Elérkezett az i. u. 2158-as esztendő, és Lou és Emerald Schwartz suttogva
beszélgettek Lou családi lakásának erkélyén, Alden Village-ben, a 257. lakótömb
hetvenhatodik emeletén. Alden Village egy New York-i lakótelep volt, azon a
részen, amelyet valamikor Dél-Connecticutnak hívtak. Amikor Lou és Emerald
összeházasodtak, Em szülei könnyezve azt mondogatták, május és december
házassága ez; de most, amikor Lou százhúsz éves volt és Em kilencvenhárom, Em
szüleinek be kellett ismerniük, hogy a házasság igazán jól
sikerült.
De azért Em és Lou életéből sem hiányoztak
a bajok, s most éppen emiatt álldogáltak odakinn az erkélyen, a csípős
levegőn.
- Néha olyan dühbe gurulok, hogy úgy érzem,
mindjárt fogom magam, és felhígítom az antigerazonját - mondta
Em.
- Ez természetellenes lenne, Em - mondta Lou -,
ez gyilkosság lenne. Amellett, ha rajtakap minket, hogy pancsolunk az
antigerazonjával, nemcsak kitagad bennünket, de a nyakamat is kitöri. Attól,
hogy százhetvenkét éves, Nagypapa még mindig
bikaerős.
- Természetellenes? - mondta Em. - Ki
tudja ma már, mi az, hogy természetes? Óóóó… nem hiszem, hogy valaha is rá
tudnám szánni magamat, hogy felhígítsam az antigerazonját vagy ilyesmi, de a
fenébe is, Lou, az ember nem tehet róla, ha eszébe jut. Nagypapa sose fog búcsút
venni tőlünk, ha valaki nem segít neki egy kicsit. A mindenségit… úgy össze
vagyunk zsúfolva, hogy az ember megfordulni is alig tud, és Verna majd belehal,
úgy szeretne gyereket, és Melissa harminc évig nem szülhetett gyereket.
Toppantott a lábával. - Már rosszul leszek, ha meglátom azt a ráncos vén
pofáját, nézem, ahogy terpeszkedik az egyetlen külön szobában, elfoglalja a
legjobb széket, eszi a legjobb kosztot, diktálja, hogy mit nézzünk a tévében, és
dirigálja mindenkinek az életét azzal, hogy folyton megváltoztatja a
végrendeletét.
- Hát, azért végül is Nagypapa a
családfő - mondta Lou, különösebb meggyőződés nélkül. - És nem tehet róla, hogy
ilyen ráncos. Hetvenéves volt, mikor az antigerazont feltalálták. Itt fog ő
hagyni bennünket, Em. Csak adjál rá neki időt. Ez az ő dolga. Tudom, hogy nehéz
együtt élni vele, de légy türelmes. Nem lenne értelme olyasmit csinálni, ami
felbosszantaná. Végül is jobb dolgunk van, mint bárki másnak, ott a
rekamién.
- Mit gondolsz, meddig fogunk még a
rekamién aludni? Mikor választ új kedvencet magának? Két hónap a világrekord,
nem?
- Azt hiszem, papa meg mama aludtak rajta
egyszer ennyi ideig.
- Mikor fog már elbúcsúzni,
Lou? - kérdezte Emerald.
- Hát, azt mondogatja, hogy
mindjárt az ötszáz mérföldes indianapolisi gyorsasági után abba fogja hagyni az
antigerazont.
- Igen… és ez előtt azt mondta, hogy
majd az olimpia, az előtt majd a világbajnokság, és az előtt az elnökválasztás,
s az előtt a mit tudom én mi. Ez mind csak ürügy volt, és egyik a másik után,
már ötven éve. Én nem hiszem, hogy valaha is lesz külön szobánk, vagy megehetünk
egy igazi tojást, vagy valami.
- Na jó… mondd ki,
hogy én egy csődtömeg vagyok! - mondta Lou. Mit tudok csinálni? Keményen
dolgozom, és jól keresek, de gyakorlatilag az egészet elviszik adóba,
honvédelemre meg nyugdíjra. És ha nem menne el adóba, mit gondolsz, hol találnék
egy kiadó üres szobát? Iowában? Ki a fene akar Chicago mellett
lakni?
Em a nyakába
borult.
- Lou, szívem, dehogy vagy te csődtömeg.
