Hakim Bey : Az információs világháború

A test fogságából való kilépés gondolata mindig is komolyan foglalkoztatta az emberiséget. Egyébként jogosan. A mindennapi anyagi valóság néha elég kényelmetlen. A lélek halhatatlanságába vetett hitrõl már a korai „vallásos" mûalkotások, például a Neander-völgyi temetkezési helyek is tanúskodnak, de az összes modern (posztpaleolitikus) vallás tartalmazza a test és az alkotott világ iránti bizalmatlanság vagy egyenesen nyílt ellenségesség gnosztikus nyomát. A mai „primitív" törzsek, de a pogány földmûvelõk számára sem ismeretlen a halhatatlanság és a testelhagyás fogalma, anélkül hogy ehhez az undor bármiféle túlzott kinyilvánítása társulna. E gnosztikus nyom (akár a higanymérgezés) fokozatosan terjeszkedik, sõt egészen patologikussá is válhat. Maga a gnosztikus dualizmus jól példázza az undor azon szélsõséges változatát, mely a testtõl minden értéket a lélekbe emel át. Ez a gondolat jellemzi azt is, amit ma civilizációnak hívunk, de hasonló folyamatpálya követhetõ nyomon a háború jelenségében is. A vadászó-gyûjtögetõk valamikor rituális verekedéseket rendeztek. Az igazi háború vallás és gazdaság (azaz politika) másféle eszközökkel való folytatása, mely történelmileg a neolitikumban, a „különlegesség" papi feltalálásával és a harcosok kasztjának felemelkedésével indul. (Egyáltalán nem értek egyet azzal az elmélettel, hogy a háború a vadászat továbbfejlõdése lenne.) A második világháború látszott az utolsó igazi háborúnak. A hiperreális háború Vietnamban, a televízió közremûködésével kezdõdött, és nemrég érte el már-már perverz megnyilatkozását az 1991-es Öböl-háborúban. A hiperreális háború többé nem „gazdaságos", és már nem az „államegészséget" szolgálja. A rituális verekedés még önkéntes volt, és semmi köze sem volt a hierarchiához (a harci vezérek mindig változtak), az igazi háború viszont már kötelezõ és hierarchikus, a hiperreális háború pedig teljességgel képzeletbeli és pszichikailag interiorizált (tiszta háború). Az elsõ esetben veszélybe kerül a test, a másodikban feláldozzák, a harmadikban a test maga el is tûnik. A modern tudományt egyre inkább antimaterialista elfogultság jellemzi, de ez saját vallásellenes háborújának dialektikus következménye, és bizonyos értelemben már maga is vallássá vált. A tudomány, az anyagi valóság vizsgálója, paradox módon éppen a valóság anyagiságát bomlasztja szét. A tudomány, amely mindig a papok mestersége volt, a kozmológia ága; ugyanakkor ideológia is, annak igazolására, „hogyan is vannak a dolgok". A földi paradicsom képzete, az állam már nem jelent többet, mint képek adminisztrálását. Nem erõ többé, hanem önállósult információ-modellezés. De ahogyan a babiloni kozmológia a babiloni hatalmat igazolta, úgy a modern tudomány finalitása a Vég-Állam, a posztnukleáris állam, az információ-állam végét szolgálja. Vagy jön az Új Paradigma. És az új paradigma axiomatikus elõfeltételeit mindenki elfogadja. Az új paradigma nagyon spirituális. Az Új Kor, gnosztikus tendenciái ellenére, befogadja az Új Tudományt és annak egyre fokozódó légiesítését. Jó forrásra lel benne spirituális világlátásának bizonyításához. Meditáció és kibernetika kéz a kézben jár. Az információs államnak persze olyan rendõrségi erõ és börtönrendszer támogatására lenne szüksége, melytõl Nabukodonozornak leesne az álla, Moloch papjai pedig rángógörcsben fetrenge-nének. A „modern tudomány" mégsem tud szabadulni saját bonyolultságától, mellyel majdnem sikerre vitte „a természet meghódítását", a civilizáció legnagyobb gyõzelmét a test felett. Nem jött össze, de minden relatív, nemde? Azt hiszem, valahogyan föl kellene zárkóznunk a test mögé. Talán egy kvantum-ugrással megoldható lenne. De idõközben a Társadalom a Média gépezetét felhasználó túlzott közbenjárása csak növeli elidegenedésünket a testtõl, figyelmünket a közvetlen tapasztalásról az információra összpontosítjuk. Ebben az értelemben a Médiának vallási vagy papi szerepe van, mivel a szellemet információként újradefiniálva, a testtõl való elszakadás alternatíváját kínálja fel. Az információ lényege a Kép, az a szakrális és ikonikus adatkomplexum, amely lesöpri a test anyagi törvényének elsõbbségét az inkarnációs keringésben, és egy korrupción túli, hústalan eksztázissal helyettesíti be. Az öntudat, az állatiasság mátrixáról lemetszve és információként megörökítve, olyasvalami lesz, amit „le lehet tölteni". Nincs többé „szellem-a-gépben", de van a „gép-mint-szellem", a gép mint Szent Szellem. A Virtuális Valóság mint Cyber-Gnosztika. Állj le, add fel, és felejtsd el az Anyaföldet mindörökre. Minden tudomány paradigmatikus egyetemességet javasol. A klasszikus fizika bábaszerepet játszik a Kapitalizmus, Kommunizmus, Fasizmus és egyéb modern ideológiák fölött. A posztklasszikus tudomány szintén egy sor olyan elméletet javasol, melyek a társadalomra alkalmazandók: relativitás, kvantum-valóság, kibernetika, információelmélet stb. Néhány kivételtõl eltekintve a posztklasszikus tendencia az egyre fokozottabb légiesítés felé tart.

