Hakim Bey : Káosz az ontológiai anarchizmus röpiratai

TARTALOM

• Káosz
• Lírai terrorizmus
• Esztelen szerelem
• A holdfény kölykei
• Pogány
• Szabotázsmuvészet
• A hasszaszinok
• Pirotechnománia
• Káoszmítoszok
• Pornográfia
• Törvényen kívül
• Varázslat
• Intés az olvasóhoz

Immediatizmus
tizenkét deci lelkifröccs

• Ontológiai anarchizmus dióhéjban
• Immediatizmus – a közvetlenség muvészete
• Tong
• Immediatizmus és kapitalizmus
• Involúció
• Imagináció
• Lascaux
• Vernisszázs
• Nyers látomás
• Az immediatista patlecs
• Csend
• A hallgató kritikája

káosz
az ontológiai anarchizmus röpiratai


káosz

A KÁOSZ ÉL. Az érintetlen primordiális sziklatömb, az egyetlen imádatra méltó monstrum, a mozdulatlan, spontán és bármely mitológiánál ibolyántúlibb (mint a Babilon elotti árnyak), eredendo differenciálatlan létegység szüntelen deruvel sugároz, akár a Hasszaszinok fekete lobogói, megszelidíthetetlenül és mindörökké mámorosan.

A káosz osibb a rend és entrópia törvényeinél, nem istenség és nem démon, esztelen vágyai felölelnek és meghatároznak minden lehetséges koreográfiát, éter és flogiszton céltalan formáinak összességét; maszkjai arctalanságának kikristályosodó alakjai, akár a felhok odafent.

Minden a világon tökéletesen valódi, a tudat is – aggodalomra így semmi ok. A Törvény bilincsei nemhogy lehullottak, valójában soha nem is léteztek. A csillagokat sohasem orizték démonok, a Birodalom sosem épült fel, Erósz állán sosem fakadt szakáll.

Mi történt tehát? Az, hogy hazudtak neked, bevásárlókosaradba hajították, hogy van „a rossz meg a jó”, elérték hogy gyanakvással nézz a testedre és szégyenkezz ha a káoszt prófétálod, undort kelto szavakat ötlöttek ki a molekuláris szerelemre, megbabonáztak közömbösségükkel, unalomba kergettek a civilizációval és annak pénzsóvár érzelmeivel.

Nincs se létesülés, se forradalom, se harc, se ösvény – a saját irhád fejedelme vagy. Sérthetetlen szabadságod csupán arra vár, hogy más fejedelmek szerelmében kiteljesedjen – álompolitika, mely sürgeto, akár az égbolt kéksége.

Ide nekünk egy mesebeli kokorszak ökonómiáját, hogy lefejthessünk magunkról minden illuzórikus jussot és tétovaságot, mely az évszázadok során ránk ragadt. Sámánokat papok helyett, bárdokat lordok helyett, vadászokat zsaruk helyett, lustálkodó vérszelíd kokori gyujtögetoket, akik a meztelenség jelmezében vagy harsány madárszínekkel kipingálva egyensúlyoznak az explicit jelenlét, a perctelen mostésmindörökké taraján.

A káosz ügynökeinek perzselo pillantásai lángra lobbantanak mindent és mindenkit, ami és aki képes arra, hogy tanúságot tegyen a benne izzó lux et voluptas jegyében. Csak abban vagyok éber, amit már-már a rettegésig imádok és kívánok – minden egyéb fátyolos díszlet, hétköznapi érzésteleníto, agyhalál, a totális rezsim hüllovéru közönye, banális cenzúra és semmit sem jelento fájdalom.

A káosz avatárjai kémekként, szabotorökként, az esztelen szerelem gengsztereiként húznak elo, nem önfeláldozók és nem önzok, gyermeki bizalom és barbár modor keverékei, rögeszméktol zaklatott munkanélküliek, érzékeik megtorpedózva, farkasangyalok, a kontempláció tükrei, jelek és jelentések virágszemu kalózai.

Bekúszunk az egyház-állam-iskola-gyár, a paranoiás monolitok repedéseibe. Valami vad nosztalgia hívására elszakadva a törzstol, elveszett szavak, imaginárius bombák után kutatva fúrjuk a talajba magunkat.

A végso tett meghatározza magát a percepciót, mely láthatatlan aranyfonálként köt össze: törvénysérto tánc a törvényszékek folyosóin. Ha itt megcsókolnálak, azonnal terroristának bélyegeznének – vigyük tehát revolvereinket ágyba, és az éjszaka kellos közepén a káosz ízének hírét pergotuzzel üdvözlo részeg banditák hordáiként verjük fel a várost.


lírai terrorizmus

FÖLDÖNTÚLI TÁNC 24 ÓRÁS automatabankvárókban. Tiltott tüzijáték. Tájmuvészeti munkák a senkiföldjén, mint megannyi, idegen lények által hátrahagyott bizarr építmény. Szervezzetek betöréseket – ne azért, hogy lopjatok, hanem hogy hátrahagyjátok a lírai terrorizmus jeleit. Ejtsetek túszul valakit és tegyétek boldoggá! Válasszatok ki találomra egy embert a tömegbol: gyozzétek meg, hogy mesés ám teljességgel hasznavehetetlen vagyon örököse (mondjuk, 5000 négyzetkilométernyi földbirtok került a tulajdonába az Antarktiszon, övé egy öregedo cirkuszi elefánt, egy árvaház Bombayban, vagy egy frissen elokerült alkimista kéziratgyujtemény). Amikor észreveszik, hogy néhány pillanatig valami rendkívüliben hittek, talán megindulnak egy intenzívebb létezés irányába.

Erosítsetek emléktáblát a falakra ott, ahol megvilágosodásszeru élményben volt részetek vagy a testi szerelem megrázóan gyönyöru pillanatát éltétek át.

Járjatok meztelenül!

Szervezzetek sztrájkot az iskolákban és munkahelyeken, azzal a felkiáltással, hogy az intézmény nem elégíti ki a tunyaság és spirituális szépség iránti igényeiteket!

A grafittimuvészet sikerrel kölcsönzött némi bájt ocsmány aluljáróknak és betonszörnyeknek – a lírai terrormuvészet alkotásai szintén kimennek a közterekre: verseket kaparunk bírósági vécék falára, kabalákat felejtünk parkok padjain vagy éttermek asztalain, parkoló autók ablaktörloi alá xeroxmuveket csúsztatunk, Nagybetus Jelszavakat ragasztunk játszóterek falára, névtelen leveleket küldünk célszemélyeknek vagy találomra kiválasztott embereknek, kalózadást sugárzunk, nyomot hagyunk a száradó betonban...

A lírai terrorizmusnak a rettegés érzetével vetekedo esztétikai sokkhatást kell kiváltania. Legyen akár undor, szexuális izgalom, babonás félelem, villanásszeru megvilágosodás vagy angst dada módra, a lírai terrorcselekmény – akár egy, akár több személyre irányul, akár névtelen, akár szignált – kudarcra van ítélve, ha nem változtatja meg legalább egyetlen ember életét (a muvész életén kívül).

A lírai terrorista tettei: megannyi felvonás a Kegyetlenség Színházában, ezúttal színpad, széksorok, falak és belépojegy nélkül. Hogy egyáltalán muködoképes lehessen, a lírai terrorizmusnak radikálisan nemet kell mondania a muvészetfogyasztás hagyományos intézményrendszerére (galériák, kiadványok, média). Ma már az utcaszínház szituacionista gerillataktikája is túlontúl közismert és megszokott.

A csábítás valamely hihetetlen kifinomultsággal végrehajtott muvelete, mely nem csupán a kölcsönös boldogság elérésére irányul, hanem egyúttal tudatos tett egy elore megfontoltan szépre formált élet sodrában – ez talán a lírai terrorizmus forrpontja. A lírai terrorista olyan bizalomszélhámos, akinek célja nem a pénz, hanem a VÁLTOZÁS.

A lírai terroristamuvész ne más muvészeket terrorizáljon, hanem olyan embereket, akik – legalábbis néhány pillanatig – még csak nem is sejtik, hogy ami történik velük az muvészet. Kerüljétek a felismerheto muvészeti kategóriákat és a politikát, ne bonyolódjatok vitákba, felejtsétek el a szentimentalizmust! Legyetek könyörtelenek, kockáztassatok, csak azt rongáljátok meg, ami valóban gyalázatos. Tegyetek olyasvalamit, amire a gyerekek egész életükben emlékezni fognak! De – vigyázat – kerüljétek, hogy vaktában cselekedjetek, hacsak nem érzitek ajkatokon a lírai terrorizmus múzsájának csókját.

Öltözzetek ki. Mutatkozzatok be hamis néven. Legyetek emlékezetesek! Az igazi lírai terror törvényszego, de óvakodjatok, hogy sose kapjanak el. Muvészet mint buncselekmény – buncselekmény mint muvészet.


esztelen szerelem

AZ ESZTELEN SZERELEM NEM kétszemélyes parlamenti demokrácia. Amit titkos üléseinek jegyzokönyvei taglalnak, az túlságosan hatalmas és túlságosan éles ahhoz, hogy a próza nyelvén megszólaltatható legyen. Sem ez, sem az: jelképtárát reszketo kézzel ütöd fel.

Az esztelen szerelem természetesen szarik a zsarukra és a nevelokre, de a felszabadítás prófétáit és az újideológusokat sem állhatja ki. Az esztelen szerelem nem fényárban úszó, kiglancolt szoba. Folyosóinak és néptelen parkjainak labirintusa, lesbol támadó fekete csillogása, hártyavékony mániákus vörösei egy sarlatán topológus keze munkájáról árulkodnak.

Csak a térkép egyik felének vagy birtokosa. Tiltott testi egyesülésünk mint két reneszánsz fejedelemé, nedveink egybeömlése új kultúra határait jelöli ki – városállamunk képzeletbeli illesztéseit elmossa áradó verejtékünk.

Az ontológiai anarchizmus ottfelejtette magát az utolsó pecadélutánon. Amíg senki nem köp a zsaruknak, a KÁOSZ mit sem törodik a civilizáció jövojével. Az esztelen szerelem csak véletlenül szaporodik – célja a teljes Galaxis bekebelezése. Transzmutáció-összeesküvés.

Az esztelen szerelmet a Család csak a vérfertozés lehetoségeként izgatja („Neveld a magadét!”, „Minden ember fáraó!”) – ó, olvasók legmerészebbje, hasonmásom, legoszintébb testvérem! -, az esztelen szerelem a maszturbáló gyermekben elrejtve megpillantja (akár egy összegyurt origami virágban) az összeomló Állam képmását.

A szavak csak addig tartoznak használóikhoz, amíg valaki vissza nem lopja oket. A szürrealisták szégyentelen üzletet kötöttek az esztelen szerelem borére az Absztrakció kísértetgépezetével; tudat alatt csupán mások feletti hatalomra vágytak, akárcsak Sade márki, akinek a „szabadság” a felnott fehér férfi arra való szabadságát jelentette, hogy noket és gyermekeket belezzen ki.

Az esztelen szerelmet teljességgel átitatja önnön esztétikája, csordultig töltekezik saját gesztusainak ívével, angyalórák ketyegésére jár. Az esztelen szerelem hozzáférhetetlen sorslehetoség népvezérek és kereskedok számára. Önössége feloldódik a vágy szüntelenül tekergozo alakzataiban, szolidaritását a megszállottság egoizmusa kényszeríti palackba.

Ahogy a varázslás rendkívüli tudatállapotot kíván, úgy az esztelen szerelem rendkívüli szexualitást kíván. A posztprotestáns angolszász kultúra a reklámba vezeti minden elfojtott érzékiségét, hisztérikus prudök promiszkuis klónokkal és kiábrándult ex-egyedülállókkal farkasszemet nézo, acsarkodó táboraira szakad. Az esztelen szerelem darabokra tépi a nemek háborújába szóló behívóparancsot. Az esztelen szerelmet halálosan untatja a szájtépés az „esélyegyenloségrol a foglalkoztatásban” (hisz már a bérmunkát is visszautasítja), nem nyavalyog, nem magyaráz, sosem szavaz és sosem fizet adót.

Az esztelen szerelem azt kívánja, hogy minden fattyú („szerelemgyerek”) megszülethessen és boldogulhasson. Az esztelen szerelem az entrópia antitesteibol épít palotát magának, imádja, ha gyerekek molesztálják, erosebb mint az ima, jobb mint a legizmosabb lánykender. Az esztelen szerelem mindenhová magával viszi pálmafáit és naplementéjét. Az esztelen szerelmet ámulatba ejti a forró égöv varázsa, a szabotázs, a breaktánc, a szenvedély mártírjainak legendái, a puskaporillat és a spermaszag.

Az esztelen szerelem mindig illegális, akár házasságban, akár fiúcserkészcsapatban gyakorolják. Az esztelen szerelem örökké részeg: hol váladékainak borától mámoros, hol polimorf erényeinek aromája delejezi. Az esztelen szerelem nem az érzékek orült tobzódása, hanem az érzékek megdicsoülése. Az esztelen szerelem nem a szabadság eredménye, hanem a szabadság elofeltétele. Lux et voluptas.


a holdfény kölykei

A TELIHOLD MÉRHETETLENÜL MÉLY sugár-útja, májusi éjfél egy i betuvel kezdodo államban, melynek kétdimenziós földrajza már-már megkérdojelezi a harmadik létének valódiságát. A holdfény annyira metszo, hogy be kell húzni a függönyt, ha az ember szavakban akar gondolkodni.

Írni a Holdfény Kölykeinek? Lehetetlenség. Ok képekben gondolkodnak – a próza számukra még emésztetlen, meg nem kövesedett kód, amiként számunkra örökké gyanús kifejezésmód marad.

A Holdfény Kölykeirol írni, azt lehet. Néhányan talán majd megtalálják az elveszített ezüstláncot. Vagy értük is lehet – Történet és Embléma egységébol különbejáratú paleolit emlékeim szabadságába csalogató barbár sorokat képezni (káosz a KÁOSZ szemüvegén keresztül).

E földöntúli faj vagy „harmadik nem”, a les enfants sauvages számára a teremto és a kombinatív képzelet még megkülönböztetetlen. A zabolátlan JÁTÉK egyszerre minden Muvészet és párját ritkító erósz forrása.

Vallani, hogy a zurzavar a stílus kútfoje, a kéj közraktára, idegen és okkult civilizációnk fundamentuma, konspiratív esztétikánk és holdkóros titkosszolgálatunk sarkköve, vallani mindezt – ismerjük be – vagy muvésznek vagy 10-13 évesnek kell lennünk.

A boszorkányos öröm viháncoló varázslatának felhotlen érzékeik által kiszolgáltatott gyerekek szemében a lét vadállati malacsága villog. Született ontológiai anarchisták, a káosz angyalai ok – mozdulataik és a testükbol párolgó szagok ablakot nyitnak a körülöttük burjánzó áthatolhatatlan jelenlétdzsungelre, a sejtések félhomályos vadonjára, melyben kígyók, nindzsák, teknocök, futurista sámánizmus, észveszto zurzavar, pisa, szellemek, napfény, maszturbáció, fészkek, tojások kavarognak – ujjongó agresszió az Alsó Világok felnottjeivel szemben, akik elveszítették hatalmukat arra, hogy akár a pusztító epifániákat akár a teremtés erejét magukévá tegyék a viháncolásban, melynek törékeny ám borotvaéles pengéje a holdfény húsába vág.

Lent, a posványos, gecivizu dimenziók lakói mégis azt hiszik, hogy övék a hatalom a Holdfény Kölykei felett – igen, idelent valóban efféle sunyi babonák vésik ilyenre „hátilyenavilág” anyagát.

Osztozni senki sem kíván a kis ámokfutók, a pisis gerillák hancúrozásában, uralkodni azon viszont annál inkább akarnak. Senki nem érti meg, hogy dédelgetés és szabadon engedés egy és ugyanaz – senki, csupán néhány muvész, anarchista, perverz és eretnek margóra szorult (és egymástól is elszakadt) maroknyi csapata, akik, ha mégis találkoznak, akár a „rossz” gyerekek, csupán a maszkjaik mögül makogó felnottek zagyvaságai zajában az ebédloasztal fölött egymásba kulcsolódó pillantásaikban érintkeznek.

A Harley-hoz még túl kicsik – kibukottak, breaktáncosok, pattanásos pubertásköltok szürke szárnyvonalak végállomásairól – Rimbaud és Maugli hordozórakétáiról aláhulló milliónyi szikra – langaléta terroristák, akik bombáikban polipkarú szerelmüket a popkultúra cserepei közül felcsipegetett szilánkokkal gyúrják össze – fülbelövésrol ábrándozó punk gengszterek, az ónszínu szürkületben véletlen virágok Szocpol utcáin sikló animista biciklisták – novemberben nudizó cigánylányok, mosolygó, oldalvást pillantó tolvajai mágikus totemeknek, aprópénznek és párducpengés késeknek – mindenütt itt vannak körülöttünk – romlott lux et gaudiumunk felajánljuk cserébe szelíd és tökéletes mocskotokért.

Jól véssétek be magatoknak: megvalósulásunk, felszabadulásunk az övékén múlik – és ezzel nem a Családot majmoljuk, a „szeretet koldusait”, akik túszokat tartanak valami banális jövo biztosítása érdekében, sem az Államot, melynek iskolái az úgynevezett „hasznosság” lapos eseményhorizontja mögé köpdösnek ki mindannyiunkat – nem, hanem azért függünk tolük, mert mi és ok – a vadak – egymás képmásai vagyunk, összekötve és körülkerítve azzal az ezüstlánccal, mely az érzékiség, a törvényszegés és a látomás területét jelöli ki.

Közösek ellenségeink, és közös diadalmas menekülésünk eszköze: a féktelen és mániákus, a farkaskölykök kísérteties ragyogásának erejétol feszülo játék.


pogány

A LÉLEK BÁRKÁJÁT navigáló konstellációk. „Ha a muzulmán megértené az iszlámot, bálványimádó lenne.” Mahmud Sabesztári Eleggua, kampófeju, kagylószemu, undorító ajtónyitogató, fekete voodoo szivar és egy pohár rum. Ugyanaz, mint Ganés, minden Kezdet egéren lovagló, elefántfeju, dagadt kölyke. A szerv, mely a lelki képesség sorvadását jelzi a testnek. Aki nem érzi a barakát, nem ismerheti a világ simogatását.

Hermész Poimandrész a fantomok átlelkesítését, az idolumok mágikus szellemi benépesítését tanította. Akik képtelenek ezt a muveletet önmagukon és az anyagi lét kézzelfogható mátrixának egészén végrehajtani, azok csak nyomorúságot, szemetet, pusztulást örökölnek.

A pogány test Angyali Testületté lesz: angyalai látják, hogy a világ kertje maga a paradicsom („Ha létezik paradicsom, akkor az csak itt lehet!” – emlékeztet a felirat egy mogul kertkapun.)

Ám az ontológiai anarchizmus túlságosan paleolitlelku az eszkatológiához – a dolgok valóságosak, a varázslat muködik, bozótszellemek és Képzelet egyek, a halál kellemetlen, távoli homály, Ovidius Átváltozásokja, a változandóság epikája.

A pogány kor nem talált ki törvényeket – csupán erényekkel büszkélkedhetett. Papság, teológia, metafizika és moralizmus nélküli egyetemes sámánizmus, melyben a látomás a valódi emberi létforma elérésének záloga.

Táplálék pénz szex alvás napfény homok és marihuána – szeretet béke szabadság és igazság. Szépség. Párducon lovagló Dionüszosz fiú – serdülok áporodott verejtékszaga – kecskepásztor Pán derékig a földben, mintha vízben, vonszolja magát elore, borére moha, algák kérgesednek – Erósz tucatnyi pasztorálmeztelen iowai paraszfiúba transzmutálja magát, lábuk saras, combjuk halastavak nyálától iszamos.

Holló, a patlecs svindler, néha fiú, néha öregasszony, madár, aki ellopja a holdat, tulevelek lebegése az erdei tavon, rajzfilmvarjú-totemarc, ezüstpillantású madárkórus tánclépései a farakás tetején, ugyanaz mint Szemár, a jávai forradalom púpos albínó hermafrodita árnyjáték védoszelleme.

Jemája, kékcsillag tengeristenno, homokosok védoszentje, ugyanaz mint Tara, koponyafüzéres Káli kékesszürke megnyilvánulása, aki táncot jár Síva merev lingamján és méteres nyelvével a monszunfelhokbe nyal; ugyanaz, mint Loro Kidul, jáspiszöld jávai tengeristenno, aki sebezhetetlenséget ajándékoz a vele mágikus tornyokban és barlangokban tantrikusan közösülo szultánoknak.

Az ontológiai anarchizmus szörnyen csupasz, mentes tulajdonságoktól és tulajdontól, szegény mint maga a KÁOSZ; másfelol azonban csupa barokk burjánzás, mint a katmandui kúrós templomok vagy egy alkimista emblémáskönyv – díványán elheverve szultánkenyeret szopogat és egyik kezével nadrágjában kotorászva eretnekségekkel szórakoztatja magát.

Kalózhajóinak tatját fekete lakkréteg fedi, háromszögvitorlái vörösek, fekete lobogóin szárnyas homokóra.

Az elme Dél-kínai-tengerén, távol a dzsungel pálmafákkal és ismeretlen bestiárium-isteneknek emelt rohadó aranytemplomokkal teleszórt végtelen partjától, sziget követ szigetet, sárga selyem simogatás a meztelen borön a nedves szél, panteista csillagok alatt navigálva hierofánia követ hierofániát, fénypontok gyúlnak a foszforeszkáló, kaotikus sötétségben.


szabotázsmuvészet

A SZABOTÁZSMUVÉSZET EGYSZERRE törekszik arra, hogy irányadó legyen, ugyanakkor megorizzen egy csepp homályt. A szabotázsmuvészet nem propaganda, hanem esztétikai sokk – meghökkentoen direkt, ugyanakkor ravaszul irányzott – akció mint metafora.

A szabotázsmuvészet a lírai terrorizmus sötét oldala – teremtés rombolás által – amely azonban nem csaphat fel politikai párt, nihilista eszmék, de még a muvészet fegyverhordozójának sem. Ahogy az illúzióra mért csapás az éberséget fokozza, úgy az esztétikai métely eltaposása a diskurzus, a Másik világának levegojét édesíti meg. A szabotázsmuvészet egyedül a tudatot, a fokozott figyelmet, az ébrenlétet szolgálja.

