Amióta az anarchizmus társadalomelméletként és társadalmi mozgalomként a
XIX. században létrejött, folyamatosan szembe kellett néznie a
legkülönfélébb irányokból érkező - liberális, demokratikus, szocialista
stb. - kritikákkal. Az alábbiakban - a teljesség igénye nélkül - néhány
kritikai szempontra hívjuk fel a figyelmet.
Az egyik kritikai szempont az anarchizmus által idealizált emberi adottságok
és az uralmi intézmények létének ellentmondásán alapulhat. Ha ugyanis az
antropológiai optimizmus feltételezése megállja a helyét és a különböző
érdekek a primitív társadalmakban egy eredendően harmonikus rendbe
integrálódtak, akkor hogyan jöhettek egyáltalán létre az uralmi intézmények?
Hogyan alakulhatott ki az intézményes kényszer, a legalizált erőszak, az
állam?
Talán az ember pszichikumában, ösztöneiben rejlik az agresszió, a hatalom
akarása? Ebben az esetben az anarchizmus eszményített emberképe megdől, s a
kérdés új elméleti választ igényel. Vagy külső (földrajzi, történelmi stb.)
okok kényszerítették arra az embert, hogy természetével ellenkező
társadalomban éljen? Itt viszont pontos, történeti-empirikus válaszra lenne
szükség, amely azonban hiányos, nem kielégítő az anarchista művekben. Az
anarchistáknál az ideális társadalom koncepciója közvetlenül a
természetjogokhoz kapcsolódik, abból vezethető le. Ez azonban meggátolja az
elméletet abban, hogy a létező társadalom ettől független törvényeit, s
főképp azok mozgatórugóit kellő mélységben feltárja.
Pierre Clastres alábbi
gondolatmenete az anarchizmus ezen elméleti gyengeségének kritikájaként is
fölfogható: "A politikai hatalom semmi esetre sem immanens szükségszerűsége
az emberi természetnek. A társadalmi életnek viszont immanens
szükségszerűsége. Politikát elgondolhatunk erőszak nélkül, társadalom
azonban nem gondolható el politikum nélkül, más szavakkal: nincs társadalom
hatalom nélkül."
[31]
Bár az anarchizmus - antropologizmusánál fogva - kétségtelenül minden más
elméletnél érzékenyebb a társadalom
elidegenedett létezésmódjaira és
megnyilvánulási formáira, híjával van a pusztán társadalomelvű
magyarázatoknak. A természetjogokból le nem vezethető fennálló társadalom
teljes megértése nem célja - azt egészében utasítja el.
Az anarchizmus egy másik lehetséges bírálata a következő: a mozgalom elvont
szinten végső soron azt szeretné, hogy mindenki fogadja el az anarchia
elveit. Ha ugyanis csak egyvalaki nem fogadja azt el, ellene nem lehet
állami-jogi-erőszakos eszközöket foganatosítani, mert ez ellentmondana az
állam- és uralomellenesség anarchista elvének. A hangsúly a "mindenki" szón
van,
mindenki anarchizmusa tehát az anarchia feltétele. Ha azonban mindenki
anarchista volna, már nem is lenne szükség anarchizmusra. E ponton ragadható
meg az anarchizmus utópikus jellege, hiszen megvalósításának előfeltétele
megegyezik kitűzött céljával. Anarchia nem előre leírt, kidolgozott utópia,
mert az kényszert jelentene mindazok számára, akik nem hívei. Anarchia
inkább elvont, stilizált fogalmakból épül, melyek a társadalmi valóság
tagadásából, az ellenzéki értékekből sűrűsödnek össze.
Lényegében ebből fakad az anarchizmus
cselekvésképtelensége - amely
vádat különösen a marxisták hangoztatták az anarchistákkal szemben. Valóban:
az anarchizmus nem hisz abban, hogy nagy társadalmi céljaihoz kerülő utakon
is el lehet jutni.