Isten a tanúm, hogy nem. Egyszerűen nem volt rá esélyed, hogy legyél valami,
vagy szerezzél valamit, mert Nagypapa meg a nemzedéke nem búcsúzik el, és nem
engedi, hogy más lépjen a helyébe.
- Eegen, eegen -
mondta Lou komoran. - De ezért éppenséggel nem lehet őket kárhoztatni, igaz? Úgy
értem, kíváncsi vagyok, mi milyen gyorsan hagynánk abba az antigerazont, ha
Nagypapa korában lennénk.
- Néha azt kívánom,
bárcsak ne is létezne ez a vacak, ez az antigerazon! - mondta Em szenvedélyesen.
- Vagy bárcsak valami tényleg drága és nehhezen megszerezhető anyagból készülne,
ne iszapból meg pitypangból. Néha szeretném, ha az emberek csak úgy fognák
magukat, és meghalnának, szabályosan, mint az óramű, anélkül hogy beszélni
kellene róla, és nem maguk döntenék el, hogy meddig akarnak még itt lebzselni.
Törvényt kellene hozni, hogy százötven éves koron felül senki ne vásárolhasson
antigerazont.
- Erre aztán nagy esély van - mondta
Lou -, mikor a pénz meg a szavazatok többsége mind az öregeké. - Erősen az
asszony szemébe nézett. - Te kész lennél fogni magadat és meghalni,
Em?
- Nahát, az isten szerelmére, hogy kérdezhetsz
ilyet a feleségedtől! Szívem! Hiszen én még száz éves sem vagyok. - Könnyedén
végigsimított a kezével feszes, fiatalos testén, mintegy bizonyítékul. - Életem
legjobb évei még előttem vannak. De arra mérget vehetsz, hogy amikor eljön a
százötven, a jó öreg Em fogja az antigerazonját, kiönti a mosogatóba, és nem
veszi el mások elél a helyet… méghozzá mosolyogva.
-
Persze, persze - mondta Lou -, holtbiztos. Mind ezt mondják. És hányról
hallottál, aki meg is tette?
- Ott volt az a férfi
Delaware-ban.
- Nem fáradtál még bele egy kicsit,
hogy folyton róla beszélsz, Em? Ez öt hónapja volt.
- Jól van, na… akkor hát Winkler mami, minndjárt itt, ebben a
tömbben!
- Őt a metró ütötte
el.
- Mert ő pont ezt a módszert választotta a
távozásra - mondta Em.
- Akkor vajon mit akart azzal
a hat csomag antigerazonnal, ami nála volt, amikor
kinyiffant?
Emerald fáradtan megrázta a fejét, és
eltakarta a szemét.
- Nem tudom, nem tudom, nem
tudom. Csak azt tudom, hogy egyszerűen csinálni kell valamit. - Felsóhajtott. -
Néha szeretném, ha meghagytak volna egypár betegséget, akkor megkaphatnék
valamit, és ágyba kerülhetnék egy kicsit. Túl sok az ember! - kiáltotta, és
szavai ezer meg ezer aszfaltburkolatos, felhőkarcolókkal körülvett udvarban
zengtek fel és haltak el.
Lou gyöngéden a vállára
tette a kezét.
- Naa… szívi, úgy nem szeretem látni,
mikor így le vagy lombozódva.
- Hiszen ha lenne egy
kocsink, ahogy a régi szép időkben volt - mondta Em -, akkor elmehetnénk
kocsikázni, és megszabadulhatnánk egy kicsit az emberektől. Huhuu! Azok lehettek
a szép idők
- Aha! - mondta Lou. - Amíg teljesen ki
nem fogytak az összes fémek.
- Beülnénk,
odarobognánk a benzinkúthoz, és aszondanád: "Tőccsen
föl!"
- Kassa volt, mi… amíg el nem használtak
minden kőolajat.
- És rá se rántanánk semmire,
elmennénk vidékre, kirándulnánk.
- Aha… most már
tündérországnak látszik az egész, igaz, Em? Nehéz elhinni, hogy valamikor
tényleg annyi hely volt a városok között.
- És mikor
megéheznénk - mondta Em -, keresnénk magunknak egy vendéglőt, bevonulnánk, mint
a nagyok, és aszondanánk: "Én azt hiszem, egy bifszteket eszem, rósejbnivel",
vagy "Milyen máma a karaj?" - Megnyalta a száját, és csillogott a
szeme.