A szabotázsmuvészet túllép a paranoián és a dekonstrukción. A szabotázsmuvészet a végso kritika, a bántóan visszataszító muvészetre mért fizikai csapás, esztétikai dzsihád. Elég egy csepp egoizmus, vagy akár a személyes ízlés legcsekélyebb nyoma, a szabotázsmuvészet romlottá válik és erejét veszti. A szabotázsmuvészet sosem a hatalom birtoklására, hanem a hatalmak szabadjára engedésére törekszik.

Az egyedi mualkotások irrelevánsak (még a legpocsékabb is). A szabotázsmuvészet szembefordul azokkal az intézményekkel, melyek a muvészetet a tudati erok lefokozására használják és a megtévesztésbol húzott hasznon híznak zsírosra. Hiba lenne költoket vagy festoket személyesen elítélni azért, mert látomáshiányban szenvednek; a rosszindulatú Eszmék azonban – az általuk létrehozott termékeken keresztül – támadás célpontjai lehetnek. Miközben az áruházi hangszórókból kellemesen üres plasztikzene hipnotizál, valakik átveszik fölötted az uralmat – igen, a gépezet elpusztítható.

Nyilvános könyvégetések – miért hagyjuk, hogy konzervatív fundamentalisták és vámtisztek kisajátítsák maguknak ezt a fegyvert? A máglyán démonok által megszállt gyerekekrol szóló regények; a New York Times bestseller-listája; feminista röpiratok a pornográfia ellen; tankönyvek (foként szociológia, közigazgatástan, egészségügy); a New York Post, a Village Voice és a többi áruházi lap halomszámra; ?ény kiadók válogatott ajánlatai, néhány Harlequin szerelmesregény – és közben ünnepi hangulat, kézrol kézre jár a borosüveg meg a spangli a tiszta oszi délutánon.

Lírai terroristához méltó tett hatalmas összeget szórni el a Tozsdén – a szabotázsmuvészet ellenben elpusztítja a pénzt. A lírai terrorizmus kontextusában igazi hostett egy tévéstúdió elfoglalása és néhány perc lázító káoszmuvészet kalóz-sugárzása – a szabotázsmuvész egyszeruen felrobbantja az adótornyot. Ha néhány galéria és múzeum megérdemli, hogy egy-egy tégla zúzza be olykor kirakatát, mit mondhatunk akkor a bankokról? Ha a galériák áruba bocsátják a szépséget, akkor a bankok ürülékké és adóssággá változtatják a Képzeletet. Nem lenne árnyalatnyival szebb a világ, ha egy bankot – majd még egyet és még egyet.. – sikerülne megroppantani és felszámolni? De hogyan? A szabotázsmuvészetnek feltehetoen távol kell magát tartania a politikától (az olyannyira unalmas), a bankoktól azonban nem.

Ne tüntess – rombolj! Ne tiltakozz – rongálj! Ha ocsmány, szar, vagy gagyi cikket akarnak rád eroszakolni, torold meg, változz ludditává, vágd facipod a fogaskerekek közé. Zúzd össze a Birodalom ikonjait a szív szépség utáni vágyakozása jegyében.


a hasszaszinok

A perzselo sivatagból az okker, ibolya, ordas- és umbrabarna színekben játszó kopár hegyek közé éro utazók mesterséges oázisra bukkannak a kokeményre szikkadt kék völgy tetején: szaracén jegyeket viselo erodítmény, közepén titkos kerttel.

A Hegy Véne, Hasszán-i Szabbah vendégeiként másznak fel a sziklába vájt lépcsokön oda, ahol a Feltámadás Napja már a múlté – a várlakók a profán Idon kívül élnek, sakkbantartására oldalukon tor, asztalukon méreg.

Csipkézett tornyok lorésablakai mögött tudósok és fedajjinok ébrednek a szuk, kobe vájt cellákban. A reggeli nap sugarai csillagtérképeken, asztrolábiumokon, lombikokon és retortákon, nyitva hagyott, szanaszét hevero könyveken pásztáznak – amott egy csupasz handzsár.

Aki a Saját-lényének-imámja birodalmába lép, fordított reveláció szultánjává, az abrogáció és aposztázia uralkodójává válik. A beeso fénypászmáktól cakkozott központi teremben, arabeszk faliszonyegek alatt hevernek hengerpárnáikon, csibukjaikból ópium- és ámbraillatú hasis gozölög.

A lét hatalmas piramisa számukra a valós kiterjedéstelen tuhegyévé zsugorodott, a Törvény lánca elpattant – böjtjüket borral törik meg. A dolgok külseje maga a belso, az igazi arc zavartalanul süt át a dolgok áttetszo felületén. De a kert kapuit álcák vigyázzák: terrorizmus, tükrök, gyilkosságok kósza híre, szemfényvesztés, legendák.

Gránátalma, faeper, datolyaszilva, ciprusok erotikus melankóliája, membránrózsaszín sirázirózsák, mekkai áloé- és benzoinüstök, töröktulipánok ütegei, gyepre terített álkert-szonyegek – kalligrammák egy kápolna mozaikfalán – egy fuz – vízitorma lebeg a csobogó geometrikus kristálymedrében – fürdozo rabnok, lombok alatt kergetozo, olajos boru, csapzott pohárnokok metafizikai botránya – „víz, zöld és gyönyöru arcok”.

Éjszakánként Hasszán-i Szabbah civilizált, turbános farkasként nyúlik el a kert fölé magasodó mellvéden, és a sivatag huvös, értelmen túli leheletében az eretnekség aszterizmusát betuzi az égrol. Való igaz, a mítosz szerint egyes tanítványok azt a parancsot kapják, hogy vessék magukat az odalent húzódó feneketlen mélységbe – ám az is igaz, hogy néhányuk repülni is megtanul.

A bevehetetlen Alamut emblémája nem kopik ki a tudatból – kívül elveszett, de a tudatnak eredendoen részét képezo vagy abba kitörölhetetlenül beleírt mandala, varázskör. A Vén rég elfelejtett muzulmán nindzsatechnikával, orökkel és zárakkal mit sem törodve, kísértetként surran királyok sátraiba, teológusok hálószobáiban hagy hátra rossz álmokat, tort a párnán, ellenállhatatlan csalétket.

Propagandájának rózsaolaja az ontológiai anarchizmus bunözo álmaiba szivárog, megszállottságaink heraldikájában a hasszaszinok számkivetett, foszforeszkáló fekete lobogói csapkodnak a szélben. Egy Imaginális Egyiptom trónköveteloi ok, harcosai egy okkult tér-fény kontinuumnak, mely ma még elképzelhetetlen szabadságok tüzében tündököl.


pirotechnománia

MIRE HASZNÁLHATJUK A PUSKAPORT, a kínaiak által felfedezett, de háborús célokra általuk soha be nem vetett találmányt? (Hát nem remek példája a lírai terrorizmusnak: a fegyver, melynek célja nem a gyilkolás, hanem esztétikai sokkhatás kiváltása? – Tudjuk, hogy a kínaiak gyulölték a háborút, gyászt hirdettek amikor az uralkodók seregeket toboroztak.) Használjuk gonosz démonok eluzésére, gyerekek ámulatba ejtésére, arra, hogy merészség- és kockázatszagú füstköddel töltsük meg a levegot!

C típusú robajbombák Kuantungból, palackrakéták, pillangók, M-80-asok, napraforgók, „Tavaszi Erdo”, fényes szelek – gyújts cigire egy chicagói korombomba sistergo gyutacsáról – képzeld, hogy a levegoég gyermekzabáló, kígyófarkú boszorkányok, succubák, lidércek és zsaruszellemek légióitól hemzseg. Szólítsd magadhoz a családi gyufát vagy az üszkös karót lengeto pulyát – nyáréji loporösszeesküvések sámán apostolát -, és lopott csillagokkal, arzénnel és antimonnal, nátriummal és kalomélával, magnéziumsziporkákkal, pikrát és kálisó görögtuzesovel szaggasd szét az éjszaka nehéz kárpitját.

Koromfesték és salétrom, kanóc és vasreszelék – rögtönözz anonim támadást a legközelebbi bankfiók vagy egy oltári ronda templom ellen turbó csillagszórókkal, bíborvörös petárdákkal (akár egy kisteherautó platójáról is tüzelhetsz).

Biztosítótársaságok vagy iskolák tetején erosíts rácskeretre fáklyákat, melyek nátriumoxalátsárga háttér elott összetekeredett báriumzöld kundalini kígyót vagy Káoszsárkányt rajzolnak az égre – NE TAPOSS RÁM -, esetleg kopuláló szörnyeket, amint szikrázó gecipamacsokat lövellnek a közeli baptista szeretetotthon kertjébe.

Felhoszobrászat, füstszobrászat és lobogók = Légmuvészet. Land-art = Földmuvészet. Szökokutak = Vízmuvészet. Pirotechnománia = Tuzmuvészet. Eloadásodat ne árnyékolja ösztöndíj, rendorségi engedély, kultúrakedvelo közönség! A kertvárosi tetok felett tunékeny, tuzveszélyes tudatbombák, meghökkento mandalák lobbannak lángra a langymeleg polgáréjszakákban, az érzelmi dögvész idegen, méregzöld viharfelhoit festik az égre a lézertuzijáték orgon-kék vadzsra-sugarai.

Hasis és radioaktív faszén illatát árasztó üstökösök robbanása – közparkok lidércfényei között kószáló mocsári kísértetek – a burzsoázia emlékmuvei fölött tomboló mesterséges elektromos vihar kisülései – a Törvényhozás padlójára pukkanók hullanak – szalamandra-elementumok támadnak közismert erkölcsreformerekre.

Égo sellak, tejcukor, stroncium, szurok, kaucsuk, kínai csillagszóró – egy percre szinte harapható az ózon a levegoben – orrfacsaró sárkány- és fonix-füst opálos felhoje kavarog. Egy rövid pillanatra meghal a Birodalom, fejedelmei és hercegei mocskos alvilági fészkükre szállnak, koboldlángszórók kénköves nyelvei nyalnak menekülo vörös fenekükbe – egy elröppeno, szíriuszforró éjszaka erejéig átveszi az uralmat a tuzlélek, a hasszaszinkölyök.


káoszmítoszok

Láthatatlan Káosz (po-te-kitea)
Gazdátlan, Elmúlás nélküli
Feneketlen Sötétségu Káosz
Érintetlen és érinthetetlen
- maori ének

Káosz az ég-hegyen gubbasztó óriás madár, hatlábú, négyszárnyú sárga zsák, vörös tuzgolyó – arca nincs, úgy táncol, énekel.

Káosz egy loncsos fekete kutya, vak és süket, zsigerei helyén ur.

Elso: Káosz a Feneketlenség; ot követi Földanya-Gaia és Vágyakozás-Erósz; hármójukból két pár származik: Erebosz és Éjszaka, Éter és Nappal.

Nem-létezo és Létezo se volt még.
Nem volt ég, és az égen túl a menny sem.
Mozdult valami? Hol? Ki oltalmában?
Víz volt talán, és feneketlen mélység?
Nem volt még élet, és nem volt halál sem.
Éj s nap közt nem volt különbségtevo-jel.
Csak az Egy lélegzett, lehelet nélkül,
Önerejébol, Nem volt semmi más ott.
Sötétet kezdetben sötétség borított,
Mindenütt jel-nélküli óceán honolt.
Üresség burkolta a létbe lépot,
Amint az Egy felkélt izzó erovel.
Abban a vágy, mi feltámadt eloször,
Lett elso csírája az értelemnek ...
Hol volt a lent és merre volt a fent ott?
Termékenyíto s termékeny hatalmak:
Energia mélyen, felül lökések.
Ki az ki tudja?

(Rig-Véda - Fórizs László fordítása)

Tiámat, az Oskáosz-óceán méhébol megszületik az Iszap és a Sár, az Égtájak, a Mennybolt és az édesvíz Bölcse. Az istengyermekek elszemtelenednek – Mindenek Szüloje kegyetlen tervet szakít szívébol elpusztításukra.

Azonban Marduk, a harcias isten fellázad az Osanya és az általa formált Káosz-szörnyek, khthonikus totemek – óriástestu kígyók, skorpióemberek, vérivó kutyák, dühöngo orkánok, emberevo óriásnok, hatalmas oroszlánok – ellen, akiket szülojük isteni fenséggel ruházott fel.

Marduk az Osszülot, a köd és pára, a zurzavar szerelmesét vádolja azzal, hogy viszályt szított fiai és atyáik között. Marduk lesz az elso uralkodó, a kormányzás feltalálója. Szörnyu harcban kettészeli Tiámatot, testébol létrehozza az anyagi világot. Megalapítja a babiloni birodalmat, és Tiámat vérfertozo fiának vérébol és húsából embert gyúr, embert, akinek tiszte és kötelessége az istenek örök szogálata lesz – az isteneké és a fopapoké, a fopapoké és a felkent királyoké...

Zeusz atya és az olümposziak háborút viselnek Gaia anya és a titánok, a Káosz partizánjai, a vadászó-gyujtögeto-kóborló régi életrend, a kétnemuség és a vadak szabadsága ellen.

Amon-Ré (a Lét) egyesegyedül ül az Oskáosz-óceán Nun méhében, és önmagából teremti az isteneket – de Káosz ugyanakkor Apóphiszként, sárkányként is megnyilvánul, akit Rének – fenségével, árnyoldalával és varázsával együtt – el kell pusztítania, hogy a Fáraó békében uralkodhasson. Ezt a rítust naponta megismételték a Birodalom templomaiban a kozmikus Rend, az Állam ellenségeinek megszégyenítésére.

A Káosz Hun Tun, a Középpont Császára. A Déli-tenger, Su császár, és az Északi-tenger, Hu császár, (su hu = villám) felkeresik Hun Tunt, és hogy annak irántuk mutatott elozékenységét meghálálják, így szólnak: „Minden lényen hét nyílás van, hogy lásson, halljon, táplálkozzon, ürítsen, és így tovább, ám szegény Hun Tunon egy sincs. Fúrjunk hát belé minden nap egyet!” És úgy is tettek, mire Káosz a hetedik napon kiszenvedett.

Káosz hatalmas tyúktojás. Benne születik meg és növekszik 18000 éven át P'an Ku. Végül a tojás kettétörik, éggé és földdé, jinné és janggá lesz. P'an Ku az univerzumot tartó hatalmas oszloppá no, vagy önmaga válik az univerzummá (lélegzet ? szél; szemek ? nap és hold; vér és testnedvek ? folyók, tengerek; haj, pillák ? csillagok, bolygók; ondó ? gyöngyök; velo ? jáde; bolhái ? emberek, stb.)

Megint máshol o lesz a Sárga Császár. Vagy Lao Ce, a tao prófétája. A jó öreg Hun Tun végso soron nem más, mint maga a tao.

„A természet zenéje csak a dolgokban csendül fel. A természet nem más, mint a számtalan nyílás, kürto, síp, az élolények összessége. Az "én" nem képes dolgokat létrehozni, és a dolgok sem képesek létrehozni az "ént", mely önmagától létezik. A dolgok önmaguktól azok, amik, nem valami külso ok által. Minden természetes, és semmi sem tudja, miért az. A tízezer dolog tízezer állapota folyamatosan örvénylik, mintha egy Kormányzó Úr mozgatná oket – ám minden kísérletünk, hogy bizonyítékot leljünk ezen Úr létezésére, kudarcot vall.”

(Kuo Hsziang)

Minden megvalósított tudat „császár”, akinek uralkodása a taóba, a természet spontaneitásába való be nem avatkozás. A „bölcs” azonban nem a Káosz megtestesítoje, hanem a Káosz huséges gyermeke: P'an Ku bolhája, egy darab Tiámat ördögi fiának húsából. „Az ég és a föld, mondja Csuang Ce, egyidos velem, és a tízezer dolog én vagyok.”

Az ontológiai anarchizmus csupán a taoista kvietizmusával nem ért egyet. Világunkban trónbitorló istenek, moralisták, fallokraták, bankár-papok, szolgák mohó hubérurai megfosztották fenségétol a Káoszt. Ha felkelésrol nem is lehet szó, a földalatti spirituális dzsihád lehetosége még nyitva áll. Emelkedjenek a magasba Tiámat, Hun Tun és az anarchizmus fekete sárkányainak harci lobogói.

Káosz sosem pusztult el. A Káosz él.


pornográfia

PERZSIÁBAN JÁRVA DÖBBENTEM RÁ, hogy költészet és zene, vers és ének (vagy recitativo) elválaszthatatlanul összetartoznak – ha másért nem, pusztán azért mert együttesük hat.

Költoi kép és hang megfelelo kombinációja hatására sajátos ero keríti hatalmába a nézoket. Ezt Perzsiában hal-nak nevezik, ami egyfajta emocionális-esztétikai lelkiállapot és hiperéber révület határmezsgyéje; felzokogó vagy táncra perdülo emberek – a muvészet kiváltotta kézzelfogható fizikai reakció. A bárdok után számunkra muvészet és test kapcsolata megszakadt – könyvet véve kezünkbe, mintha nyomban a karteziánus érzéstelenítogáz áradna szét tagjainkban.

Észak-Indiában még a zenei kíséret nélkül eloadott recitáció is heves és lármás fogadtatásban részesül. Vá, vá!, ujjonganak a nézok, tapssal kísérve minden sikerült párverset, kezek kecses tánca a levegoben, rúpiák röpülnek – miközben mi úgy ülünk felolvasóestjeinken mint formalinba hutött, kioperált agyak – legfeljebb halk kuncogás, egy-egy fanyar vigyor árulkodik emberszabású mivoltunkról – testünk többi része távol, egy másik égitesten.

Keleten még megesik, hogy börtönbe vetik a költoket – elismerés ez, mely azt bizonyítja, hogy a szerzoi aktus legalább annyira valóságos, mint a lopás, a nemi eroszak vagy a forradalom. Mi bármit kiadhatunk – büntetés ez, börtön, csakhogy falak, visszhang, tapintható létezés nélkül – a nyomdafesték vagy absztrakció árnyékvilága – kockázatmentes, érosztalan birodalom.

A költészet tehát ismét halott – és ha múmiája még bír is némi gyógyító erovel, az önfeltámasztásra már képtelen.

Ha a hatalmon lévok nem hajlandók többé buntettként értékelni költeményeket, akkor itt az ideje, hogy valaki a költészet szerepét betölto buntetteket hajtson végre, terrorista szövegeket kövessen el. Összekapcsolni költészetet és testet, bármi áron! Buntettek – de nem testek ellen, hanem fullasztó, ordas Eszmék (és dolgokban-lévo Eszmék) ellen kell buntetteket végbevinni. Nem bárgyú libertarianizmus, hanem példaszeru esztétikai bunözés, a szeretet gengszterizmusa. Angliában máig tilalmi listán vannak egyes pornográf könyvek. A pornográfia kézzelfogható fizikai hatással bír. Akárcsak a propaganda, életeket képes megváltoztatni, mert valódi vágyakat juttat lélegzethez.

A nyugati kultúrában a pornográfia fo forrása a test gyulölete. Az erotikus muvészet azonban – amint azt egyes keleti példák mutatják – képes arra, hogy a lét-tudat-gyönyör fokozójává váljon. Egyfajta tantrikus nyugati pornó talán még felvillanyozhatja a tetemet, hogy a buntény fényétol átjárva végre teljes valójában felragyoghasson.

Amerikában szólásszabadság van, mert minden szó egyformán üres. Egyedül a képek számítanak – s noha a cenzorok szó nélkül mennek el megcsonkított hullák piramisai mellett, rémülten hokölnek vissza egy maszturbáló gyermek láttán – egzisztenciális bizonyosságaikat sejtik veszélyben, a Birodalommal és annak legérzékenyebb gesztusaival való azonosságtudatukat érzik fenyegetve.

Kétségtelen: még a legpoétikusabb pornó sem lesz képes életet és éneket lehelni az arctalan tetembe. Mégis, egy pillanatra képzeljük el a következo háromperces film képeit: mitikus szigeten tizenéves szökevények lakják be málló kastélyok romjait, totemkunyhókba bújnak, fészkeket építenek az ipari társadalom szemetébol. Animáció, speciális effektek, komputergrafika, bizarr színek, feszesre vágva, mint egy hamburgerreklámban...

... ámde kísérteties meztelenség, tollak és csontok, kristályból szott sátrak, fekete kutyák, galambvér – borostyánszínu végtagok tekeregnek a lepedok között – csillagmaszkos arcok csókolnak puha borredok közé – androgin kalózok, kitaszított alvó galambarcok combfehér virágokon – mocskos, gurgulázó pisa-viccek, szelidített gyíkok forró tejet lefetyelnek – pucér breaktánc – Viktoriánus fürdokád gumikacsákkal és rózsaszín erekcióval – Alice mélyet szív a spangliba...

... atonális punk reggae indonéz ütosökre, szintetizátorra és dobokra – electric-boogie szövegek éteri gyermekkórus hangjaira – az ontológiai anarchizmus versei, köszönet Hafez és Pancho Villa, Li Po és Bakunyin, Kabir és Tzara; és legyen az egész címe „KÁOSZ – a Rock Video!”

De mégsem... fantazma az egész. Kolosszális költségek, és ki lenne egyáltalán kíváncsi rá? Biztosan nem azok a gyerekek, akiket el kívánna csábítani. A kalóztévé hiú álom, a rockzene árucikk, akár a többi – elég a nagyszeru és csillogó gesamtkunstwerkrol szott káprázatos fantáziáinkkal. Inkább szórjatok tele izgatóan mocskos röplapokkal egy játszóteret – pornópropaganda, orült szamizdat, mely szabadjára engedi a leláncolt Vágyakozást.


törvényen kívül

SEMMIFÉLE TÖRVÉNY NEM KÉPES Igazságot szolgáltatni – dogma nem szabhatja meg, mi a természet spontaneitásával összhangban álló tett, az igazságos tett. Az ontológiai anarchizmus röpiratai olyan buncselekmények elkövetésére buzdítanak, melyek élo személyek ellen nem, csupán Eszméknek a Trónus és az Uralom mérgezo szerkezeteivé való maró kikristályosodásai ellen követhetok el.