Beszélgetéseink legtöbbjét olyan paradigmatikus feltételezések fertõzték meg, melyek valójában puszta kijelentések, állítások, de amelyeket mi magunk nagyon is a valóság alkotóelemeinek vagy õsokának tekintünk. Például mikor azt feltételezzük, hogy a számítógépek valódi elõrelépést jelentenek a mesterséges intelligencia felé, akkor azt is feltételezzük, hogy a számítógép megvásárlása intelligensebbé tesz minket. Tucatnyi olyan szerzõvel találkoztam, akik komolyan hitték, hogy számítógépük jobb (nem feltétlenül hatékonyabb, de jobb) íróvá tette õket. Ez mulatságos – de ha ugyanezt egy hárommillió dolláros katonai költségvetésre alkalmazzák, a Csillagok Háborúját, halomnyi öldöklõ robotot stb. köpül ki.

Ez a retorika több mozzanatában is az információ-gazdaság gondolatát veti fel. A posztindusztriális világ talán létrehozza ezt az új gazdaságot. Errõl az eszmérõl egy liberális író nemrég megjelent könyvében olvashatunk, aki egyben a kaliforniai Gnosztikus Dualista Egyház püspöke és a Gnózis magazinok nagy mûveltségû és nagyrabecsült szerzõje:

A civilizáció utóbbi fázisának ipara (melyet néha alacsony technológiának neveznek) hatalmas ipar volt, a hatalmassággal pedig mindig együtt jár a zsarnokság. Az új csúcstechnológia másképp hatalmas. Míg a régi technológia anyagi forrásokat termelt és forgalmazott, az új technológia információt gyárt és terjeszt. A csúcstechnológia által árult források és készletek már nem a dolgokról, hanem az elmérõl szólnak. A világ, a csúcstechnológia hatására, folyamatosan tér át a fizikai gazdálkodásról arra, amit metafizikai gazdálkodásnak nevezhetnénk. Egyre inkább felismerjük, hogy az öntudat nagyobb vagyont jelent, mint a nyersanyag vagy fizikai készlet. [1]

