az ez által hirdetett libertariánus kommunizmust is kétarcúvá
tette: egyrészt kommunista, másrészt szindikalista vonások jellemezték. A
kommunizmus inkább helyi színezetet öltött, a paraszti, mondhatnánk azt is,
hogy a déli szellemiség nyert benne kifejezést, mivel egyik fő bástyája
Andalúziában volt. Másrészről a szindikalizmusban inkább az urbánus és
unitariánus, vagyis az északi szellemiség tükröződött, hiszen Katalónia volt
a legjelentősebb központja. Ez a különbség valamelyest szakadást idézett
elő, megosztotta a libertariánus gondolkodókat.
Egy részük
Kropotkinra esküdött, és a primitív paraszti közösségek
spanyolországi hagyományait Kropotkinnak a középkori közösségekről vallott,
tudományosan megalapozott, de leegyszerűsítő elképzeléseivel azonosította.
Kedvenc jelszavuk a "szabad közösség" volt. A köztársaság 1931-ben történő
megalakítását követő parasztfelkelések során számos kísérlet történt a
libertariánus kommunizmus gyakorlati megvalósítása terén. Számos közösség
jött létre paraszti kistulajdonosokból, akik önkéntes és kölcsönös
megegyezés alapján úgy döntöttek, hogy együtt művelik a földet, bevételeiket
egyenlő részre osztják és ellátásukról maguk gondoskodnak egy "közös alap"
létrehozásával. Szélnek eresztették a községi elöljáróságot és bizottságokat
választottak feladataik ellátására. Naivul azt hitték, hogy függetleníthetik
magukat a környező társadalomtól, az adózási kötelezettségektől és a katonai
szolgálattól.
A spanyol kollektivista, szindikalista és internacionalista munkásmozgalom
alapító atyja
Bakunyin volt. Őt és tanítványát,
Ricardo Mellát követték
többnyire azok az anarchisták, akik egy kicsit reálisabban gondolkodtak és
az aranykor helyett inkább a jelen foglalkoztatta őket. Fő gondjuk az ország
gazdasági egyesítése volt, és azt vallották, hogy szükség lenne egy hosszú
átmeneti időszakra, melynek során helyénvalóbb lenne a munkást a ledolgozott
órák után és nem szükségletei szerint részesíteni a közös javakból.
Képzeletükben a jövő gazdasági rendszere a helyi szakszervezeti csoportok
szövetségén és a gazdasági ágazatokat tömörítő föderációkon nyugodott.
A CNT-n belül sokáig a "síndicatos únicos" (helyi szakszervezetek)
játszották a vezető szerepet. A helyi szakszervezeti csoportok, amelyek
szoros közelségben éltek a munkásokkal és mentesek voltak minden intézményi
egoizmustól, mind fizikai, mind lelki értelemben a proletariátus otthonává
váltak.
[5]
A helyi szakszervezetekben folyó képzés a szakszervezeti eszmét a kommunális
gondolattal egyesítette az egyszerű munkások soraiból kikerült aktivisták
fejében.
Az elméleti vita, mely már az 1907-es Nemzetközi Anarchista Kongresszuson
szembeállította a szindikalistákat az anarchistákkal, újból feléledt és két
táborra osztotta a spanyol anarchoszindikalistákat. A napi követelésekért
folytatott küzdelem hozta létre a CNT reformista szárnyát, amellyel szemben
az 1927-ben alapított FAI (Federación Anarquista Ibéracia) (*) vállalta az
eredeti anarchista eszmék védelmét. 1931-ben a szindikalista szárny a
Harmincak manifesztumában nyilvánosan elítélte a kisebbségek
"diktatúráját" a szakszervezeti mozgalomban, meghirdette a szakszervezeti
mozgalom függetlenségét és jogát arra, hogy megmaradjon saját keretei
között. A szakszervezetek egy része kivált a CNT-ből, de egy reformista mag
azután is tartotta magát a szakszervezeti központban, hogy a szakítás az
1936-os júliusi forradalom előestéjén végérvényessé vált.
(*) FAI: Ibériai Anarchista Szövetség
Az elmélet
A spanyol anarchisták rendszeresen kiadták a nemzetközi anarchizmus főbb,
illetve kisebb jelentőségű műveit spanyol nyelven. Így a forradalmi és
egyben szabad szocializmus hagyományait nemcsak a feledéstől óvták meg,
hanem a teljes tönkretételtől is.
Augustin Souchy német anarchoszindikalista
író, a spanyol anarchizmus híve arról tudósít, hogy "a társadalmi forradalom
kérdéseit az anarchista szakszervezetekben és csoportos összejöveteleken, az
anarchista újságokban, kiadványokban és könyvekben folyamatosan és
rendszeresen megvitatták."
A Spanyol Köztársaság kikiáltása után, 1931-ben, elszaporodtak az
úgynevezett "eseményeket váró" írások:
Peirats közel ötvenet sorol fel, de
nem győzi hangoztatni, hogy ennél jóval több volt, és kijelenti, hogy a
"forradalmi megszállottság" a művek valóságos elburjánzásához vezetett, ami
nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a népet forradalmi útra tereljék. A spanyol
anarchisták azért ismerik
James Guillaume 1876-ban kiadott
Idées sur
l'Organisation Sociale (Gondolatok a társadalom szervezetéről) című
munkáját, mert
Pierre Besnard bőségesen idézi az 1930-ban, Párizsban
megjelent könyvében, a
Les Syndicats Ouvriers et la Révolution
Sociale-ban (A munkásszervezetek és a társadalmi forradalom).
Gaston
Leval Argentínába emigrált és 1931-ben kiadta a
Social Reconstruction in
Spaint (Társadalmi újjáépítés Spanyolországban), mely közvetlen
ösztönzést adott
Diego Abad de Santillan a későbbiekben még tárgyalásra
kerülő, jelentős munkájához.
1931-ben
Isaac Puente, aki egyébként városi orvos volt, közzétett egy
meglehetősen naiv és idealisztikus írást a libertariánus kommunizmusról.
Gondolatait átvette a CNT 1936 májusában tartott zaragozai kongresszusa. Maga
Puente 1933-ban egy felkelőbizottság élére állt Aragóniában.
Az 1936-os zaragozai program meglehetős pontossággal kidolgozta a közvetlen
faludemokrácia működésének tervét. A program szerint a lakosok általános
gyűlése községi tanácsot választ, melyben részt vesznek a különböző műszaki
bizottságok képviselői. Az általános gyűlés köteles összejönni, valahányszor
a közösség érdekei úgy kívánják, de össze kell hívni a községi tanács
kérésére, illetve a lakosság közvetlen követelésére is. Az egyes felelős
tisztségek nem lennének végrehajtó, illetve bürokratikus jellegűek. Néhány
szakembertől és statisztikustól eltekintve, a tisztségviselők - akárcsak a
többi dolgozó - termelőkként végeznék munkájukat. A nap végeztével
megbeszélést tartanának azokról a részletkérdésekről, melyekhez nem
szükséges az általános gyűlés döntése.
A tervezet szerint minden aktív dolgozó "termelői kártyát" kap, melyen napi
egységekben mérve rögzítik az elvégzett munka mennyiségét; a kártya aztán
árura cserélhető. A közösség inaktív tagjai egyszerűen "fogyasztói kártyát"
kapnak. A program szerint nem állapítanának meg általános szabályokat:
tiszteletben tartanák az egyes közösségek autonómiáját. Bármelyiknek jogában
állna az elosztás más mechanizmusát kiépíteni, ha úgy látja helyesnek,
egyedül arra kell tekintettel lenni, hogy ne sértse más közösségek érdekeit.
Az autonómiához való jog mindazonáltal nem ellenkezne a közösségek
tartományi és regionális szövetségeiben érvényes kollektív szolidaritási
kötelezettséggel.