Tehát: nem természet vagy emberiség elleni buntettek, hanem a Törvény szava által bunnek kikiáltott tettek. Az igazi én-természet napvilágra kerülését követoen elobb-utóbb elkerülhetetlenül banditaként találja magát az ember – mintha átlendülnénk egy másik világba, melybol visszatérve hirtelen azt vesszük észre, hogy árulónak, eretneknek és számkivetettnek bélyegeztettünk. A Törvény csak arra vár, hogy találkozz azzal az élettel, melyre nem ütöttek hatósági zárjegyet, amely máson hízik, nem az áruházak pultjain sorakozó vákuumcsomagolt szabványdögökön. Mihelyt elkezdesz a természettel egy húron pendülni, a Törvény szorítóvasa nyomban a nyakadra feszül; ne játszd hát a jófiú liberálértelmiségi mártírt – fogadd el, hogy bunözo vagy, és légy kész arra, hogy ennek megfeleloen is cselekedj.

Paradox: aki magáévá teszi a Káoszt, az ahelyett, hogy csúszni kezdene az entrópia lejtojén, csillagokat szikráztató energiamezobe, az azonnali kegyelem spontán, organikus mintái közé lép – szultánok, muftik, kádik és vigyorgó hóhérok szennyes piramisainak mindehhez semmi köze.

Káosz szüli Erószt – a feltétlen Egy semmijében benne rejlo rend-elvet. Erósz már struktúra, rendszer, az egyetlen kód, melyet szolgaság és bamba kábulat mocska sosem érintett; szélhámosoknak és csalóknak kell felcsapnunk, hogy a földalattiság titkos kertjében megorizhessük spirituális szépségét.

Ne várd ölbe tett kézzel, hogy valakik forradalma egyszer majd kiszelloztesse a fejed, ne sorozd be önmagad az anorexiások és bulimiások seregébe; tégy úgy, mintha máris szabad lennél – vedd számba az esélyeket, szállj ki, emlékezz a Párbajkódexre – szívj füvet, igyál teát, egyél csirkét. Minden ember a maga fügefája és szolotokéje (Hetes Kör Korán, Drew Ali) – mór útleveledre légy büszke, ne kerülj két tuz közé, fedezd magad – de vállald a kockázatot, perdülj táncra mielott elmeszesednél.

Az ontológiai anarchizmus természetes szociális modellje a gyerekhorda vagy a bankrabló banda. A pénz hazugság – az élet kalandja bizonyára nélküle is megvalósítható – költsd el a zsákmányt, mielott újra porrá lesz. A Feltámadás Napja ma van – a szépségre pazarolt pénz elixírré transzmutálódik. „Lopott dinnye jobban ízlik,” ahogy nagybátyám Melvin bácsi mondogatta. A világot már ma újraalkotják a szív vágyai – a tulajdonjogok (és a fegyverek) azonban a civilizáció birtokában vannak… Vad angyalaink követelésére tévedünk tilosba – mert ok csak tiltott földön mutatkoznak. Az Úton állók. Lopakodás-jóga, villámcsapásszeru rajtaütés, a kincs gyönyöre.


varázslat

AZ UNIVERZUM JÁTSZANI HÍV. Akik lelkük szikkadt kapzsiságában mondanak nemet, azért hogy elmerülhessenek a tiszta kontempláció desztillált vizében, elveszítik jogukat emberi mivoltukra. Akik tompa félelembol mondanak nemet, akik haboznak, elveszítik esélyüket a megistenülésre. Akik Eszmékbol öntenek vak maszkot arcukra és önmaguk körül eszeveszetten csapkodva kívánnak önnön valódiságukról bizonyítékokat gyártani, halott ember szemébol merednek végül a világba.

A varázslat felfokozott tudatállapot vagy rendkívüli éberség következetes gyakorlása és alkalmazása a tettek és tárgyak világában, bizonyos kívánt eredmény elérése céljából.

A percepció táguló nyílásain át elillannak a hamis képzetek, kakofón szellemképeink – az irigység és bosszú „fekete mágiája” visszaüt, mert a Vágy nem megeroszakolható. Ahol a széprol való tudásunk és a ludus naturae összeér – ott kezdodik a varázslat.

Nem kanálhajlítás és nem horoszkópia, nem az Arany Hajnal és nem a musámánizmus, nem az asztrálprojekció és nem a fekete mise – ha mindenáron hókuszpókusz kell, akkor irány a hardcore szemfényvesztés: a bankok, a politika, a társadalomtudomány világa – de nehogy már ez a harmatos blavatskiánus szemét…

A varázslás nyiladékot vág egy új tér felé, vagy – másképp – olyan pszichikus és fizikai teret teremt önmaga körül, amelyben lehetové válik a gáttalan megnyilvánulás – a hétköznapi teret angyali térré változtatja. Mindez szimbólumok (melyek ugyanakkor dolgok is) és személyek (akik ugyanakkor szimbolikusak) manipulálása révén történik. A folyamat szókincsét az archetípusok szolgáltatják, melyek itt egyszerre valóságos és valósággal nem bíró létezok, akárcsak a szavak. Imaginális jóga.

A varázsló Naiv Realista: a világ valódi – ám, lévén hatásai nagyon is kézzelfoghatók, a tudat is valódi. Aki sötét és tompa, az a bort is íztelennek találja; a varázsló már a víz látványától is megmámorosodik. A mámor fokát a percepció minosége határozza meg – megmaradni a mámorban, sot másokat is megmámorosítani, ehhez bizonyos fajta tevékenységre van szükség: éppen ez a varázslás. A varázslat nem csoda, nem lyuk a természet törvényeinek szövetén, éspedig azért, nem lehet az, mert egészen egyszeruen nem létezik Természeti Törvény, csupán a natura naturans spontaneitása, a tao. A varázslat éppen azokat a törvényeket szegi meg, melyek e sodrás elsáncolására törekszenek – papok és királyok, írásmagyarázók és misztikusok, tudósok és kereskedok, mind ellenségnek kiáltják ki a varázslót, mivel az bársonyszékeik hatalmát, illuzórikus hálójuk szinte széttéphetetlenül finom szálait fenyegeti.

A vers lehet ráolvasás, a ráolvasás lehet vers. A varázslás azonban nem hajlandó pusztán az irodalom metaforája lenni; ragaszkodik ahhoz, hogy a szimbólumoknak eseményeket és privát epifániákat kell kiváltaniuk. A varázslás nem mubírálat, hanem újraalkotás. Elveti az eszkatológia bármely formáját, az eltávolítás metafizikáit, feláldoz minden fátyolos nosztalgiát és fülsérto futurizmust a jelenlét paroxizmusának oltárán.

Füstölo és kristály, tor és szablya, pálca, köpeny, szesz, szivar, gyertya, füvek mint szárított álmok – a szuz fiú tintával töltött serlegbe bámul – bor és marihuána, hús, jantrák, kiszámított mozdulatok – a gyönyör rituáléi, hurik és fehérfeju majmok a kertben – a játékot dupla hatossal záró varázsló felér a pillanatba, mely csordultig telt önnön színével, ahol a hegyek hegyek, a fák fák, a test örök idové válik, és a szeretet tárgya végtelen térré no.

Az ontológiai anarchizmus e titkos Muvészetbol meríti taktikáját – céljai ennek virágzásában bomlanak ki. A káosz rontást hoz ellenségeire és megjutalmazza híveit... e különös, sárguló, pecsétes, álnévvel ellátott pamflet mindent elmond... ereszd szélnek, az örökkévalóság csupán egyetlen pillanatára.


intés az olvasóhoz

AMIT ITT HALLOTTÁL, NEM PRÓZA. Felgombostuzheted a falra, de ott is tovább fog tekergozni. Nem akar elcsábítani, csak ha nagyon fiatal vagy és nagyon szép (küldj egészalakos képet!).

Hakim Bey egy lepattant kínai hotelben él, ahol a tulaj minduntalan elbóbiskol az újságja és a pekingi opera rádióból áradó recsego hangjai fölött A ventillátor holtfáradt dervisként rója köreit a mennyezeten, a papírlapra izzadságcsepp hull; a költo monológjai – kaftánja rozsdás, török cigarettája a plédre ejti a hamut – csapongónak és kissé nyomasztónak tunnek – a lehúzott redony mögött a hispán negyed, a pálmafák és a naivkék óceán a forró égöv filozófiájának ködébe vész.

A sztrádán – valahol Baltimore-tól keletre – elhúzol egy kikötött Airstream lakókocsi mellett; SPIRITUÁLIS IRODALOM – hirdeti egy jókora tábla a füvön, a képen durva fekete kéz vörös mezoben. Bent álmoskönyvek, számmisztika, santeria és voodoo pamfletek, poros nudista magazinok, az egyik sarokban egy halom Cserkészélet, kézikönyvek harci kakasok tenyésztoi számára... és ez a könyv, Káosz. Szavai mint álomban suttogott szavak: rettenetesek, tünékenyek, illatokká szakadoznak, madarakká, színekké, elfelejtett muzsikává.

Ez az írás felszínének csillámló áthatolhatatlanságába burkolózik. Nem csóválja a farkát és nem acsarog, de harap és a szobabútorokkal üzekedik. Nincs ISBN száma, nem akar tanítványának, de a gyerekeidet talán túszul ejti majd.

Ez az írás ráz, akár a kávé vagy a malária – biztosítékok és önkioldók egész hálózatát kapcsolja olvasói és önmaga közé – ám olyannyira pimasz és egyenes, hogy gyakorlatilag rejtjelezi önmagát, dermedt kábulatba füstöli sorait.

Maszk, automitológia, helységnevek nélküli vaktérkép – bár rideg mint az egyiptomi falfestmények, arra vágyik, hogy megsimogasson egy arcot – aztán váratlanul kint találja magát az utcán, fénybe bugyolálva halad, testté válva, ébren, csaknem elégedetten.


New York City, 1984. május 1. – július 4.

Fordította: L. Vara Zsolt


immediatizmus
- tizenkét deci lelkifröccs -

ontológiai anarchizmus dióhéjban

Mivel a dolgok „belso természetérol” semmi biztosat nem tudhatunk, minden törekvésnek, mondja Nietzsche, „a semmibol kell építkeznie”. Törekedni márpedig muszáj – ha másért nem, hát azért, mert az ember képtelen elviselni, hogy mint „semmi” pipálják ki. A semmibol létrehozunk valamit – a Felkelést. Lázadást szítunk mindennel szemben, ami azt hirdeti: „a dolgok természete ilyen és ilyen”. Különvéleményt jelentünk be, természetellenesek vagyunk – a Törvény szemében (legyen akár Istené, akár a Természeté, akár a Társadalomé) a semminél is kevesebbek. A semmibol képzeljük elo értékeinket, és ebben az imaginációban nyerünk életet.
A semmin meditálva láthatjuk, hogy bár definiálhatatlan, paradox módon mégis állíthatunk róla valamit (bár csupán metaforikusan): azt, hogy „kaotikus”. A káosz – mint osi mítosz és mint „új tudomány” – törekvésünk lükteto szíve. A rettento kígyó (Tiámat, Püthon, Leviatán), Hésziodosz eredendo Káosza körülöleli az Oskokor végtelenbe veszo álmait – megeloz királyokat, papokat, Rend-oröket, Történelmet, Hierarchiát, Törvényt. A „semmi” elkezd ábrázatot ölteni – Hun Tun úr sima, jellegtelen tojásarca, káosz mint létesülés, káosz mint túlzás, a Semmi bokezu kiáradása Valamivé.
A káosz élet. A zurzavar, a színek kavalkádja, a protoplazma lökései – minden mozgás káosz. Innen nézve a Rend arca halál és megszunés, csontkemény, idegen tudomány.
Az anarchisták évek óta tiltakoznak az anarchia és a káosz közös nevezore hozása ellen. Lám, még az anarchizmus is mintha természettörvény után kiáltana, az anyag belso és ösztönös moralitása, entelecheia, létcél után. (És ebben a tekintetben, legalábbis Nietzsche szerint, az anarchista nem jobb a kereszténynél – radikalizmusa mindössze ressentimentje mértékében nyilvánul meg). Ha tehetné, az anarchista eltörölné az államot, de csak azért, hogy a rend új, még radikálisabb formájával váltsa fel. Az ontológiai anarchizmus álláspontja azonban az, hogy a káoszban nem létezhet status, hogy bármely ontológiai állítás ingatag, kivéve a káosz állítását (amely viszont meghatározatlan) – következésképp a kormányzás bármely formája lehetetlen. „A káosz él.” Minden olyan „rend”, melyet nem mero „egzisztenciális szabadságból” képzelünk és hozunk létre közvetlenül és spontán, saját ünnepi céljainkra – illúzió.
Az illúziók persze ölni is képesek. A Rend álmát a büntetés fantomképei kísértik. Az ontológiai anarchizmus arra buzdít, hogy ébredjünk fel és teremtsük meg saját napunkat – akár e gennyes kelésekkel teli óriás, az Állam árnyékában is, melynek Rendrol szott álmai a káprázatos eroszak rohamaiban metasztatizálnak.
Az egyetlen jelentékeny ero, mely teremto tevékenységünket elomozdíthatja, a vágy. A „Szenvedély”, ahogy Charles Fourier nevezte. Amiként Káosz és Erósz (valamint Föld és a Vénséges Éj) Hésziodosz elso istenségei, úgy gyökerezik minden emberi erofeszítés szükségképpen a vonzero kozmogenikus szférájában.
A Szenvedély logikája ahhoz a következtetéshez vezet, hogy minden status lehetetlen, minden „rend” illuzórikus, kivéve a vágyét. Nem lét, hanem létesülés – azaz: az egyetlen életképes uralom a szeretet, a „vonzalom” rezsimje. A Civilizáció a racionalitás statikus szövete mögé rejti az igazságot, azt, hogy csakis a vágy értékteremto; következésképpen a Civilizáció értékei a vágy tagadásán alapulnak.
A kapitalizmus, mely állítása szerint a Rendet a vágy újratermelése révén hozza létre, valójában a szukösség termelésébol ered, és képtelen újratermelni önmagát a beteljesületlenség, a tagadás és elidegenedés struktúráin kívül. Miközben a Káprázat széthullik (akár egy virtuális valóság szoftver, melyben vírus garázdálkodik), láthatóvá válik az Áru csontváza. Mint az ír mondák révült utazói, akik a Másvilágra látogatva látszólag természetfölötti nyalánkságokból csemegéznek, gyulladt szemmel, hamuval teli szájjal, bizonytalan hajnalra ébredünk.
Egyén-Közösség, Én-Másik – hamis dichotómiák dalait fújják az Ellenorzés fanfárai, a tömegkommunikációs eszközök – és mindenekelott maga a nyelv. Hermész – az Angyal – a médium a Üzenetközvetíto. A kommunikáció minden formájának, így magának a nyelvnek is angyali hivatása van – egyfajta isteni káosz megtestesítojének szerepe. Ehelyett: a nyelv húsában önreplikáns vírus pusztít, a megkülönböztetés végtelen kristálya, a nyelvtan, mely lefogja a Senkiapura kést emelo kezet.
Én és Másik egymás kiegészítoi és kiteljesítoi. Nem létezik Abszolút Kategória, nincs Egó, nincs Társadalom; ami van, az viszonyok kaotikus-komplex hálója, és a „Különös Attraktor”: maga a vonzás, mely a létesülés áramában együttrezgéseket és mintázatokat generál.
Az örvénylésbol értékek keletkeznek, melyek alapja a boség szemben a szukösséggel, az ajándék szemben az áruval. Értékek, melyek az egyén és a közösség szinergikus és kölcsönös gazdagodását segítik elo; értékek, melyek minden tekintetben szöges ellentétei a Civilizáció moráljának és etikájának, mert gyökerüket az életbe eresztik, nem a halálba.
A szabadság nem absztrakt fonév, hanem „pszichokinetikus készség”. Processzus, nem status – mozgásforma, nem kormányforma. A tökéletes Rend, melytol az organikus-lelkes iszonyodik, a Holtak Országának alkotmánya – ez egyúttal azt is megmagyarázza, miért szo könnyu románcot a Szendergés Civilizációja Dicso Halál herceggel. Babilontól Egyiptomig vagy akár a 20. századig, a Hatalom emlékmuvei sehol sem különböztethetok meg világosan nekropolisz sírhalmaitól.
Az ontológiai anarchia „hétköznapokba” történo átültetésének modelljéül a nomadizmus és a Felkelés szolgálhatnak. Civilizáció és Forradalom, e kristálytökélyu absztrakciók megszunnek érdeklodésünkre számot tartani, mihelyt mindkettot a Háború maszkjaként pillantjuk meg, mint álcáit a jó öreg babiloni spílernek, a Szukösség mítoszának. Mint a beduinok, a nyersbor architektúráját választjuk – és az eltunés pontjaival behálózott földet. Mint a Kommün, ünnep és kockázat folyékony terét választjuk a Munka Fogdájának jeges sivatagával, az Elfecsérelt Ido ökonómiájával és a szintetikus jövo iránti bamba nosztalgiával szemben.
Vágyaink feltárását utópikus poétika segíti. Az Utópia tükrében kirajzolódik az a kritikai teória, melyet sem politikai praxis sem rendszeres filozófia nem képes létrehozni. Mit sem érünk azonban olyan teóriával, mely az utópiában nem lát mást „nemlétezo helynél”, és unos-untalan a „vágy lehetetlenségén” siránkozik. A hétköznapi átitatása a csodással – „szituációk” létrehozása – szerves része az „anyagi-testi princípiumnak”, a képzeletnek, a jelen lélegzo szövetének.
Ráébredvén a közvetlenség ízére, az egyén tágíthatja örömkörét úgy, ha felébred a „Kísértetek” (ahogy Stirner nevezte az absztrakciókat) hipnózisából; eredményesebb a „bunözés” útja; és még többet ér az Én megkettozése a szexualitásban. A stirneri „önmagukat birtokló egyének uniójától” a nietzschei „szabad szellemek” köréig vezet utunk, és tovább, Fourier „szenv-sorai” felé, önmagunk sorozatos osztódásai és a kollektívum erószában sokszorozódó Másik révén.
Egy ilyesféle kollektívum tevékenysége szétfeszíti azokat a kategóriákat, amelyeket mi, szerencsétlen posztmod patkányok Muvészetként ismerünk. Az ingyen kapott kreativitás – vagyis a „játék” – és az ajándék-ökonómia mellett elsorvadnak majd a Muvészet mint árucikkek újratermelésének struktúrái. A „dada episztemológia” mellett elmosódnak a határvonalak, újra rálelünk a pszichikus oskokoriságra, melyben élet és szépség immár elválaszthatatlanok. Az így felfogott muvészet, bár álcázva és elnyomva a Dicsoséges Történelem századai alatt, de szüntelenül jelen volt az emberi életben. Kiváló példa erre az Amerikában egykor uzött népi hagyomány, a takaróvarró kaláka – spontán minták eloállítása egy nem-hierarchizált, kreatív kollektívum által. E tevékenység végeredményeként egyedi, hasznos és szép tárgy születik, amelyet rendszerint egy, az alkotókörhöz személyesen kötodo illeto kap ajándékba.
Az immediatista szervezodés intenciója felfogható úgy, mint amely e közösségi forma tágítására irányul. Életem minél nagyobb részét sikerül kiragadnom a Munka-Fogyasztás-Halál öröknaptárából és visszaforgatnom a kaláka-ökonómia keretei közé, annál nagyobb esélyem van az örömteli létezésre. Az intézményvilág vámpirikus energiáinak ily módon történo eltorlaszolása természetesen nem teljesen veszélytelen. Ám a kockázat maga is része az öröm élményének, melyre tanúság a felébredés, az inszurrekció minden pillanata, az intenzív, a kalandos élvezet minden egyes tapasztalata: a Felkelés ünnepi oldala és az Ünnep felforgató természete.
Az egyén magányos ébredése és az inszurgens kollektívum szinergikus anamnézise között a közösségiség számtalan egyéb formációja kínálkozik. Némelyik ezek közül nem több röpke és véletlen találkozásnál két rokon lélek között, akik rövid és rejtelmes együttlétük során teljesebbé teszik egymás életét. Mások olyanok, mint a vakáció, megint mások, mint kalózutópiák. Egyik sem tart túl soká... És ez nem is baj! Az állandóság jelszava a Vallás és az Állam lobogóin fényeskedik, ám jól tudjuk: szemfényvesztés az egész – amirol valóban szó van, az a halál.
Nem kívánunk létrehozni úgynevezett „forradalmi” intézményeket sem. A „Forradalom után” továbbra is sodrásban maradunk, nem hagyjuk, hogy a bosszúpolitika akut szklerózisa kikezdje egészségünket – helyette inkább a túlzásba, a különösbe vágyunk, amely egyedüli normánkká vált. Ha ma esetleg támogatunk egyes „forradalmi” mozgalmakat, vagy akár csatlakozunk is hozzájuk, bizonyos, hogy holnap mi leszünk az elsok, akik „elárulják” azokat, mihelyt „hatalomra kerülnek”. A hatalom végso soron értünk van – nem egy kibaszott élcsapatért.
Az Átmeneti Saját Zóna címu írásomban szó esett „a hatalom akarása mint eltunés” problematikájáról, ahol is a „szabadság” pillanatának kétértelmuségét, megragadhatatlan természetét firtattuk. Az itt következo szövegek (melyek eloször egy New York-i helyi rádió adásában hangzottak el) az eltunéssel szemben éppen a felbukkanás praxisának, az organizáció gyakorlatának kérdéseire helyezik a hangsúlyt; kísérletek a közösség esztétikai – nem pedig szociológiai vagy politikai – teóriájának kidolgozására, mely itt szabad szellemek számára adott játék formáját ölti, semmint valamiféle intézmény alapjainak lerakásáét. A csoportot mint médiumot, azaz mint az elidegenedést közvetíto mechanizmust felváltja az elkülönültséget felszámolni hivatott immediatista közösség. Talán a legtalálóbb, ha az ünnepi testvériség gondolatkísérletének nevezzük a könyvet – becsvágyának ez éppen megfelel. És ami a legfontosabb: nem teszünk úgy, mintha tudnánk „mi a teendo”; meghagyjuk ezt önjelölt népvezérek és hamis guruk tévtanainak. Könyvünk nem kíván tanítványokat magának – jobban örülne, ha máglyára vetnék; inkább lenne áldozat, mint követok lámpása. Bármiféle „párbeszéd” ugyancsak hidegen hagyja; sokkal inkább konspirátortársakra vágyik, semmint olvasókra. Ugyan szeret beszélni, de csak azért, mert a társalgás nem munka, hanem ünnep.
És csupán a mámor az, ami az alábbi írásokat elválasztja a csendtol.