- Huhuu, fiam! - morogta Lou. - Hát egy
hamburgerhez mit szólnál, Em, mustárral meg minden?
- Mmmmmmmm.
- Ha annak idején valaki finomított
tengeri hínárral kínált volna minket, azt szemen köptük volna, mi,
Em?
- Vagy finomított fűrészporral - mondta
Em.
Lou makacsul próbálta megtalálni a dolgok
derűsebb oldalát.
- No de legalább annyit elértek,
hogy most már nincs annyira tengeri hínár meg fűrészpor íze, mint eleinte; és
aszongyák, tulajdonképpen sokkal egészségesebb, mint amit azelőtt
ettünk.
- Én pompásan éreztem magam! - mondta Em
indulatosan. Lou vállat vont.
- Hát, tudomásul kell
venned, hogy a világ képtelen lenne tizenkét milliárd embert eltartani
finomított tengeri hínár és fűrészpor nélkül. Komolyan, ez igazán csodálatos
dolog. Azt hiszem. Azt mondják.
- Azt mondják, ami
éppen eszükbe jut - mondta Em. - Lehunyta a szemét. - A kutyafáját… emlékszel,
milyen volt vásárolni, Lou? Emlékszel, hogy törték magukat az üzletekben, hogy
az emberek vásároljanak valamit? Az embernek nem kellett megvárni, amíg meghal
valaki, hogy szerezhessen magának egy ágyat vagy székeket vagy egy kályhát vagy
ilyesmit. Az ember csak bement… és hipp-hopp! megvette magának, amit csak akart.
Huhuu, de szép is volt, amíg el nem használtak minden nyersanyagot. Én még kis
taknyos voltam akkor, de olyan tisztán emlékszem rá.
Lou leverten az erkély korlátjához lépett, és felnézett a végtelenség fekete
bársonyán ragyogó tiszta, hideg csillagokra.
-
Emlékszel, Em, mikor majd megőrültünk a science fictionért? A tizenhetes járat
indul a Marsra a tizenkettes rakétaállásról. Beszállás! A műszaki személyzet
kivételével mindenki szíveskedjék a fedezékben maradni. Tíz másodperc… kilenc…
nyolc… hét… hat… öt… négy… három… kettő… egy! Főhajtómű!
Buuuumm!
- Minek is izgatjuk magunkat, hogy mi
folyik itt a földön? - mondta Em, és ő is felnézett a csillagokra. - Néhány év
múlva mindnyájan kirepülünk az űrbe, hogy egy új bolygón újra kezdjük az
életet.
Lou
fölsóhajtott.
- Csak éppen az a nagy helyzet, hogy
valami olyasmi kell hozzá, ami kétszer akkora, mint az Empire State Building,
hogy egyetlen tetves gyarmatost eljuttassanak a Marsra. És ha fizet még néhány
milliárd dolcsit, akkor magával viheti a feleségét meg a kutyáját is. Ezzel
aztán el lehet intézni a túlnépesedést…
Kivándorlással!
- Lou?…
- Hmmm?
- Mikoor lesz az ötszáz mérföldes
indianapolisi gyorsasági?
- Ööö… a Győzelem Napján,
május tizenharmadikán.
Az asszony az ajkába
harapott.
- Szörnyeteg vagyok, hogy
megkérdeztem?
- Nem, azt hiszem, nem nagyon.
Mindenki megnézte a lakásban a biztonság kedvéért. - Nem akarok szörnyeteg lenni
- mondta Em -, de időnként egyszerűen muszzáj beszélni ezekről a dolgokról, hogy
az ember kiadja magából.
- Hát persze. Jobban érzed
magad?
- Igen… és nem fogom többé elveszteni az
önuralmamat, és olyan kedves leszek hozzá, amilyen csak
bírok.
- Ez a beszéd,
Em.
Kihúzták magukat, és bátor mosollyal bementek a
lakásba.
Álla a kezén, keze botjának fogantyúján, Schwartz nagypapa ingerülten bámulta
a szobán uralkodó másfél méteres tévéképernyőt. A képernyőn egy kommentátor
éppen összefoglalta a nap eseményeit. Nagypapa átlagosan fél percenként
odakoppantott botja végével a padlóra, és
felkiáltott:
- Egy fenét! Ezt mi már száz évvel
ezelőtt is csináltuk.