Hegel nyomán azt vallja, hogy "a cél nem más, mint az
érte latba vetett eszközök eredője", ami esetünkben azt jelenti, hogy
társadalmi cél politikai-hatalmi eszközökkel nem érhető el. Ez az elméleti
következetesség nem egy esetben cselekvésképtelenné tette az anarchistákat,
s belesodorta őket a "politikamentes politizálás" csapdájába. Ez a paradoxon
azt jelentette számukra, hogy vagy megmaradtak a tiszta elméletnél, vagy
politizálásra kényszerültek, s akkor elveikből bizonyos fokig engedniük
kellett. Ilyen kompromisszumot kötött például
Bakunyin, amikor csoportjával
belülről próbálta megváltoztatni az Internacionálét;
Schmitt Jenő Henrik,
amikor ideológusként a paraszti agrárszocialista mozgalomhoz csatlakozott;
Alexander Berkman és
Emma Goldman, amikor átmenetileg megpróbált
együttműködni a bolsevikokkal; valamint az anarchoszindikalisták, akik
elveik egy részének feladása árán a munkásság osztálycéljai mögé sorakoztak
fel.
A célracionális és értékracionális cselekvés dilemmája tehát az elvekhez hű
anarchisták számára az emberi tulajdonságok idealizálása révén tisztázható:
ez okozza az anarchista elmélet elvonatkoztatottságát és gyakorlati
cselekvőképtelenségét. A kritikai jellegű társadalmi mozgalmak fejlődésében
három egymást követő szakaszt különböztethetünk meg: 1. az ideológiai
állapotot, 2. a szervezeti állapotot, 3. a hatalmi állapotot. Az első
szakaszban az elméleti koherencia, a harmadikban pedig a hatalom
követelményei vezérlik a mozgalom tevékenységét.
[32]
Az anarchizmus sokszor azért maradt "tiszta" - elméletileg és morálisan
egyaránt -, mert nem lépett ki, nem tudott kilépni ideológiai állapotából.
Nem a radikális társadalmi változtatás szándékának hiánya, hanem az
uralomellenesség elve gátolta meg ebben. Amikor - mint minden ideológiát -
megkísértette a "szervezeti fegyver", a politikai cselekvőképesség vonzása,
az anarchizmus az adott politikai szervezetrendszerrel kölcsönhatásba
kényszerült, politizálni kezdett, s ezáltal önmagát tagadta meg. Nem
lehetett véletlen, hogy az anarchizmus - bár szerepet játszott szinte minden
forradalmi változásban - csak kísérőjelensége, de nem domináns erejű
tömegmozgalma volt a forradalmaknak. Többnyire aktív volt a régi rend
lebontásában és szerepet vállalt az új rend felépítésének elindításában, de
azt követően fokozatosan kiszorult a közéletből, s más, militánsabb eszmék
nevében szervezett mozgalmak vették át a kezdeményezést. Így történt ez
Olaszországban, Franciaországban, az 1917-es oroszországi forradalom után,
de még az anarchista mozgalom legdicsőségesebb korszaka, az 1936-os spanyol
forradalom sem jelentett ez alól kivételt. Feltehetően ezzel függ össze az
is, hogy az anarchisták közül nem kevesen többnyire életpályájuk egy
szakaszán vállalták csak a "tiszta" anarchizmust, és előbb-utóbb más
mozgalmakhoz csatlakoztak vagy pedig visszavonultak a mozgalomból.
Egy következő kritikai szempont az anarchizmus
gazdaságképét illeti,
amelyben - mint utaltunk rá - erőteljesen jelen vannak a preindusztriális
reminiszcenciák. Az anarchista gazdaságfelfogás annyiban a
Marx előtti
szocializmushoz hasonlatos, hogy kiinduló álláspontjában a
tulajdon
tagadásának elvi alapján áll. "Ideáljuk a tulajdonnal szemben a
természet szabad javai voltak: a levegő, a víz, mely javak nem képeznek
tulajdont, korlátlanul állnak az emberek rendelkezésére."
