Bistey András : Maga elmehet


Hilarion éppen beszállt volna a kocsijába, amikor a két férfi felbukkant. Késobb számtalanszor fölidézte azt a pillanatot, és sehogy sem jött rá, hogy tudtak elotte úgy beleolvadni a környezetbe, hogy egy másodperccel korábban még nem vette oket észre, azután pedig már ott voltak mellette.
- Rendorség! - mondta félhangosan a magasabbik. - Maradjon, nyugton!
Fehér nadrág és fehér póló volt rajta, úgy nézett ki, mintha éppen teniszezni indulna. A társa alacsonyabb volt, szürke nadrágot és csíkos inget viselt. Ám Hilarion ezt csak késobb vette észre, akkor nem ért rá ilyen részletekkel törodni.
Orizetbe vagyok véve - gondolta, és ez olyan hihetetlennek tunt, hogy mosolyra ingerelte.
- De uraim... - kezdte. - Itt valami tévedés...
- Csend legyen! - vágott közbe az alacsonyabb férfi.
- Majd bent mindent tisztázunk - tette hozzá egy árnyalatnyival enyhébben a másik. - Jöjjön csendben, ne csináljon hülyeséget!
Hilarion nem is tudta hirtelen, milyen hülyeséget csinálhatna, csak az autóban jutott eszébe, miközben a rendorkapitányság felé robogtak, hogy éppenséggel a földre is vethette volna magát, segítségért üvölthetett volna, hiszen a két férfi nem mutatott igazolványt, akár emberrablók is lehettek. De az emberrablás még hihetetlenebbnek látszott, mint az orizetbe vétel. Miért rabolnának el egy magányosan élo középiskolai tanárt, akinek minden vagyona egy garzonlakás és egy hatéves autó?
Csendben ment hát a két férfi között egy közelben parkoló kocsihoz, amelyben egy harmadik, szintén civil ruhás ember ült. Közben azért vetett maga köré egy pillantást. Orizetbe vétele egyáltalán nem zavarta meg az utca életét, pedig a forgalmas foútvonalon a délelotti órában sokan jártak. Csak egy szatyrot cipelo asszony figyelt föl a másodpercek alatt lezajló eseményre, megállt, és olyan csodálkozó-tunodo pillantással nézett utánuk, mintha maga sem hinné igazán, hogy látja, amit lát, és végül fejcsóválva továbbindult.
A kocsiban csend volt, a rendorök nem néztek Hilarionra, úgy bámultak ki az ablakon, mintha minden figyelmüket lekötötte volna az utca látványa. Kicsit szuken voltak hárman a hátsó ülésen. A fehér pólós rendorbol dezodorillat áradt. Hilarion csak most vette szemügyre alaposabban. Simára borotvált arca, frissen nyírt, gondosan fésült haja valami szépfiús jelleget adott neki. A bal oldalán ülo férfit az arca alapján kissé korlátolt, ügybuzgó parancsvégrehajtónak gondolta Hilarion. Ez a rendor olyan hangosan szuszogott, mintha hosszan kellett volna futnia, mielott beült a kocsiba, és erosen izzadt. Hilarion megpróbált elhúzódni tole, de nem sikerült, túlságosan szuk volt a hely.
- Meg vagyok gyozodve, hogy itt valami tévedés lesz - törte meg Hilarion egy kis ido után a csendet. - Egyáltalán nem látom az okát...
Hirtelen elhallgatott. A két rendor összenézett, de nem szóltak, egy pillanat múlva már ugyanúgy bámulták az utcát, ahogy azelott.
- Majd bent minden kiderül - mondta a fehér pólós. - Maradjon már veszteg!
- De hát mivel vádolnak?
Egyikük sem válaszolt, hát Hilarion sem eroltette tovább a beszélgetést. Az út nem tartott sokáig, néhány perc múlva megálltak egy nagy kapu elott, amely csikorogva kinyílt, és a kocsi begördült a rendorkapitányság udvarára. A magas falak között fullasztóan meleg volt a levego. Hilarion az égre nézett, amíg átvágtak a betonozott udvaron. Egyetlen felho sem zavarta meg a tengernyi kékséget, a napsugár égette az arcát.