1993, tavaszi napéjegyenloség

immediatizmus
a közvetlenség muvészete


i.

Minden tapasztalat közvetített – az érzékszervek, az elme, a nyelv médiumán és más egyéb közvetítokön keresztül. Minden muvészet a közvetített tapasztalat további közvetítésén alapul.

ii.

A közvetítésnek mindazonáltal különbözo fokai vannak. Egyes tapasztalatok (pl. szagok, ízek, orgazmus) kevésbé mediatizáltak másoknál (pl. olvasás, az égbolt fürkészése egy teleszkópon keresztül, hanglemezhallgatás). Egyes médiumok – különösképpen az "élo" tánc és színházi eloadás, a koncert és a költoi felolvasás – kevésbé áttételesebbek olyanoknál, mint például a televízió, a CD lemezek vagy a videojátékok. Még a "média" gyujtonévvel illetett tömegkommunikációs eszközökön belül is eltéro fokozatait találjuk a közvetítésnek, annak függvényében, hogy a kérdéses médium a fogyasztó képzeletének milyen mértéku aktív igénybevételét kívánja meg. A könyv és a rádió jobban megdolgoztatja a képzeletet, a film kevésbé, a televízió még kevésbé, a virtuális realitás világa pedig – mindezidáig – a legkevésbé.

iii.

A Toke megjelenése a muvészet szférájában mindig a közvetítés egy további lépcsojét hozza; a muvészet áruvá válása voltaképpen újabb közvetítést – közé-állást – eredményez, olyan törést vagy szakadást, amely "elidegenít". Baráti körben, otthon együtt zenélni kevésbé "elidegenedett", mint a rádióból sugárzott "élo" közvetítés, a Music Television adása vagy a walkmanen hallgatott konzervzene. Nem lenne különösebben nehéz amellett érvelni, hogy a térítésmentesen vagy akár térítés ellenében postai úton terjesztett zenei felvétel KEVÉSBÉ elidegenedett, mint egy Las Vegas-i We Are The World típusú szuperkoncert, holott az utóbbi élo zene élo közönség számára (legalábbis látszólag), míg az elobbi csupán távollévo, névtelen hallgatók számára szánt fogyasztási cikk.

iv.

A high-tech és a késokapitalizmus kultúrája a muvészetet a mediatizáltság mind szélsoségesebb formái felé kényszerítik. Mindkét struktúra tovább tágítja a muvészet eloállítása és fogyasztása közti szakadékot, következésképp növeli az "elidegenedést".

v.

A "mainstream" muvészet és vele együtt az "avantgárd" eltunésével világossá vált, hogy a média csaknem késedelem nélkül képes bekebelezni és kizsigerelni bármely friss és intenzív muvészi gesztust. Az áru árnyékvilágának beleibol elotekergo szemét – a „trash” – mulatságos lehet abban az értelemben, ahogy – mondjuk – a hetvenes évek Baltimore-jában újradefiniálták a szót; azaz mint ironikus csavar egyfajta naív, részben maga a Káprázat által eloállított urbánus folklóron, mely a "populáris" érzékenység tudatküszöb alatti rétegeit itatja át. Megszületése idején a "trash" a radikalitás csíráját hordozó, életeros koncepció volt. A posztmodern mai romjai között azonban már csak buzt áraszt; az ironikus frivolitás egy ido után émelyítové válik. Vajon van-e lehetoség ma KOMOLYNAK LENNI JÓZANSÁG NÉLKÜL? (Zárójelben: Az Új Józanság természetesen nem más, mint az Új Frivolitás túloldala. A neopuritanizmus bájai a Reakció penészvirágait takarják, ugyanúgy, ahogy a posztmodern irónia és kétségbeesés is Reakcióba torkollanak. A Nagytakarítás Társadalma nem különbözik a Tivornya Társadalmától. A kilencvenes évek aszkézishullámának "12 pontja" után mi más maradna, mint az végpont: a kötél. Az irónia halálosan unalmassá vált, de a halálos önroncsolás sem egyéb zsákutcánál. Le a frivolitással! – Le a józansággal!)
Minden ami értékes és szép, a szürrealizmustól a breaktáncig, végül McDöglesz burgerhirdetéseibe adagolt tápként végzi; nem telik el 15 perc és a varázs kiszippantva, a muvészet halott héj. A média-mágusok – a tulajdonképpeni posztmodernisták – még a trash-kultúra testébol is képesek voltak kiszipolyozni az életerot, mint a már elfogyasztott tetemet gyomrukból felkérodzo és az obszcén önreferencialitás extázisában azt újra meg újra elfogyasztó keselyuk.
Tessék mondani, merre van itt a Kijárat?

vi.

Az igazi muvészet mindig játék, a játék pedig az egyik legközvetlenebb emberi élmény. Hiába is várnánk, hogy azok, akik részesei e jókedvu játéknak, azt pusztán valamely politikai állásfoglalás jegyében feladják (amint azt például a „muvészet sztrájk” vagy „az elfojtás realizáció nélkül” valamely antiszituacionista programja kívánná). A muvészet kétségkívül ugyanúgy folytatódni fog akár a lélegzés, a táplálkozás, vagy a párosodás.

vii.

Mégis, a muvészet végtelen elidegenedése, különösképpen a "média", a profitorientált kiadók és galériák, valamint a zeneipar, stb. esetében mélységes ellenérzéssel tölt el bennünket. Aggasztó továbbá, hogy mint írók, festok és zenészek, e tevékenységeink révén magunk is az absztrakció ragacsos hálójába gabalyodunk, cinkosokká válunk a közvetlen élmény megvonásában. Nem nyugodhatunk bele a játék közvetlenségének eltunésébe (hisz eredetileg éppen ez volt az, ami miatt a muvészet felé fordultunk); hiányoznak a szagok, az ízek, az érintés, a mozgó testek érzete.

viii.

Számítógépek, videó, rádió, nyomda, szintetizátorok, fax, magnetofon, fénymásoló; megannyi remek játékszer – és megannyi végzetes függoség. Végsosoron rá kell jönnünk, hogy az „elérhetoség” értelmezhetetlen olyasvalaki esetében, akihez nem „érhetünk hozzá”, aki nincs fizikailag jelen. E médiumok hasznos eszközök lehetnek muvészetünk szolgálatában – de nem engedhetjük, hogy a hatalmukba kerítsenek, közbe-lépjenek, közvetítsenek, hogy elválasszanak bennünket animális-lelkes énünktol. Azt akarjuk, hogy ne médiumaink uralkodjanak fölöttünk, hanem mi uralkodjunk médiumainkon. Nem vagyunk hajlandók elfelejteni azt a fajta pszichikus harcmuvészetet, mely éppen azt a felismerést hangsúlyozza, hogy a test a legkevésbé mediatizált médium.

ix.

Mindezeket figyelembe véve, mint muvészek és mint választott médiumunk területén tovább muködni kívánó "kultúrmunkások", az immediatizmus – a közvetlenség és közvetítetlenség – rendkívüli jelentoségének felismerését, illetve olyan direkt metódusok kidolgozását követeljük önmagunktól, melyek e felismerés azonnali és közvetlen, játékként történo megvalósítását elosegíthetik.

x.

Tudatában annak, hogy ma bármely muvészeti "kiáltvány" ugyanattól a keseru iróniától buzlik, mint amelynek szembeszegül, most mégis habozás (és túl sok fontolgatás) nélkül egy "mozgalom", az IMMEDIATIZMUS megalapítását jelentjük be. Bátran tehetjük ezt, hiszen az Immediatizmust, megóvandó a mediatizáltság szennyezo hatásától, titokban kívánjuk gyakorolni. Miközben a munka nyilvános világában – a kiadóknál, rádióknál, nyomdákban, stúdiókban, stb. – mintha mi sem történt volna tevékenykedünk tovább, magánéletünkben valami mást fogunk alkotni, valamit, ami korlátlanul megosztható de passzívan nem fogyasztható, valamit, ami bár nyílt vita tárgya lehet, az elidegenedés ügynökei számára felfoghatatlan marad, ami üzletileg kiaknázhatatlan mégis felbecsülhetetlenül értékes, ami okkult és mégis tökéletesen beleszövodik mindennapjaink szövetébe.

xi.

Amikor az immediatizmust mozgalomnak nevezzük, a mozgalom szót nem valamely esztétikai program értelmében használjuk. Az immediatizmus nem sajátos stílusjegyek vagy tartalmi jellemzok együttese, nem "iskola" vagy valamely meghatározott üzenet hordozója, hanem kizárólag a mindenkori szituációtól függ; bármilyen szabad, kreatív tevékenység formáját öltheti, amelyet két vagy több személy együtt és egymásért végez. Ebben az értelemben olyan, akár egy játék – ennélfogva bizonyos "szabályai" lehetnek.

xii.

Minden nézonek egyúttal résztvevonek is kell lennie. Minden költség közös, és ugyanígy, amennyiben a játék eredménye tárgyi formát ölt, ez is megosztandó a résztvevok között (akik e tárgyakat megtarthatják vagy elajándékozhatják, de pénzért nem értékesíthetik). A legsikerültebb játékok azok, melyek a mediáció olyan nyilvánvaló formáira, mint a fotó, a hang- vagy képrögzítés, a nyomtatás és a többi, kevéssé vagy egyáltalán nem támaszkodnak, hanem a fizikai jelenlétre, a kommunikáció direkt formáira és az érzékek igénybevételét igénylo közvetlen technikákra épülnek.

xiii.

Az immediatizmus kézenfekvo mátrixa a kötetlen társas összejövetel. Immediatista muvészeti projekt lehet egy közös vacsora, különösen, ha minden jelenlevo részt vesz úgy elkészítésében, mint elfogyasztásában. Az osi Kínában és Japánban párás oszi napokon illat-partikat rendeztek, ahová minden résztvevo a saját maga által kevert füstölovel vagy egyéb illatosítóval érkezett. Láncvers-összejövetelek alkalmával minden hibás párverset egy pohár borral volt szokás büntetni. Kalákák, tableaux vivants, a szürrealisták által is kedvelt cadavre exquis játék, a lakomák rituáléi (pl. Fourier "Orgiamúzeuma": erotikus kosztümök, pózok és tréfás epizódok), élo zene és tánc – a múlt boséggel kínál megfelelo formákat, a képzelet pedig újabbakat fog teremteni.

xiv.

A különbség egy – mondjuk – 19. századi és egy immediatista kaláka között az, hogy az utóbbi résztvevoi tudatában vannak annak, hogy immediatista cselekvésük válasz az elidegenedés problémáira és a "muvészet halálára".

xv.

A hetvenes évek küldeménymuvészete és a nyolcvanas évek független „zine” kultúrája kísérletet tett arra, hogy meghaladja a muvészet-mint-áru típusú mediációt – ennyiben az immediatizmus elofutárának tekinthetok. Mivel azonban a postai küldeményforma és a sokszorosítási technológia révén e kísérletek megorizték a mediatizáltság struktúráit, képtelenek voltak feloldani a játékban részt vevok elszigeteltségét, akik így a "partvonalon kívül" rekedtek. Levonva a végso következtetést e mozgalmak szándékaiból és felfedezéseibol adódó tanulságokból, olyan muvészetet akarunk, mely a mediáció és az elidegenedés minden formáját elveti, már amennyire ez az emberi létforma feltételei mellett egyáltalán lehetséges.

xvi.

Az immediatizmus nincs tehetetlenségre kárhoztatva a „köz” világában csupán azért, mert kerüli a piac nyilvánosságát. A "lírai terrorizmus" és a "szabotázsmuvészet" az immediatizmus természetébol logikusan következo megnyilvánulások.

xvii.

Végül, hiszünk abban, hogy az immediatizmus gyakorlása rég elfeledett belso eroközpontok kapuit tárja majd szélesre, s a közvetítetlen játék titkos megvalósítása nyomán ezekbol felszabaduló energiák nem csupán életünket alakítják át, hanem elobb-utóbb elkerülhetetlenül átitatják azt a másik – a nyilvános és mediatizált – muvészetet is, amellyel foglalatoskodunk.
Azt reméljük, hogy mindezek nyomán e két szféra fokozatosan közelíteni fog egymáshoz, hogy végül – talán – eggyé váljanak.


tong

A mandarinok ereje a törvény hatalmán nyugszik,
a népé a titkos társaságokon.
(Kínai mondás)

Az elmúlt télen kezembe akadt egy könyv a kínai tongokról (Fei-Ling Davis: A forradalmi mozgalmak hajnala – Titkos társaságok Kínában a 19. század végén; Honolulu, 1971-77) – talán az egyetlen a témában, melyet olyasvalaki írt, aki nem brit titkosügynök volt (hanem ez esetben fiatalon elhunyt kínai szocialista no, akinek ez a kötet volt az egyetlen megjelent írása) –, és amikor elolvastam, rádöbbentem, mennyire vonzott mindig is a tong: nem pusztán regényessége és kifinomultan elegáns, dekadens chinoiserie kulisszái okán, hanem maga a forma, a struktúra, a dolog veleje.
Nem sokkal késobb felfedeztem, hogy a Homocore magazinnak adott egy remek interjújában, William Burroughs is elragadtatással emlegeti a tongokat, és példaértéku szervezeti formaként ajánlja a melegek számára, különösen a mai, szarszaggató morálhisztéria uralta klimatikus viszonyok közepette. Egyetértek vele, sot kiterjeszteném a javaslatot mindenfajta marginális csoportra általában, különösen azokra, melyek libidója illegális (füvesek, szex-eretnekek, inszurgensek) vagy szélsoségesen különc formákban (nudisták, pogányok, posztavantgarde muvészek, stb.) ölt testet.
Ha megkísérelnénk definiálni a tongot, talán azt mondhatnánk, olyan kölcsönös elonyöket biztosító egyesülés, mely valamely törvénytelen vagy veszélyesen marginális közös érdekkel bíró csoport céljait szolgálja – innen a szükségszeru titkosság. Ami a korabeli kínai tongokat illeti, számos közülük csempészettel és adócsalással foglalkozott, míg más társaságok bizonyos iparágak rejtett önkorlátozása (szemben az állami korlátozással), megint mások szubverzív politikai vagy vallási célok érdekében muködtek (pl. a Mandzsu dinasztia megdöntése; mellesleg számos tong muködött együtt az anarchistákkal az 1911. évi forradalom idején).
A tongok közös jellemzoje volt, hogy a tagsági és beavatási díjakból segélyalapokat hoztak létre a szegények, a munkanélküliek, az elhunyt tagok özvegyei és árvái számára, a temetési költségek és egyéb jótékonysági kiadások fedezésére. Korunkban, amikor a lecsúszó rétegek magatehetetlenül hányódnak a biztosítóipar daganatos Szküllája és a jóléti állam semmivé foszló Kharübdisze között, a titkos társaságok ezirányú tevékenysége újra számos elonnyel kecsegtet. (A szabadkomuves páholyok, a korai és illegális szakszervezetek, a munkások és kézmuvesek "lovagrendjei" is hasonló alapokon szervezodtek.) Ugyancsak a kínai tongok törekvései közé tartozott kötetlen társas összejövetelek szervezése, amely elsosorban ünnepi étkezések, lakomák, fogadások rendezésében öltött testet. Ám az idotöltés még e látszólag ártalmatlan formái is forradalmi töltetet kaphatnak: a francia forradalmi hagyományoknak például szerves részét képezték a vacsora-szalonok, melyek a radikális szervezetek helyén támadt urt töltötték be azokban az idoszakokban, amikor a gyülekezés egyéb formái tilosak voltak.
Beszélgetésünk során nemrégiben arról igyekeztem meggyozni "P.M."-et a bolo'bolo szerzojét (Semiotext(e) Foreign Agents sorozat), hogy a titkos társaságok manapság újra hatékony szervezeti formái lehetnek az autonómiát és az individuumot elotérbe helyezo csoportosulások számára. "P.M." nem értett egyet velem, de korántsem a titkosság "elitista" konnotációi miatt, ahogy eredetileg sejtettem volna. Azt fejtegette, hogy a titkos társaság mint szervezeti forma olyan közegben muködik jól, ahol a csoport kohézióját amúgy is szoros gazdasági, etnikai-regionális vagy vallási érdekek biztosítják, ám e feltételek a mai alternatív kultúrában nem adottak (vagy legalábbis csupán embrionális formában léteznek). Felvetodött viszont, hogy olyan sokcélú közösségi központokat lehetne létrehozni, amelynek költségeit speciális érdekcsoportok és mikrovállalkozások (kézmuvesek, kávéházak, eloadó helyiségek üzemeltetoi, stb.) közösen fedeznék. Bár e központok, már csak méreteik okán is, csupán hivatalos jóváhagyás (azaz állami elismerés) mellett muködhetnének, bizonyosan számos nem hivatalos tevékenységi forma – feketepiacok, átmeneti "tiltakozó" csoportok, diverzáns akciók, kontrollálatlan "szabadidos tevékenységek" és monitorálatlan társas együttlét – fókuszpontjaivá válnának.
"P.M." kritikája nyomán ha nem is adtam fel, némileg módosítottam a modern tong lehetséges mibenlétére vonatkozó elképzeléseimet. Az világos, hogy a tradicionális tong szigorúan hierarchizált struktúrája a mai körülmények között muködésképtelen lenne, bár bizonyos formákat üdvös volna megorizni és kiaknázni ugyanúgy, ahogy bizonyos titulusokat és rangokat használnak azok a csoportosulások, melyeket "szabad vallásoknak" (vagy „vadvallásoknak”, "pszeudó-vallásoknak", anarcho-neopogány kultuszoknak stb.) nevezünk. Ha a nem hierarchikus struktúra ugyanolyan vonzó számunkra, mint a rituálék, a füstölo, az okkult rendek bombasztikus ceremonialitása – mondhatnánk, a "tong esztétika" – akkor miért ne maradhatna meg a káposzta, és lakhatna jól a kecske is (különösen, ha marokkói majounból vagy baba au absinthe-bol lakmározhat – olyasvalamibol, ami egy csöppet tilos). Sokminden egyéb mellett, miért ne lehetne a tong mualkotás is?
A titkosság hagyományosan szigorú követelményei ugyancsak módosításra szorulnak. Manapság gyakorlatilag mindaz titok, ami a nyilvánosság bamba tekintetének hatósugarán kívül esik. A mai ember egyszeruen képtelen hinni olyasvalaminek a valóságában, amit sosem lát a tévében. Következésképpen: nem bekerülni a televízióba máris egyenlo egyfajta kvázi titkossággal. Mindaz, ami megjelenik a média mediatizált világában, valamiképpen nyomban irreálissá válik és erejét veszti (ahelyett, hogy e tézis védelmére kelnék, legyen elég az olvasót a Nietzschétol, Benjaminon és Bataille-on át, Barthes-ig, Foucault-ig és Baudrillard-ig terjedo gondolatmenethez utalnom). Megfordítva a tételt, azt mondhatnánk, hogy ami láthatatlan, az viszont megorzi valódiságát, a mindennapi életbe való belegyökerezettségét, s ezáltal lehetoségét annak, hogy részesüljön a csodásban.
A modern tong tehát nem lehet elitista – ugyanakkor semmi sem kényszeríti arra, hogy ne legyen válogatós. Számos demokratikus szervezodésnek pontosan a nyitottság nagyon is kétélu alapelve okozta vesztét. A nyitottságnak ugyanis rendkívül gyakran az az eredménye, hogy bunkók, seggfejek, kontárok, siránkozó neurotikusok és rendorségi besúgók seregei özönlik el a szervezetet. Amennyiben a tong valamiféle sajátos érdek mentén szervezodik (különösen, ha illegális, veszélyes vagy marginális érdekrol van szó), akkor nyilván semmi kivetnivaló nincs abban, ha modellje a "rokonszenv csoport". Tehát, amennyiben a titkosság egyrészt a tömegkommunikáció kerülését, másrészt a lehetséges tagok szurését jelenti, akkor az ilyen értelemben vett "titkos társaság" aligha vádolható azzal, hogy figyelmen kívül hagyja az anarchista elveket. Nem meglepo, hogy a hasonló elvek alapján szervezett csoportok elokelo helyet foglalnak el az anti-autoritárius mozgalmak történetében, kezdve Proudhonnak a Szent Vehm egyfajta "népbíróságként" történo újjáélesztésére vonatkozó álmától Bakunyin számos projektjéig vagy a spanyol Durutti "vándoraiig”. Nem fogadhatjuk el a marxista történészek interpretációit, miszerint e kezdeményezések úgymond "primitívek", melyeket meghaladott a történelem. A "Történelem" mindenhatósága amúgy is fölöttébb kétséges premissza. Minket pedig egyébként sem a primitívhez való visszatérés, hanem a primitív visszatérése foglalkoztat, amennyiben a primitív nem más, mint ami "elfojtott".
Korábban a titkos társaságok az Állam által tilosnak bélyegzett teret és idot szállták meg, azokat a réseket, ahol és amikor az embereket a törvény ereje tartotta távol egymástól. Ma az embereket általában nem a törvény, hanem a média és az elidegenedés szakítja el egymástól (ld. Immediatizmus). A titkosság ezért a közvetítés megkerülésévé alakul át, míg a kötetlen együttlét a "titkos társaság" elsodleges céljává lép elo. Pusztán az, hogy hús-vér valónkban találkozunk barátainkkal, állásfoglalás azokkal az erokkel szemben, melyek az elszigeteltség, a magány és a média-hipnózis foglyaivá tettek bennünket.
Egy olyan társadalomban, amely skizofrén módon töri ketté az idot Munkaidore és Szabadidore, mindannyian saját borünkön tapasztaljuk "szabad idonk", azaz a sem munkaként, sem szabadidoként nem szervezett ido trivializálását. (A "vakáció" eredetileg "vákuum"-idot, üres idot jelentett – ma a szabadidoipar által agyonszervezett idoegységre utal.) A titkos társaság kötetlen együttléteinek "titkos" céljává így a szabad ido autonóm megszervezése és sajátos értékkel való felruházása válik. A legtöbb buli ma bömbölo zenébe és parttalan piálásba fullad, ám nem azért, mintha ez kedvünkre való lenne, hanem mert a Munka Birodalma azt az érzést igyekszik táplálni bennünk, hogy az üres ido nem lehet más, mint elfecsérelt ido. Rettentoen ósdinak tunik manapság azért találkozni, hogy – mondjuk – nemezeljünk vagy madrigálokat tanuljunk. Ám a modern tong egyszerre szükségesnek és élvezetesnek fogja találni a szabad ido visszaszerzését az áruvilág présébol, és annak átalakítását közös alkotássá, játékká.
Saját magam is több olyan csoportot ismerek, melyek efféle erovonalak mentén szervezodnek – azonban természetesen nem fogom titkosság iránti elkötelezettségüket semmibe venni azáltal, hogy ebben a könyvben kibeszélem oket. Annyit azonban állíthatok, hogy igenis vannak olyan emberek, akik számára nem az igazolja létezésüket, ha 15 másodperc erejéig megjelenhetnek az esti híradóban. No persze, az alternatív sajtó és rádió (valószínuleg az egyetlen médium, melyben ez a néhány deci lelkifröccs kimérettetik) gyakorlatilag amúgy is láthatatlanok – vagy legalábbis az Ellenorzés tekintete számára túlságosan homályosak. A lényeg a lényeg: a titkok tiszteletet érdemelnek. Nem kell mindenkinek mindenrol tudnia! Ami leginkább ráférne a 20. századra, az éppen a tapintat. Célunk, hogy a demokrata episztemológiát "dada episztemológiával" (Feyerabend) váltsuk fel. Vagy rajta van az ember a buszon, vagy nincs rajta.
Bármennyire is elitizmusnak tunhet mindez egyesek szemében, mégsem az – legalábbis nem a C. Wright Mill-i értelemben, amikor is egy kiscsoport saját jelentoségének fokozása céljából gyakorol hatalmat a csoporton kívül állók felett. Az immediatizmus nem foglalkozik hatalmi viszonyokkal – sem irányítva lenni, sem irányítani nem kíván. A mai tong ezért nem leli örömét az intézmények bunszövetkezetekké való degenerálódásában sem. Számára a hatalom csupán a reciprocitás céljának megvalósítására szolgáló eszköz. Tongunk olyan egyének szabad társulása, akik egymást mint a csoport nagylelkuségének, vagy szufi kifejezéssel élve, "tágasságának" szubjektumait választották. Ha ez "elitizmus", ám legyen.
Az immediatizmus egy pár baráttal kezdodik, akik nemcsak a személyes elszigeteltségbol akarnak kitörni, de egymás életét gazdagítani is kívánják. Hamarosan azonban bonyolultabb formákat öltenek e kezdemények: kölcsönösen és autonóm módon választott szövetségek magjai jönnek létre, melyek munkája (játéka) mind több idot és teret hasít ki a mediatizálatlan és ellenorizetlen térbol és idobol. Azután ezek az autonóm csoportok horizontális hálózattá kívánnak szervezodni, majd "áramlattá", majd "mozgalommá", hogy végül "átmeneti saját zónák" hullámzó hálójává váljanak, amelyben megjelenik egy új társadalom csírája, mely a régi üszkös héjában szüli meg magát. A titkos társaság a földalattiság óvó jellege révén hasznos keretet nyújthat e célok megvalósítására. A titkos társaság a láthatatlanná tevo köpönyeg, melyet addig fogunk viselni, míg el nem jön a Mediáció Babilonjával szembeni végso megmérettetés órája...
Készüljetek a Tong háborúkra!