[33]
Céljuk az volt, hogy a megtermelt javakat ilyen szabad javakká alakítsák át,
s ezzel megszüntessék tulajdon voltukat. Ismeretes, hogy
Proudhon a
tulajdont lopásnak, a mindenkit megillető javak eltulajdonításának tartotta
(bár nem tagadta a kistulajdon szükségszerűségét), valamint, hogy Bakunyin
és az őt követő anarchisták elutasították az öröklést.
Az anarchistáknak az új társadalomra vonatkozó gazdasági elképzeléseik
meglehetősen körvonalazatlanok. Ezt egyrészt azzal indokolják, hogy a
materiális értékek másodlagosak a szellemiekhez képest, másrészt úgy
érvelnek, hogy egy szabad társadalomban a gazdasági termelés módszerei és
viszonyai úgyis maguktól kialakulnak. Annyi azonban világos, hogy az
anarchista társadalom jóléti, a szükségleteket korlátlanul kielégíteni képes
berendezkedés, ahol a termelés nem annyira a nagyiparhoz és a nagyvároshoz,
mint a kistelepülések apró, önigazgató termelési egységeihez kötődik. A napi
munkaidő lerövidül, s redisztribútor híján a redisztribúció is megszűnik. A
gazdaság beágyazott a társadalmi újratermelés egészébe, ahol céhes jellegű
kisközösségekhez kapcsolódó kisárutermelés folyik, míg a földművelést a
természettel szimbiotikus egységben élő paraszti kollektívák végzik. A
tulajdon eltörlésével, a horizontális egységek interakciójával a
társadalmi-gazdasági kapcsolatokat a reciprocitás elvei határozzák meg.
Az anarchizmus víziója az anarchiáról, az uralom nélküli társadalomról olyan
elnyomás és kizsákmányolás nélküli világot rajzol, amelyben nem működik a
kapitalista munkamegosztás. Ebben a világban a "közösség" felmagasztosul a
"társadalom"-mal (
Tönnies), a "mechanikus szolidaritás" az "organikus
szolidaritás"-sal (
Durkheim) szemben. Gazdasági egyszerűsödést hozna tehát,
amelynek megvalósítási kísérletei -
Proudhon mutualista bankja,
Mahno és a
spanyol anarchisták kommunái és szövetkezetei stb. - gyengének és
élhetetlennek bizonyultak az ipari társadalom növekedéscentrikus világában.
Bár az anarchista elmélet egy trendjében "történetileg megfigyelhető a
nagyipari fejlődés fokozatos elfogadására való törekvés"
[34]
is, ez a legtöbb esetben az eredeti tanoktól való eltávolodással és a
szindikalizmushoz való közeledéssel párosult. Az individuális anarchistákat
- akik végül elfogadták a tulajdonszerzés ggondolatát - megoldhatatlan
feladat elé állította a
közjavak (public goods) problémája, a
magántulajdon és a közjavak között feszülő ellentét; a kollektivista
anarchisták pedig - továbbra is elutasítva a tulajdont és a piacot, de a
centralizált, újraelosztó államot is - önigazgatási kísérleteikkel nem
tudtak megfelelő választ adni a gazdasági
hatékonyság követelményére.
Az anarchisták elvont államellenessége, az állam eltörlésének lehetőségébe
vetett hite nem tette számukra lehetővé az állam funkcionális szerepének
meglátását - egyebek mellett - a bűnüldözés, az oktatás, a szociálpolitika
területén. Nem érzékelték az állam és a politikai rendszer fenntartásában
érdekelt csoportok rejtett érdekérvényesítő módszereit és szerves
illeszkedésüket a gazdasági-társadalmi újratermelés rendszerébe. Röviden:
nem érzékelték az állam mély gazdasági-társadalmi beágyazottságát; az
államot a társadalomtól független, s ezért nem csupán visszaszorítandó, de
könnyedén elsöpörhető szervezetnek látták. Az anarchizmus napi politikai
harcokban elszenvedett vereségei mögött, az egész anarchista mozgalom
bukásának hátterében tehát az ipari társadalom kapitalista fejlődésének
trendje, a vele szemben megfogalmazódó államszocializmus totalitáriánus
politikai gyakorlata és nem utolsósorban a modern nemzetállamok
kialakulásának valósága áll. E folyamatok erősebbnek bizonyultak az anarchia
idilljének vonzásánál.