Bevezették egy kopár folyosóra, melyrol zöldre festett ajtók nyíltak. Kitárták elotte az egyiket, és enyhe taszítással átlódították a küszöbön, azután az ajtó becsukódott mögötte. Hilarion hátrapillantott, de két kíséroje nem jött utána, csak távolodó lépteik kopogtak még egy ideig a visszhangos folyosón.
A szokásosnál kissé nagyobb, kopár szobában volt. Egy ajtó nyílt belole a szomszéd helyiségbe, és volt mellette egy alacsony ablak is, de függöny takarta, nem lehetett átlátni rajta. Néhány kopott szekrény és három szék alkotta a berendezést. Mind a három szék foglalt volt, ketten pedig a padlón ültek, hátukat a falnak vetették.
Hilarion kíváncsian megnézte oket, az egyetlen non kissé hosszabban elidozött a tekintete. Fiatal, fiús termetu lány volt, nadrágot viselt, és a haját olyan rövidre nyíratta, hogy ha a tarka póló alatt rejtozo formás mellei nem árulják el, Hilarion nem is vette volna észre azonnal, hogy nem férfi.
A bentlévok az ajtónyitásra fölkapták a fejüket, és egy kis bizonytalan csodálkozás jelent meg az arcukon.
- Jó napot! - köszönt Hilarion.
Néhány másodpercig csend volt. Megállt az ajtó mellett, és a falnak támaszkodott. Egy fiatalember fölállt a földrol, és lassan odament hozzá.
- Helló! - és biztatóan rámosolygott.
Hilarion zavarban volt egy kicsit, nem szólt hát, csak bólintott és visszamosolygott. A fiatalembernek hosszú, hullámos haja és dús szakálla volt.
- Te ki vagy? Nem ismerünk.
Hilarion megmondta a nevét. A másik vállat vont, látszott, hogy nem ismeros neki a név, és csodálkozik ezen.
- Miért hoztak be?
- Fogalmam sincs.
A fiatalember kutató tekintettel közelebb hajolt.
- Tényleg?
- Tényleg - felelte Hilarion. - A könyvtárba indultam, éppen be akartam szállni a kocsimba, amikor fölbukkant mellettem az a két alak.
A fal mellett ülo másik fiatalember lassan fölállt, és közelebb jött.
- Ne játszd meg magad! Nekünk nyugodtan elmondhatod...
- Nincs mit elmondanom - felelte Hilarion egy kis értetlen mosollyal. Azután elszállt a mosoly az arcáról, mert eszébe jutott, hogy olvasta valahol, a rendorség gyakran rakja be a saját embereit a letartóztatottak közé, hogy megtudjon valamit. És persze az is lehet, hogy egy másik szobában minden szót magnóra vesznek, ami itt elhangzik.
- Szóval te nem tartozol közénk? - kérdezte a szakállas.
- Nem tudom, kik vagytok.
- Talán egy másik csoport tagja... - mondta bizonytalanul a fiatalember, aki késobb jött oda hozzájuk. Tarkamintás ing és farmer volt rajta, vastag szemüveget hordott, amelynek lencséje mögött szokatlanul nagynak látszott a pupillája.
- Semmilyen csoportnak nem vagyok tagja - mondta Hilarion. - A könyvtárba indultam, amikor... de ezt már mondtam. Fogalmam sincs, miért...
- Na, ide figyelj! - szakította félbe a szakállas, és már némi türelmetlenség vegyült a hangjába. - Mindenki tudja, hogy ezek a disznók - a másik helyiség felé intett a fejével - a látogatás elott összeszedik a mieinket, mert be vannak szarva, hogy valami zurt csinálunk... - Elhallgatott egy pillanatra, és biztatóan Hilarionra nézett, mintha azt akarta volna sugallni, hogy értse már meg, mirol van szó, de Hilarion nem értette. Sot az jutott eszébe, hogy ha lehallgatják oket, ami valószínu, a "disznók" kitételért még meggyulhet a baja a szakállasnak. Ha pedig mégis így beszél, akkor nyilván nem fél, ha nem fél, akkor tudja, hogy nincs rá oka, mert az "o" emberük.