immediatizmus és kapitalizmus

Az immediatista célok felé vezeto úton gonosz szörnyek leselkednek a vándorra. Az egyik akadály az, hogy hajlamosak vagyunk erényként elkönyvelni beivódott, tudattalan elidegenedettségünket, különösen akkor, ha a „szolidaritásnak” álcázott autoritariánus maszlaggal illetve a „szabadidos tevékenységek” számos divatos formájával dacoló habitusként gondolunk rá. Hát nem természetes az individuum hosies utóvédharcának vélnünk dacos remeték noir eleganciáját, amikor az egyetlen lehetséges alternatívának az áruszocializmus turistarezervátuma vagy az áldozatkultusz gemütlich mazochizmusa tunik? Jó fejként elkárhozni még mindig rokonszenvesebb egy nemes lélek számára mint kényelmesen bedolni az üdvözült zombik soraiba.
Az immediatizmus a baráti viszonyok mátrixain keresztül az egyéniség felfokozására törekszik, nem pedig arra, hogy lefokozza az individualitást, feláldozva az „egyéni sajátosságokat” a csoportszellem, valamiféle balos önfeladás, vagy éppen a New Age klóngondolkodás jegyében. Amitol meg kell szabadulnunk, az nem az individualitás mint olyan, hanem az a keseru magányhoz való makacs ragaszkodás, amely a 20. századi tudatra olyannyira rányomja a bélyegét (amely viszont lényegében nem más, mint egyenes folytatása a 19. századinak).
A – nevezzük így – „negatív önzés” bármiféle belso ördögénél azonban jóval veszedelmesebb a túl késo kapitalizmus külso, nagyon is valóságos és objektív szörnyetege. A marxistáknak (béke poraikra) megvolt a maguk jól bejáratott elmélete arról, miképpen is muködött e gépezet, ám itt nem kívánunk absztrakt-dialektikus fejtegetésekbe bocsátkozni sem munkaértékrol, sem osztályszerkezetrol (jóllehet efféle elemzések korántsem lennének feleslegesek, különösen mióta a kommunizmust „halottnak” vagy „eltuntnek” nyilvánították) – célunk csupán az, hogy rámutassunk néhány olyan taktikai jellegu veszélyre, mellyel minden immediatista projektnek szükségképpen szembe kell néznie.
1. A kapitalista berendezkedés csupán bizonyos típusú csoportosulásokat támogat, mégpedig azokat – így a nukleáris családot vagy a munkahelyi kollektívákat – melyek eleve önelidegenedettek és jól illeszkednek a Munka-Fogyasztás-Halál gépezetének fogaskerekei közé. Más típusú csoportok is lehetnek ugyan megturtek, ám a társadalmi rendszer támogatására nem számíthatnak, s eképpen groteszk próbatételekkel és akadályokkal találják szembe magukat, melyek leginkább a „szerencsétlen véletlen” képében jelentkeznek.
Az elso és látszólag legártatlanabb akadály, mellyel bármilyen immediatista törekvés szükségképpen szembetalálkozik, az, hogy a résztvevok „nem érnek rá” Merthogy „valamibol meg is kell élni”. E bökkeno elso pillantásra talán apróságnak tunik. Ha nem vesszük komolyan, az azonban nem árulkodik másról, mint mélységes tudatlanságról afelol, miképpen fojt el a tokés berendezkedés természetébol kifolyólag minden valódi, felszabadult és intim közösségiséget.
Mihelyt egy baráti körnek sikerül megtennie a kezdeti lépéseket valamely immediatista, kizárólag a szolidaritás és kooperáció stratégiáin keresztül megvalósítható elképzelés valóra váltása felé, biztosak lehetünk benne, hogy a társaság valamelyik tagja hirtelen „remek” állásajánlatot kap az ország egy távoli sarkában vagy a tengerentúlon, sürgosen haza kell költöznie súlyosan beteg anyjához, esetleg éppen jelenlegi „remek” állása kerül veszélybe – és azt ugyebár senki sem kívánhatja, hogy az illeto koldusbotra jusson (merthogy akkor rátör a „depresszió”), és ezzel egyúttal elvágja annak a lehetoségét, hogy élvezo résztvevoje legyen az immediatista körnek. A leheto leghétköznapibbnak tuno szinten az történik majd, hogy a csoport egyszeruen képtelen lesz megegyezni, hogy a hét melyik napján találkozzanak, mert mindenki „elfoglalt”. Mindez azonban távolról sem „hétköznapi” dilemma. Amit itt muködés közben látunk, az maga a kozmikus gonosz. Miközben habzó szájjal hadakozunk az „elnyomás” és a „jogtiprás” mindennapjainkat vajmi kevéssé érinto absztrakciói ellen, észre sem vesszük, hogy, ami valóban nyomorúságossá teszi életünket, azt egyszeruen az „elfoglaltság” és az „ügyes-bajok dolgok” rubrikáiba soroljuk, sot sokszor egyenesen a valóság megváltoztathatatlan természeteként vesszük számba („Hát hogy élhetnék meg munka nélkül?").
Nos, talán igaz, hogy munka nélkül nem „élhetünk meg” – bár remélem, eléggé felnottek vagyunk már ahhoz, hogy tudjuk, mi a különbség élet és egy halom kibaszott szerkentyu összegyujtögetésére pazarolt ido között. Ennek ellenére, (mivel kultúránk ezt nem hajlandó megtenni helyettünk) újra és újra emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy rebellis dühünk célpontja, a legelnyomóbb realitás, amellyel farkasszemet kell néznünk éppenséggel a MUNKA emberevo óriása (és meg kell tanulnunk akkor is Munkaként felismerni, amikor „szabadidonek” álcázzák).
„Túlságosan elfoglaltnak” lenni annyit tesz, mint az immediatizmus lényegét véteni el. A nap mint nap megvívott harc, hogy a hivatalos elfoglaltságok, családi kötelezettségek, és ostoba partikra szóló meghívások fojtogató gyurujében szabaddá tegyük – mondjuk – a hétfo estéket az immediatista együttlét számára – ez a harc maga az immediatizmus. Elég ha valakinek sikerül fizikai valójában találkoznia egy csapat emberrel, akik nem családtagjai, nem a „srácok a melóból” vagy a tanfolyamról ahová az illetot éppen benyomták, és máris csaknem mindazt megvalósította, amit az immediatizmus célul tuzött maga elé. Az elidegenedett unalom társas normáinak efféle sikeres arculcsapása szinte spontán módon szüli meg azt a projektet, amivel a csoport voltaképpen foglalkozni fog. Kívülrol persze úgy tunhet, hogy a csoport célja, együttlétének mozgatója maga a projekt, ám ennek éppen az ellenkezoje igaz. Egyáltalán nem tréfálunk és nem túlzunk, amikor leszögezzük, hogy a személyes együttlét maga a „forradalom”. Ha a személyes együttlét megvalósul, a dolog kreatív része szinte magától jön – megadatik, akár a „mennyek országa”. Persze már idáig is rettento nehéz lesz eljutni – nyilván nem töltöttük volna az elmúlt tíz évet azzal, hogy „nyomtatott bohémtanyákat” hozzunk létre, ha céljainkat megvalósíthattuk volna valamiféle quartier latinben vagy egy vidéki kommunában. A kapitalista patkányok, akik elhitetik veled, hogy egy telefonnal a kezedben „elérhetsz” valakit, vagy hogy ott vagy „éloben” (hol is? egyedül a kriptádban a halott doboz elott) – ezek a tányérbamászó fószerek egyre-másra azon mesterkednek, hogy megtört, vértelen, szánalmasan nyomorék apró fogaskerékké tegyenek az emberi lelkek húsdarálójában (és hadd ne bocsátkozzunk most ideológiai vitákba a „lélek” természetérol). Vegyétek fel a harcot velük: töltsétek az idot barátaitokkal – ne azért, hogy közösen fogyasszatok vagy termeljetek, hanem hogy a barátság ízét élvezzétek –, és máris diadalmaskodtatok (legalábbis egy pillanatra) a mai euroamerikai civilizáció legelvetemültebb ármánya fölött, melynek egyetlen célja, hogy protézisek és a hiány réme által muködésben tartott élohalottá, saját tudatát kísérto fantommá változtassa az emberi lényt. Nem semmiség, ami itt kockán forog: a tét maga a bukás vagy a diadal!
2. Míg a tagok számos egyéb elfoglaltsága és ebbol fakadó kimerültsége az immediatizmus elso lehetséges buktatói, ugyanakkor nem mondhatjuk azt, hogy gyozelmét a projekt "sikere" jelenti. A törekvéseinkre leselkedo második fo veszély nem más, mint éppen a projekt tragikus sikere. Tételezzük fel, hogy a fizikai távolság problémáját leküzdöttük, találkoztunk, elterveztünk és létrehoztunk valamit (bármit: szottest, vacsorát, színdarabot, vagy ökoszabotázs-akciót). Hacsak nem tartjuk a legteljesebb titokban tettünket – ami viszont feltehetoen lehetetlen, és amúgy is enyhén mérgezo önzéssel lenne egyenlo – híre eljut mások fülébe (a „Másik” a pokolból, hogy az egzisztencialistákat idézzük), és ezek között a mások között ott lesznek a túl késo kapitalizmus fegyverhordozói is (ebbol a szempontból lényegtelen, hogy tudatos vagy tudattalan bérencségrol van szó). A Káprázat – vagy bármi is lépett a helyébe 1968 óta – végül is üres, és kongó bendojét az emberek teremto erejének és szellemének szüntelen bekebelezése által tölti meg a lá Moloch. A Káprázat kétségbeesettebben vadászik a te „radikális szubjektivitásodra”, mint bármelyik vámpír vagy zsaru a véredre; nagyobb szüksége van a kreativitásodra, mint akár saját magadnak. Összeroppanna, ha nem táplálnál iránta vágyat, és csak akkor táplálsz vágyat iránta, ha magányos géniuszod álmainak vágyaival kápráztat el, melyeket álcázva, áruként vásároltat vissza veled. Ó, a tárgyvilág metafizikai hókuszpókuszai! (vagy valami ilyesmi, Marx majd Benjamin után szabadon).
Egyszeriben azt veszed észre (mintha démoni sugallatra...), hogy az immediatista mu, melyet a csoport létrehozott, olyan originális, átüto és hiteles mindahhoz a szarhoz képest ami a "piacon" forog – olyan tiszta –, hogy egy csöppet felvizezve akár el is lehetne adni, meg lehetne élni belole, és akkor aztán Munka világa kalap, kabát, irány egy tágas tanya, ahol aztán ítéletnapig csak a muvészetnek élhettek. És talán mindez így is van. Talán nem is olyan lehetetlen... Elvégre mindahányan zsenik vagytok! De akkor ennél már az is jobb, ha az elso géppel elhúzol Hawaiiba és beleveted magad egy muködo vulkán kráterébe! Merthogy sikeres lehetnél, az tuti – talán még az esti hírekben is kapnál 15 másodpercet, vagy készítene a TV egy rövid dokumentumfilmet az életedrol! Nem is olyan lehetetlen...
3. És akkor itt jön a harmadik gonosz óriás, egy ütéssel bedönti a nappali téglafalát, rádront és felzabál (feltéve, hogy a Siker még egészben hagyott).
Mert ahhoz, hogy sikered legyen, arra van szükség, hogy "lássanak". Ha pedig látnak, akkor hamisnak, illegálisnak és immorálisnak, egyszóval másnak fognak látni. A Káprázat kreatív energiáinak fo forrásai mind rács mögött vannak. Nos, lássuk csak, ha nem nukleáris család, nem turistacsoport vagy a Republikánus Párt vagytok, akkor mi a fenének találkoztok minden hétfo este? Narkózni? Perverzkedni?? Talán adót csalni? Vagy feketemisézni??
És persze jó esély van arra, hogy immediatista csoportosulásotok valóban törvénybe ütközo módon cselekszik – hiszen csaknem minden élvezetes dolog illegális. A Birodalom ki nem állhatja, amikor valaki tényleg élvezi az életet, ahelyett, hogy csupán az élvezet illúzióját próbálná drága pénzen és persze hiába megvásárolni. Dozsölés, torkosság, bulimiás túlfogyasztás – mindezek nemcsak törvényesek, de egyenesen kötelezoek. Aki nem tékozolja el magát az áruvilág hallucinációiban, az nyilvánvalóan ferde hajlamú és per definitionem törvényt sért. A valódi élvezet nagyobb veszélyt jelent a társadalomra, mint a bankrablás. A bankrabló legalább a Tömeg pénz iránt érzett csodálatában osztozik. Ti azonban, ti perverzek, ti máglyát érdemelnétek – nézzétek csak, már gyülekeznek is a parasztok fáklyáikkal, hogy maguktól megtegyék, amit az Állam kíván tolük. Most rajtatok a sor, ti vagytok a szörnyetegek, és lám-lám, a kis elvarázsolt immediatista kastélyotok máris lángokban áll. Még egy pillanat, és máris csapatostul nyomulnak a szaruk a termekbe... Papírokat elokészíteni! Létezési engedélyeket felmutatni!
Az immediatizmus olyan, akár egy piknik – de nem könnyu piknik. Az immediatizmus az elképzelheto legtermészetesebb út szabad emberi lények számára – és éppen ezért a legtermészetellenesebb förtelem a Toke szemében. Az immediatizmus gyozni fog, de csak az erok önszervezodése, a rejtettség és az inszurrekció segítségével. Az immediatizmus a boldogságunk; az immediatizmus veszélyes.