A zaragozai kongresszus tagjai fő helyen foglalkoztak az elme művelésének
kérdéseivel is. Az emberek számára egész életükben biztosítani kell, hogy
hozzáférhessenek a tudományokhoz és művészetekhez, lehetővé kell tenni
számukra mindenféle kutatást, feltéve, hogy e tevékenységek nem kerülnek
ellentétbe az anyagi javak termelésével. Megszűnik a társadalom felosztása
fizikai és szellemi munkásokra: mindenki ez is, meg az is egyszerre. A
párhuzamosan végzett fizikai és szellemi munka biztosítja majd az emberi
természet egészséges egyensúlyát. Amint a dolgozó elvégezte napi
termelőmunkáját, szabadon rendelkezik saját ideje felett. A CNT jól látta,
hogy a felszabadult társadalom anyagi szükségleteinek kielégítésével egyre
nagyobb hangsúlyt kap a lelki igények kifejeződése.
A spanyol anarchoszindikalistákat már régóta foglalkoztatta az általuk
"érdekcsoportoknak" nevezett közösségek autonómiájának védelme. Tagjaik
között szép számmal voltak naturizmus- és vegetariánizmusszakértők, akik
elsősorban a déli szegényparasztság köréből kerültek ki. Úgy vélték, hogy
ezek az életformák alkalmasak az emberi természet átalakítására a
libertariánus társadalom előkészítésének folyamatában. A zaragozai
kongresszus tagjai nem feledkeztek meg azoknak a naturista és nudista
csoportoknak a sorsáról sem, akik "alkalmatlanok az iparosodásra". Minthogy
e csoportok nem lennének képesek kielégíteni saját igényeiket, a kongresszus
felvetette, hogy a konföderációs ülésekre delegált küldöttségeiknek jogában
álljon különleges gazdasági egyezményeket kötni a többi mezőgazdasági és
ipari közösséggel. Minket tán megmosolyogtat e gondolat - de a nagyszabású,
véres társadalmi átalakulás előestéjén a CNT nem tartotta fölöslegesnek,
hogy megpróbáljon eleget tenni az emberek végtelenül változatos igényeinek.
Ami a bűnözést és a büntetéseket illeti, a zaragozai kongresszus
Bakunyin
nyomán megállapította, hogy a bűnözés fő oka a társadalmi igazságtalanság, s
ha majd ez eltűnik, törvénysértéseket is csak nagy ritkán fognak elkövetni.
A kongresszus kijelentette, hogy az ember nem eredendően rossz. Az erkölcsi
téren, valamint a termelésben elkövetett emberi hibákat népgyűlések fogják
megvizsgálni, és mindent el fognak követni, hogy valamennyi esetben
megtalálják az igazságos megoldást.
A libertariánus kommunizmus az orvosi kezelésen és az átnevelésen kívül nem
ismeri el semmiféle büntetési módszer szükségességét. Ha valaki valamiféle
patologikus állapot folytán megsértené az embertársai között uralkodó
harmóniát - amellett, hogy igyekeznének feltámasztani benne az erkölcsi és
közösségi érzést -, kiegyensúlyozatlan lelkiállapota miatt orvosi kezelésben
részesítenék. A zaragozai kongresszus "levegőváltozást" ajánl azoknak, akik
szerelmi vágyukban túllépik azokat a határokat, amelyeket az embertársaink
szabadságának tiszteletben tartása megkövetel. Véleménye szerint ez a
szerelmi bánatnak éppolyan jót tesz, mint a testi betegségeknek. A
szakszervezeti szövetség őszintén kételkedett abban, hogy a szexuális
szabadság légkörében előfordulhat ilyen extrém viselkedés.
Amikor 1936 májusában a CNT-kongresszus elfogadta a zaragozai programot,
senki sem gondolta volna komolyan, hogy megvalósítására mindössze két
hónapot kell majd várni. A föld és az üzemek társadalmasítása, melyre a
július 19-i forradalmi győzelmet követően került sor, a gyakorlatban egészen
másképp nézett ki, mint ez az idillikus program. Miközben a különböző írásos
szövegek hemzsegtek a "kommuna" szótól, a szocialista termelőegységeket
valójában "collektividades"-nek hívták. Ez nemcsak terminológiai változást
jelentett: az önigazgatás spanyolországi megteremtői az ihlet új forrásai
felé tekingettek.
Két hónappal a zaragozai kongresszus előtt
Diego Abad de Santillan kiadott
egy könyvet
El Organismo Económico de la Revolución (A forradalom
gazdasági szervezete) címmel. Santillan gazdasági tervezete némileg más úton
indult el, mint a zaragozai program. Santillan, sok más kortársától eltérően
nem félt alakító kézzel nyúlni a nagy XIX. századi anarchisták
hagyományaihoz. Sajnálattal említette, hogy az elmúlt huszonöt, illetve
harminc év anarchista irodalma oly kevés figyelmet fordított az új gazdasági
rendszer konkrét problémáira, s hogy nem nyitott meg új távlatokat a jövőre.
Másrészt azonban az anarchizmus minden nyelven bőséggel ontotta a műveket,
mindenhol ugyanazon a teljesen elvont szabadságfogalmon rágódva. Santillan
ezt az óriási mennyiségű művet összehasonlította az I. Internacionálé
országos és nemzetközi kongresszusainak tett jelentésekkel (az utóbbiakat
találta a legmegfelelőbbnek az összehasonlításra). Santillan szerint a
nemzetközi kongresszusoknak küldött jelentések jóval nagyobb megértést
mutatnak a gazdasági problémák iránt, mint ahogy az később tapasztalható
volt.
Santillan haladó gondolkodású, igazi tudós volt, aki megértette korát.
Tudatában volt, hogy "a modern ipar hatalmas fejlődése egy egész sor olyan
új problémát hozott felszínre, melyet lehetetlen volt előre látni". Ma már
fel sem merülhet, hogy visszatérjünk a római harci szekérhez vagy a kézműves
termelés primitív formáihoz. A gazdasági elkülönültség, a
vicinálisszemlélet, az aranykor után sóhajtozó spanyol parasztok szívének
olyannyira kedves "patrica chica" (szűkebb pátria), a
Kropotkin-féle
középkori, kézműves "szabad közösségek" - mindezt már régiségmúzeumban kéne
mutogatni, mint egy idejétmúlt közösségfelfogás utolsó emlékeit. Gazdasági
szemszögből "szabad közösség" mint olyan, nem létezhet: "Célunk az olyan
közösség, mely egy forradalmi folyamat során társulásokba és föderációkba
tömörül, s beolvad országa, valamint a többi ország gazdaságának
teljességébe." Az még nem jelent kollektivizmust, sem önigazgatást, ha a
magántulajdonost egy hétfejű tulajdonossal helyettesítjük. A föld, a gyárak,
a bányák, a közlekedési eszközök az összesség munkájának gyümölcsei és az
összességet kell szolgálniuk. Napjainkban a gazdasági tevékenység nem szorul
helyi vagy akár nemzeti keretek közé, hanem nemzetközi méretekben folyik.
Modern életünket az jellemzi, hogy a termelőerők és disztributív
mechanizmusok kivétel nélkül összefüggő rendszerré szerveződtek. "A
társadalmasított, irányított tervgazdaság kiépítése ma már parancsoló
szükségszerűség, ez felel meg a modern világgazdaság igényeinek."
Santillan úgy képzelte, hogy a tervezési és koordinációs feladatokat egy
föderációs gazdasági tanács végezné, mely nem lenne politikai hatóság, csak
egy egyszerű koordinációs szerv, egy gazdaságirányítási szabályozó testület.
A föderációs tanács alulról, az üzemi tanácsoktól kapná az iránymutatásokat.