Amikor bejöttek az erkélyről,
Emerald és Lou kénytelenek voltak az utolsó sorba ülni, Lou apja és anyja,
bátyja és sógornője, fia és menye, unokája és annak felesége, másik unokája és
annak térje, dédunokája és felesége, unokaöccse és annak felesége,
másodunokaöccse és felesége, másodunokahúga és annak férje, valamint
dédunokaöccse és annak felesége mögé. No és persze Nagypapa mögé, aki legelöl
ült, mindenki előtt. Nagypapa kivételével, aki kissé töppedt volt és hajlott
hátú, az antigerazon előtti mércével mérve valamennyien körülbelül egykorúnak
látszottak - mintha valahol húszas éveik végén, harmincas éveik elején jártak
volna.
Eközben, mondta a kommentátor, az iowai
Council Bluffs még mindig a tragédia fenyegetésében élt. A mentésben részt vevő
kétszáz kimerült önkéntes azonban nem volt hajlandó feladni a reményt, és
fáradhatatlanul tovább ásott hogy kiszabadítsa a száznyolcvanhárom éves Elbert
Haggerdot, aki két napja szorult be a…
- Szeretném,
ha valami vidámabbra kapcsolna át - súgta Emerald Lou
fülébe.
- Csend! - ordított Nagypapa. - Aki
legközelebb kitátja azt a nagy pofáját, amikor megy a tévé, azt úgy kitagadom,
hogy ott találja magát egy dollár nélkül - hangja itt hirtelen ellágyult és
mézesmázos lett -, amikor Indianapolisban meglengetik a pályán azt a kockás
zászlót, és a jó öreg Nagypapa felkészül a Nagy Utazásra. - Érzelmesen
szipákolt, miközben örökösei kétségbeesett erőfeszítéssel próbálták a
legcsekélyebb zajt is elkerülni. A kilátásba helyezett Nagy Utazás izgalmát
számukra némileg tompította az a tény, hogy a Nagypapa ezt ötven éve átlag
naponta egyszer szóba hozta.
Dr. Brainard Keyes
Bullard, mondta a kommentátor, a Wyandotte College rektora, ma este tartott
beszédében kijelentette, hogy a világ bajainak nagy részét arra a tényre lehet
visszavezetni, hogy az ember önmagáról való ismeretei nem tartottak lépést a
fizikai világról szerzett ismereteivel.
- Egy fenét!
- mondta Nagypapa. - Mi már száz évvel ezeelőtt is ezt
mondtuk.
Ma este Chicagóban, mondta a kommentátor,
ünnepséget rendeznek a Chicagói Szülészeti Klinikán. Az ünnepség díszvendége
Lowell W. Hitz, kora nulla év. A ma reggel született Hitz a huszonötmilliomodik
gyermek, aki a klinikán jött a világra. A kommentátor arca elhalványult, és a
képernyőn megjelent az ifjú Hitz, aki dühösen
ordított.
- Nahát - súgta Lou Emeraldnak -, mi már
száz évvel ezelőtt is ezt mondtuk.
- Hallottam! -
üvöltötte Nagypapa. Kikapcsolta a televíziót, kővé meredt leszármazottai némán
bámulták az üres képernyőt. - Te, te ott, kölyök…
-
Én nem gondoltam semmi rosszat - mondta Lou.
-
Hozzátok ide a végrendeletemet. Tudjátok, hol van. Ti, kölykök, mind tudjátok,
hol van. Hozd ide, fiú!
Lou leverten bólintott, és
mire észbe kapott, már a hallban járt, óvatosan kerülgetve az ágyakat útban
Nagypapa szobája, az egész Schwartz lakás egyetlen külön szobája felé. A
lakásban ezen kívül még a következő helyiségek voltak: a fürdőszoba, a nappali
meg egy széles, ablaktalan hall, amelyet eredetileg étkezőhelyiségnek szántak,
és egyik végén parinyi főzőfülke csatlakozott hozzá. A hallban meg a nappaliban
hat matrac meg négy hálózsák volt szanaszét leterítve, a tizenegyedik házaspár,
a pillanatnyi kedvenc pedig a nappaliban, a rekamién helyezkedett
el.