involúció

Az immediatizmust mindeddig muvészeti, nem pedig politikai mozgalomként kezeltük. Ha elfogadjuk azonban, hogy mindennek, ami személyes egyúttal politikai vonzata is van, akkor nyilvánvalóan ez a muvészet esetében is így van. L'art pour l'art voltaképpen egyáltalán nem létezik, hacsak nem úgy értjük, hogy a muvészet mint olyan már eleve politikai eroként funkcionál, olyan hatalomként, mely nem csupán leírja, hanem kifejezi, sot megváltoztatja a világot.
A muvészet szüntelenül arra törekszik, hogy szert tegyen erre a hatalomra, függetlenül attól, hogy a muvész ennek esetleg nincs tudatában és a "tiszta muvészetben" hisz, vagy éppenséggel ezt helyezi érdeklodése homlokterébe, és színtiszta agitpropot készít. Amint arra Nitzsche rámutatott, az életben a tudatosságnak végül is sokkal kisebb a szerepe, mint a hatalomnak. Keresve sem találnánk frappánsabb bizonyítékot erre, mint éppen annak az úgynevezett "muvészvilágnak" (Soho, 57. utca, stb.) a létezése, mely továbbra is a politikus muvészet és a tiszta muvészet különállásának illúziójában ringatja magát. E tévhit nyomán lehetové válik e "világ" számára az a luxus, hogy liberális lelkületu fogyasztóinak kedvében járva nyíltan politikai tartalommal bíró muvészetet hozzon létre, s emellett egy másikat is, mely mentes ilyen tartalmaktól, s mely nem fejez ki mást, mint a burzsoázia és azon tokések hatalmát, akik e muvészetet portfóliójuk gyarapítása érdekében vásárolják.
Ha a muvészet nem rendelkezne világformáló hatalom felett, akkor nem lenne értelme gyakorolni, és senki nem is foglalkozna vele; egy a szó szoros értelemben vett l'art pour l'art teljes mértékben impotens és üres lenne. A l'art pour l'art már elso képviseloinek, a századforduló dekadens muvészeinek a kezében is politikai töltetet kapott: a "hasznosság", az "erkölcsiség" és egyéb nyárspolgári értékek elleni fegyverként tett szert jelentoségre. A politikamentes muvészet ma egyedül a liberális kretének vesszoparipája, akik e címkét a "pornográfia" és más tiltott esztétikai játékok legitimációjára igyekeznek használni, mondván "ez csak muvészet", értsd: jottányit sem változtat a dolgokon. (Ki nem állhatom ezeket a baromarcúakat – jobban utálom oket, mint Jesse Helmst, aki legalább abban hisz, hogy a muvészetnek van ereje!)
Ha – csak egy pillanatra – megengedjük politikai tartalomtól mentes muvészet létezését (bár ez, mint jeleztem, fölöttébb kétséges), a muvészet politikai jelentését még akkor is kereshetjük termelésének és fogyasztásának eszközeiben. Bármennyire radikálisnak tunjék is tartalma, a hivatalos muvészvilág által eloállított muvészet javíthatatlanul polgári marad – amint azt a Che Guevarát megfesto Warhol bizonyította. A Warholba golyót ereszto, Valerie Solanis jóval radikálisabbnak mutatkozott a muvésznél (és talán magánál Che Guevaránál, a vörös fasizmus eme Rudolf Valentinójánál is).
Szó mi szó, az immediatista muvészet nem tulajdonít különösebb jelentoséget konkrét tartalmának. Az immediatizmus számunkra sokkal inkább játék, mint "mozgalom"; mint játék, lehet az eredménye brechti didakticizmus vagy lírai terrorizmus, ám az is könnyen elképzelheto, hogy semmiféle kézzelfogható nyomot nem hagy maga után (pl. egy lakoma esetében), vagy olyasvalamit eredményez, aminek nincs nyilvánvaló politikai üzenete (pl. egy szottes). Az immediatizmus radikalitása sokkal inkább termelésének és fogyasztásának módjában ölt testet.
Ez a következot jelenti: az immediatista muvészeti munkát jóbarátok együtt hozzák létre önmaguk vagy egy tágabb baráti kör számára; nem szánják értékesítésre, nem bocsátják áruba, és (ideális esetben) létrehozói nem hagyják, hogy kicsússzon ellenorzésük alól. Amennyiben a körön kívüli fogyasztásra szánják, olyan módon kell eljárni, hogy a kooptáció és kommodifikáció eroi tehetetlenek legyenek a tárggyal szemben. Ha például egy szottesünk kikerül körünkbol, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy mint "muvészet" adják el egy bankigazgatónak vagy múzeumnak, az maga a katasztrófa. Az eloállított tárgynak a körön belül kell maradnia, vagy olyanoknak kell azt ajándékoznunk, akik becsben tartják és megorzik. Ami pedig az agitpropot illeti, annak éppen formája miatt kell ellenállnia a kommodifikációnak – nem akarjuk, hogy plakátjainkat húsz év múlva "muvészetként" adják-vegyék, ahogy az Majakovszkij munkái esetében történt (vagy Brechttel, hogy messzebb ne menjünk). A legkiválóbb immediatista agitprop az, amelyik semmi nyomot nem hagy azoknak a lelkén kívül, akiket megváltoztat.
Ismét hangsúlyozzuk, hogy az immediatizmusban való részvétel nem zárja ki azt, hogy a csoport tagjai részt vegyenek a muvészet termelésének és fogyasztásában egyéb struktúráiban. Nem ideológiákat gyártunk, és ez itt nem öngyilkos szekta. Az immediatizmus játék, nem mozgalom; játékszabályai vannak, nem törvényei. Az immediatizmus annak örülne, ha mindenki muvész lenne, de célunk nem a tömeges hittérítés. A játszók jutalma, hogy kitörnek a kommercializált muvészet-világ paradoxonai és ellentmondásai szorításából, amelyek minden felszabadító gesztust végül puszta reprezentációvá, önmaga árulójává változtatnak. Az immediatizmus a közvetlenül jelen lévo – mert kizárólag muveloi jelenlétén alapuló – muvészet számára nyújt esélyt. Lesznek közöttünk olyanok, akik továbbra is regényeket írnak vagy képeket festenek, hogy így biztosítsák "megélhetésüket", vagy azért, hogy olyan módozatokat kísérletezzenek ki, melyek kiszabadítják ezeket az alkotási formákat a kooptáció eroinek fogságából. Az immediatizmus megkerüli ezeket a problémákat; úgy is mondhatnánk, státusza "privilegizált", akárcsak a játéké.
Pusztán emiatt azonban hiba lenne az immediatizmust belterjesnek, zárkózottnak, hermetikusnak, elitistának vagy l'art pour l'art-nak neveznünk. Az immediatista muvészet éppenséggel sajátos termelési és fogyasztási módjai révén tesz szert nagyon is meghatározott "politikai" jelentésre. Hogy e jelentést megragadhassuk, ahhoz azonban eloször közelebbrol is szemügyre kell vennünk a "befelé fordulás", az involúció jelenségét.
Ma már közhely, hogy a társadalom semmiféle (sem konzervatív sem liberális) konszenzust nem tükröz, hanem a társadalom számára tükrözodik egyfajta hamis konszenzus. Nevezzük e hamis konszenzust a "Totalitásnak". A Totalitás a mediáción és az elidegenedésen keresztül termelodik újra, melyek megkísérelnek minden kreatív energiát a Totalitás szolgálatába állítani vagy abba beolvasztani. Amikor tudatára ébredt ennek, Majakovszkij válasza az öngyilkosság volt; bennünket talán durvább fából faragtak, talán nem. Ám a vita folytatása kedvéért tételezzük fel, hogy az öngyilkosság nem "megoldás".
A Totalitás elszigeteli az egyéneket, és tehetetlenné teszi oket azáltal, hogy a társadalmi önkifejezés pusztán illuzórikus módjait kínálja fel számukra, olyan módozatokat, melyek szabadsággal és önbeteljesítéssel kecsegtetnek, miközben valójában csak még több mediációt és elidegenedést gerjesztenek. Világosan látható mindez az "árufetisizmus" szintjén, amely akár a legszélsoségesebben rebellis vagy avantgarde muvészeti alakzatokat is képes az MTV-t tápláló péppé, farmer- vagy dezodorreklámmá darálni.
Azonban a Totalitás – finomabb szinten – arra is képes, hogy pusztán a rekontextualizáció és reprezentáció révén itasson fel és térítsen új pályára bármiféle erot. A festészet felszabadító lendülete például könnyen semlegesítheto, sot felszippantható azáltal, ha a kép egy galéria vagy egy múzeum kontextusába kerül, ahol automatikusan a felszabadító ero puszta reprezentációjává válik. Egy orült vagy egy bunözo felforgató gesztusa nemcsak a börtön segítségével semmisítheto meg, hanem – hatásosabban – azzal, ha lehetové teszik a gesztus ábrázolását, azaz például egy a stúdióba meghívott pszichiáter segítségével, valamely bárgyú rendorségi musor révén, vagy akár egy az Art Brut bemutató színes album alakjában belefoglalják a Káprázatba. A Totalitás azonban nem áll meg ennél: odáig megy, hogy szimulálni kezdi azokat az alakzatokat, melyeket korábban beolvasztásra ítélt. Vagyis tulajdonképpen nincs is szükség a muvészre vagy az orültre mint az appropriáció vagy – Benjamin szavaival – a "technikai sokszorosíthatóság" forrásaira. A szimuláció már azt az "utópisztikus nyomot", azt a bizonyos "aurát" sem képes létrehozni, melyet Benjamin még az áruvá vált muvészetnek is megengedett. A szimuláció tulajdonképpen semmi mást nem képes sem reprodukálni, sem produkálni, csakis csalódottságot és boldogtalanságot. Ám mivel a Totalitást éppen boldogtalanságunk élteti, a szimuláció kiválóan megfelel céljainak.
Mindezeket a hatásokat a legnyilvánvalóbban és legnyersebben az úgynevezett „média” területén érhetjük tetten (ám egy pillanatra se felejtsük el, hogy a mediáció, a közvetítés, sokkal tágabb területen fejti ki hatását, semmint azt a távközlés terminus jelezni képes). A Média szerepe az Arab-öböl partjainál vívott Nintendo háborúban, pontosabban a Média tökéletes azonosulása ezzel a háborúval pompásan példázza az elmondottakat. Amerika-szerte milliók voltak legalább annyira "felvilágosultak", hogy mélységesen elítéljék a moralitás e gonosz paródiáját, amelyet a Fehér Házban ülo gyilkos kokaindíler kém eroltetett ki. A Média azonban azt a benyomást kreálta (szimulálta), hogy Bush háborújának gyakorlatilag nincs és nem is lehet ellenzéke, hogy – idézzük az elnököt – "nem létezik békemozgalom". És tényleg, békemozgalom nem is volt – de voltak milliók, akiknek békevágyát a Totalitás egyszeruen semmibe vette, leírta, "eltuntnek nyilvánította", akár perui halálosztagok áldozatait; milliók ültek bezárva a televízió, a kommercializált és szórakoztatással kevert híripar valamint a mero félretájékoztatás könyörtelen börtönének magánzárkáiba; emberek, akiket elszigeteltek, elidegenítettek egymástól, akikkel elhitették, hogy rosszak, hogy tévednek, és hogy végérvényesen nemlétezok. Emberek hang nélkül; emberek hatalom nélkül.
Társadalmunkban, legalábbis ami a társadalmi diskurzus területét illeti, csaknem tökéletesen beteljesedett a fragmentáció eme folyamata. A Média káprázatos szimulációja mindannyiunk esetében "önmagába forduló viszonyt" konstituál. Azaz, a Médiához való "viszonyunk" természeténél fogva üres és illuzórikus, olyannyira, hogy még azokban a pillanatokban is, amikor a Médián keresztül látszólag a valóságot érintjük meg, akkor is önmagunkra hajlunk vissza, másoktól idegenül, elszigetelten és tehetetlenül. Amerika telis-tele van emberekkel, akik úgy érzik, hogy bármit mondanak vagy tesznek, semmi eredménye nincs; hogy senki nem hallgatja meg oket, hogy nincs is senki, akinek beszélhetnének. Ez az érzés maga a Média diadala. "Ok" beszélnek, ti hallgattok – és szépen magatokba borultok a magány, a zavarodottság, a depresszió és a spirituális halál befelé tekeredo spiráljában.
Ez a folyamat nem csupán az egyéneket érinti, hanem a Konszenzus Társadalmán, a nukleáris család, iskola, egyház, munka, hadsereg, politikai párt, stb. mátrixán kívül létezo csoportokat is. Legyenek akár muvészek, pacifisták vagy bármiféle egyéb közösség, e csoportok is úgy érzik, lehetetlen kapcsolatot találniuk más csoportokkal. Sot, minden egyes "életforma csoport" is bedol a fogyasztók egyéb hasonló csoportjaival szembeni versengés és ellenségeskedés szimulációjának; minden egyes osztálynak és etnikumnak naponta az értésére adják, hogy áthidalhatatlan egzisztenciális szakadék választja el a többi osztálytól és etnikumtól (lásd pl. a milliárdosok életmódját bemutató televíziós magazinmusorokat, könyveket).
A "networking" kezdetben forradalmi stratégiának látszott, mely a személyek és csoportok közti horizontális (a hatalom által nem közvetített) kapcsolatok révén a Totalitás megkerülésével és leküzdésével kecsegtetett. A nyolcvanas években azonban azt kellett tapasztalnunk, hogy a networking struktúrái is mediatizálhatók, és mivel szükségképpen mediatizálni kellett azokat a telefon, számítógép, posta, stb. révén, e koncepció is kudarcra ítéltetett az elidegenedés elleni küzdelemben. Noha nem zárható ki, hogy ebben a harcban a kommunikációs technológiák hasznos eszközt jelentenek, mára világossá vált, hogy a technológiák fejlesztése nem lehet magáért való cél. És ami azt illeti, bizalmatlanságunk a személyi számítógép, a telefon s más, látszólag "demokratikus" technológiák iránt a termelési eszközök ellenorzésünk alá vonásának minden egyes újabb kudarcával egyre csak no. Oszintén szólva, nem kívánunk állást foglalni abban a kérdésben, hogy ez vagy az az új technológia ebbol a szempontból progresszív vagy reakciós e, illetve szükségképpen ilyen e. A "forradalom után" e kérdések a "vágy politikájának" kontextusában maguktól megválaszolódnak. Mindaddig azonban, felfedeztük (nem kitaláltuk!) az immediatizmust, mint kreatív, progresszív és játékos energiák közvetlen eloállításának és muködtetésének olyan módját, mely semmiféle mechanisztikus vagy elidegenedett struktúra közvetítésére nem támaszkodik... legalábbis reményeink szerint.
Másszóval, akár segítségünkre lehet egy bizonyos technológia vagy médium a Totalitás legyurésében, akár nem, úgy határoztunk, olyan játékot játszunk, melyben nem nyúlunk ezekhez az eszközökhöz, s így arra sincs szükségünk, hogy megkérdojelezzük oket – legalábbis a játék keretein belül nem. Kihívásunkat és kétkedésünket a Totalitás totalitása számára tartjuk fenn, nem pedig ilyen vagy olyan specifikus "kérdés" számára, mellyel figyelmünket elterelni igyekszik.
És ezzel visszaérkeztünk az immediatizmus "politikai formájához". Mivel az immediatista játék szemtol-szembe, testközelben lévo emberek között, lélek(zet)tol lélek(zet)ig (azaz – szó szerint – konspiratíve) játszódik, ezért az a hamis Konszenzus számára semmilyen szinten nem hozzáférheto. Az immediatizmus nem a "hétköznapi élet" reprezentációja – az immediatizmus maga a hétköznapi élet és nem is lehet más, jóllehet hétköznapiságában megnyitja magát a csodás elott, teret enged annak, hogy a gyönyöruséges felszikráztassa a valóságot. Akár egy titkos társaság esetében, az immeditatista "networking" is természeténél fogva lassú (végtelenül lassúbb, mint az új technológiák, a média és a háború "tiszta sebessége") és korporeális, nem pedig absztrakt, testetlen, a gépesítés, a hatalom vagy a szimuláció által közvetített.
Ebben az értelemben mondjuk azt, hogy az immediatizmus olyan, mint egy piknik (kötetlen baráti együttlét), amely ugyanakkor nem könnyu; hogy a szabad szellemek számára teljesen természetes, ám ugyanakkor veszélyes. A tartalom fikarcnyit sem számít. Az immediatizmus puszta léte máris maga a forradalom.


imagináció

A színháznak is megvan az ideje. – Amikor az emberi képzeloero eléggé elsatnyul, megjelenik benne a vágy, hogy csodás meséit a színpadról bemutatva lássa viszont: már a képzelet e durva pótlékait is képes elviselni. Azon koroknak azonban, amelyekben a hosköltemények énekmondói éltek, a színház és a hosnek álcázott színész a képzelet kerékkötoi csupán – túl közeliek, túl élesek, túl nehezek ahhoz, hogy a képzeletnek szárnyat adhassanak, túl keveset birtokolnak az álmokból és a madarak röptébol.
Nietzsche

Tagadhatatlan, hogy már a rapszodosz, akit a fenti idézet szerint csupán egyetlen lépés választ el a sámántól („...az álmok és a madarak röpte”) már o is egyfajta médium, híd, amely a „népet” imaginális birodalmával összeköti. (Megjegyzés: az „imagináció” szót felváltva használjuk Blake-i illetve Bachelard-i értelemben, anélkül hogy elköteleznénk magunkat akár a „spirituális”, akár az „esztétikai” tartalom mellett, illetve anélkül, hogy metafizikához folyamodnánk.) A híd áthidal, közvetít, átvisz (metapherein, translatus), de nem tévesztendo össze az eredetivel. Fordítani annyi, mint ferdíteni. Már a rapszodosz is belecseppent egy kis mérget a képzelet poharába.
Az etnográfia sokat segített annak felismerésében, hogy létezhettek olyan társadalmak, melyekben a sámán nem az imagináció specialistája volt, hanem ahol minden egyén speciális sámánként muködött. Ezeknek a társadalmaknak minden tagja (kivéve a lelki képességeikben visszamaradottakat) sámánként vagy bárdként funkcionált önmaga és népe irányában. Történelmük kései szakaszában (részben talán éppen a korabeli nyugati technológiának, nevezetesen a puskának és a lónak köszönhetoen) egyes préri indián törzsek a vadászó-gyujtögeto társadalmak fölöttébb összetett alakzatait hozták létre. Identitása teljességét és meghatározott helyét a „Nép” egészén belül az egyén csakis a Látomások Útján keresztül, illetve az ahhoz kötodo rítusokban való részvétel révén nyerhette el, s ezzel minden egyes ember mintegy „rapszodosszá” vált a kollektívum és az individuum szimbolikus szimbiózisában.
Az egyik leggyakrabban emlegetett „primitív” népcsoport, a pigmeusok zenéje oly módon születik, mely nem írható le a termelés és fogyasztás kategóriái segítségével: azt mondhatnánk, a pigmeusok testületileg válnak az erdo hangjává. A skála másik végén, a komplex földmuvelo társadalmak között találjuk a 20. század eleji bali kultúrát, amelyben „mindenki muvész” (és ahogy 1980-ban közölte velem egy jávai javasember: „mindenkinek muvésznek is kell lennie”!).
Az immediatizmus célkituzései valahol e három, a „demokratikus sámánizmus” antropológiai terminussal összefüggésben is emlegetett kultúra (pigmeus, préri indián, bali) által kijelölt ív mentén helyezhetok el. Az alkotó gesztusok, a képzelet belso világának külso megnyilvánulásai közvetítetlenek és mentesek az elidegenedéstol amikor mindenki mindenki számára cselekszi oket, amikor produktívak nem pedig reproduktívak, amikor közösek anélkül hogy fetisizálódnának. Kétségtelen, hogy a mediáció valamilyen formája még ezeknek az eljárásoknak az esetében is elkerülhetetlen – ahogyan kivétel nélkül minden emberi cselekvés esetében az. Viszont a mediációnak ezek az alakzatai nem öltenek szélsoségesen elidegenedett formákat, nem hasítják ketté a társadalmat egyrészt a Szakérto/Pap/Termelo, másrészt a tehetetlen „laikus” vagy fogyasztó csoportjaira.
Ahány médium, a mediáció annyi eltéro foka és mértéke – igen, a médiumok akár osztályozhatók is ezen az alapon. E tekintetben a legfobb mérce a reciprocitás, az „imaginációs kvantumok” többé-kevésbé egyenértéku cseréje. Ami a szellemi valóságokat a törzs számára közvetíto rapszodosz hallgatóit illeti, náluk még meglehetosen kemény képzeleti munkára – aktív álmodásra – van szükség. Fantáziájukat az elmondás/hallgatás aktusa során mozgósítaniuk kell, a rapszodosz elbeszélését saját teremto képzeletvilágukból elohívott képekkel kell kiegészíteniük.
A pigmeus zene esetében, amikor a törzs egy emberként közvetíti a szellemi látomást a törzs egésze számára, a reciprocitás kiteljesedik, míg a bali ember esetében a reciprocitás egy jóval összetettebb, magas fokon specializált struktúra szervezoelvévé válik, amely struktúrában „a muvész nem egy bizonyos fajta ember, hanem minden ember egy bizonyos fajta muvész”.
Hasonlóképpen, a voodoo és a santeria kultuszok „rituális színháza” az összes jelen lévo cselekvo részvételét igényli. A rítusban résztvevok együtt vizualizálják és idézik meg a loákat és orisákat (az imaginális archetípusokat) a hozzájuk címzett rigmusok és ritmusok révén. Bármelyik jelenlévobol válhat „paripa”, azaz e szellemi erok egyikének médiuma, akinek szavai és cselekedetei ezáltal minden ünneplo szemében a szellem jelenlétének letéteményeseivé válnak (azaz a szellem által megszállott személy nem ábrázol, hanem jelenvalóvá tesz valamit). Hasonló struktúra húzódik meg az indonéz színpadi rítus mögött is, és e struktúrát akár az alkotó „demokratikus sámánizmus” modelljének is tekinthetjük. Ha a különbözo médiumok helyét kívánjuk meghatározni az imaginációs skálán, akkor sokatmondó lesz, ha nyomban összevetjük a „voodoo színházat” a 18. századi európai teátrummal, melyhez egyik forrásunk éppen Nietzsche.
A modern európai színház nem az eredeti muvészi látomás (vagy „szellem”) tényleges megidézésére épül – a színészek csupán ábrázolnak valamit, „jelmezt” viselnek. Szó sincs arról, és meghökkenést is keltene, ha valamelyik színészt vagy a közönséget hirtelen megszállná (vagy akár eroteljesebben „inspirálná”) a drámaíró képzeletvilágának valamelyik figurája. A színészek az ábrázolás specialistái, míg a közönséget, akiknek tálcán nyújtják át a fantáziaképeket, tehetetlenségre kárhoztatott „laikusok” alkotják, akiket az élménypótlékért leszurkolt zsetonjaik zárnak sötét és néma börtönükbe.
Artaud, aki felismerte mindezt, kísérletet tett arra, hogy újra életet leheljen az Arisztotelész által a nyugati kultúrából számuzött rituális voodoo színházba, ám elképzeléseit az arisztotelészi teátrum struktúráján belül (színész/közönség) igyekezett megvalósítani, belülrol kísérelte meg szétfeszíteni a hagyományos színház kereteit. Artaud ugyan kudarcot vallott és megháborodott, ám próbálkozásait mások továbbvitték, s a kísérletek sora az Élo Színháznak a színész/közönség válaszvonalra mért csapásaiban érte el tetofokát. Ám végül hiába igyekezett az Élo Színház rábírni a közönséget arra, hogy részt vegyen a rítusban; jóllehet e kísérletek nyomán elsorangú színházi eloadások születtek, a próbálkozások egyöntetuen kudarcot vallottak legalapvetobb célkituzésüket illetoen: a Nietzsche és Artaud által célba vett elidegenedés leküzdhetetlennek bizonyult.
Mindezzel együtt, az imaginációs létrán a színház még mindig jóval magasabb fokot foglal el, mint más, késobbi médiumok, például a film. A színház terében színészek és közönség legalább fizikailag jelen vannak, s így létrejöhet közöttük a figyelem és együttlélegzés Peter Brook által „láthatatlan aranyláncnak” nevezett érzése, a színház gyakran emlegetett „varázsa”. A film azonban elszakítja ezt az aranyláncot. A nézok magányosan és bénultan kuksolnak a sötétben, míg a vásznon embernél nagyobb idolok reprezentálják a távollevo színészeket. A film – amely bárhányszor játsszák is le, ugyanaz marad, mely eleve a technikai sokszorosíthatóság igényével készül s mentes minden „aurától” – nos, a film mint médium kifejezetten ellenáll annak, hogy a nézo „részesüljön belole”; a filmnek semmi szüksége közönsége képzeletére. Annál inkább szüksége van viszont a közönség pénzére, ami végül is egyfajta materializálódott fantáziareziduum.
Mindezzel szemben Eizenstein nyilván a montázsra hivatkozna, mondván, hogy ez olyan dialektikus feszültséget teremt a filmben, mely mozgásba hozza a nézo intellektusát és képzeletét. Amire Disney rátrompfolhatna (ha egyáltalán képes lenne ideológiai reflexióra), mondván, hogy az animáció – lévén színtiszta montázs – ezt a hatást még tovább fokozza. Azaz a filmnek is van „varázsa”. Nos, jó. Strukturális szempontból azonban idoközben igencsak messze kerültünk a voodoo színháztól és a demokratikus sámánizmustól, és vészesen közel a képzeloero áruba bocsátásához, az árutermelés viszonyainak elidegenedett struktúráihoz. Azon a ponton vagyunk, hogy egyszer és mindenkorra lemondjunk képzeletünk szárnyairól, akár álom-szárnyairól is.
No és a könyvek? A könyv mint médium csupán szavakat közvetít – a hangok, a látvány, a szagok és érzések az olvasó képzeletére vannak bízva. Igen, ez nagyszeru. Azonban a könyvekben sincs semmi „demokratikus”. A szerzo/kiadó eloállítja, az olvasó elfogyasztja oket. Hiába mozgatják meg a könyvek az ember „képzeletét”, ez a mozgás lényegében passzivitás marad: az olvasó egymagában ül, és hagyja, hogy a történetet más mesélje helyette. A könyvek varázsában van valami baljós, akár Borges Könyvtárában. Amikor kitalálta az index intézményét, az egyház valószínuleg nem ment elég messzire – merthogy bizonyos értelemben minden könyv kárhozott. A szöveg erósza perverz vonzalom, még akkor is, ha – belátjuk – mi magunk is túszai vagyunk, és nem is sietünk megszabadulni hálójából.
A rádió nyilvánvalóan a hiány médiuma, akár a könyv. Azonban a hiány fokozottabb, hiszen míg a könyvvel világosban maradunk egyedül, rádió mellett a sötétben. A „hallgató” akut passzivitásának mi sem világosabb jele, mint az, hogy a cégek a rádiócsatornákban vásárolnak reklámidot, nem pedig könyvekben reklámozzák termékeiket (vagy nem jellemzo módon). Ennek ellenére, a rádió sokkal inkább „munkára fogja” a hallgató képzeletét, mint mondjuk a televízió a nézoét. A rádió varázsa abban rejlik, hogy a készülékkel lefülelhetjük a napfoltok sugárzását, belehallgathatunk a Jupiteren tomboló viharok vagy a Föld mellett elhúzó üstökösök zajába. A rádió régivágású – és éppen ez biztosítja sármját. „Testvérek, tegyétek a kezeteket a kééééészülékre és ééééérezzétek az Ige gyóóóóógyító hatalmát!” – buzdítanak a rádió-evangelizátorok. Voodoo rádió?
(Megjegyzés: Hasonló eredményekre juthatnánk, ha a rögzített zenét vennénk szemügyre, mely elidegeníto hatású, de még nem elidegenedett. A hangfelvétel az amator, családi együttmuzsikálást szorította ki. A hangfelvétel túlságosan mindenütt eloforduló, túl könnyu – ami nincs jelen, az nem lehet ritka. Mégis, van valami szívet melengeto abban, amikor egy távoli rádióállomáson, késo éjjel felhangzik egy karcos 78-as lemez – az illumináció kicsiny szikrája gyullad, mely bevilágítja a mediáció összes szféráját és paradox módon áttöri a jelenlét kapuját.)
És éppen ezért adhatunk némi hitelt annak az egyébként fölöttébb kétséges állításnak, miszerint a „rádió jó – a tévé gonosz”. Mert a televízió az a médium, mely az imaginációs skála legalsó fokán áll. Azaz mégsem! A „virtuális valóság” még a tévénél is rosszabb. Mégis, amikor a szituacionisták a „Káprázatot” emlegetik, többnyire a televíziót értik alatta. A tévé az a médium, melyet az immediatizmus a legnagyobb ellenségének tekint. Könyv, színház, film, rádió – mind (legalább potenciálisan) megoriztek valamit abból a valamibol, amit Benjamin „az utopisztikus nyomnak” nevezett, ami az elidegenedés elleni indulat utolsó emléke, a képzeloero utolsó lehelete. A tévé ellenben pontosan ennek a nyomnak az eltörlésével vette kezdetét. Nincs semmi megdöbbento abban, hogy az elso „távolbalátó” közvetítések a nácik nevéhez fuzodtek. A tévé azt jelenti az imaginációnak, amit egy vírus a DNS-nek. Kampó. A tévé után már csak a tér és ido nélküli inframediális birodalom, a kommunikációs technológiák pillanatnyisága és eksztázisa marad, a tiszta sebesség, a tudat szoftverizálása a gépben – egyszóval a pokol.
Vajon azt jelenti ez, hogy az immediatizmus „el akarja törölni” a televíziót? Korántsem. Mert az immediatizmus játék kíván lenni, nem pedig politikai mozgalom, és legfoképpen nem forradalom, melynek hatalmában állna bármely médiumot megsemmisíteni. Az immediatizmus céljainak pozitívaknak kell lenniük. Csöppnyi indíttatást sem érzünk arra, hogy bármely olyan „termelési eszközt” (vagy sokszorosító technológiát) megsemmisítsünk, mely egy nap a „nép” ellenorzése alá kerülhet.
Médiaelemzésünkben arra kérdeztünk rá, milyen mértékben veszik igénybe az egyes médiumok a képzeloerot és milyen mértéku reciprocitást feltételeznek; tettük ezt azért, hogy a leheto legkézenfekvobb eljárás nyomán választ találjunk arra a kérdésre, mely sem Nietzschét sem Artaud-t nem hagyta nyugodni, nevezetesen az elidegenedés problémájára. A válaszhoz meg kell állapítanunk a médiumok hozzávetoleges hierarchiáját, melyen lemérhetjük mekkora potenciállal rendelkeznek sajátos elvárásaink tekintetében. Durván azt az alapelvet szögezhetjük le, hogy egy médium annál hasznosabb, minél több képzeloerot szabadít fel és tesz közös kinccsé.
Meglehet, mi már nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megidézzünk szellemeket vagy ellátogassunk birodalmukba, mint tették hajdanán a sámánok. Talán nem is léteznek a szellemek; bár az is lehet, hogy mi lettünk túlságosan „civilizáltak” ahhoz, hogy észrevegyük oket. A teremto képzelet azonban a mi számunkra is valóság maradt – olyan valóság, amelynek felderítésére vállalkoznunk kell, még akkor is, ha e vállalkozás üdvözülésünk csupán halvány reményével kecsegtet.