A régi, testellenes manicheus támadást a modern neognoszticizmus általában a szelídebb zöld retorika nevében játssza ki. Hoeller püspök az ökológia és a környezet fontosságát hangsúlyozza (hiszen nem akarhatjuk bemocskolni saját „fészkünket", a Földet), de a bennszülött, õsi amerikai szellemiségrõl szóló fejezetében arra utal, hogy a testetlenség gnosztikus szelleméhez képest egy Föld-kultusz teljességgel alacsony rendû:

Az exoterikus és az ezoterikus hagyomány kijelenti, hogy az emberi lények számára nem a föld az egyetlen lakhely, nem függünk tõle, mint gyomok a talajtól. Testünk származhat ugyan ettõl a földtõl, de belsõ lényegünk annál kevésbé. Ha ezt nem látjuk be, akkor kirekesztõdünk minden ismert spirituális hagyomány-ból, és elszigetelõdünk a mindenkori látnokok és nagy tudású emberek bölcsességétõl. Habár a maguk módján bölcs bennszülött amerikaiaknak amúgy is kevés közük van ehhez a gazdag spirituális örökséghez. [2]

Ilyen értelemben (a test = a vad, a barbár) a püspök testgyûlölete és megvetése könyve minden lapját érthetõbbé teszi. De miközben egy vallásos gazdaságért lelkesedik, elfelejti, hogy az információ voltaképpen nem ehetõ. Az igazi vagyon csakis kézzelfogható dolgokat jelenthet, mindaddig, amíg az emberiség végleg légiesíteni nem tudja a letöltött öntudatot. A kultúra vonatkozásában az információ, mivel hasznos és kívánatos, metaforikusan vagyonnak nevezhetõ – de sohasem lehet érték abban a konkrét és alapvetõ értelemben, ahogyan az osztriga, a tejszín vagy a búza és a víz önmagukban is értékek. Az információ nem más, mint információ egy bizonyos dologról. A pénzhez hasonlóan az információ sem jelent semmit önmagában. Idõvel talán valódi értékként tekinthetünk a pénzre, de ez eléggé felületes elvonatkoztatás. A figyelmet a zsömlérõl a pennyre tereli, amely tulajdonképpen a zsömlét jelképezi. [3] Információ-gazdaságunk lényegében a pénz feltalálásával egyidõs. De rezet emészteni még mindig nem tanultunk meg. Engem zavarba hoz ezeknek a közhelyeknek az ezópusi nyersesége, de muszáj eljátszanom a kacskaringós barázdákat szántó ügyefogyott parasztot, miközben körülöttem minden becsületes gondolkodó úgy viselkedik, mintha hallucinálna. Az amerikaiak és más Elsõ Világ-típusok azért hajlanak a metafizikai gazdálkodás retorikájára, mivel közvetlen környezetünkben egyre kevesebb bizonyítékát láthatjuk (érezhetjük vagy szagolhatjuk) a fizikai világnak. Építészetünk szimbolikussá vált, elvont gondolatok megvalósításaival (kocsik, lakások, irodák, iskolák) vettük körül magunkat, szervízekben vagy valamilyen információval kapcsolatos munkahelyen dolgozunk, a magunk szerény módján a vagyon testetlen szimbólumainak mozgását segítve a Tõke absztrakt hálózatában. Szabad idõnket is, a valósággal való közvetlen érintkezés helyett, a Média fogságában töltjük. Az anyagi világ számunkra lassan már a katasztrófát jelenti, lásd elképesztõen hisztérikus reagálásainkat a viharokra és hurrikánokra (lám, mégsem sikerült egészen meghódítanunk a Természetet) vagy neopuritán félelmeinket a szexuális másságtól vagy újabban támadt gusztusunkat az enyhe és denaturált (majdhogynem absztrakt) ételek iránt. Az Elsõ Világ-beli gazdasági rendszer mégsem önellátó. A piramis csúcsán helyet foglalva nagyon is kiszolgáltatottja a régimódi anyagi termelés óriási alapzatának. Mexikói farmerek állítják elô és csomagolják számunkra az összes természetes táplálékot, hogy mi részvényeknek, készleteknek, biztosításoknak, törvényeknek, jognak, számítógépeknek, videojátékoknak szentelhessük az idõnket. Adósságukat munkával törlesztõ rabszolgák Tajvanban a mi számítógépeinkhez gyártanak szilikon chipeket. A csíkos kendõsök Közel-Keleten a mi bûneinkért szenvednek és halnak meg. Élet? Ó, a mi szolgáink majd elvégzik azt is helyettünk. Nem életünk van, csak „életstílusunk" – az élet absztrakciója, mely a Kényelem szent szimbolizmusán alapul, és a sztárok papsága közvetíti; ezek az életen túlnövõ absztrakciók uralják értékeinket, benépesítik álmainkat: a médiaarchetípusok, vagy a médiaarchék talán jobb kifejezés lenne. Persze ez a baudrillard-i antiutópia a valóságban még nem létezik. Egyelõre. [4] Ennek ellenére meglepõ tapasztalni, milyen sok radikális gondolkodású ember tartaná ezt kívánatosnak, legalábbis addig, amíg Információs Forradalomnak vagy valami hasonlóan lelkesítõnek hívják. A baloldaliak szerint az információtermelés erõforrásait le kellene foglalni az adatmonopolizálóktól. [5] Az információ valóban mindenütt jelen van – a közkönyvtárakból hozzáférhetõ tervek alapján akár atombombát is gyárthatunk. Ahogyan Noam Chomsky mondja, bárki bármikor bármilyen információhoz hozzájuthat – feltéve, ha kellô magánjövedelemmel és az õrülettel határos fanatizmussal rendelkezik. Az egyetemek és más agygyûjtemények nevetséges kísérleteket tesznek az információ monopolizálására – õket is elkápráztatja az információ-gazdálkodás gondolata –, de ezek a konspirációk szánalmasak. Bár az információ nem mindig ingyenes, még így is jóval nagyobb része hozzáférhetõ, mint amennyit egy személy valaha is ki tudna használni. Könyvtárközi kölcsönzésekkel az elképzelhetõ legkülönfélébb témájú könyvekhez juthatunk hozzá ma is. [6] Közben persze valakiknek körtét is kell termelniük, és meg kell foltozniuk a cipõket. De ha ezek az iparok teljességgel gépesíthetôk is, valakinek azért mégis meg kell ennie a körtéket, és viselnie kell a cipõket. A gazdagság, a vagyon alapja még mindig a test. A „Kép mint vagyon" gondolata csupán látványos érzékcsalás. Az absztrakció és adatok fontosságának túlértékelését azonban maga a radikális információkritikus is elõidézheti. Az angliai NO címû pro-situ zine legutóbbi számának hátoldalára a következõ üzenetet firkálták rá teljesen kaotikusan:

Amint ezeket a szavakat olvasod, benned és körülötted... szétrobban az Információ Kora – az azonnali Információs Háború Téves Értesülés Rakétái és Propaganda-bombái.

Régen a háborúkat területekért vagy gazdasági elõnyökért vívták. Az Információs Háborúkat az Információs Korszakkal megszületett új területért, vagyis az emberi elméért vívják… A multimediális túlterhelés támadása leginkább a képzelet képességét fenyegeti kipusztulással… VIGYÁZAT! – SAJÁT KÉPZELETEDBEN SEM BÍZHATSZ: LEHET, HOGY NEM A TIED… Ahogy finomul egy kultúra, úgy mélyül a bizalma saját képeiben, ikonjaiban és szimbólumaiban, mivel ezeken keresztül képes definiálni önmagát és kommunikálni más kultúrákkal. És amint a kultúra felhalmozódott képeinek összessége a kollektív pszichében kavarog, néhány izomorf ikon összekapcsolódása megtervezi és kivetíti a valóság illúzióját. Hóbortok, divatok, mûvészeti trendek. TE TUDOD, MI A PÁLYA. „El tudom fogadni valóságként a képeiket, mert hiszek képeik valóságában (a valóság-képükben)." AKÁRKI IS VEZÉRLI, A METAFORA URALJA AZ ELMÉT. A totális telítettség feltételei csak lassan realizálódnak – burjánzó paralízis – a speciális/technikai tudás trivializálódásától a jelentéktelen dolgok specializálódásáig. Az INFORMÁCIÓS HÁBORÚ nem az a háború, amelynek az elvesztését megengedhetnénk magunknak. A következmények beláthatatlanok. [7]

