(*) A posztmodernizmus és anarchista szellemiség és A "nőiség" mint
felforgatás: a feminizmus és az anarchista szellemiség című részek
Marjut Ruti (Harvard Egyetem) társszerzői közreműködésével, a szerző
Feminity As Subversion: The Political Implications of the Post-Modern
Feminist Focus on "the Feminine" című kézirata részleteinek
felhasználásával készültek.
Az anarchizmus mai jelenléte többféle síkon értelmezhető az anarchista
szellemiség metaforikus jelenlététől az anarchizmus konkrét politikai
hatásáig: a posztmodern gondolkodásban kétségkívül szellemi-metaforikus
értelemben van jelen. Mielőtt a posztmodernizmusban megjelenő anarchista
szellemiségre utalnánk, röviden jellemeznünk kell magát a posztmodernizmust
mint gondolkodási iskolát, szellemi irányzatot.
[86]
(A posztmodernizmus emellett az egyik mai vezető építészeti és
képzőművészeti irányzat elnevezése is.)
A posztmodernizmus megjelenése a XX. századi nyugati filozófia
ismeretelméleti válságának logikus következménye. Hasonlóan más kritikai
elméletekhez - elsősorban a tudásszociológiához és a filozófiai
hermeneutikához -, a posztmodernizmus a nyugati gondolkodás alapszerkezetét
kritizálja. Tagadja tehát azt az elképzelést, miszerint a nyelv egyszerűen
tükrözi a valóságot s tagadja a mindenhol, mindenkire érvényes univerzális
igazságok létezését. Más szavakkal: tagadja azt az alapvető módot, ahogyan a
tudás és jelentés megalkotása a felvilágosodás óta folyik a nyugati
filozófiai és tudományos hagyományban.
E nyugati hagyomány célja az volt, hogy általános, mindent felölelő elveket
tárjon fel, amelyekkel megismerheti a természeti és társadalmi valóságot.
Míg a tudás szerepe az volt, hogy pontosan megjelenítse ezt a valóságot, a
nyelvnek
eszközszerep jutott: feladata a valóság közvetítése,
kommunikációja maradt. A felvilágosodás szellemét követő filozófiai iskolák
azt feltételezték, hogy a valóság és a róla alkotott koncepciók között
közvetlen kapcsolat van. Úgy gondolták, hogy a valóság tőlük függetlenül
létezik és közvetlenül megismerhető. A jelentésnek és az igaz
kijelentéseknek tehát a "valóság" szolgált alapul, s a filozófia a
"valóságot" tükröző, politikai és ideológiai érdekektől független, objektív
tudás tudományának tartotta magát.
Már a XIX. században jelentkeztek azonban azok az elméletek, amelyek
megkérdőjelezték ezt a szemléletet, s szembeszálltak a racionális,
független, érdekmentes megismerésre képes ego egyszerű elképzelésével.
Marx
a történelemnek és társadalomnak az egyén erejét messze meghaladó szerkezeti
erőit hangsúlyozta;
Freud a tudattalan fontosságára hívta fel a figyelmet;
Nietzsche pedig "az ember legrégebbi illúziójának" nevezte az "igazság"
képzetét, s relativizálta az igazság megtalálásának vágyát:
"Miért ne
inkább az igazság ellentétét? És bizonytalanságot? Sőt: tudatlanságot?"
[87]
A nyelvész
Saussure meglátása, miszerint a szavak és dolgok közti
összefüggés teljesen önkényes, tovább erodálta a nyelvről mint a "valóság"
megjelenítéséről alkotott elképzelést. Végül
Wittgenstein filozófiája
alapjaiban rázta meg a tudás korábbi elméletét. Wittgenstein szerint a
jelentés a kontextustól, a nyelvi környezettől függ és társadalmi
megállapodás kérdése; minden tudás - s így maga a tudás képzete is - "a
nyelvi játszmában" teremtődik: képtelenség tehát kiugrani nyelvi
játszmáinkból, s "objektív" tudást szerezni.
Ami a XX. századi filozófiát megkülönbözteti a korábbi ismeretelméletektől,
az pontosan a nyelv fontosságának hangsúlyozása, egyfajta "nyelvi
forradalom". Ennek jelentősége így foglalható össze: "a XX. század »nyelvi
forradalmának« fő vonása az, hogy elismeri: a jelentés nem olyasvalami, ami
egyszerűen »kifejeződik« vagy »tükröződik« a nyelvben: hanem valójában a
nyelv
teremti meg".