Az egyes üzemi tanácsok egyrészt ágazati szakszervezetekbe tömörülnének,
másrészt helyi szinten hoznának létre gazdasági tanácsokat. A föderációs
tanács ily módon a helyi és szakmai érdekekből fonódott kettős hatalmi lánc
végpontjait kötné össze. Az alsó szervek látnák el statisztikai adatokkal,
hogy mindig tisztában legyen a valós gazdasági helyzettel. Az adatok alapján
nyomon tudná követni, hol lép fel nagyobb hiány, hogy mely körzetekben van
leginkább szükség új termékekre vagy szolgáltatásokra. "Ahol a legfelső
hatóság számokból és statisztikákból áll, ott a rendőrségre többé semmi
szükség nincsen." Egy ilyen rendszerben haszontalanná és fölöslegessé válik
az állami kényszer, sőt egyáltalán ki sem alakulhat. A föderációs tanács
gondoskodik arról, hogy az új szabályok ismertté váljanak, hogy az egyes
térségeket a kölcsönös függőség szálai egyre szorosabban kössék össze, hogy
kialakuljon a nemzeti szolidaritás. Ösztönzi az új munkamódszerek, az új
termelési eljárások, az új mezőgazdasági technológiák kifejlesztésére
irányuló kutatásokat. Megszervezi az egyes térségek, illetve gazdasági
ágazatok között munkaerő-átcsoportosítást.
Kétségtelen, hogy
Santillan sokat tanult az orosz forradalomtól. Az nemcsak
arra tanította meg, hogy tartson az állam és a bürokratikus apparátus
újjáéledésének veszélyétől, hanem arra is, hogy a győztes forradalom nem
kerülhet meg bizonyos átmeneti gazdasági formákat,
[6]
amelyekben -
Marx és
Lenin kifejezésével élve - a "burzsoá jog" még egy jó
darabig tovább él. Például, nyilvánvaló, hogy a bank- és pénzrendszert nem
lehet egy csapásra megszüntetni. A fennálló intézményeket kell úgy
átalakítani, hogy segítségükkel a csereforgalom átmenetileg lebonyolítható
legyen. Ez megakadályozná, hogy megbénuljon a társadalmi élet, s egyben
előkészítené az új gazdasági formák kialakítását.
Santillan később jelentős szerepet játszott a spanyol forradalomban: tagja
lett az antifasiszta milícia központi bizottságának (1936. július vége),
majd a Katalán Gazdasági Tanácsnak (augusztus 11.), később pedig
megválasztották a Katalán Kormány gazdasági miniszterének (december közepe).
Az "apolitikus" forradalom
Mint a fentiekből láthattuk, a forradalom már bizonyos fokig elő volt
készítve a libertariánus gondolkodók munkásságában és a néptömegek tudatában
egyaránt. Éppen ezért nem meglepő, hogy a népfront 1936-os februári
győzelmét a spanyol jobboldal a forradalom kezdeteként értékelte.
Csakugyan, a tömegek nem sokáig érték be azokkal a szűk lehetőségekkel,
amelyeket a választási urnáknál elért győzelem biztosított számukra.
Felrúgták a parlamenti játszma szabályait, s a bebörtönzöttek szabadon
bocsátásával még az új kormány megalakítását sem várták meg. A gazdák nem
fizettek többé adót a földesuraknak, a napszámosok földeket foglaltak és
megkezdték azok művelését. A falvak lakói szélnek eresztették a községi
elöljáróságokat és sietve önkormányzatokat választottak. A vasutasok
sztrájkba léptek és a vasutak államosítását követelték. A madridi
építőmunkások a társadalmasítás első lépéseként síkra szálltak a
munkásirányítás bevezetéséért.
A
Franco tábornok vezetése alatt tömörült katonai vezetők a forradalmi
próbálkozásokra puccsal válaszoltak. Mindazonáltal nem értek el mást, mint
hogy felgyorsították a már úgyis beindult forradalmi folyamatot. Csaknem
minden nagyvárosban megindult a támadás: Valencia járt az élen, de így volt
Madridban és Barcelonában is - egyedül Sevilla volt kivétel. Az emberek
megrohanták a laktanyákat, barikádokat építettek az utcán és elfoglalták a
stratégiailag fontos helyeket. A munkásság megindult, hogy engedelmeskedjen
a szakszervezetek hívásának. Puszta kézzel, fedetlen kebellel, életüket nem
kímélve ütöttek rajta a Franco-csapatok hadiszállásain. Sikerült fegyvert
szerezniük az ellenségtől, s buzdító szavuknak engedve a katonák egy része
átállt soraikba.
A népharag már az első huszonnégy órában gátat vetett a katonai puccsnak, és
a társadalmi forradalom spontán kibontakozásnak indult. Persze a különböző
megyékben és városokban másként és másként zajlottak a folyamatok;
Katalóniában, de ott is elsősorban Barcelonában csapott legmagasabbra a
forradalmi hév. Mire a hivatalos szervek magukhoz tértek meglepetésükből,
arra eszméltek, hogy már nem léteznek többé. Úgy tűnt, hogy az állam, a
rendőrség, a hadsereg és a közigazgatás számára nincs többé "raison d'être".
(*) A polgárőrséget szétkergették vagy megsemmisítették, és a győzelmes
munkásság tartotta fenn a rendet. A legsürgősebb feladat az élelmiszer-
ellátás megszervezése volt: bizottságok osztották szét az élelmiszerkészletet
a kantinná átalakult barikádokról, később pedig közétkezdéket nyitottak.
Lakóhelyi bizottságok gondoskodtak a közigazgatás megszervezéséről, és
háborús bizottságok intézkedtek róla, hogy a munkásmilíciák kijussanak a
frontra. A valódi városháza a szakszervezeti központban székelt. Ez már nem
a "köztársaság védelme" volt a fasizmussal szemben, ez már maga a forradalom
volt - a forradalom, melynek - az orosztól eltérően - nem kellett mindenféle
hatalmi tákolmányokat létrehoznia: a mindenütt jelenlévő, különböző
bizottságok működésére alapuló anarchoszindikalista szervezetek fölöslegessé
tették a szovjetek megválasztását. Katalóniában a CNT és tudatos kisebbsége,
a FAI sokkal hatékonyabban ténykedett, mint a hatóságok, melyek merőben
látszatintézményekké váltak. Semmi sem akadályozta meg a munkásokat abban -
s ez elsősorban Barcelonára volt jellemző -, hogy "de jure" magukhoz
ragadják a hatalmat, amit "de facto" már egyébként is gyakoroltak. Mégsem
tették. A spanyol anarchizmus évtizedek óta óvta a népet a "politika"
csábításától s hirdette a "gazdaság" elsődlegességét. Mindig is arra
törekedett, hogy eltérítse az embereket a polgári demokratikus
forradalomtól, célja az volt, hogy közvetlen akciók sorozatán át társadalmi
forradalomba vigye a népet. A forradalom előestéjén az anarchisták olyan
jelszavakat hangoztattak, hogy a politikusok csak csináljanak, amit akarnak;
mi "apolitikusok" ragadjuk magunkhoz a gazdaságirányítást. 1936. szeptember
3-án a CNT-FAI által kiadott
Információs közlemények cikket tett
közzé a "Kormányzat hiábavalósága" címmel. Az írás arról igyekezett
meggyőzni olvasóit, hogy a már megindult gazdasági kisajátítás
ipso
facto vezet el a "burzsoá állam felszámolásához, mely légüres térbe
kerülvén, egyszerűen megfullad".
(*) raison d'être (francia): létalap; a lét igazolása
Anarchisták a kormányban
Az állam szerepének alábecsülése azonban hamarosan az ellenkezőjébe fordult
át, és az anarchisták egyik pillanatról a másikra létének fontosságát
kezdték hangsúlyozni. Röviddel a július 19-i barcelonai forradalom kitörése
után megbeszélésre került sor
García Oliver, az anarchista aktivista és a
katalán kormány elnöke, a burzsoá liberális Companys között. Companys kész
volt lemondani, ám ennek ellenére megtartották hivatalában. A CNT és a FAI
nem volt hajlandó anarchista "diktatúrát" gyakorolni, és bejelentették, hogy
hajlandók együttműködni más baloldali csoportokkal. Szeptember közepe táján
a CNT felszólította a központi kormány miniszterelnökét, hogy hozzon létre
egy tizenöt tagú "honvédelmi tanácsot", amelyben ők öt hellyel beérték
volna. Ez egyenértékű volt azzal, mintha beleegyeztek volna, hogy más név
alatt bekerüljenek a kabinetbe.