Bár rokonszenvesnek találom a szerzõ médiakritikáját, azt is látom, hogy itt az információ démonizálására történik javaslat, ami nem más, mint az üdvözülésként láttatott információ tükörképe. Ismét Baudrillard víziója idézõdik fel a Commtech Világegyetemrõl, de ez alkalommal inkább Pokolként, mint a Gnosztikus Ezutánként. Hoeller püspök mindenkit „le-állítva" és „letöltve" akar látni; a névtelen posztszituacionista hantázó arra akar rávenni, hogy verd szét a tévédet – de mindketten hisznek az információ misztikus erejében. Az egyik pax technologicát javasol, a másik háborút hirdet. Mindketten a Jó és a Gonosz manicheus látásmódjánál lyukadnak ki, csak éppen abban nem tudnának megegyezni, melyik melyik. A kritikus elméleti szakember az adatok tengerében úszik. Szeretnénk ezt az egészet saját ellenállási mozgalmunkként elképzelni, melyben mi vagyunk az adat-térkép gerilla ontológusai. A 19. század óta a folyamatosan fejlõdõ társadalomtudományok a sámánizmustól a szemiotikáig minden tárgyban hatalmas mennyiségû információt állítottak elô. Minden új „felfedezés" visszautal a társadalomtudományra, és át is alakítja valamiképp. Sodródunk. Olyan költõi tényeket és adatokat szeretnénk kihalászni, melyek felfokozzák és megváltoztatják valóságélményünket. Ehhez az eljáráshoz eszközöket, új hibridtudományokat találunk ki, olyanokat, mint az etnopharmakológia, etnotörténelem, kognitív tudományok, fogalomtörténet, szubjektív antropológia (antropológiapoétika vagy etnopoétika), „dada episztemológia" stb. Mindez a tudás számunkra csak annyiban értékes, amennyiben segítségünkre van saját boldogságunk megszerzésében és felépítésében. Ebben az értelemben ismerjük az információ mint vagyon fogalmát; ennek ellenére nem szûnünk meg a vagyont magát is kívánni, nem csupán annak absztrakt reprezentációját, az információt. Ugyanakkor ismerjük az információ mint háború fogalmát is [8]; de még nem döntöttünk arról, hogy keblünkre öleljük-e a tudatlanságot, csak mert a tények akár mérges gázként is használhatók. A tudatlanság nemcsak kielégítõ védekezés, de használható fegyver sem lehet ebben a háborúban. Nem áll szándékunkban sem fetisizálni, sem démonizálni az információt. Ehelyett inkább olyan értékeket próbálunk megalapozni, melyek által mérhetõ és felbecsülhetõ lehet az információ. Ebben az eljárásban csak a test mértékadó. Egyes misztikusok szerint test és lélek egy. A lélek (legalábbis Nietzsche óta) elvesztette ontológiai szilárdságát, míg a test valóságából a modern tudományoknak köszönhetõen nem maradt más, mint egy energiafelhõ. Miért ne fogadnánk tehát el, hogy test és lélek egy, hogy ugyanannak az alapvetõ és kifejezhetetlen valóságnak az ikervonatkozása mindkettô? Nincs test lélek nélkül, és nincs lélek test nélkül. A gnosztikus dualisták tévednek, csakúgy, mint a közönséges dialektikus materialisták. Test és lélek együtt jelentenek életet. Ha bármelyik pólus hiányzik, a következmény halál. Ebbõl egy pofonegyszerû értékhierarchia következik, feltéve, hogy az életet jobban szeretjük a halálnál. Talán már nyilvánvaló, hogy kitérek mind a test, mind a lélek pontos definiálása elõl, és mindennapi, empirikus tapasztalásokról beszélek. A lelket akkor tapasztaljuk, mikor álmodunk vagy alkotunk; a testet pedig, mikor eszünk vagy ürítünk (netán fordítva); és egyszerre tapasztaljuk mindkettõt, mikor szeretkezünk. Nem metafizikai kategóriákat akarok felállítani. Még mindig sodródunk, és ezek csupán adhoc vonatkoztatási pontok. Nem kell ahhoz misztikusnak lennünk, hogy az egyetlen valóság e változatát állítsuk fel. Csak arra kell utalnunk, hogy mind ez ideig semmilyen más valóság nem jelentkezett. Praktikus, gyakorlati célokból: mindössze egy világ létezik. [9] Történelmileg azonban ennek az egységnek a testi része mindig is támadásokat, rossz sajtót, bibliai átkokat és gazdasági zaklatást kapott a lélektõl. A lélek önjelölt képviselõi az ismert történelem szinte minden hangnemét megidézték, nevezték már a testet a primitív eltûnés elõtörténetének, de hiábavaló, elrontott lázadási rohamnak is.