- ... semmi az egész - mondta éppen a szakállas, amikor Hilarion újra figyelni kezdett rá -, a látogatás végén elengednek, mintha mi sem történt volna. Csak két napig leszünk a vendégeik.
- Milyen látogatás? - kérdezte ártatlanul Hilarion. Napok óta nem olvasott újságot, nem nézett tévét, nem hallgatott rádiót, a Nemzeti Könyvtárban ült reggeltol estig, gyujtötte az anyagot a doktori disszertációjához.
A szakállas fölnevetett, de olyan harsányan, hogy Hilarion összerezzent.
- Hallottátok? - fordult a többiekhez. - A pasas azt kérdezi, milyen látogatás!
Most már mindenki odasereglett Hilarion köré, azok is, akik addig nem hagyták ott a széküket.
- Honnan jött ez? - kérdezte a no. Mély hangja volt, mélyebb, mint egyik-másik fiatalemberé. - A Holdról?
Ezen újra nevettek.
- Tényleg nem tudod, hogy milyen látogatásról van szó? - kérdezte a szakállas. - Ezzel vannak tele a lapok, ezt üvölti a tévé és a rádió, a csapból is ez folyik.
- A disszertációmhoz gyujtöm az anyagot - magyarázta Hilarion. - Szeretném kihasználni a nyári szünetet, hogy az év végéig megírhassam. Nemigen foglalkozom most mással...
- Szerintem te vagy az egyetlen az országban, aki nem tud errol a látogatásról - jegyezte meg a szakállas, azután fejcsóválva hozzátette: - Ez egy csodabogár!
- Ha ugyan igazat beszél - vetette ellene a tarkainges, és néhányan bólogattak.
- Szóval azt állítod, hogy nem vagy anarchista? - kérdezte a lány.
- Nem vagyok anarchista. - Hilarion csodálkozva végignézett rajtuk. "Tehát ezek anarchisták" - gondolta. - "És most összeszedték oket, nehogy megzavarják azt a bizonyos látogatást." Nem tudta, ki látogat a városba, de nem is érdekelte.
- Nem jártál anarchista összejövetelekre, tüntetésekre?
- Nem.
- A barátaid, ismeroseid között sincsenek anarchisták?
- Nem tudok róla.
- Nem löktél valahol olyan dumát, ami alapján ezek - a másik szoba felé intett - azt hihették, hogy közénk tartozol?
Hilarion tunodött egy pillanatig. Végiggondolta, kikkel, mirol beszélt az utóbbi idoben.
- Nem is nagyon beszéltem senkivel hosszasabban a szünet kezdete óta. Minden idomet a könyvtárban töltöttem.
- Nem olvastál anarchista szerzoket? - folytatta a lány a kérdezosködést. - Az is lehet ám, hogy átnézik a könyvtárban a kérolapokat, és így szúrják ki, hogy közöd van az anarchizmushoz.
- A disszertációm témája a századelo színházi reneszánsza - mondta Hilarion. - Mostanában csak ehhez olvasok a könyvtárban forrásanyagot.
- Hát ez tényleg távol áll az anarchizmustól - nevetett a lány.
Azután tanácstalanul elhallgattak.
- Rögtön gondoltam, hogy nem tartozik közénk - mondta a szakállas egy kis szünet után.
- Egyáltalán nincs anarchista képe - nevetett a tarkainges.
- Hülye vagy! - A szakállas leintette. - A mieinket ismerem... legalábbis látásból. Nem vagyunk olyan sokan.
- Lehetne valami új csoport tagja, vagy vidéken...
- De hát nem vidéki! A fovárosiakat meg ismerem.
- Ez mind rendben van - zárta le a vitát a lány -, de akkor azt mondjátok meg, hogy a túróba kerül ide ez a pasas?
Mind Hilarionra néztek.
- Na, hogy? - szegezte neki a kérdést a szakállas.
- Fogalmam sincs. - Hilarion vállat vont. - Nyilván tévedésbol.
- Puff! - mondta a tarkainges. - Tettünk egy tiszteletkört a semmi körül.
- Ha kevésbé árnyaltan akarom kifejezni magam - vette át a szót a szakállas -, mondhatom úgy is, hogy adtunk a szarnak egy pofont.