Az anarchisták végül két kormányban fogadtak el miniszteri tárcát: először
Katalóniában, majd később Madridban.
Camillo Berneri, az olasz anarchista ez
idő tájt Barcelonában tartózkodott és 1937. április 14-én nyílt levelet
intézett elvtársához,
Federica Montseny miniszterhez. Levelében szemére
vetette az anarchistáknak, hogy csak túszként tartják őket a kormányban, s
hogy hátuk mögé bújhassanak azok a politikusok, akik az
(osztály)ellenségekkel kacérkodnak.
[7]
Való igaz, hogy a kormány, amelyben a spanyol anarchisták szerepet
vállaltak, továbbra is burzsoá kormány maradt: tagjai és politikai
tisztségviselői jóformán semmi lojalitást nem mutattak a köztársaság iránt.
Mi volt hát az anarchisták pálfordulásának oka?
A spanyol forradalom az ellenforradalmi puccs által kiváltott népmozgalom
eredménye volt. Mivel már az első percekben fel kellett állítani a népi
milíciákat, melyek felvehették a harcot
Franco tábornok csapataival, a
forradalom katonái, önvédelmi jellege került előtérbe. A mindannyiukat
fenyegető veszély hatására az anarchisták arra a következtetésre jutottak,
hogy legjobb, ha szövetségre lépnek minden olyan szakszervezeti erővel, sőt
politikai párttal, mely hajlandó szembeszállni a Franco-felkeléssel. Ahogy a
fasiszta hatalmak fokozták a Francónak nyújtott támogatásukat, az
antifasiszta küzdelem valódi háborúvá: hamisítatlan totális háborúvá fajult.
A libertariánusok ebben csak úgy tudtak részt venni, hogy fokozatosan
feladták mind politikai, mind katonai elveiket. Azzal érveltek - hibásan -,
hogy a forradalom győzelméhez előbb meg kell nyerni a háborút, s így aztán -
ahogy
Santillan később megjegyezte - "mindent áldozatul dobtak" a háborúnak.
Hiába érvelt Berneri a háború szerepének túlértékelése ellen, hiába
hangoztatta, hogy a Franco feletti győzelmet csakis egy
forradalmi
háború biztosíthatja. Igen, a forradalom lefékezése egyet jelentett azzal,
hogy legerősebb fegyverétől: a tömegek aktív részvételétől fosztják meg a
köztársaságot. Ennél is súlyosabb következményekkel járt, hogy a nyugati
demokráciák által blokád alá vett és az előrenyomuló fasiszta csapatok által
fenyegetett Spanyol Köztársaság - fennmaradása érdekében - a Szovjetunió
katonai segítségre szorult. A segítség nyújtásának két feltétele volt: 1. a
Kommunista Párt minél többet, az anarchisták pedig minél kevesebbet
profitáljanak belőle; 2. Sztálin mindenáron meg akarta akadályozni a
társadalmi forradalom győzelmét Spanyolországban, s nemcsak azért, mert e
társadalmi forradalom libertariánus jellegű lett volna, hanem azért is, mert
brit érdekeltségű tőkebefektetések is kisajátítás alá kerültek volna, és
Anglia tudvalevőleg a Szovjetunió szövetségese volt a Hitler-ellenes
"demokratikus szövetségben". A spanyol kommunisták odáig mentek, hogy
tagadták, hogy egyáltalán forradalom megy végbe: a törvényes hatalom
szerintük egyszerűen csak egy katonai zendülést próbált leverni. 1937
májusában véres összecsapásra került sor Barcelonában: a munkásokat
sztálinista parancsnokság alatt álló csapatok fegyverezték le. Az
anarchisták az antifasiszta egység nevében megtiltották a munkásoknak, hogy
elégtételt vegyenek. E könyv szűk keretei nem engedik meg, hogy részletesen
foglalkozzunk az anarchisták e sajnálatos hűségével, mellyel - ugyanabba a
hibába esvén, mint a népfront - egészen a köztársaság végső bukásáig
kitartottak az orosz szövetség mellett.
Önigazgatás a mezőgazdaságban
Mindazonáltal azon a területen, mely a legjelentősebb volt számukra - a
gazdasági élet területén -, a spanyol anarchisták sokkal intranzigensebbnek
mutatkoztak és sokkal kevésbé hajlottak az engedményekre. Az iparban és a
mezőgazdaságban az önigazgatás kialakulása belső folyamat eredménye volt. Az
állam erősödésével azonban, ahogy a háború egyre inkább totálissá vált, mind
élesebben mutatkozott meg az ellentét a hadban álló polgári köztársaság és a
kommunista, pontosabban libertariánus kollektivista kísérlet között. Végül
is az önkormányzatoknak kellett visszavonulniuk, őket kellett feláldozni az
"antifasizmus" oltárán.
Peirats szerint az önigazgatási kísérlet módszeres
vizsgálata még mindig várat magára: a feladat nem könnyű, mivel a különböző
helyeken, más-más időben megalakult önkormányzatok számtalan változatban
jelentkeztek. A kérdés annál is inkább figyelmet érdemel, minthogy az
emberek igen kevesen tudnak róla. Még republikánus körökben is vagy
lebecsülik jelentőségét vagy elsiklanak fölötte. A mozgalmat túlharsogta a
polgárháború és mindmáig elhomályosította az emberek emlékezetében. Példának
okáért, a
Madridban meghalni című filmben sem tesznek említést róla,
jóllehet minden valószínűség szerint ez a spanyol anarchizmus leggazdagabb
öröksége.
Az 1936. július 19-i forradalom a nép villámgyors önvédelmi reakciója volt
Franco pronunciamentójára. (*) A gyárosok és a földbirtokosok
vagyonukat prédául hagyva, fejvesztve menekültek külföldre. A munkások és a
parasztok rátették kezüket az elhagyott vagyonokra; a mezőgazdasági
bérmunkások úgy döntöttek, hogy saját szakállukra folytatják a föld
művelését. Spontán módon "kollektívákba" szerveződtek. Szeptember 5-re a CNT
regionális parasztkongresszust hívott össze Katalóniában. A kongresszus
hozzájárult, hogy kollektivizálják a földet szakszervezeti irányítás és
ellenőrzés alatt. Úgy tervezték, hogy a nagybirtokok és a fasiszták
tulajdona kerül szocializálás alá, s a kisbirtokosok szabadon választhatnak
magán- és köztulajdon között. A jogi szentesítés később, 1936. október 7-én
érkezett, a köztársasági kormány kártérítés nélkül elkobozta azon személyek
vagyonát, akik "kompromittálták magukat a fasiszta felkelésben". Az
intézkedés jogi szempontból hiányos volt, lévén, hogy az öntevékeny
foglalásoknak csak egy részét szentesítette: a parasztok, amikor
kisajátították a földet, nem nézték, hogy ki vett részt a katonai puccsban
és ki nem.
(*) pronunciamento (spanyol): katonai lázadás, ill. ennek kiáltványa
A fejlődésben lemaradt országokban, ahol a nagyüzemi mezőgazdasági termelés
feltételei hiányoznak, a szegényparasztságra inkább a magántulajdon gyakorol
vonzerőt (minthogy abban még nem volt része), s nem a szocializált
mezőgazdaság. Spanyolországban azonban a libertariánus nevelés és a
kollektivista hagyományok ellensúlyozták a technikai fejlődés hiányosságait
s legyűrvén a parasztban az individualista érzelmeket, figyelmét közvetlenül
a szocializmusra irányították. Ez utóbbira inkább a szegényparasztság adta
voksát, míg azok, akiknek egy kicsit jobban ment a soruk, mint a katalán
parasztoknak, ragaszkodtak a magántulajdonhoz. A földművesek óriási többsége
(90%-a) már a kezdet kezdetén csatlakozott valamilyen kollektívához.