A mai anarchizmus teoretikusai elismerik
Friedrich Hayek és más klasszikus
liberálisok érvelését, mely szerint "a piac természetes működése az emberi
magatartások nagy méretekben, erőszak és hatalom alkalmazása nélkül történő
koordinációjának rendkívül hatékony módja".
[35]
Ugyanakkor fenntartják, hogy irracionális mindent a piacra bízni, "ha
egyszer az emberek tudják, miként lehet befolyásolni a piac működését annak
érdekében, hogy nemkívánatos velejáróit elkerüljék".
[36]
Robert Paul Wolff nyíltan vállalja a kevésbé hatékony gazdasági működést, ha
ez az emberi autonómia növekedésével jár. "Csak a legmesszebb-menő gazdasági
decentralizáció tenne lehetővé egy olyfajta önkéntes gazdasági korporációt,
amely összhangban lenne az anarchizmus és a jólét eszményével. A jelen
körülmények közepette az ilyen decentralizáció természetesen gazdasági
káoszt eredményezne. Ha azonban olcsó helyi erőforrások és fejlett
kistermelői technológia birtokában volnánk, és ha ezen túl még hajlandók
volnánk kiegyezni a pazarlás magas szintjével, akkor talán képesek lennénk
felosztani az amerikai gazdaságot kezelhető méretű regionális és
szubregionális egységekre. Az egységek közötti csere rossz hatásfokú és
költséges volna - nagy volna a készletezés, rugalmatlan a kínálat és
kereslet, számottevő a veszteség stb. Ennek fejében viszont az embereknek
nagyobb szabadsága lenne, hogy autonóm módon cselekedjenek. Az effajta
társadalom lehetővé tenné, hogy minden ember autonóm cselekvő legyen -
szemben napjaink társadalmával, melyben a viszonylag kisszámú autonóm ember
mintegy élősködik az engedelmes, hatalomféltő tömegek testén."
[37]
Az anarchizmus kritikájaként is felfogható, hogy a történelmi tapasztalat
szerint az emberek nagy többsége inkább választotta a hatékonyságot és a
jólétet - akár a piaci elosztás és az állami beavatkozás árán is -, mint a
morális autonómia teljességét.
Nehezen tudja feloldani az anarchizmus az
antiszociális magatartás
problémáját. Feltételezi, hogy a társadalmi élet döntően
önszabályozó
(self-regulating) jellegű, és ez az önszabályozás állam nélküli eszközökkel
is meg tudja oldani a deviancia problémáját: az individualista anarchisták
kompenzációkat nyújtó védügynökségekkel, a kollektivista anarchisták pedig a
közösségi élet konvencióival. Úgy vélik, hogy mivel az emberek önként
csatlakoznak e közösségekhez, alávetik magukat az
erkölcsi
önszabályozás (moral self-regulation) megegyezéses rendjének. De miként
várható el az emberektől, hogy alávessék magukat e kötöttségnek? - teszi fel
a kérdést
David Miller.
[38] Ezen a ponton a morális
önszabályozás elve a
szabadság elvével kerül szembe - nem történik
más, mint a régi, szabadságkorlátozó konvenció felváltása egy újjal. A
morális önszabályozás elve csak viszonylag zárt, kicsiny és stabil
közösségekben működhet. Ebben az esetben viszont a társadalom apró
közösségizolátumokra hullik szét. Talán éppen a
jogi szabályozás
elfogadása az ár, amelyet meg kell fizetnünk azért, hogy nyitott
társadalomban élhessünk.