[88]
A jelentés tehát társadalmilag és nyelvileg konstruált,
nem pedig egyszerűen a "valóság" által adott. Következésképpen, a jelentések
rendszere, a nyelv nem lehet a társadalmi és politikai környezettől
független, elvont rendszer. Ha pedig a jelentés bizonytalan, amit újra és
újra kell alkotnunk a diskurzus folyamatában, akkor ez igencsak
megkérdőjelezi a felvilágosodás filozófiájának az egyetlen, általános,
megkérdőjelezhetetlen "igazságról" alkotott elképzelését. Annak elismerése
tehát, hogy nincs közvetlen hozzáférési lehetőségünk a "valósághoz",
bizonytalanná tesz. Nem világos többé, hogy milyen kritérium alapján
lehetséges a döntés a különböző megjelenítések (reprezentációk) és
elméletek, a különböző, "igazságról" alkotott kijelentések között.
A posztmodernizmus elméletírói -
Lacan, Derrida, Lyotard, Deleuze,
Foucault - kiteljesítik a XX. századi filozófia röviden jellemzett
nyelvészeti fordulatát. Radikális értelmezésük abból indul ki, hogy
nincsen jelentés és tudat a nyelven kívül. Számukra az a tény, hogy a
jelentés társadalmilag és nyelvileg alkotott, megkérdőjelez minden
bizonyosságot, s lehetetlenné tesz bármiféle kijelentést általános erkölcsi
és tudományos "igazságokról". Nincs garancia a jelentés azonosságára, senki
sem lehet az általános igazság birtokában. A posztmodernizmus tehát
frontálisan támadja az objektív tudás fogalmát, és azt állítja, hogy minden,
az igazságról tett kijelentés érdekekhez kötött, s így kivétel nélkül minden
eszmerendszer ideologikus: magában rejti a hatalom mozzanatát. A hatalom és
a tudás szétválaszthatatlanul összefonódik tehát a nyilvános diskurzusban és
az emberi nyelvhasználat és gondolkodás minden területén - állítja a
posztmodernizmus, s lázadást indít az ezt elleplező ideológiák ellen. A
posztmodernizmus célja, hogy "leleplezze a tudás/hatalom teljes körű
jelentését ezen építményekben, s ezáltal rávilágítson nagyfokú
őszintétlenségükre. A korábbi elméletépítmények alkotóelemei közötti
határvonalak
berobbantása által a posztmodern a »magas« és »alacsony«
kultúra differenciálatlanodását, s egyáltalán, a hagyományos filozófia
minden kétértékű oppozíciójának a megszűntét kívánta előidézni" - írja
Böröcz József.
[89]
Ehhez a szemlélethez közel álló szemléletmódot alkalmaz Noam
Chomsky
a tömegkommunikáció nyelvének elemzésében és
Paul Feyerabend a
tudományelméletben. Mindketten tudatosan utalnak az anarchizmus szellemi
örökségére, és nyíltan vállalják a politikai anarchizmussal való szimpátiát.
[90]
A posztmodernizmus és az anarchista szellemiség közötti összefüggés azonban
általában ennél közvetettebb jellegű.
A posztmodernizmus által kiteljesített nyelvészeti forradalom azért fejez ki
anarchista szellemiséget, mert egyfajta
nyelvi anarchizmust hirdet. A
nyelv nem független az érdekektől, a hatalomtól, hanem éppen ellenkezőleg:
minden megjelenítés érdekek által vezérelt - állítják a posztmodern szerzők.
Így lehetetlen egy nyelvhasználatot, egy megértési rendszert, egy
értelmezési keretet kiemelni és központi helyre helyezni, ahonnan a többi
megértési mód igaza megítélhető lenne. Nincsen tehát uralkodó nyelvi
rendszer,
nincsen központi autoritás: vagy ha van, az nem legitim, s
ezt meg kell mutatni: ellene lázadni kell. A lázadás szelleme, a meglévő
tekintélyelvű világkép természettőlvalóságának tagadása és széttörésének
követelése; a központi viszonyítási alap, koordináta-rendszer szétzilálása;
az autoritás elvetése és az értelmezések egyenlőségének hirdetése azok a
tulajdonságok, amelyek a posztmodern nyelvészeti forradalmat az anarchista
szellemiség kifejezőjévé teszik.
[91]