Döntésük szoros szövetségbe fonta a parasztságot és a városi munkásságot. Az
utóbbi ugyanis, már csak működésmódjának lényegére tekintettel is, a
termelési eszközök társadalmasítását támogatta. A kép azt mutatta, hogy a
társadalmi tudatosság vidéken még magasabb fokú, mint a városokban.
A létrejött mezőgazdasági kollektívák vezetésében kétféle funkció különült
el: a gazdasági és a területi irányítás. Noha e kétféle irányítás szétvált
egymástól, általában mindkettőt a szakszervezetek gyakorolták vagy
ellenőrizték. A dolgozó parasztság általános gyűlése minden faluban
vezetőbizottságot választott a gazdaságirányítással kapcsolatos feladatok
ellátására. A bizottság tagjai, a titkár kivételével, tovább folytatták
termelő tevékenységüket. A munka minden tizennyolc és hatvan év közötti
egészséges férfi számára kötelező volt. A parasztok tíz- vagy többfős
csoportokba oszlottak. Minden csoport egy-egy megbízott vezetése alatt
művelte a rá kiosztott földet vagy végezte a tagok korának és az adott munka
természetének megfelelő feladatokat. A vezetőbizottság minden este fogadta a
csoportok megbízottait. A helyi ügyek intézése végett a közösség időnként
általános gyűlésre hívta össze a lakosságot, hogy meghallgassák a
beszámolókat a vállalt feladatokról. Minden közös alapba került, kivéve a
ruházati cikkeket, bútorokat, az egyéni megtakarításokat és a család
élelmezését szolgáló egyes háziállatokat, kiskerteket és szárnyas
jószágokat. Az iparosok, fodrászok, cipészek stb. kollektívákba tömörültek;
a közösség tulajdonában lévő juhokat többszázas nyájakba terelték, s egy-egy
pásztor gondjaira bízva kihajtották őket a gondosan felosztott hegyi
legelőkre.
Ami a termékek elosztását illeti, többféle rendszert is kipróbáltak: egyesek
kollektivista alapon működtek, mások a totális kommunizmus elveit követték,
megint mások a kettő ötvözéséből hoztak létre valamit. A legterjedtebb az
volt, hogy a fizetést a család szükségleteihez szabták. Minden családfő
különleges jellel ellátott pesetákban kapta meg a napi járandóságát. Ezt a
pénzt csak fogyasztási javakra lehetett becserélni a többnyire templomokban
vagy templomokhoz tartozó épületekben berendezett kommunális üzletekben.
Minden fel nem használt megtakarítást az egyén javára szóló hitelszámlán
helyeztek el. E számláról meghatározott összegű zsebpénzt lehetett felvenni.
Ingyenesek voltak a bérletek, az elektromosság, az orvosi ellátás, a
gyógyszerek és a többi; mindenkinek járt öregségi segély. Az oktatás
úgyszintén ingyenes volt és kötelező minden tizennégy év alatti gyermek
számára, akiknek egyúttal a fizikai munka végzését is megtiltották. Az
iskolákat általában korábbi kolostorépületekben rendezték be.
A kollektívákba továbbra is önkéntesen lehetett belépni - ez
alapkövetelménye a szabadságról alkotott anarchista felfogásnak. A
kisbirtokosokra semmiféle nyomás nem nehezedett. Ha úgy döntöttek, hogy
kívül maradnak a közösségen, nem tarthattak igényt a közösség által nyújtott
szolgáltatásokra és juttatásokra, mivel ezzel kifejezésre juttatták, hogy
képesek gondoskodni magukról. Dönthettek úgy is, hogy csak kívánságuk
arányában vesznek részt a közösségi munkában, termékeiket pedig bevihették a
közös boltokba. Részt vehettek az általános gyűléseken és bizonyos közösségi
juttatásokban is részesülhettek. Egyedül az volt megtiltva számukra, hogy
több földet vegyenek birtokba, mint amennyit meg tudtak művelni, és egyetlen
korlátozás vonatkozott rájuk: jelenlétükkel és földtulajdonukkal nem
zavarhatták meg a szocialista rendet. Egyes helyeken a szocializált földek
nagyobb egységekbe olvadtak a kívülálló parasztokkal folytatott önkéntes
telekcsere következtében. Idővel a legtöbb faluban csökkent a
magántulajdonosok száma mind a parasztok, mind a kereskedők között.
Kirekesztettnek érezték magukat és jobbnak látták, ha csatlakoznak a
kollektívához.
A tapasztalatok azt mutatták, hogy a napi bérezés kollektivista elvére épülő
közösségek szilárdabbak, mint az a hozzájuk képest kis számban előforduló
kollektíva, mely túl sietve próbálta bevezetni a teljes kommunizmust és nem
vette figyelembe az emberi természetben, kivált az asszonyokéban még oly
mélyen gyökerező egoizmust. Abban a néhány faluban, ahol kiiktatták a
pénzforgalmat és a lakosság a közös alapból látta el magát, ahol sem a
termelés, sem a fogyasztás terén nem léptek ki a kollektíva szűk kereteiből,
az önellátás hátrányai hamar éreztették bénító hatásukat. Újból felszínre
tört az individualizmus: a korábbi kisbirtokosok, akik tagok voltak ugyan,
de hiányzott belőlük a valódi kommunista gondolkodásmód, visszaléptek, s
ezzel a közösség teljes felbomlását idézték elő.
A kommunák kantonális föderációkba tömörültek, ezeket pedig regionális
szövetségek fogták össze. Elméletileg az egy kantonális föderációhoz tartozó
földeket belső határok nélküli egységes területként kezelték.
[8]
A falvak minden lehetséges módon segítették egymást, a közös alapok pedig
lehetővé tették, hogy támogatást nyújtsanak a legszegényebb kollektíváknak.
Szerszámokat, nyersanyagokat s többletmunkát bocsátottak azon közösségek
rendelkezésére, amelyek szükséget láttak valamiben.
A mezőgazdaság társadalmasítása különböző mértékű volt az egyes
tartományokban. Ismert tény, hogy Katalóniában a közép- és kisbirtokok
voltak az uralkodók és a parasztság igen erős magántulajdonosi
hagyományokkal rendelkezett, így aztán ezen a területen mindössze néhány
kísérleti kollektíva létesült. Másfelől azonban Aragóniában a földnek több
mint háromnegyedét szocializálták. E térségben a mezőgazdasági munkások
kezdeményezőkészségét egy libertariánus nemzetőregység is serkentette. Itt
haladt át ugyanis a Durruti Hadoszlop útban az északi front felé, a
francóista csapatok elleni bevetésre készen, s nyomukban olyan forradalmi
szervezet alakult a milícia támaszpontján, mely a maga nemében egyedülálló
volt a Spanyol Köztársaságban. Mintegy négyszázötven kollektíva alakult vagy
félmillió taggal. A levantei térségben (öt tartomány, fővárosa Valencia),
Spanyolország leggazdagabb vidékén közel kilencszáz kollektívát hoztak
létre. Ők tették ki a földterület 43%-át és adták a citrustermelés 50, a
citruskereskedelem 70%-át. Kasztíliában körülbelül háromszáz kollektíváról
tudnak, megközelítőleg százezer taggal. Esztremadurában és Andalúzia egy
részén is gyors ütemben haladt a szocializáció, ellenben Asztúriában gyorsan
elfojtottak néhány korai próbálkozást.
Fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy ez a népi indíttatású szocializmus
nem egyedül az anarchoszindikalisták műve volt, mint ahogyan azt sokan
feltételezik.
Gaston Leval szerint az önigazgatási mozgalom támogatói
gyakran a "libertariánusok voltak anélkül, hogy tudtak volna róla".
Esztremadurában és Andalúziában a szociáldemokrata és a katolikus, sőt,
Asztúriában a kommunista érzületű parasztság járt elöl a kollektivizálásban.
Azokon a déli területeken azonban, amelyek nem álltak anarchista ellenőrzés
alatt, ahol a helyhatóságok hatalmi eszközökkel sajátították ki a
nagybirtokokat, a mezőgazdasági bérmunkások sajnos nem érezték meg a
változások forradalmi jellegét: bérük és életkörülményeik semmit sem
változtak; nem alakult ki az önkormányzat.