A lélek uralkodott – ezért sem nagyon tudjuk, hogyan kell a test nyelvét beszélni. Mikor az információ szót használjuk, akkor tárgyiasítunk, mert – mióta Isten égõ csipkebokorként jelent meg – mindig is hajlamosak vagyunk az absztrakciók tárgyiasítására. (Az információ mint a nyers, állati anyag katasztrofális testtelenítése.) Most azonban szeretnénk fölvetni az Én testtel való azonosítását. Nem tagadjuk, hogy „a test ugyanakkor lélek is", de szeretnénk helyreállítani a kibillent történelmi mérleg egyensúlyát. Saját bûnünkként tartunk számon minden testgyûlöletet és világrágalmazást. A pogány értékek felélesztéséhez ragaszkodunk test és lélek kapcsolatát illetõen. Nem sikerül semmilyen lelkesedést éreznünk az információgazdálkodás iránt, mivel a testundor újabb álcáját látjuk benne. Az információs háborúban sem tudunk hinni, mivel valóságos létet tulajdonít az információnak, de ugyanakkor gonosznak is nevezi azt. Ilyen értelemben az információ semlegesnek tûnhet. De mivel gyáva megfutamodást és az elméleti vízió kudarcát látjuk benne, e harmadik állapot iránt is bizalmatlanok vagyunk. Minden tény különbözõ jelentést vesz fel, amint dialektikus prizmánkon [10] átfuttatva, világos és sötét oldalait egyaránt tanulmányozzuk. A tény sohasem lehet élettelen vagy semleges, de egyszerre lehet jó és gonosz (vagy mindkettõn túli) megszámlálhatatlan variációban és kombinációban. Mi végül is ennek a mérhetetlen diskurzusnak a mûvészei vagyunk. Értékeket teremtünk. Egyszerûen azért, mert élünk. Az információ annyiban kellemetlen zûrzavar, amennyiben az anyagi világ ilyenné alakítja, és ilyennek tükrözi. És mi ezt az egész kellemetlen zûrzavart magunkhoz öleljük. Ez maga az élet. De az élõk hatalmas káoszában néhány információ és anyagi dolog reakcióba lép, majd poétikává vagy tudásmóddá vagy cselekvésmóddá alakul. Megfogalmazhatunk néhány ideiglenes tanulságot, feltéve ha nem becsüljük túl, és nem helyezzük oltárra ezeket. Sem az információ és valójában egyetlen tény sem jelent önmagában semmit. Maga az információ szó olyan ideológiát vagy inkább paradigmát idéz fel, mely az anyag és a világegyetem csöndjétõl való tudattalan félelemben gyökerezik. Az információ a bizonyosság alárendeltje, a dogmatikusok visszamaradt, fölösleges fétise, babona, kísértet. A költõi tények nem olvaszthatók be az információ doktrínájába. „A tudás szabadság" csak akkor igaz, ha a szabadságon pszichokinetikus képességet értünk. Az információ káosz; a tudás e káosz spontán rendezése; a szabadság pedig e spontaneitás hullámainak meglovaglása. Ezek a kísérleti konklúziók képezik a mi elméletünk változékony és ingatag alapját. A TAZ édes adatok és édes dátumok (tények és lakomák), bölcsesség és vagyon nagy, komplex fejetlenségében akarja az összes információt és az összes testi élvezetet. Ez a mi gazdaságunk – és a mi háborúnk.