A végrendelet ott feküdt Nagypapa íróasztalán
maszatosan, szamárfülesen, összelyukasztgatva, telefirkálva a toldalékok,
törlések, vádaskodások, feltételek, intelmek, tanácsok és házi használatra szánt
filozofálgatások százaival. "Ez a dokumentum - emlékezett Lou - ötven év naplója
két árkusra összezsúfolva: egy mindannapos küzdelem zűrzavaros, olvashatatlan
hajónaplója." Lout ezen a napon fogja tizenegyedszer kitagadni, és alighanem
vagy hathónapi kifogástalan viselkedésébe fog kerülni, amíg újra ígéretet kap,
hogy részesedni fog a hagyatékból.
- Fiú! - kiabált
utána Nagypapa.
- Jövök már! - Lou visszarohant a
nappaliba, és átnyújtotta Nagypapának a
végrendeletet.
- Tollat! - vezényelt
Nagypapa.
Tüstént tizenegy tollat nyújtottak feléje,
minden házaspár egyet.
- Nem ezt a csöpögd vacakot -
mondta félrelökve Lou tollát. - Aha, ez egy rendes toll. Derék fiú vagy, Willy!
- Willy tollát fogadta el. Erre az útmutattásra vártak mindannyian. Tehát Willy,
Lou apja lesz az új kedvenc.
Willy, aki csaknem
olyan fiatalnak látszott, mint Lou, bár száznegyvenkét éves volt, csak
meglehetősen gyatrán tudta eltitkolni az örömét. Szégyenlős pillantást vetett a
rekamié felé, amely most az övé lesz, s amelyről Lounak és Emeraldnak vissza
kell költözniük a hallba, a létezd legrosszabb helyre, a fürdőszoba ajtaja
mellé.
Nagypapa egyetlen pillanatát sem mulasztotta
volna el az izgalmas drámának, amelynek S maga volt a szerzője, és mindent
beleadott saját, jól ismert szerepébe, ami csak tőle telt. Összeráncolta a
homlokát, úgy követte ujjával a sorokat, mintha most látná először a
végrendeletet. Harsányan és olyan mély, nagyképű, monoton hangon olvasta fel,
akár egy templomi orgona leragadt pedálbasszusa:
"Én, Harold D. Schwartz, Alden Village-i lakos (257. tömb, New York City),
ezennel elrendelem, kinyilvánítom és kijelentem, hogy ez a végső akaratom és
testamentumom, azáltal egyben visszavonván minden korábbi végrendeletet és
záradékot, melyet ez idáig bármikor tettem." - Fontoskodva kifújta az orrát,
aztán folytatta. Nem hagyott ki egyetlen szót sem, sokat viszont a nyomaték
kedvéért megismételt - különösen a temetésére vonatkozó, egyre bonyolultabbá
váló rendelkezéseket ismételgette.
Amikor az idevágó
rendelkezések végére ért, Nagypapának úgy elszorították az érzelmek a torkát,
hogy Lou már-már arra gondolt, talán el is fogja felejteni, miért is szedette
elő a végrendeletet. De Nagypapa hősiesen visszafojtotta háborgó érzelmeit, és
miután egy teljes percig húzgált a szövegből, elkezdett egyszerre írni és
beszélni. Amit mondott, azt Lou is el tudta volna mondani helyette, olyan
gyakran hallotta már.
- Sok-sok szívszaggató
fájdalomban volt részem, mielőtt elköltöztem e siralom völgyéből egy jobb hazába
- mondta és írta Nagypapa -, de aki a legmmélységesebb, legfájdalmasabb sérelmet
okozta nekem, az… - Végignézett a csoporton, megpróbált visszaemlékezni rá, ki
is volt a gonosztevő.
Mindenki segítőkészen Loura
nézett, aki reményvesztetten feltartotta a kezét. Nagypapa bólintott, most már
emlékezett. Befejezte a mondatot:
…az dédunokám,
Louis J. Schwartz volt.
- Unokája - mondta
Lou.
- Ne kötözködj. Eléggé nyakig vagy így is a
pácban, kölyök - mondta Nagypapa, de azért kijavította ezt a csekélységet. Ettől
kezdve pedig egyetlen hiba nélkül ment végig a kitagadás megfogalmazásán,
melynek okául a tiszteletlenséget és a kötözködést jelölte
meg.