A parasztság önkormányzatainak megalakulása elvitathatatlan sikert
jelentett, kivéve ott, ahol a mozgalom ellenfelei szabotálták működésüket,
vagy ahol elsöpörte őket a háború. A mezőgazdasági nagybirtokok termelését
nem volt nehéz túlszárnyalni, minthogy e tekintetben siralmas állapotok
uralkodtak. Mintegy tízezer feudális földbirtokos tulajdonában volt a
spanyol félsziget földterületének fele. Birtokaik hatalmas részét hagyták
megműveletlenül, mivel egy független gazdálkodóréteg kialakulása vagy
napszámosaik elfogadható bérezése még ennél is károsabbnak tűnt szemükben;
bármelyiket is tették volna, középkori feudális hatalmukat ásták volna alá.
Így létükkel megakadályozták, hogy kivirágozzék a spanyol föld természetes
gazdagsága.
A forradalmat követően a földet racionális tagokban egyesítették és az
agronómusok átfogó terveinek és iránymutatásainak megfelelően nagyüzemi
művelés alá vették. Az agrárszakemberek gondos munkájának köszönhetően a
terméshozam 30-50%-kal emelkedett a korábbihoz képest. Egyre nagyobb
területeket vontak művelés alá, ésszerűsítették az emberi, állati és gépi
energiák kihasználtságát, nem is szólva a munkamódszerek tökéletesítéséről.
Bővítették a terményfajtákat, növelték az öntözött területek nagyságát,
újrafásítási programokat kezdtek, faiskolákat telepítettek,
mintagazdaságokat hoztak létre. Számos helyen fajtanemesítő
szarvasmarha-tenyésztésbe fogtak és mezőgazdasági melléküzemágakat
állítottak fel. A szocializált mezőgazdaság nemcsak a földjeivel nem törődő,
azok jó részét parlagon hagyó nagybirtokos gazdaságnál mutatkozott magasabb
rendűnek, hanem a primitív eszközökkel, rossz minőségű vetőmaggal és trágya
nélkül művelt kisgazdaságnál is.
A mezőgazdasági tervezés terén is megindultak az első kísérletek. A tervek
statisztikákon alapultak, melyeket az egyes kantonális bizottságok
állítottak össze a kollektívákban megtermelt és elfogyasztott javakról. A
statisztikákat a területükön folyó termelés mennyiségéért és minőségéért
felelős regionális bizottságok összesítették. A térségek között bonyolódó
kereskedelemmel szintén egy-egy regionális bizottság foglalkozott:
összegyűjtötték az eladásra kerülő árukat, majd értük olyan árukat
vásároltak, melynek az egész térség szükségét látta. A rurális
anarchoszindikalizmus szervezőkészsége és koordinációs képessége a levantei
térségben mutatkozott meg legelőnyösebb oldaláról. A citrusfélék exportja
modern kereskedelmi szaktudást igényel; a dolgok e téren is ragyogóan
működtek, annak ellenére, hogy néhol keserves vitákat folytattak a jómódú
termelőkkel.
Az anyagi prosperitás a kultúra fejlődését is maga után vonta: kampány
indult a felnőtt analfabetizmus felszámolására; a regionális szövetségek
minden faluban előadás-sorozatokat, filmvetítéseket és színielőadásokat
szerveztek. A sikereket nemcsak a szakszervezetek erejének tudhatták be, a
nép intelligenciája és kezdeményezőkészsége is nem csekély mértékben járult
hozzá. Noha a parasztok nagy része írástudatlan volt, a társadalmi
tudatosságnak, a gyakorlati érzéknek, valamint a szolidaritásnak és az
áldozatkészségnek oly magas fokáról tettek tanúbizonyságot, hogy az még a
külföldi megfigyelők csodálatát is kivívta.
Fenner Brockway, akkor még a
Független Angol Munkáspárt tagja, ma Lord Brockway, látogatást tett a
segorbe-i kollektívában és a következőket jegyezte fel: "Csodálatra méltó az
a jó hangulat, az a lelkesedés és büszkeség, ahogy a parasztok részt vesznek
a közös munkában."
Önigazgatás az iparban
Az önigazgatást az iparban is kipróbálták; elsősorban Katalóniában,
Spanyolország legiparosodottabb térségében vezették be. Azokban a gyárakban,
ahol a munkaadók maguktól megszöktek, a munkások vállalták a termelés
irányítását. Barcelona üzemeit, melyek fölött ott lengett a CNT vörös-fekete
zászlaja, több mint négy hónapig forradalmi munkásbizottságok vezették
anélkül, hogy az államtól vagy akár saját vezetőségüktől bármiféle
támogatást kaptak volna. A proletariátusnak nagy szerencséje volt, hogy
mellé állt a szakértelmiség. Nem így történt Oroszországban 1917-1918-ban és
Olaszországban 1920-ban az üzemek elfoglalására tett rövid életű kísérletek
során. A mérnökök ugyanis itt semmiféle hajlandóságot nem mutattak arra,
hogy közreműködjenek a társadalmasításra irányuló újfajta vállalkozásban -
Spanyolországban azonban már a kezdet kezdetétől támogatták a munkásokat.
1936 októberében Barcelonában ült össze az a hatszázezer munkást képviselő
konferencia, mely a társadalmi tulajdon kiterjesztését tűzte céljául az
iparban. A munkások kezdeményezésének a katalán kormány 1936. október 24-én
kelt rendelete adta meg az intézményes formát. Ez az intézkedés
szentesítette a "fait accompli"-t, (*) ám egyidejűleg az állami ellenőrzés
bizonyos elemeit is beépítette az önigazgatás rendszerébe. Az ipart
szocialista és magánszektorra osztották. A tervek szerint társadalmi
tulajdonba került volna minden száz főnél többet foglalkoztató üzem (illetve
az 50-100 fős üzemek az ott dolgozók háromnegyedének kérésére), valamint
azok, melyeknek a magánszektorból való kiemelését a termelésben betöltött
szerepük indokolja. (Valójában számos vállalat azért került társadalmi
tulajdonba, mert súlyos adósságok terhelték.)
(*) fait accompli (francia): befejezett, megmásíthatatlan, kész tény
Az önigazgatás alatt álló üzemeket 5-15 tagú vezetőbizottságok irányították.
A különböző szakmákat és foglalkozási ágakat képviselő tagokat a munkások
nevezték ki az általános gyűlésen. Megbízatásuk két évre szólt, minden évben
a tagság felét választották újjá. A bizottság nevezte ki az igazgatót, akire
aztán átruházta hatalmát, illetőleg annak egy részét. A nagyüzemekben az
igazgató kinevezéséhez szükség volt a felügyelő szerv jóváhagyására. Sőt
minden vezetőbizottság mellé egy kormányellenőrt neveztek ki. Valójában itt
nem is igazi önigazgatásról volt szó, hanem egy fajta közös irányításról,
szoros együttműködésben a katalán kormánnyal.
A vezetőbizottság visszahívásának joga a munkások általános gyűlését, és az
adott iparágat képviselő általános tanácsot illette meg (ez négy
vezetőbizottsági tagból, nyolc szakszervezeti képviselőből és négy, a
felügyelő szerv által kinevezett szakemberből állt). Az általános tanács
készítette el a munkatervet és döntött a nyereség elosztásáról, határozatai
kötelező erejűek voltak. A magánkézben maradt vállalatoknál választott
munkásbizottság ellenőrizte a termelési folyamatot és a munkafeltételeket
"szoros együttműködésben a munkaadóval". A bérrendszerhez nem nyúltak a
szocializált üzemekben. A munkások továbbra is egy fix összeget kaptak
kézhez, és nem részesedtek az üzem nyereségéből. A bérek a szocializálás
után alig emelkedtek, sőt a magánszektorhoz képest még alacsonyabb szinten
is maradtak.