Margitházi Beja fordítása


Jegyzetek

1. Freedom: Alchemy for a Voluntary Society. Stephan A. Hoeller (Wheaton, IL: Quest, 1992.), 229—230.

2. Uo. 164.

3. Mint Pavlov kutyája: nem az ebédre, hanem az ebédet jelzõ csengõre indult be a nyálelválasztása – ez tökéletesen szemlélteti azt, mit értek absztrakción.

4. Néhányan mondhatnák, hogy virtuálisan ez már létezik. Nemrég hallottam egy kaliforniai barátomtól a világbörtön új elméletérõl – a bûnözõk otthonaikban élhetnének, dolgozni járhatnának, de egész idõ alatt elektronikus megfigyelés és ellenõrzés alatt állnának, mint Winston Smith 1984-ben. Az univerzális panoptikum potenciálisan a valóság egészének felel meg, hajszálpontosan egybeesik vele; élet és munka idejétmúlt fizikai bebörtönzöttségben játszódik le – a börtöntársadalom egybeolvad az elektronikus demokráciával, hogy együtt létrehozzák a Felügyeleti Államot, az információtotalitást, ahol tér és idõ a Robotzsaru éber felügyelete alatt áll. Technikai szempontból akár azt is mondhatnánk, hogy végre megérkeztünk a jövõbe. A becsületes állampolgároknak nem lesz mitõl félniük; a rettegés fog hát uralkodni, és a Rend gyõzedelmeskedik mindenek felett. Ekkor már csak a tartósan hálózatba kötött számítógépek kaotikus zavarában reménykedhetünk, illetve a rendszerprogramozók és -ellenõrök unatkozásában vagy megvesztegethetõ hülyeségében.

5. Mindig nagy örömmel emlékszem vissza arra, hogyan szólított meg a bulgáriai küldött egy konferencián: „munkástárs a filozófiában". A kapitalista verzió talán „vállalkozó a filozófiában" lehetne, mintha az elméleteket és gondolatokat éppúgy adni-venni lehetne, mint az almát az út menti standoknál.

6. Az információ néha lehet okkult, mint az összeesküvés-elméletben. De az információ hamis hír is lehet. Kémek és propagandisták találják ki és mûködtetik az alvilági információgazdálkodást, a biztonság kedvéért. Az információ szabadságában hivõ hackerek számomra szimpatikusak, fõként mióta a Látványos Állam legújabb ellenségeinek lettek kikiáltva, és terror-ellenõrzés alatt tartják õket. De a hackereknek akkor is fel kell szabadítaniuk minden egyes olyan bit információt, melynek hasznát vehetjük harcunkban. A hackerek tehetetlensége és Képzelet-igézettsége annak az Információs Államnak az ideális áldozataivá teszi õket, amely maga is tiszta szimuláción alapul. Ahhoz senkinek sem kell adatokat lopnia a posztmilitáris ipari komplexumtól, hogy napirenden legyen a dolgok állásával. Eleget értünk ahhoz, hogy saját véleményt formálhassunk; a még több információ önmagában nem pótolhatja azokat a tetteket, amelyeket elmulasztottunk véghezvinni. A Robert Anton Wilsonhoz és T. Learyhez hasonló gondolkodók iránti mély megbecsülésem ellenére sem érthetek egyet az információ-technológia kognitív szerepét taglaló optimista elemzéseikkel. Nem az idegrendszer vívja ki egyedül a függetlenséget, hanem az egész test.