lascaux

Minden kultúra (legalábbis minden jelentosebb urbánus vagy földmuves kultúra) mítoszkincsének szerves része két, egymásnak látszólag ellentmondó mítosz: a Hanyatlás illetve a Fejlodés mítosza. René Guénon és a neotradicionalisták eloszeretettel hangoztatják, hogy egyetlen archaikus kultúra sem hitt a Fejlodésben, ám ennek pontosan az ellenkezoje igaz.
A Hanyatlás mítoszának az indoeurópai népek körében elterjedt egyik változata a fémek – az arany, ezüst, bronz és vas – szimbolikájához folyamodik. De vajon mit jelent az a mítosz, amely szerint Kronosz és a Titánok pusztulása utat nyit Zeusz és a olümposziak számára? Vagy Tiámat és Marduk, Leviatán és Jah ezzel párhuzamosságokat mutató történetei? Ezekben a Fejlodésmítoszokban egy korábbi, khthonikus, kaotikus, földies (vagy vizes) jellegu „feminin” panteont vált fel (dönt meg) egy szellemi, rendpárti, mennyei „maszkulin” istenvilág. Vajon nem elorelépés ez az Idoben? És vajon nem állítja-e akár a buddhizmus, akár a kereszténység vagy az iszlám, hogy jobb a pogány hitnél?
Valójában mind a Hanyatlás, mind a Fejlodés mítosza az Ellenorzés és a Birodalom céljait szolgálják. Mindkettonek közös elofeltevése, hogy a társadalmiság jelen állapotát egy korábbi, egészen másfajta struktúra elozte meg. Mindkét esetben, mintha valamiféle „faji emlékezet” szoné látomását az oskokorról, az emberi faj végtelenül hosszú és változatlan prehistorikus hajnaláról. Az egyik esetben e korszak barbár zurzavarként jelenik meg. Tévedés lenne azt hinni, hogy ezt az álláspontot a 18. század alakította ki – a felvilágosodás pusztán átvette az elképzelést az antikvitás és a kereszténység gondolkodóitól. A másik, ezzel ellentétes nézet szerint a primordiális állapot a jelenkorinál boldogabb, egyszerubb és spirituálisabb, nemes és ártatlan létezés volt – mindamellett olyan, mely számunkra egyszer s mindenkorra elveszett, s talán csak a halál aktusán keresztül helyreállítható.
Következésképpen, hu és lelkes hívei számára a Rend bármely eredendo Káosznál mérhetetlenül tökéletesebbként jelenik meg, míg pártütoi, potenciális ellenségei számára könyörtelen és elnyomó eroként („vas”), ám ugyanakkor kikezdhetetlen szükségszeruségként – mint mindenható – jelentkezik.
A Rend mitopoétái egyik esetben sem hajlandók elismerni, hogy „Káosz” vagy „Aranykor” akár a jelenben is létezhetne, sot létezik is, itt és most – csakhogy a Rend Társadalma illuzórikus totalitásának árnyékában. Mi azonban úgy hisszük, hogy az „oskokor” (mely mítosz, akárcsak a „káosz” vagy az „aranykor”) a társadalmiság tudattalanjaként ma is létezik. Hisszük továbbá azt is, hogy ma, az ipari társadalom és vele az utolsó újkokori „földmuvelo forradalom” végetértével, valamint a Rend utolsó intézményesült vallásainak felbomlásával ez az „elfojtott tartalom” újra a felszínre kerül. Mi másra gondolnánk, amikor „pszichonomadizmusról” vagy „a Társadalmi eltunésérol” beszélünk?
A Modern vége nem visszatérés a Kokorba, hanem a Kokor visszatérése.
A posztklasszikus (vagy posztakadémikus) antropológia elokészítette a terepet az elfojtott eme visszatérése számára; hiszen egészen a legutóbbi idokig nem értettük a vadászó-gyujtögeto kultúrákat, és nem rokonszenveztünk velük. Lascaux barlangjait pontosan akkor fedezték újra fel, amikor újra fel kellett fedezni azokat – bizonyosra veheto ugyanis, hogy sem a régi rómaiak, sem a középkori keresztények vagy a 18. századi racionalisták nem látták volna e rajzokat sem szépnek sem jelentoségteljesnek. Ezekben a barlangokban (melyek egyúttal a tudat archeológiájának szimbólumai is), ráleltünk az oket létrehozó muvészre; elodeinkként fedeztük fel oket, s ugyanakkor élo, jelenvaló önmagunkként.
Paul Goodman valahol „újkokori konzervativizmusként” határozta meg az anarchizmust. Szellemes, ám idejétmúlt megjegyzés. Az anarchizmus (legalábbis az ontológiai anarchizmus) ma már nem a földmuvelo társadalmakban ismer felmenoire, hanem a vadászó-gyujtögeto közösségek nem autoriter társas struktúráiban és értéktöbblet-elotti ökonómiájában. E kultúrák iránt érzett vonzalmunkat immár „konzervatívnak” sem nevezhetjük – helyesebb volna „radikálisnak” hívni azt, mivel gyökereinket az Oskokorban, egyfajta örök jelenben véljük felfedezni. Nem kívánunk visszatérni semmiféle anakronisztikus anyagi technológiához (eszünk ágában sincs visszabombázni magunkat a Kokorszakba) – de várjuk a valaha birtokolt, ám mára feledésbe merült pszichikus technológiák visszatérését.
Az, hogy Lascaux-t szépnek látjuk, a legbiztosabb jele Babilon hanyatlásának. Valószínu, hogy az anarchizmus sokkal inkább tünete, semmint oka ennek az üdvös bomlásnak. Hiába utópista képzeletünk, nem tudjuk mire számíthatunk. Mi azonban legalább felkészülten várjuk a sodródást az ismeretlen világba; számunkra kalandról, nem pedig világvégérol szólnak a hírek. Üdvözöljük a Káosz visszatértét, mert a veszéllyel együtt – végre – elkövetkezik a teremtés esélye.


vernisszázs

Mi olyan rohadtul nevetséges a Muvészeten?
Talán a dada röhögtette halálra? Vagy az öngúny öngyilkos tendenciái még ennél is korábban, az Übü király elso eloadásával jelentkeztek? Talán Baudelaire szarkasztikus opera-fantomja nevetésével, mely jámbor nyárspolgár barátait olyannyira megbotránkoztatta?
A Muvészet azért mulatságos (bár inkább kényszeredett nevetésrol, mint felszabadult hahotáról van szó), mert fontoskodó hullák sürgölodéséhez hasonlít, zombizsúrra, síri marionettre, ahol a drótokat a (Diego Rivera-stílusban elképzelt kövér plutokrata) Toke rángatja. Halálraítélt, ám orülten kapálózó szimulakrum, amely igyekszik elhitetni magáról, hogy a világ legelevenebb lénye.
Egy efféle irónia, egy már-már áthidalhatatlan szakadékkal egyenlo szélsoséges duplicitás fényében kétségbe kell vonnunk, hogy a neveto muvészetben valódi gyógyító ero lakozik, és nem csupán egy önjelölt elit vagy pszeudoavantgárd hallucinációjával állunk szemben. Valódi „eloörs” létezésének elofeltétele, hogy a Muvészet tartson valahová – ami már rég nem igaz. Apropó, Rivera: keresve sem találnánk nála mulatságosabb politikai festészetet a 20. században – no de minek a szolgálatában? A trockizmuséban! A 20. századi politikai mozgalmak eme legvilágtalanabb vakvágányának uszályában! Méghogy gyógyítóero – nem más ez, mint a szakadék fölött visszhangzó, üresen kongó, bágyadt kacaj.
Ahhoz, hogy gyógyítsunk, eloször pusztítanunk kell – ha a politikus muvészetnek nem sikerül elpusztítania azt, amit kipécézett gúnya tárgyául, akkor csak növeli annak szilárdságát. „Ami nem öl meg, az erosebbé tesz”, röhög a markába a disznófeju nagyúr fényes cilinderében (kiröhögve persze elsosorban Nietzschét, szegény Nietzschét, aki, miután megpróbálta halálra röhögtetni az egész 19. századot, végül maga végezte élohalottként, és akit a végtagjaira erosített drótokon keresztül a tulajdon novére táncoltatott a fasiszták szája íze szerint).
A folyamatban nincs semmi meghökkento vagy metafizikus. A körülmények, a nélkülözés egy ízben arra kényszerítették Riverát, hogy elfogadjon egy megbízást, mégpedig éppen Rockefellertol, a Wall Street-i pénzmágnás élo szimbólumától. Rivera erre obszcén komcsi agitpropot festett – s Rockefeller egyszeruen letöröltette a képet a falról. És ha még ez sem lenne eléggé mulatságos, akkor tegyük hozzá, hogy Rockefeller gyozelme teljesebb lehetett volna, ha nem semmisíti meg a falfestményt, hanem kifizeti az alkotót, kiállíttatja a képet, átváltoztatja Muvészetté, a lakberendezo karikáján keresztülugráló fogatlan oroszlánná, viccé.
A romantikusok egykor arról álmodtak, hogy a polgári értékek rideg valóságvilágát sikerülhet rávenni arra, hogy befogadjon egy olyan muvészetet, melyben elso pillantásra nincs semmi különös (könyvek, melyeket el lehet olvasni, képek, melyeket a falra lehet akasztani, stb.), ám amely titokban mégis valami mást csempész e valóság eresztékei közé, mely megváltoztatja e világ önmagáról alkotott képét, a feje tetejére állítja azt, a burzsoá értékeket a muvészet forradalmi értékeivel váltja fel.
Ugyanez az álom kísértette a szürrealistákat is, s jóllehet látszólag cinikus álcát öltött, még a dada is mert reménykedni. A romantikától a szituacionizmusig, Blake-tol 1968-ig, minden egymást követo tegnap álma a holnap soros szalonmuvészetévé vált – megvásárolva, megrágva, újratermelve, eladva, kiszállítva múzeumoknak, könyvtáraknak, egyetemeknek és egyéb mauzóleumoknak, elfeledve, elveszítve, azután újraélesztve, nosztalgiatáppá alakítva, újratermelve, eladva, és így tovább, végetérhetetlenül.
Ha a kutató fel kívánja mérni, milyen gyökeres pusztítást végzett a korabeli burzsoá világképben Cruikshank, Daumier, Grandville, Rivera, Tzara vagy Duchamp, történelmi dokumentumok közé kell beásnia magát és hallucinálnia kell. Mert a nevetve-rombolás elméleti sikere gyakorlati kudarcot jelentett – hiába a nevetés keltette vihar, a támadó nevetés forgószele, az illúzió döglött ballasztja egy jottányit sem mozdult helyérol. A vége az lett, hogy nem a burzsoá társadalom omlott össze, hanem a muvészet.
Levonva a következtetéseket a kudarcok e csúfos sorozatából, úgy tunik, a kortárs muvész számára két út adódik (feltételezve, hogy az öngyilkosság nem megoldás): (1) fáradhatatlanul folytatni a támadásokat, egyik mozgalmat a másik után indítani abban a reményben, hogy egy nap (nemsokára) „a dolog” annyira elveszíti erejét, annyira kiürül, hogy egyszeruen elpárolog és átengedi a terepet; (2) közvetlenül és közvetítetlenül élni kezdeni, éspedig azonnal, mintha a csata máris meg lenne nyerve, mintha nem az lenne a helyzet, hogy a muvész egy bizonyos fajta ember, hanem minden ember egy bizonyos fajta muvész (ezt nevezték a szituacionisták a muvészet egyideju „elfojtásának” és „realizálásának”).
Mindkét opció annyira „lehetetlen”, hogy nevetséges lenne bármelyiket cselekvési alapnak tekinteni. Még arra sem lenne szükség, hogy „mulatságos” muvészetet csináljunk, mert a muvészetcsinálás már önmagában elég volna ahhoz, hogy halálra röhögtessen mindenkit. De legalább a mi viccünk volna. (És ugyan ki lehetne biztos a balsikerben? „Imádom nem tudni a jövot,” mondta Nietzsche.) Ahhoz azonban, hogy elkezdhessük a játékot, valószínuleg néhány szabályt kell lefektetnünk:
1. Nincsenek úgynevezett “kérdések”. Nincs szexizmus, rasszizmus, állati jogok, külso megjelenésen alapuló diszkrimináció, vagy bármi egyéb olyan, sajátos érdekeket és jogokat érinto kérdés, mely a társadalmi komplexum egészétol függetlenül, a „diskurzus” által, mint „probléma” lenne kezelheto. Egyedül a totalitás létezik, amely ezeket az illuzórikus „kérdéseket” beledolgozza saját tökéletesen hamis diskurzusába, adok-veszek tárgyát képezo gondolatáruvá változtatva minden pro és kontra véleményt. S maga e totalitás is illúzió, rémálom, melybol bármilyen eszközt (muvészet, humor, stb.) igénybe véve fel kívánunk ébredni.
2. Amennyire ez lehetséges, minden tevékenységünknek meg kell maradnia azon a pszichikus-ökonómiai struktúrán kívül, melyet a totalitás a muvészet játékának teréül kijelölt. Hogyan fogunk megélni mukereskedok, galériák, menedzsment, múzeumok, kiadók, központi alapok és más támogató intézmények nélkül, kérdezik erre a muvészek. De miért törnénk olyasmin a fejünket, ami teljességgel valószínutlen? Követeljük inkább magát a „lehetetlent” – elvégre mi másért lett muvész az ember, ha nem éppen ezért?! Nem elég elfoglalni a Muvészet szent piedesztálját, amelyrol azután könnyu gúnyolódni a nyárspolgári világ ostobaságain és igazságtalanságain. A Muvészet saját seggét nyalja, és itt az ideje, hogy abbahagyja – különben végleg benne marad a szarban.
3. „Megélni” valamibol természetesen fontos – de ami még ennél is fontosabb: élni. Bármit is tegyünk, bármelyik megoldást válasszuk (vagy akár mindegyiket), bármilyen súlyos kompromisszumokat kössünk, imádkozzunk azért, hogy sose tévesszük össze a muvészetet az élettel: a Muvészet rövid, az Élet hosszú. Fel kell készülnünk a sodródásra, a nomadizmusra, arra, hogy kicsusszanjunk minden hálóból, hogy minduntalan továbbálljunk, hogy a muvészeteken keresztül és azokon túl-éljünk, hogy életünket muvészetünknél magasabb szintre emeljük, hogy muvészetünk szemünk fénye, ne pedig alibi legyen.
4. A gyógyító nevetés (szemben a mérgezo és maró nevetéssel) csak olyan muvészetbol származhat, mely komoly – komoly, de nem józan. A céltalan morbiditás, a cinikus nihilizmus, a divatos posztmodern frivolitás, a nyavalygás és nyöszörgés (az „áldozat” liberális kultusza), a kifulladás, az ironikus baudrillard-i hiperkonformitás – mindezek az opciók komolytalanok, s ugyanakkor egyikük sem elég megrészegült ahhoz, hogy céljainknak megfelelhessen, vagy – még kevésbé – hogy nevetésre fakasszon.

nyers látomás

Az olyasféle muvészeti kategóriák, mint naiv muvészet, art brut, tébolymuvészet vagy bizarr muvészet, melyek további alkategóriákra – pl. neoprimitív vagy nagyvárosi primitív muvészet – bomlanak, tökéletesen élettelenek: értelmetlenek és alapjában véve érzékietlenek, a testtol és a vágyaktól érintetlenek. Mi az, ami valóban jellemzi ezeket a muvészetformákat? Az bizonyos, hogy nem a muvészet/diskurzus fosodrához képest elfoglalt marginális pozíció. Az ég szerelmére, miféle fosodor?! És miféle diskurzus?! Ha elfogadjuk a posztmodern diskurzus érvényét, akkor a "periféria" fogalma használhatatlanná válik. Ha viszont poszt-posztmodern álláspontra helyezkedünk, akkor még a diskurzusok létezését is el fogjuk utasítani. A muvészet elnémult. Nincsenek már kategóriák, még kevésbé "centrumról" és "perifériáról" szóló térképek. Ennek az egész rizsának egyszer s mindenkorra vége. Rendben?
Nincs rendben. Mert egy kategória akkor is megmarad: a Toke. A túl késo kapitalizmus – a Káprázat, a Szimuláció, Babilon, vagy nevezzük akárhogy. És ehhez a "diskurzushoz" képest már elhelyezhetok vagy megcímkézhetok a muvészeti formák. Az "outsider" muvészet pedig pontosan és kizárólag ezzel a "metafizikus" kommoditás-káprázattal szemben tekintheto marginálisnak. Ha e káprázatot egyetlen tekergozoen bonyolult közvetítonek, para-médiumnak tekintjük, akkor az "outsider" muvészetet közvetlennek, im-mediálisnak kell neveznünk. Ez nem halad át a káprázat para-mediális közegén, hanem csupán a muvész és "közvetlen környezete" (barátok, család, szomszédok, törzs) számára készül, és csak a pozitív reciprocitás, az "ajándék" ökonómiáját ismeri. Egyedül az "immediatizmus" antikategóriája adekvát kísérlet arra, hogy megragadjuk és megvédjük az "outsider" muvészet testi vonatkozásait, kapcsolatait az érzékekkel és a vággyal, arra való törekvését, hogy megkerülje, sot tudomást se vegyen a káprázatos rekuperáció és reprodukció szerves részét képezo mediációról és elidegenedésrol. Hangsúlyozzuk, mindennek semmi köze nincs az "outsider" mufajok tartalmához, sem a mu formájához vagy intenciójához, vagy akár a muvész/befogadó releváns tudásának mértékéhez. A mu "immediatizmusa" kizárólag imaginális termelési módjában rejlik. Személytol személyig kommunikál vagy "ad", "kebeltol kebelig" ahogy a szufik mondanák, anélkül, hogy áthaladna a káprázatos para-médium torz tükörrendszerén.
Amikor a jugoszláv, haiti vagy New York-i grafittimuvészetet "felfedezték" és kommodifikálták, az eredmény több okból sem volt kielégíto. (1) A muvészeti intézményrendszer pszeudó-diskurzusában mindenféle úgynevezett "naivitás" szükségképpen furcsa, affektált és határozottan marginális marad – még akkor is, ha (egy vagy két évig) csillagászati árakat fizetnek érte. Az "outsider" muvészet eroszakos bevezetése a káprázatszeru áruvilágba egyenesen megalázó. (2) A muvészet áruba bocsátása során a muvész a "negatív reciprocitás" viszonyaiba lép – míg korábban az "ihlet" adományát ajándékként adta tovább másoknak, akiktol azután vagy visszakapott vagy nem megérto figyelmet, félreértést, egy malacot vagy egy pofa sört (pozitív reciprocitás), most a muvész elsosorban pénzért dolgozik, pénzt kap, miközben az "ajándékcsere" a jelentés másodlagos jelentoségu régióiba vonul vissza, azután ott is elhalványul (negatív reciprocitás). Van végül a turistamuvészet, illetve a lekezelo érdeklodés – majd a lekezelo unalom – azok irányából, akik csak az "autentikusért" hajlandók fizetni. (3) További lehetoség, hogy az intézményes muvészet az "outsider" energiáit vámpirizálja, majd a tetemet továbblöki a reklámvilágnak vagy "populáris" szórakoztatóiparnak. E reprodukciós folyamatban a muvészet elveszíti "auráját", beszárad és elpusztul. "Utópisztikus nyoma" ugyan megmaradhat, ám a muvészetet lényegében elárulták.
"Tébolymuvészet", "neoprimitív" muvészet és egyéb címkék azért unfairek, mert ilyen muvészetet nem csupán a pszichotikusok és a barbárok hoznak létre, hanem mindazok, akik megkerülik a para-médium elidegeníto hatását. Ezek valódi vonzereje abban az intenzív aurában található, melyre a közvetlen és közvetítetlen imaginális jelenlét által tesznek szert, nem csupán "látomásos" stílusukat vagy tartalmukat illetoen, hanem méginkább mero jelenvalóságuk és ajándékszeruségük révén. Ebben az értelemben az "outsider" nem kevésbé, hanem inkább nemes, mint a posztmodern éra "mainstream" muvészete – mely nem a jelenvalóság, hanem éppenséggel a távollét, a hiány muvészete.
Úgy tunik, az "outsider" muvészet kezelésének egyedül fair módja (a "szép út", ahogy a hopik mondják) "titokban tartása"; ellenszegülés a definiálásnak, titokként való továbbadása személytol személyig, kebeltol kebelig, a para-médium (irányadó szakmai folyóiratok, galériák, múzeumok, gazdagon illusztrált, hivalkodó kirakatalbumok) kiiktatásával. Vagy ami még jobb lenne: ha magunk válnánk "tébolyulttá" és "barbárrá" – mert Babilon ekként címkéz majd meg mindnyájunkat, amikor már nem imádjuk és nem támadjuk – amikor megfeledkeztünk róla (anélkül, hogy "megbocsátottunk" volna neki!), amikor felidéztük saját prófétai énünk, testünk, "igaz akaratunk".


az immediatista patlecs

i.