A következő bekezdésből, abból, amelyben ekkor
vagy akkor már mindenki szerepelt a családtagok közül, kihúzta Lou nevét, és
helyette Willyt tette meg a lakás és - mind közt a legzsírosabb falat - a külön
hálószobában álló dupla ágy örökösének.
- Nahát! -
mondta Nagypapa sugárzó vigyorral. Kihúzta a végrendelet alján álló dátumot,
helyébe odaírta az újat, méghozzá órára, percre. - Hát… itt az ideje, hogy
megnézzük a McGarvey családot. - A McGarvey család egy tévésorozat volt, amelyet
Nagypapa hatvanéves kora óta, azaz százhúsz éve soha nem mulasztott el. - Már
alig várom, hogy most mi fog történni - mondta.
Lou
otthagyta a csoportot, és lefeküdt a kínok ágyára, a fürdőszobaajtó mellé.
Néhány pillanat múlva halk, gurgulázó hangot hallott. Mintha kiöntöttek volna
valamit a mosdó lefolyójába. Hirtelen átvillant az agyán, hogy Em biztos
kiborult, és most valami drasztikus lépésre készül Nagypapa
ellen.
- Em? - suttogta a vékony falnak. Válasz nem
jött, és Lou nekilódult az ajtónak. Az ócska zár, melynek nyelve alig-alig
fogott, csak egy pillanatig tartott, aztán az ajtó befelé
lódult.
- Morty! - szisszent fel Lou
meghökkenve.
Mortimer, Lou dédunokája, aki nemrég
nősült, és hozta haza újdonsült feleségét a Schwartz háztartásba, meglepve és
zavartan nézett Loura. Berúgta a lábával az ajtót, de addigra már Lou meglátta,
hogy mi van a kezében: Nagypapa óriási, családi méretű antigerazonos palackja -
félig már üresen. Morty éppen csapvízzel töltötte
fel.
Morty pár pillanat múlva kijött, dacosan Lou
arcába bámult, aztán szó nélkül elhaladt mellette, és visszament csinos
asszonykájához.
Lou meg volt döbbenve, nem tudta, mi
a csudát csináljon. Azt nem engedhette, hogy Nagypapa a fölhígított, hatástalan
antigerazont szedje: de ha figyelmezteti Nagypapát a dologra, akkor holtbiztos,
hogy Nagypapa gyötrelemmé teszi a lakásban az életet, amely addig pusztán csak
elviselhetetlen volt.
Lou bekukkantott a nappaliba,
és látta, hogy a Schwartz família, köztük Emerald is, pillanatnyilag pihen, és
élvezi, hogy a McGarvey család hogyan paccolja el a saját életét. Belopakodott a
fürdőszobába, bezárta az ajtót, ahogy csak lehetett, és elkezdte Nagypapa
palackjának a tartalmát beleönteni a mosdóba. Meg akarta ugyanis újra tölteni
erős, hígítatlan antigerazonnal a polcon álló huszonkét kisebb palackból. A
félgallonos palacknak azonban olyan szűk volt a nyaka, hogy Lou úgy érezte, az
örökkévalóságig fog tartani, amíg kiüríti. És idegességében azt képzelte, hogy a
kulcslyukon keresztül meg az ajtó alatt szétárad a lakásban az antigerazon
szinte észrevehetetlen, Worcester-szószra emlékeztető
szaga.
Glukk-glukk-glukk-glukk - kotyogott a palack
egyhangúan. Hirtelen zene harsant fel a nappaliból, aztán mormoló hangok
hallatszottak, és széklábak sikárolták a padlót. Ezzel véget ért, mondta a
tévébemondó, szomszédaink, a McGarvey család életének 29 121-dik fejezete.
Léptek indultak kifelé a hallba. Kopogtak a fürdőszoba
ajtaján.
- Egy pillanat - kiabált ki Lou vidáman.
Kétségbeesetten rázogatni kezdte a hatalmas palackot, megpróbálta gyorsabban
kiönteni. Tenyere megcsúszott a nedves üvegen, és a súlyos palack szilánkokra
tört a kőpadlón.
A fürdőszoba ajtaja fölpattant.
Nagypapa kábultan bámulta a rombolás zűrzavaros
maradványait.
Louval forgott a világ. Lekötelezően
mosolygott, és mivel semmi nem jutott eszébe, ami akár csak távolról is
gondolatra emlékeztetett volna, várta, hogy Nagypapa
beszéljen.