Az 1936. október 24-ei rendelet kompromisszum volt az önigazgatási
törekvések és a baloldali kormány azon igyekezete között, hogy gyámságot
gyakoroljon a gazdaság felett, egyben átmenetet jelentett a kapitalizmus és
a szocializmus között. A rendeletet egy libertariánus miniszter szövegezte
meg és a CNT hagyta jóvá, mivel anarchista vezetők is tagjai voltak a
kormánynak. Miért akadályozták volna meg az állami beavatkozást az üzemi
önkormányzatba, mikor maguk is a hatalom részesei voltak? A farkas sem
kíméli a juhokat, ha beszabadul az akolba.
Jóllehet, meglehetősen nagy hatalmat ruháztak az iparágak képviseletében
fellépő általános tanácsokra, nem tudtak gátat vetni az üzemi önkormányzat
berkeiben eluralkodó vicinálisszemléletnek.
Peirats szavaival a "burzsoá
kooperatívizmus" egyik válfajának kialakulását figyelhettük meg: a
termelőegységek csak saját érdekeikkel törődtek. Gazdag és szegény
kollektívák egyaránt léteztek. Voltak olyan üzemek, melyek meglehetősen
magas béreket tudtak fizetni, miközben mások még a forradalom előtti
bérszínvonal megőrzésére sem voltak képesek. A gyárak egy része bőségesen el
volt látva nyersanyaggal, máshol azonban nem volt belőle elegendő. Az
egyenlőtlen helyzetet igen hamar orvosolták egy központi elosztási alap
létrehozásával. 1936 decemberében szakszervezeti kongresszust tartottak
Valenciában, ahol elhatározták, hogy átfogó, egységes tervben hangolják
össze az egyes gazdasági szektorok termelését. A terv lehetővé tette volna,
hogy elejét vegyék a káros versengésnek és a munkaerő pazarlásának.
A szakszervezetek ekkor egész szakmai ágazatok módszeres átszervezésébe
fogtak, százával zárták be a kis vállalatokat, hogy a termelést a legjobban
felszerelt üzemekbe koncentrálják. Például Katalóniában az öntödék számát
70-ről 24-re csökkentették, a bőrkikészítő üzemeket 71-ről 40-re, és közel
100 üveggyárból mindössze úgy 30-at hagytak meg. A szakszervezetek
irányításával lezajló ipari centralizáció azonban nem tudott olyan gyorsan
és mindenre kiterjedően végbemenni, ahogy azt az anarchoszindikalista
tervezők szerették volna. Hogy miért? Mert a sztálinisták és a reformisták
ellenezték a középosztály kisajátítását és aggályos tisztelettel viseltettek
a magánszektor iránt.
A katalán szocializálási rendelet érvénye nem terjedt ki a köztársasági
Spanyolország más ipari központjaira, s így ezeken a helyeken
kollektivizálásra is ritkábban került sor. Mindamellett gyakran szerveztek
munkásellenőrző-bizottságokat a magánvállalatoknál, például Asztúriában.
Az ipari önkormányzatok egészében véve ugyanolyan sikerrel működtek, mint a
mezőgazdaságban. Azok a megfigyelők, akik közvetlenül tanúi voltak az
eseményeknek, nem győzték dicsérni munkájukat, különösen az önkormányzati
vezetés alatt álló városi közszolgáltatások olajozott működéséről
lelkendeztek. Az üzemek egy részében - ha nem az összesben - egészen
figyelemreméltó vezetési módszereket alkalmaztak. A szocializált ipar
tekintélyes részt vállalt a haditermelésben. Az 1936 előtt épült csekély
számú spanyol fegyvergyárat Katalónián kívül állították fel: a gyárosok
valójában féltek a katalán proletariátustól. A barcelonai térségben ezért
sürgősen át kellett alakítani néhány üzemet háborús célokra. A munkások és a
mérnökök nagy lelkesedéssel és alkotókedvvel versenyeztek egymással, s a
főként katalán üzemekből kikerülő hadianyag rövidesen megérkezett a frontra.
A háborús célokat szolgáló vegyszerek termelésében hasonló erővel folyt a
munka. A szocializált üzemek a fogyasztói javakat előállító ágazatokban is
nagy léptekkel haladtak előre: foglalkoztak textilkikészítéssel - először
Spanyolországban -, valamint kender-, eszpartófű-, (*) rizsszalma- és
cellulóz-feldolgozással.
(*) eszpartófű (alfafű): kárpitosok által használt észak-afrikai fűféle
Az önkormányzatok kudarca
Mindeközben a külkereskedelem és a hitelforgalom magánkézben maradt, a
burzsoá köztársasági kormány akaratának megfelelően. Igaz ugyan, hogy a
bankok állami ellenőrzés alatt álltak, de az állam gondoskodott róla, hogy
ne kerüljenek önkormányzati vezetés alá. Az üzemek jó része tőkehiányban
szenvedett és kénytelen volt az 1936 júliusában forradalmi kezelésbe vett
pénzeszközökhöz nyúlni. Ez annyit jelentett, hogy napi szükségleteiket
alkalmi szerzeményekből kellett kielégíteniük; templomok, szerzetesrendek
tulajdonát képező kincsek és értéktárgyak, valamint külföldre távozott
Franco-hívek vagyonának kisajátításából. A CNT javaslatot tett az
önkormányzatok finanszírozását szolgáló "szövetségi bank" létrehozására. A
magánkézben maradt finánctőkével azonban nem lehetett versenyre kelni. Az
lett volna az egyetlen megoldás, ha a finánctőkét teljes egészében a
szervezett proletariátus kezébe adják - a CNT azonban a népfront foglya volt
és nem mert ilyen messzire menni.
Mindazonáltal a legnagyobb akadályt a köztársasági Spanyolország politikai
vezérkarának az önkormányzatokkal szemben tanúsított nyílt és mind
fokozottabbá váló ellenséges magatartása jelentette. Azzal vádolták az
önigazgatási szerveket, hogy megbontják a munkásosztály és a kisburzsoázia
"frontjának egységét" és "összejátszanak" a fasiszta ellenséggel. (Az
önkormányzatok szidalmazói odáig merészkedtek, hogy megtagadták a
libertariánus csapatok felfegyverzését is, így azok puszta kézzel voltak
kénytelenek szembeszállni a fasiszta gépfegyverekkel - később aztán szemükre
vetették "tétlenségüket".)
Az 1936. október 7-i rendelet végrehajtásáról, mely legalizálta a
mezőgazdaság kollektivizálását, a sztálinista mezőgazdasági miniszter,
Vincente Uribe gondoskodott. A látszat ellenére azonban Uribében nyoma sem
volt a kollektivista elkötelezettségnek. Abban reménykedett, hogy
demoralizálhatja a szocializált közösségekben élő parasztokat. A
kollektivizálás törvényesítése szerfölött szigorú és bonyolult jogi
szabályozásnak volt alávetve. A közösségek számára rendkívül szigorú
határidőt szabtak, és amelyeket nem legalizáltak a megadott időpontig,
azokat automatikusan törvényen kívül helyezték, s földjeiket kötelesek
voltak visszaadni korábbi tulajdonosaiknak.
Uribe arra biztatta a parasztokat, hogy maradjanak távol a közösségektől, és
elégedetlenséget szított a kollektívákkal szemben. 1936 decemberében
beszédet intézett a földjeiket megtartó kisbirtokosokhoz, melyben
kijelentette, hogy a kormány és a Kommunista Párt fegyverei a
rendelkezésükre állnak. Importált műtrágyával látta el őket, amit viszont a
kollektíváktól megtagadott. Sztálinista kollégájával,
Juan Comorerával
együtt, aki a gazdaság irányítás legfőbb posztját töltötte be Katalóniában,
reakciós szövetségbe tömörítette a közép- és kisbirtokosokat, majd
megengedte az üzletembereknek, sőt némely nagybirtokosnak is, hogy
kisbirtokosnak tüntessék fel magukat. Barcelona élelmiszer-ellátását
kivették a szakszervezetek kezéből és magánkereskedőkre bízták.