Bárhányan játszhatják (az ideális 6-25 fo), a fontos csupán az, hogy a játékosok száma legyen elore ismert.

ii.

A játék alapszerkezete a lakoma vagy a piknik. Minden résztvevonek egy fogás étellel vagy itallal kell hozzájárulnia a lakomához, mégpedig elegendo mennyiséggel ahhoz, hogy mindenki legalább egy adaggal fogyaszthasson. A fogásokat a helyszínen is el lehet készíteni vagy be lehet fejezni; készételeket tilos vásárolni (kivéve bort és sört, bár ideális esetben ezek is lehetnek saját készítésuek). Az egyes fogások legyenek minél összetettebbek. A résztvevok törekedjenek emlékezetessé tenni az eseményt. Az étlapot tanácsos elore egyeztetni (bár a meglepetés újabb ízt jelenthet), elkerülendo az esetleges ismétlodo vagy egymással ütközo fogásokat. A lakoma szervezodhet megadott tematika köré, oly módon, hogy minden résztvevo egy bizonyos fogásért felelos (eloétel, leves, hal, fozelék, hús, saláta, sütemény, fagylalt, sajt, stb). Ajánlott témák: Fourier gasztrozófiája – Szürrealizmus – Indián kultúra – Vörös és Fekete (kulináris fohajtás az anarchizmus elott, annak színeiben: minden étel vörös vagy fekete) – és így tovább.

iii.

Bizonyos fokú formalitás kívánatos; elhangozhatnak például pohárköszöntok vagy eloírható „megjelenés vacsoraöltözetben”. (Ha például a tor vezérmotívuma szürrealista, a "vacsoraöltözet" kitétel nyomban sajátos jelentést vesz fel.) A vacsorát kísérheti élo zene, feltéve, hogy néhány játékos beleegyezik abba, hogy ily módon "ajándékozza" meg a többi résztvevot, és csak késobb vesz részt az eszem-iszomban. (Hangfelvétel lejátszása nem helyénvaló.)

iv.

A patlecs fo célja természetesen az ajándékozás. Minden játékosnak egy vagy több ajándékkal kell érkeznie, és egy vagy több más ajándékkal kell távoznia. Az ajándékok többféle módon cserélhetnek gazdát: (a) Mindenki egyetlen ajándékot hoz, és ezt – mondjuk – a vacsoraasztalnál mellette ülo személynek adja; (b) Minden résztvevo mindenki másnak hoz ajándékot. A választást természetesen befolyásolja az összejövetel mérete: kisebb csoport esetén a második eljárás célszerubb. Ebben az esetben elore el lehet dönteni, hogy az ajándékok különfélék legyenek-e vagy sem. Mit hozzak, ha például hatan játszunk: öt kézzel festett nyakkendot vagy öt különbözo dolgot? És vajon véletlenszeruen osszuk-e szét az ajándékokat, vagy mindenki neki címzett dolgot kapjon (amely esetben az ajándékkészíto persze figyelembe veheti az illeto személyes ízlését)?

v.

Alapszabály, hogy az ajándékokat saját kezuleg kell készíteni, vásárolni tilos azokat. A készítés során fel szabad ugyan használni készen vásárolt elemeket, ám elengedhetetlen, hogy minden ajándék önálló mualkotás legyen. Hogy az elobbi példánál maradjunk, noha a nyakkendoket akár vásárolhatom is, mindegyiket magamnak kell megfestenem, akár azonos, akár különbözo mintát használva.

vi.

Nem szükséges, hogy az ajándékok feltétlenül fizikai tárgyak legyenek. Lehet élo zenét vagy eloadást is ajándékozni. Nem árt azonban emlékezni arra, hogy az indián patlecsek esetében az ajándékok rendkívüliek voltak, sot sok esetben egyenesen megpecsételték az ajándékozó anyagi helyzetét. Véleményem szerint az ajándék legmegfelelobb formái mégiscsak a tárgyak, és ezeket igyekezni kell a leheto legigényesebben elkészíteni – az elkészítés módjának nem kell szükségképpen költségesnek lennie, ám annál lényegesebb, hogy a végeredmény valóban impozáns legyen. A hagyományos patlecsek egyik fontos funkciója volt a presztízsszerzés – az ajándék a szó szoros értelmében presztízskérdést jelentett. Az immediatista patlecs játékosai is versengenek az ajándékozásban: arra kell törekedniük, hogy minél ragyogóbb, minél értékesebb ajándékot készítsenek. Az ajándékok természetét illetoen a csoport elore meghatározhat szabályokat; amennyiben az a döntés születik, hogy csak tárgyakat lehet ajándékozni, a zene és az eloadások a játékosok túlcsorduló bokezuségének jelei lesznek, afféle hors de patlecs.

vii.

Az immediatista patlecs annyiban nem hagyományos versengés, hogy elméletileg minden játékos csak nyerhet – mindenki egyenloen ad és kap. A fantáziátlan és szukmarkú játékosok azonban elkerülhetetlen presztízsveszteséget szenvednek, míg ellenkezoleg, a fantáziadús és/vagy bokezu résztvevok tekintélyük növekedésére számíthatnak. A valóban sikeres patlecs az, amelyben mindenki egyenlo mértékben tanúskodik bokezuségérol, s így minden játékos egyformán elégedetten távozik. De ne feledjük: éppen a végeredményt övezo bizonytalanság az, amely az esemény savát-borsát megadja.

viii.

Mivel a házigazda vállára természetesen több teher nehezedik, az ideális patlecs olyan vendégségsorozat része, melyben minden játékos elobb-utóbb eljátssza a házigazda szerepét. Ebben az esetben újabb presztízsharcra van lehetoség: ki lesz a legemlékezetesebb házigazda? A játékosok megállapodhatnak abban, hogy korlátozzák a házigazda teendoit, de az is lehetséges, hogy a házigazda teljesen szabad kezet kap – kitehet magáért, amennyire csak jólesik neki. Ez a megoldás azonban kizárólag akkor javasolt, ha tényleg cserélodnek a házigazdák és mindenkire sor kerül; ellenkezo esetben a végén még becsapottnak vagy ellenkezoleg, elonyben levonek érezhetik egyesek magukat. Számos esetben persze nincs lehetoség a teljes kör végigzongorázására; New York-ban például sokan akkora lakással sem rendelkeznek, hogy egy kisebb társaságot meghívhassanak. Ebben a helyzetben a házigazda mivolt már eleve presztízselonyt jelent. Nem hinném, hogy ebben bármi kivetnivaló lenne.

ix.

Az ajándékok legyenek az érzékeknek tetszok, ne „hasznosak”. Egyes ajándékozók muvészeti munkákat részesítenek majd elonyben, mások saját készítésu lekvárt, befottet, füstöloket vagy akár nemi aktust ajándékoznak. A legfontosabb szabályokat itt is tanácsos elore lefektetni. Az ajándék nem foglalhatja magában a közvetítés elemét – nem lehet szó videóról, hangfelvételrol, nyomtatott objektumokról, stb. Minden ajándéknak „jelen” kell lennie – így nem érvényesek a belépojegyek, ígéretek vagy bármilyen értelemben halasztott ajándékok. Ne feledjük: a játék célja és alapszabálya mindenfajta mediáció és reprezentáció kerülése – jelen lenni és ajándékozni.


csend

A baj nem az, hogy túl sok minden feltárult elottünk, hanem hogy minden reveláció szponzorra és menedzserre lel, bekerül a divatlapokba, klónjúdások és protézisemberek révén sokszorozódik.
Túl sok tudásba nem lehet belebetegedni – a tudás virtualizálása, elidegenítése és egy idóta cseregyerekkel vagy szimulakrummal való helyettesítése azonban igenis okozhat szenvedést – az "adatok" változatlanok, az egész mégis halott – "aura" nélküli, akár az áruházi protéziszöldségek.
Rossz közérzetünk oka ma (1992. január 1.) a következo: nem a nyelvet halljuk, hanem a visszhangot, a nyelv végtelen sokszorozódását, önmaga tükörsorozatában való visszaverodését, korrupt önreferencialitását. A virtuális adatvidék tériszonya azért émelyíto, mert e tájban nincsenek rejtett terek, kitüntetett, homályba burkolózó sarkok.
Végtelen hozzáférés a tudáshoz, mely képtelen kölcsönhatásba lépni a testtel vagy a képzelettel – ez voltaképpen nem más, mint a testtelen és lélektelen gondolat manicheus ideálja – a modern média és politika mint tiszta gnosztikus tudat, Arkhónok és Eonok anesztetikus kérodzései, a Kiválasztottak öngyilkossága...
Az organikus rejtekezik – verejtéke a titok. A szervetlen: démonikus demokrácia – minden egyenlo, de egyenloen értéktelen. Nem ajándék: áru. Az uzsorát a Manicheusok találták ki. Amint Nietzsche mondta, a tudás lehet mérgezo.
Az organikus (a "Természet", a "hétköznap") alapeleme a csend, amely nem némaság, a homály, mely nem tudatlanság; hallgatni tudás, mely egyúttal állítás – tapintat, mely tudja, hogyan érintse meg a dolgokat, hogyan változtasson rajtuk, hogyan leheljen lelket beléjük.
Felejtsük el a "nemtudás felhojét", hagyjuk a "miszticizmust" – semmi kedvünk újra feladni magunkat a fasizmus e szánalmas, reakciós alibifilozófiáinak. Azért még tarsolyunkba süllyeszthetjük a taoista "ilyenség" élményét – "a virág nem beszél", és az is biztos, hogy a logosz nem is a nemi szervünk ajándéka. (Vagy talán mégis: gondoljunk csak a mítoszban szereplo beszélo péniszre, Priaposzra.) Egy okkultista azt tudakolná, miképpen lehet e csendet "munkára fogni" – mi azt kérdezzük, hogyan lehet játszani rajta, akár egy hangszeren, ahogy tette Hérakleitosz játékos kedvu ifja.
Rossz közérzet, melyben minden nap egyforma. Mikor jelennek már meg az elso fodrok az ido tükörsima felületén? Szaturnália vagy Karnevál herceg visszatértében nem könnyu hinni. Lehet, hogy megállt az ido itt a Plerómában, a gnosztikus álomvilágban, ahol testünk egyre csak rohad miközben "tudatunk" letöltodik az örökkévalóságba? Oly sokat tudunk már – hogyan lehet, hogy nem tudjuk a választ éppen erre a legégetobb kérdésre?
Azért, mert a válasz (mint Odilon Redon Harpokrátészében) nem a reprodukció nyelvén szólal meg, hanem a gesztusok, az érintés, a szagok, a vadászat jeleire íródott. A virtu végso soron áthatolhatatlan – az evés meg az ivás evés meg ivás marad – kutyából nem lesz szalonna. Hogy mi lett a Tudás Kánaánjából? A Pokolból sugárzott ismeretterjeszto program. Nekem az kell, hogy a patakban valódi homok legyen, és valódi vízililiom. Tudjuk jól, a bennszülöttek nem csak mogorvák, hallgatagok is – sot, egyenesen inkommunikatívak. Na, gringó, most asztán elég vót a bolond félmérésekbol meg kérdoívekbol. Vannak dolgok, amirol a bürokratáknak nem kell tudniuk – és vannak dolgok, amirol a muvészeknek is hallgatniuk kell. Ez nem öncenzúra és nem önmegtagadás. Kozmikus tapintat. Tisztelgésünk az organikus elott, kusza örvényei, visszáramai és forgói, láposai és rejtekei elott. Ha a muvészet "munka" akkor elobb-utóbb tudás lesz belole, míg végül elveszíti megváltó jellegét s ízét is. Ám ha a muvészet "játék", akkor megorzi és tovább meséli a titkokat; titkokat, melyek titkok maradnak. A titkok ?secrets? – akár a Természet egyéb váladékai ?secretions? – azért vannak, hogy megosszuk oket. Gonosz lenne a tudás? Nem vagyuk ellenmanicheisták – dialektikán edzett tenyéréllel zúzzuk be a téglákat.. Van tudás, ami dadadat, és van, ami kommodadat. Van, amelyik bölcsesség, és van, amelyik csupán mentség a semmittevésre és semmitvágyásra. A mero akadémikus tudás például, vagy a nihilista posztmodern tudálékosság, belevész a meg-nem-haltak és a meg-nem-születettek mocsaras régióiba. Van lélegzo tudás, és van fojtogató tudás. Annak, amit tudunk, és ahogy tudjuk, a testben kell gyökereznie – az egész testben, nem csupán a formaldehid üvegbe zárt agyban. Olyan tudást akarunk, amely nem utilitariánus, nem "tiszta", hanem ünnepi. Minden más csupán szellemadatok haláltánca, a média délibábja, a túl késo kapitalista episztemológia cargókultusza.
Ha tudnám, hogyan szabaduljak meg e rossz közérzettol, azonnal megtenném, és téged is magammal vinnélek. Ehhez azonban mindenekelott szükségünk van egy tervre. Börtönlázadás? Alagút? Szappanból faragott stukker, kihegyezett kanál, süteménybe rejtett reszelo? Vagy egy új vallás?
Vándorpüspökötök leszek. Játszani fogunk a csenddel, a mi csendünkké tesszük mire itt a tavasz. A rohanó patak közepén sziklatömb. Nézzétek mohás, nedvesen csillogó oldalait – esoáztatta, villámcsapta, fakójáde rézlemezek zöldellnek így. Hatalmas varangy, smaragdelevenség, májusnapi vadon. A biosz ereje, akár az íjé és a lanté, a visszahajlásban van.


a hallgató kritikája

Sokat és hiába jártatni a szánkat – ez meglehetosen fárasztó. Ennél is rosszabb azonban hallgatókra szert tenni. A hallgató azt hiszi, hogy hallgatni elég – mintha arra vágyna, hogy más fülével halljon, más szemével lásson, más borével érezzen...
A szöveg (vagy az "adás"), mely megváltoztatja a valóságot. Errol álmodott Rimbaud is, azután undorral elfordult a gondolattól. Talán mert túlságosan fennkölt elképzelései voltak a varázslatról. Az igazság meglehet egyszeruen az, hogy a szöveg csak akkor képes megváltoztatni a valóságot, amikor az olvasót nem csupán látni, hanem látni és cselekedni tanítja. Ezt tette egykor a szentírás – ám a Szentírás bálvánnyá vált. Ha ma a Szentírás szemével látnánk, akkor (voodoo értelemben) nem birtokolnánk mást, mint egy málló emlékmuvet – vagy egy hullát.
Látni és a látás irodalmát tanulmányozni könnyu. Könnyu felvilágosultnak lenni. "Szufinak lenni pofonegyszeru," hallottam egyszer egy perzsa sejktol. Ami nehéz: embernek lenni. Politikailag felvilágosultnak lenni még könnyebb, mint szellemileg megvilágosodottnak – egyik nyomán sem változik meg a világ, sot még önmagunk sem. A szufizmus és a szituacionizmus, a sámánizmus és az anarchizmus – azaz mindazok a teóriák, melyekkel ezidáig kacérkodtam – pontosan ezek: teóriák, víziók, látásmódok. Különös, hogy a szufi gyakorlat bizonyos szavak ismételgetésébol (dhikr) áll. A cselekvés maga is szöveg és semmi egyéb, mint szöveg. Az anarcho-szituacionizmus "praxisa" lényegében ugyanez: a falra írt szöveg, a szlogen. Pillanatnyi megvilágosodás. Nos, mindez nem teljesen hiábavaló – de mi lesz utána más?
Rádiónkat meg szeretnénk tisztítani mindentol, amely nem biztosít legalábbis lehetoséget e más bekövetkezésének siettetésére. Ahogy bizonyos könyvek döbbenetes buncselekményeket inspiráltak, mi olyan szövegeknek kívánunk teret biztosítani, melyek nyomán a rádió mellett ülok felkelnek, hogy magukhoz ragadják a boldogságot, melyet Isten megtagadott tolünk. A valóság légibuszának eltérítésére buzdító szavak. De ami még ennél is fontosabb: hogy megtisztítsuk életünket mindattól, ami megakadályozza vagy késlelteti, hogy útra keljünk – nem azért, hogy fegyverrel és rabszolgával kereskedjünk Abesszíniában – nem is azért, hogy rablóvá vagy pandúrrá váljunk – és nem is azért, hogy elfussunk a világból vagy uralmunk alá hajtsuk – hanem azért, hogy megnyissuk magunkat a különbözoség elott.
Osztozom a legreakciósabb moralistákkal abban a feltevésben, hogy a muvészet képes a valóságot ilyen módon megváltoztatni – és megvetem a liberálisokat, akik szerint minden muvészet számára zöld utat kell adni, hisz – mondják – csupán muvészetrol van szó. Ezért horgonyoztam le íróként és rádiósként azon kategóriák mellett, melyeket a leginkább gyulölnek a konzervatívok (pornográfia és agitprop). Tettem mindezt abban a reményben, hogy olvasóim/hallgatóim és önmagam számára némi bajt keverhetek. Most azonban kénytelen vagyok hatástalansággal, sot teljes eredménytelenséggel vádolni magam. Kevés dolog változott. Talán semmi sem…
Semmink sincs, csak a meg- és felvilágosodás, s még ezt is korrupt guruk és ügyefogyott, depressziós értelmiségiek kezébol kellett kicsavarnunk. Ami pedig muvészetünket illeti – mit sikerült elérnünk azon kívül, hogy véres verejtékünkkel a kurrens gondolatok és képek világának némi pezsdíto pírt kölcsönöztünk?
Az írásban elmentünk addig, ameddig írás lehetséges. Bármely szövegnek, mely képes belevetni magát az elottünk tátongó ismeretlenbe – akármit rejtsen is e szakadék – gyakorlatilag önteremtonek kell lennie, akár a csodás és elrejtett tibeti Dákini tekercseknek vagy a taoista szellemírás békaporonty-betuinek – a legmagasabb hofokon kell izzania, hogy úgy szóljon, mint a máglyán égo boszorkány vagy eretnek utolsó világgá sikított üzenete (Artaud nyomán szabadon).
Érzem, e szövegek itt reszketnek már a fátyol túloldalán.
Mi történne, ha egy hirtelen hangulattól vezérelve feladnánk a muvészet mero objektivitását és a teória mero szubjektivitását? Ha megkísértene a szakadék? És ha senki sem fog követni? Talán annál jobb – rokonokra lelünk majd a hüperboreaszok között. És mi lesz, ha megkattanunk? Nos, ennek valóban megvan a veszélye. És ha unatkozni fogunk? Ugyan már…
Alig néhány éve, hogy mindent feltettünk a csodásnak a hétköznapiba való betörésére – egy keveset nyertünk, majd súlyos veszteségeket szenvedtünk. A szufizmus ennél tényleg sokkal könnyebb volt. Tegyünk fel mindent egy lapra, az utolsó nyomorúságos firkáig? Duplázzuk meg a téteket? Csaljunk?
Olyan, mintha a szomszéd szobában, vaskos falak mögött angyalok hangját hallanánk. Veszekednek vagy basznak? – egyetlen szót sem vagyunk képesek kivenni.
Vajon át tudjuk még képezni magunkat Kincskeresokké ezen a kései órán? És vajon milyen technikát alkalmazzunk, tudván, hogy éppen a technika hagyott cserben bennünket. Az érzékek kisiklatása? Inszurrekció? Jámborság? Költészet? A „tudom hogyan” a sarlatánok olcsó trükkje. A „tudom mit” azonban isteni önismeret lehetne – az ex nihilo teremtés lehetosége.
Végül el kell majd hagynunk ezt a várost, mely mozdulatlanul lebeg a steril szürkület peremén, akár a gyermekektol elhagyatott Hameln. Léteznek talán más városok: ugyanebben a térben és idoben… mégis különbözoek. És van talán dzsungel, ahol a puszta megvilágosodást elhomályosítja a jaguárok fekete ragyogása. Nem tudom – és félek.


Fordította: L. Vara Zsolt