- Lehet ám - kezdte a lány elgondolkozva -, hogy tényleg tévedésbol hozták be. - Úgy beszélt a többieknek Hilarionról, mintha távollevorol beszélne. - A zsernyákok gatyája nyilván tele van a látogatás miatt, kapkodnak. Miért ne szúrhattak volna el egy nevet, egy címet vagy egy fotót?
- Akkor is furcsa - mondta a szakállas. - Nemigen szokott...
Abban a pillanatban kinyílt a szomszéd szobába nyíló ajtó, és belépett rajta egy zömök, szürke öltönyös férfi.
- Na, mi van? - kérdezte rosszat ígéro nyájassággal már az ajtóból. - Csevegünk? Kupaktanácsot alakítunk? Nem megmondtam, hogy nincs duma?
- Azt megmondta - felelte a tarkainges -, de azt nem, hogy miért hoztak be.
A rendor olyan elképedt tekintettel nézett oda, mintha nem hinne a fülének.
- Hetvenkét óráig akkor is bent tarthatlak, kisfiam - mondta végül -, ha egyszeruen nem tetszik a képed. Ezt jól jegyezd meg, és most fogd be sürgosen, amíg...
- Megkérem, hogy ne tegezzen! - A fiú hangja udvarias, de határozott volt. - Ehhez nincs joga!
- Mihez nincs jogom? - kérdezte a rendor vészjóslóan összehúzott szemmel, és tett egy lépést a fiú felé, azután megtorpant, mint aki hirtelen meggondolta magát, és Hilarionhoz fordult. - Te vagy az új fiú, mi?
Hilarion nem válaszolt. A rendor, mintha megfeledkezett volna a tarkaingesrol, közelebb lépett hozzá, és némán méregette egy darabig.
- Megnémultál?
- Ha arra kíváncsi, valóban engem hoztak be utoljára - felelte Hilarion.
A rendor még közelebb lépett, az arca alig tíz centire volt a Hilarionétól. Enyhe italszagot árasztott. Hilarion hátrább lépett volna, de már a falnál állt, nem volt hely a hátrálásra.
- "Valóban engem hoztak be..." - utánozta a rendor gúnyosan a szavait. - Kurva finomak vagyunk... olyan muveltek, hogy csak na! - Hallgatott egy darabig, mintha azon gondolkozna, hogyan folytassa. - Aztán mi vagy, te nagyokos?
- Hogy érti ezt? - kérdezett vissza Hilarion.
- Hogy értem? Úgy értem, ahogy mondtam.
- Ha arra kíváncsi, hogy mi a foglalkozásom, akkor megmondhatom: tanár vagyok.
- Aha! - A rendor fölemelte az ujját. - Szóval egy nagyokos tanár, aki "megmondhatja"! Hát én is megmondhatom, hogy kurvára rühellem az ilyeneket, mint te vagy!
Hilarion nem válaszolt, csend volt egy darabig.
- Aztán személyid van-e?
Hilarion gondolkozott egy pillanatig. Egy vékony, irattartószeru aktatáskában hordta az iratait, a jegyzeteivel és a tollaival együtt. Fölidézte azokat a pillanatokat, amikor a két rendor felbukkant mellette, és eszébe jutott, hogy a táska nála volt, amikor beültették a rendorautóba, viszont nem hozta magával, amikor kiszállt belole.
- A kocsiban maradt a táskámban - felelte végül.
A rendor átment a másik szobába, de vissza is tért egy pillanat múlva, és újra megállt elotte.
Ez kiszúrt magának... - gondolta Hilarion. De még mindig nem tudta igazán komolyan venni az eseményeket, inkább szórakoztatta a rendor viselkedése. Vigyáznia kellett, hogy el ne mosolyodjon, amikor a férfi megint tíz centire tolta az arcát az övéhez.
- Szóval tanárok vagyunk? - kérdezte szigorú hangon.
Hilarion egészen a következo pillanatokig nem félt ugyan, de fölöslegesen provokálni sem akarta a rendort. Erre a kérdésre azonban meggondolatlanul és szinte önkéntelenül olyan választ adott, amely miatt késobb dühös is volt magára.
- Csak én... - Abban a pillanatban megérezte, hogy ebbol baj lesz. Elharapta a mondat végét, sot legszívesebben visszaszívta volna az egészet, de már késo volt.