[39]
Az állam társadalmi természetének elemzésekor nemcsak a gazdaság és az
állam, hanem az állam és a nemzet viszonyának félreértése miatt is bírálható
az anarchista elmélet. Az állam anarchista felfogás szerint emberek egy
tetszőleges csoportja, amely egy adott területen önmagának követeli a
legalizált erőszak monopóliumát. Ez a meghatározás kétségkívül tartalmazza
az igazság magvát. Ugyanakkor azonban kimondatlanul azt feltételezi, hogy az
emberek egyetlen motivációja az államnak való engedelmeskedésre a
szolgalelkűség, a félelem. Az anarchizmus eltekint attól, hogy a modern
államok többsége
nemzetállam, amely cselekedeteinek egy nem
elhanyagolható részében a nemzet akaratát, a nemzeti identitást fejezi ki,
mi több, a nemzeti identitás egyik
oka az állam létrejöttének.
[40]
Miközben tehát az anarchizmus joggal bírálja a nemzetállami keretek
szűkösségét, sokszor elnyomó jellegét, valójában nem tud mit kezdeni a
nemzeti identitás jelenségével, s nem veszi figyelembe azt, hogy az
"emberi természetet" befolyásoló szocializációs folyamat egyik legfontosabb
faktora a nemzeti azonosságtudat megteremtése.
Demokraták részéről gyakran éri az a vád az anarchistákat, hogy az
államhatalom szerepének differenciálatlan megítélése miatt nem tesznek
különbséget demokratikus és diktatórikus rendszerek között, s egyként vetik
el mind a kettőt.
Bakunyin az anarchisták álláspontját így fogalmazta meg:
"Minden állam, még a legrepublikánusabb és a legdemokratikusabb is...
lényegében nem képvisel mást, mint a tömegek felülről lefelé történő
irányítását a művelt és éppen ezért kiváltságos kisebbség segítségével,
amely úgymond jobban érti a nép igazi érdekeit, mint maga a nép."
[41]
Száz évvel később a politikai filozófia nyelvén
Wolff magyarázta el az
anarchizmus dilemmáját: "Ha az autonómia és az uralom eleve
összeegyezhetetlen, akkor csak két lehetőség marad számunkra. Vagy
felcsapunk a filozófiai anarchizmus hívének - és
minden kormányt
illegitim területként kezelünk..., vagy pedig leteszünk arról, hogy a
politika világában az autonómia ábrándját kergessük, s (egy implicit
ígérettel) elfogadjuk az adott pillanatban legigazságosabbnak és
leghasznosabbnak tűnő kormányformát. Amennyiben ez utóbbi lehetőséget
választjuk, nincs többé egyetemes vagy a
priori okunk arra, hogy a
demokratikus, és nem pedig valami egyébfajta kormányzás mellett kötelezzük
el magunkat."
[42]
Mivel azonban egy anarchista nem adhatja fel a morális autonómia melletti
elkötelezettségét, nem marad más választása, "mint kategorikusan elutasítani
bármilyen, az egyik embernek a másik fölötti legitim uralmára
vonatkozó igényt".
[43]
Mannheim szerint "az anarchistáknál egyfajta létvakságról lehet beszélni"
ezzel kapcsolatában; ugyanis minden anarchistánál dominál a "tekintély"
versus "a szabadság harcosa" "minden részkülönbséget betömő, mindent
leegyszerűsítő antitézise - egy olyan ellentét, amelynél a rendőrállamtól a
demokratikus-republikánuson át a szocialista államszervezetig minden
egyképpen »tekintélyen alapuló« és csak az anarchizmus jelenik meg
szabadságként. Ugyanez az egyszerűsítésre való hajlam kihat a
történelemképre is."
[44]
Az anarchista történelemszemlélet így egy kétfokú stádiumelméletre
emlékeztet, amelynek kulcsmozzanata a társadalmi forradalom: az uralom
állapotából az uralomnélküliség állapotába való átlépés. Ebben az
anarchizmus egy bizonyos fokig hasonlít a marxizmusnak a történelmet
osztályharcok történetének tekintő formációelméletére. "Eme világérzés
számára a történelmi történés nem más, mint minden tópia (rend) mindig
megújuló leváltódása egy belőle felemelkedő utópia által. Csak az utópiában
és a forradalomban rejlik valós élet, az intézményes létrend állandóan csak
rossz maradvány, amely az utópia apályából és a forradalomból fennmaradt.