7. Nothing is True, Issue #6, Box 175, Liverpool L69 8DX, UK

8. Az egész „költõi terrorizmus"-projekt tulajdonképpen csak stratégiaként merült fel ebben a valódi háborúban.

9. Az „egyetlen világ létezik" gondolata legfõképpen arra jó, és erre is használták, hogy a totalitást igazolja, egy olyan metafizikai elrendezésû valóságot, melyben egy „centrum" vagy „csúcspont" van: egy Isten, egy Király stb. Ez az óhitûség monizmusa, amely természeténél fogva ellenzi a dualizmust és az egyéb lehetséges erõforrásokat (pl. a gonoszét) – az ortodoxia továbbá azt is fenntartja, hogy az Egy magasabb ontológiai pozíciót foglal el, mint a Sok, és hogy a transzcendenciát elsõbbség illeti az immanenciával szemben. Az általam radikálisnak (vagy eretneknek) nevezett monizmus az Egy és a Sok egységét követeli az immanencia szintjén; az ortodoxia ezt szaturnáliának és felforgatásnak tartja, mivel az következhet belõle, hogy minden „egy" egyformán „isteni". A radikális monizmus a Sok oldalán áll – ezért lehet olyan rokonszenves a pogány politeizmus és sámánizmus, valamint a monoteizmus minden olyan szélsõséges formája, mely a „belsõ fény" tanításán alapul, mint pl. az izmailizmus és ranterizmus*. A „minden egy" elvét tehát különféle monisták vagy antidualisták vallhatják, és a legkülönfélébb dolgokat érthetik rajta.

10. Egy javaslat: a taoista dialektika új elmélete. Gondoljanak a yin-yang körre, az ellentétes színû pöttyökkel a félkörökben, melyeket nem egy egyenes, hanem egy S-vonal választ el. Amiri Baraka mondja, hogy a dialektika „csak elválasztja a rosszat a jótól", a taoista azonban „túl van jón és rosszon". A dialektika simulékony, de a taoista dialektika kifejezetten kanyargós. A taoista dialektikát kihasználva azonban újraértékelhetjük például a Gnózist. Igaz, a testet és az illendõséget negatív oldalról mutatja be, de az is igaz, hogy mindig az örök lázadó szerepét játszotta a vaskalapossággal szemben, ez pedig érdekessé teszi. Szabadelvû és forradalmi megnyilvánulásaiban a Gnózis sok olyan titkot birtokol, melyek közül néhány érdemes lenne a felfedésre. A Gnózis szervezeti formái – az õrültkultusz, a titkos társaság – számos lehetõséget tartogatnak a TAZ/Immediatist** projekt számára. Természetesen, mint már máshol rámutattam, nem minden gnózis dualista. Létezik egy olyan monista gnosztikus hagyomány, amely néha a dualizmustól kölcsönöz elméleteket, és gyakran össze is tévesztik vele. A monista gnózis antieszkatologikus, és e világ (tehát nem a Mennyország vagy a Gnosztikus Pleroma) leírására vallási nyelvet használ. A sámánizmus, a Tantra, a Zen és a Taoizmus néhány „hóbortos" formája, a heterodox szufizmus és az izmailizmus, a keresztény antinomisták csakúgy, mint a hõbörgõ rantereks stb. – mindannyian osztoznak a belsõ szellem és a tulajdonképpeni valóság, a világ szentségének hitében. Õk a mi „szellemi elõdeink".

Hakim Bey leginkább zine-publikációi révén vált ismertté, melyekbõl a New York-i Autonomedia kiadó adott ki gyûjteményes kötetet T.A.Z., The Temporary Autonomuos Zone, Ontological Anarchy, Poetic Terrorism cím alatt. Legújabb kötete Immediatism címmel az AK Press (Edinburgh/San Francisco) kiadónál jelent meg. Bey számára nem létezik eltûnés újra megjelenés nélkül.

* Az izmailizmus a legnagyobb iszlám ezoterikus szekta hitvallása (részletesebben: http://members.aol.com/shaksway/ismailism.html); a ranterizmus õse egy szakadár metodista szekta, mai változatában különleges szerepe van a rave zenének és az Ecstasy-fogyasztásnak. Lásd:

http://www.cthonia.com/atrium/relig isms/ranterism.html. ( Ford. megj.)

** Lásd Bey könyveinek címét ( Ford. megj.)