Végül, amikor 1937 májusában
[9]
szétverték a forradalom élgárdáját Barcelonában, a koalíciós kormány nem
átallotta fegyverrel szétzúzni a mezőgazdasági önkormányzatokat. Egy 1937.
augusztus 10-én kelt rendelettel feloszlatták az aragóniai "regionális
védelmi tanácsot" azzal az ürüggyel, hogy "nem vett részt a centralizációs
folyamatban". Alapítóját,
Joaquin Ascasót "ékszer-kereskedelemmel" vádolták,
noha az ékszereladásokkal a kollektívák számára próbált pénzt előteremteni.
Nem sokkal később a sztálinista
Lister parancsnok tankokkal támogatott mozgó
hadosztálya támadásba lendült a kollektívák ellen. Mint valami ellenséges
országot, úgy rohanták le Aragóniát.
A szocializált vállalatok vezetőit letartóztatták, épületeiket elfoglalták,
majd bezárták, a vezetőbizottságokat feloszlatták, a kommunális üzleteket
kiürítették, berendezésüket összetörték, a nyájakat szétkergették. A
kommunista sajtó "az erőltetett kollektivizálás bűneitől" harsogott.
Romjaiban hevert az aragóniai kollektívák 30%-a.
A sztálinizmusnak ilyen kegyetlen módszerekkel sem sikerült mindenhol sikert
aratnia; még így is akadtak olyan aragóniai parasztok, akik nem voltak
hajlandók magántulajdonosokká lenni. Hiába kényszerítették őket pisztollyal
a tulajdonosi okmányok aláírására, a Lister Hadosztály távozása után
megsemmisítették a papírokat és újjáalakították a kollektívákat. Ahogyan
G.
Munis, spanyol trockista írta: "Ez volt a spanyol forradalom egyik
leglelkesítőbb fejezete. Az elszenvedett állami terror és gazdasági bojkott
ellenére a parasztok újra megerősödtek szocialista hitükben."
Az aragóniai kollektívák újjáalakításának volt egy másik, kevésbé heroikus
indítéka is: a történtek után a kommunista párt ráeszmélt, hogy éltető
erejüktől fosztotta meg a paraszti gazdaságokat; hogy a munkáskezek hiánya
miatt veszélyben van a termés; hogy a közösségek elpusztítása demoralizálja
az aragón fronton harcoló katonákat és veszélyesen megerősíti a földbirtokos
középosztályt. Az új kollektívák azonban nem tudtak többé akkora és olyan
minőségű földre szert tenni, mint elődeik, s munkaerő-állományuk is
megcsappant, miután az aktivisták egy része börtönben ült vagy a frontra
szökött, hogy az anarchista hadosztályokban keressen menedéket az üldöztetés
elől.
A republikánusok is hasonló módon bántak el a mezőgazdasági
önkormányzatokkal Levantéban, Kasztíliában, Huesca és Teruel tartományokban.
Ennek ellenére azonban a kollektíváknak sikerült így vagy úgy életben
maradniuk néhány olyan vidéken - elsősorban Levantéban -, mely nem került a
Franco-csapatok kezére.
A valenciai kormányzatnak a paraszti szocializmussal szemben tanúsított
félreérthető magatartása - hogy enyhén fejezzük ki magunkat - nagyban
hozzájárult a Spanyol Köztársaság bukásához: a szegényparasztok nem mindig
tudták biztosan, hogy a köztársaság védelme az ő érdekük.
Jóllehet az üzemi önkormányzatok értek el sikereket, működésüket szabotálta
az adminisztratív bürokrácia és a tekintélyelvű szocialisták. A rádió és a
sajtó előkészítésképpen nagyszabású rágalomhadjáratba kezdett, hogy
befeketítsék a vezetőbizottságokat. A központi kormányzat megtagadta a
hitelt a katalán önkormányzattól, s magatartásán az sem változtatott, hogy a
katalán gazdasági miniszter, a libertariánus
Fabregas, biztosítékképpen egy
milliárd peseta értékű takarékbetétet ajánlott fel. 1937 júniusában a
sztálinista
Comorera vette át a gazdasági tárcát. Elszállíttatta a
nyersanyagokat az önigazgatás alatt álló üzemekből és odaadományozta a
magánszektornak. Még azt is megtette, hogy megakadályozta a katalán kormány
által rendelt szállítmányok eljuttatását a szocialista vállalatokhoz.
A központi kormány markában tartotta a kollektívákat: a közlekedés
államosítása lehetővé tette, hogy egyesek számára biztosítsa az áruellátást,
másoktól viszont megtagadja a szállításokat. Mi több, importálta a
köztársasági katonai egyenruhákat, csak hogy ne kelljen katalán
textilkollektíváktól rendelnie. 1937. augusztus 27-én rendeletben
függesztette fel a katalán kormánynak a bánya és fémkohászati üzemek
társadalmasítását elrendelő, 1936 októberében kelt határozatát. A rendeletet
katonai érdekekkel indokolták és kijelentették, hogy a katalán kormány
határozata "ellenkezik az alkotmány szellemével". Visszahelyezték azokat az
igazgatókat és művezetőket, akiket szélnek eresztettek az üzemi
önkormányzatok, vagy talán helyesebb lenne azt mondanunk, hogy akik
visszautasították az önigazgatás alatt álló vállalatokban felajánlott
értelmiségi állásokat; ezek az emberek aztán alig várták, hogy végre bosszút
állhassanak.
A mondat végére az 1938. augusztus 11-i rendelet tett pontot. A határozat a
hadiipari miniszter irányítása alá rendelte a hadiüzemeket. Nagyhangú és
rossz modorú bürokraták árasztották el a militarizált gyárakat - ellenőrök
és igazgatók hada, akik pozícióikat egyedül politikai kapcsolataiknak
köszönhették, illetve friss tagságuknak a sztálinista kommunista pártban. A
munkások demoralizálódtak, látván, hogy a gyárak, miket a háború első
kritikus hónapjaiban ők teremtették elő a semmiből, más kezébe kerülnek - a
termelés visszaesett.
A katalán ipari önkormányzatok más ágazatokban egészen a spanyol köztársaság
bukásáig működtek. Termelésük üteme azonban lelassult, mivel elvesztették
legfőbb felvevőpiacukat, s amellett nyersanyagokban is hiányt szenvedtek,
miután a kormány megtagadta tőlük a megvásárlásukhoz szükséges hiteleket.
Összefoglalva: az újonnan született spanyol kollektívákra nyomban egy
hagyományos módszerekkel vívott háború kényszerzubbonyát húzták; e háború
nevében a köztársaság szárnyát szegte saját élcsapatának és kiegyezett a
hazai reakciós erőkkel.
A kollektívák tapasztalatai azonban még így is lelkesítőek. Hadd idézzük e
helyütt
Emma Goldman magasztaló szavait 1938-ból: "A földek és a gyárak
közösségi tulajdona minden idők legnagyobb forradalmi eredményeképp ragyog.
Hiába győzött
Franco, hiába pusztították el az anarchistákat, az eszme
tovább él." 1937. július 21-én
Federica Montseny beszédet tartott
Barcelonában, amelyben világosan kifejtette az alternatívákat: "Vagy a
hatalmat és a totalitárius államot támogatjuk, állami irányítás alá
helyezzük a gazdaságot és létrehozunk egy olyan társadalomszervezetet, mely
militarizálja az embereket és az államból egyetlen hatalmas munkaadót,
egyetlen hatalmas vállalkozót csinál vagy a szakszervezeti szövetségbe
tömörült, szervezett munkásosztály kezébe tesszük le a bányák és a földek, a
gyárak és az üzemek irányítását." Ez volt a spanyol forradalom dilemmája s a
világon minden szocializmus ez előtt a válaszút előtt áll.
(Fordította: Náday Judit. A fordítás alapja: Daniel
Guérin: Anarchism and the Spanish Revolution. In: Daniel Guérin:
Anarchism. New York, Monthy Review Press, 1970. 114-143. o.)