Így a történelem útja az egyik tópiától az utópián keresztül a következő
utópiáig vezet, és így tovább."
[45]
Az anarchizmus államfelfogása az alábbi következtetéseken alapszik: mivel
minden állam a kényszerítésre épül, minden állam elvetendő, és senki sem
vállalhat önfeladás nélkül kötelezettséget arra, hogy támogassa vagy
engedelmeskedjék neki. Mivel egy állam nélküli társadalom kivihető
alternatíva, az államot meg kell szüntetni, el kell törölni. Ebből
következik, hogy a többségi akaraton nyugvó demokratikus állam is
kényszerítő erő, állam, tehát mint olyan:
rossz. A kényszert csak az
szüntetheti meg, ha a döntéshozatal egyhangú, mert ebben az esetben nincs
kivel szemben kényszert alkalmazni. Az ezen az elven működő döntéshozó
szervek tehát elkerülik az államiság csapdáját. A logika következetes, de a
demokratikus állam védelmezőinek nézőpontjából mégis kétségbe vonható.
Robert A. Dahl például az alábbi kérdéseket tette fel: Tegyük föl, hogy a
kényszer eredendően rossz - jelentheti-e ez azt, hogy nincsenek olyan
körülmények, amikor igazságosan alkalmazható? Ha bizonyos esetekben
igazságosan alkalmazható, nem lehet-e létrehozni e funkciók ellátására az
államot? Ha létrehozható az állam, kell-e mindig engedelmeskednünk neki? Ha
feltételezzük, hogy egy jó vagy megfelelő államban élünk, el kell-e
utasítanunk minden esetben az általa hozott törvényeket?
[46]
Dahl szerint, ha végiggondoljuk az e kérdésekre adható válaszokat, akkor
arra jutunk, hogy 1. az állam nélkül az erőszak még kevésbé kívánatos formái
nyernének teret; 2. az állam nélküli társadalomban az egyes szervezeteknek
sokkal nagyobb esélyük van létrehozni egy elnyomó jellegű államot; 3. az
állam nélküli társadalomban a társadalmi ellenőrzés csak nagyon kicsi,
autonóm és szoros kötelékkel összefűzött közösségekben tartható fenn; 4.
ilyen típusú zárt közösségek nagyszámú létrehozása sem nem lehetséges, sem
nem kívánatos. Dahl következtetése tehát az, hogy még mindig jobb kiépíteni
egy elfogadható államot, mint megpróbálni állam nélkül élni.
[47]
Érvelése tehát a "legkisebb rossz" elvéből indul ki, amikor a létező (és nem
az eszményi) társadalmat alapul véve a demokrácia mellett tesz hitet.
Az 1930-as évek végére - a spanyol forradalom bukásával és a totalitariánus
államok stabilizálódásával - az anarchizmus kifulladt: megszűnt
tömegmozgalomként létezni, s eltűnt a nagy hatású társadalmi-politikai
mozgalmak térképéről. Azóta búvópatakként él tovább, s tör fel időről időre
ott, ahol megjelenik a lázadás szelleme. Ezért az 1960-as éveket a
határozott fellendülés jellemzi.
[48]
Megnőtt az érdeklődés a klasszikus anarchista elméletek iránt és az
anarchista mozgalom 1968 diáklázadásain és forradalmain is nyomot hagyott.