- Ejnye, fiú - mondta végül Nagypapa -,
úgy látszik, lesz egy kis takarítanivalód. És ez volt minden, amit mondott.
Sarkon fordult, könyökével utat tört magának a tömegben, és bezárkózott a
hálószobájába.
A többi Schwartzok még egy pillanatig
hitetlenkedve, némán bámultak Loura, aztán sietve visszamentek a nappaliba,
mintha rájuk ragadna valami ebből az iszonyatos bűnből, ha túl sokáig néznék.
Morty egy kicsit tovább maradt, és furcsa, bosszús pillantást vetett rá. Aztán ő
is bement a nappaliba, és már csak Emerald állt a fürdőszoba ajtajában. Az
asszony arcán patakzottak a könnyek.
- Ó, szegény
báránykám… kérlek, szedd össze magad. Az én hibám volt. Én vettelek rá
erre.
- Nem - mondta Lou, végre megtalálva a hangját
-, nem te, igazán. Em, én becsszóra csak…<
- Nekem
nem kell magyarázkodnod, szívem. Én melletted vagyok, nem számít, akármiben. -
Megcsókolta Lou arcát, és a fülébe súgta: - Nem lett volna ez gyilkosság, szívi.
Nem halt volna bele. Nem csináltál semmi borzasztót. Ez csak olyan állapotba
hozta volna, hogy bármikor mehetne, ha isten elszólítja. És isten várja
őt.
- Most mi lesz, Em? - kérdezte Lou síri hangon.
- Mit fog csinálni?
& Lou és Emerald félelmükben egész
éjjel nem tudtak aludni, várták, hogy Nagypapa mit fog csinálni. De a szentséges
hálószobából egy árva hang sem jött. Aztán hajnal előtt két órával
elszenderedtek.
Hatkor már újra fenn voltak, mert ez
volt az az idő, amikor az ő nemzedékük a konyhában megehette a reggelijét.
Egyikük sem szólt egy szót sem. Húsz percük volt az evésre, de rossz éjszakájuk
annyira eltompította a reflexeiket, hogy alig nyeltek le kétfalatnyi tojásízű
finomított tengeri hínárt, máris letelt az idejük, és át kellett adniuk a helyet
fiuk nemzedékének.
Aztán, mivel a legutóbb
kitagadottól ezt követelte a szokás, nekifogtak elkészíteni Nagypapa reggelijét,
melyet hamarosan be kellett vinni neki. Tálcán, az ágyba. Megpróbálták vidáman
felfogni a dolgot. Az egész feladatban az volt a legnehezebb, hogy bizisten
valódi tojásokkal, szalonnával és olajos margarinnal kellett bánniuk, ezekre
költötte ugyanis Nagypapa tekintélyes vagyonának majdnem teljes
jövedelmét.
- Hát én nem fogok pánikba esni - mondta
Emerald -, amíg nem vagyok benne biztos, hogy van miért pánikba
esnem.
- Talán nem is tudja, mit törtem össze -
mondta Lou reménykedve.
- Valószínűleg azt gondolja,
hogy az órád üvegjét - mondta Eddie, a fiuk, apatikusan piszkálgatva a
kukoricakása-szerűre finomított fűrészporból készült
pogácsát.
- Ne gúnyolódj az apáddal - szólt rá Em -,
és ne beszélj teli szájjal.
- Szeretném én azt az
embert látni, aki a szájába vesz ebből a vacakból egy falatot, és nem mond
semmit - mondta Eddie, aki hetvenhárom éves volt. Fölnézett az órára. - Azt
tudjátok, hogy ideje bevinni Nagypapának a reggelit.
- Aha, igen, ideje - mondta Lou bágyadtan.. Vállat vont. - Add ide a tálcát, Em.
- Menjünk be mind a ketten.
 p; Amikor, ajkukon bátor
mosollyal, lassan odasétáltak a tálcával, a hosszú képű Schwartzok tágas
félkörben álldogáltak a hálószoba ajtaja körül.
Em
bekopogott.
- Nagypapa! - mondta vidáman - kéész a
reggelii!
Semmi válasz. Újra bekopogott,
erősebben.
Az ajtó fölnyílt a keze alatt. A szoba
közepén a puha, tágas, széles mennyezetes ágy - minden Schwartz szemében az édes
hajcsi-hajcsi szimbóluma - üres volt.