- Micsoda? - A rendor szeme összeszukült, a férfi hátrább lépett, és ökölbe szorította a jobb kezét. - Szórakozol velem, te szarjankó?
Ez belevág a képembe - gondolta Hilarion -, vagy a gyomromba, hogy ne maradjon nyoma. Inkább érezte, mint tudta, vagy elhatározta, hogy visszaüt, ha a rendor megüti, és utána már minden lehetséges lesz... A világ összemosódott, eltunt körülötte. Talán meg is szédült egy pillanatra.
- Hogy beszél velünk? Már kértem arra is, hogy ne tegezzen...!
Hilarion hallotta a hangot, a mondatot is értette, de az elso pillanatban nem tudta, hogy vajon o mondta-e, vagy valaki más.
A rendor villámgyorsan megfordult, azután egy pillanatig bizonytalanul állt a helyén, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy melyikükhöz szóljon, majd hirtelen megragadta a tarkainges karját.
- Kuss! - üvöltötte az arcába egészen közelrol. - Nincs pofázás! Meg vagyok értve? A falhoz! - Értetlenül néztek rá, hát megismételte: - Arccal a falhoz! Mind! Na, mi lesz? - Nagyot lökött a lányon, erre a többiek kelletlenül a fal felé fordultak.
Hilarion is a poros, repedezett falhoz állt, de látta, amint a rendor karjánál fogva melléhúzta a fiút.
- Azt mondtam, a falhoz, te szaros! Szét a lábakat! - Belerúgott a fiú bokájába, talán ki is rúgta volna alóla a lábát, ha közben nem markolja a karját. - Pofázás? Pimaszkodás? Anarchistaság? Majd én kiverem beloled egy életre... - Hirtelen elengedte a fiú karját, de a hajába markolt a tarkójánál, és az arcát a falhoz csapta.
A fiú felüvöltött, Hilarion látta, hogy a szemüvege a földre esik, az orrából spriccelve elered a vér. A rendor elrántotta, de már késo volt, a vér a falra fröccsent, és egyenes csíkban lefolyt rajta.
- A francba!
A rendor dühe mintha egy pillanat alatt elpárolgott volna, a férfi zavartan bámulta a vért.
Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és valaki Hilarion nevét kiáltotta, o azonban, még mindig a lezajlott események hatása alatt, nem mozdult, nem is érzékelte, hogy ot hívják. Néhány másodperc múlva ismét elhangzott a neve, s végre eljutott a tudatáig. Óvatosan a mellette álló rendorre nézett, és elindult az ajtó felé.
Egy idosebb, oszülo férfi állt az ajtóban.
- Maga az? - kérdezte, és megismételte Hilarion nevét.
- Igen.
- Jöjjön!
Kopár szoba volt ez is, csak egy kicsit több bútor volt benne, mint a szomszéd helyiségben.
A férfi leült az íróasztala mögé, Hilarion személyi igazolványát kezdte lapozgatni. A vékony, dossziészeru táska kinyitva hevert elotte az asztalon. A férfi az igazolványból megkérdezte Hilarion néhány adatát, azután összecsapta a könyvecskét, rádobta a táskára, úgy nyújtotta együtt Hilarionnak.
- Maga nem tartozik ezek közé. - A szomszéd szoba felé mutatott, különös megveto hangsúllyal ejtette ki az "ezek" szót. Hilarion, miközben az igazolványt a táskába csúsztatta, úgy érezte, a férfi ezt valami mentegetozésfélének szánja.
- A szomszéd szobában megvertek egy fiatalembert - mondta.
A férfi tekintete megkeményedett.
- Maga elmehet - vetette oda szárazon.
- Az a rendor belerúgott, azután a falba verte a fejét. A vére végigfolyt a...
- Elmehet! - ismételte meg a férfi. Nem emelte föl a hangját, csak egy kissé megnyomta az elso szótagot.
Hilarion szó nélkül megfordult, kilépett az ajtón, és jó erosen bevágta maga után. Akkorát dördült a visszhangos épületben, mint egy ágyúlövés. Azt hitte, a férfi üvöltve kirohan utána, vagy a szomszéd szobákból jönnek ki a hangra, de nem történt semmi.