[49]
Mégis tényként kell leszögeznünk, hogy mára az anarchizmus új társadalmi
rendszert alkotni képes ideológiai mozgalomként és szervezett tömegerőként
egyaránt a politikai élet perifériájára szorult. Ezzel és a jóléti állam
eszméjének háttérbe szorulásával is magyarázható, hogy a hetvenes évektől
megjelentek és nagy hatást gyakoroltak az állam és az egyén viszonyát
újragondoló, klasszikus liberális elméletek. Az anarchizmus azt állította,
hogy még a liberális állam is megszegi az egyének alapjogait, s ezáltal nem
képes fenntartani a társadalom morális egyensúlyát. Ezzel fordult szembe
Robert Nozick, amikor annak bizonyítására tett kísérletet, hogy létrehozható
egy olyan
minimális állam (minimal state), amely eljárásában nem
sérti meg ezeket a jogokat: egyidejűleg fenntarthatja legitimitását és
méltányolhatja az emberek jogait. Érvelésében mellőzi az utilitariánus
szempontokat, s arra vállalkozik, hogy kimutassa: a magánügynökségekből az
"ultraminimális" államon keresztül kifejlődő minimális (liberális) állam
morálisan is elfogadható és legitimálható.
[50]
Ugyancsak a liberális állam védelmében érvel
Loren Lomasky, amikor rámutat
az alapjogok és a spontán rend kialakulása közötti feszültségforrásokra. A
spontán rend létrejötte ugyanis nem kerülhet ellentmondásba az alapjogokkal,
s garantálni csak akkor tudja azokat, ha jogi intézményrendszerrel segíti
elő betartásukat. Lomasky szerint amennyire abszurd annak feltételezése,
hogy atomizált egyének egymástól függetlenül mindenki számára elfogadható
morális jogokat alkotnak, ugyanannyira abszurd azt feltételezni, hogy az
állam - teljesen függetlenítve magát a társadalomtól - hatályon kívül
helyezheti ezeket a jogokat. A morális jogok ugyanis - hasonlóan a nyelvhez,
vagy a gazdasági struktúrához - az emberek interakcióiból, közösen megélt
tapasztalataikból fakadnak, s azok is tartják fenn őket.
[51]
Az anarchista társadalomfilozófia - kétségtelen támadhatósága ellenére -
érvényes meglátásokkal járult hozzá a demokráciaelméletek kritikájához.
Érvrendszere nemcsak az állampolgári engedetlenségi mozgalmak elméleti
kiindulópontjává vált, hanem segített mindazoknak, akik a létező demokrácia
kereteinek kitágítását igényelték, s egyszersmind napjainkig folytatódó
izgalmas filozófiai vitákat kavart.
[52]
Szemben a szocialistákkal és a liberálisokkal, az anarchisták sosem váltak
elnyomó rezsimek kiszolgálóivá vagy társutasaivá, mert mindenki másnál
világosabban mutattak rá a hatalmi viszonyok elégtelenségére egy új
társadalmi integráció megteremtésében. Az anarchizmus sikertelen volt abban,
hogy ideáljait a gyakorlati cselekvési programok nyelvére fordítsa le, s így
politikai hatása - a fentebb részletezett okokból - csekély maradt.
Jelentősége azonban tagadhatatlan a politikai filozófiában, amennyiben
rámutatott a liberalizmus határaira: az individualizmus és a politikai rend
összeegyeztethetőségének nehézségeire.
[53]
Ebből a szempontból az anarchizmus elméleti értelemben egyaránt tekinthető a
liberalizmus és az antietatista szocializmus élő lelkiismeretének.
Annak ellenére, hogy nem nyújtott beváltható alternatívát, az anarchizmusnak
történelmileg igaza volt az állampárti, autoritariánus szocialista
hagyománnyal folytatott évszázados kritikai vitájában. Igaza volt akkor,
amikor - még az eljövendő forradalomról szólva - arra figyelmeztetett, hogy
a központosított, tekintélyelvű szociáldemokrata és kommunista mozgalom
politikai forradalma nem adhat életet egy új, szabad társadalomnak. S igaza
volt akkor is, amikor a már létező szocialista berendezkedés - a szovjet
típusú bolsevik rendszerek - bürokratizmusát, diktatórikus voltát mindenki
másnál előbb leplezte le.
[54]