A halál
lehelete, amelyről a Schwartzok mindeddig annyit sem tudtak, mint a
zoroaszteriánizmusról vagy a sepoy lázadás okairól, most mindenkinek elnémította
a hangját, lelassította a szívverését. A megilletődött örökösök gyöngéden
elkezdtek a bútorok alatt és a függönyök mögött kotorászni, hogy megkeressék
azt, ami Nagypapában, a nemzetség ősatyjában, halandó
volt.
De Nagypapa nem a földi porhüvelyét hagyta
maga után, hanem egy cédulát. Lou találta meg végül az öltözőasztalkán, a
papírnehezék alatt, amely megbecsült emlék volt a 2000. Évi világkiállításról.
El-elcsukló hangon, hangosan olvasta fel.
"Valaki,
akinek annyi éven át adtam szállást és fedelet, akit megtanítottam minden jóra,
ami csak tőlem telt, tegnap este nekem esett, mint egy veszett kutya, és
felhígította az antigerazonomat, vagy legalábbis megpróbálta. Már nem vagyok
fiatal. Már nem bírom úgy elviselni az élet nyomasztó terheit, ahogyan valamikor
tudtam. Így a tegnap esti keserű élmény után búcsút mondok nektek. A világ
gondjai hamarosan lehullnak rólam, mint a töviskorona, és végre megismerhetem a
békét. Mire ezt megtaláljátok, én már nem leszek
itt."
- Nahát - mondta Willy megtörten -, még azt se
láthatta meg, hogy mi lesz az ötszáz mérföldes indianapolisi
versenyen.
- Se a világbajnokságon - mondta
Eddie.
- Se azt, hogy Mrs. McGarvey visszakapja-e a
szeme világát.
- Van itt még más is - mondta Lou, és
újra elkezdte hangosan olvasni: - "Én, Harold D. Schwartz… ezennel elrendelem,
kinyilvánítom és kijelentem, hogy ez a végső akaratom és testamentumom, ezáltal
egyben visszavonván minden korábbi végrendeletet és záradékot, amelyet ez idáig
bármikor tettem."
- Nem! - ordított fel Willy. - Már
megint? Azt nem!
"Ezennel kikötöm - olvasta Lou -,
hogy tulajdonom és vagyonom, legyen az bármiféle és bármifajta, ne kerüljön
felosztásra, hanem úgy rendelkezem és hagyatkozom, hogy legyen az ivadékaim
közös tulajdona, nemzedékre való tekintet nélkül, egyenlő részben és egyenlő
arányban."
- Ivadék? - kérdezte
Emerald.
Lou egyetlen karmozdulattal egybefoglalta a
Schwartzok sokaságát. - Ez azt jelenti, hogy ez az egész rohadt kupleráj
köztulajdon. Minden szem azonnal az ágyra
szegeződött.
- Ténylegesen - mondta Willy, a
jelenlévők közül a legidősebb - ez pontosan ugyanaz, mint a régi rendszer: a
legidősebb a családfő, itt van a főhadiszállása, és…
- Szeretném én azt látni! - mondta Em. - LLou éppen úgy tulajdonos, mint te,
annyi jár neki, mint neked, és én aszondom, ez a legidősebbnek jár, aki még
dolgozik. Te egész nap itt szundikálhatsz, és várod a nyugdíjadat, szegény Lou
meg hazatámolyog munka után kimerülve, és…
- Nem
hagyhatnátok, hogy valaki, akinek soha nem volt semmiféle magánélete, végre
kapjon belőle egy icipicit? - vágott közbe Eddie indulatosan. - A fene egye meg,
ti öregek gyerekkorotokban rengeteget lehettetek egyedül. Én itt születtem és
itt nőttem fel ebben a rohadt kaszárnyában, a hallban! Mi
volna…
- Igen? - mondta Morty. - Hát persze, nektek
mindnyájatoknak nagyon nehéz volt, a szívem vérzik érettetek. De próbáljatok
csak nászútra menni a hallba, az aztán a kéjmámor!
-
Csönd! - üvöltötte Willy parancsolóan. - Aki legközelebb kitátja a száját, hat
hónapra a fürdőszoba mellé kerül. Most tisztuljatok a szobámból. Gondolkodni
akarok. A váza néhány hüvelykkel a feje fölött törött szilánkokra a falon. A
következd pillanatban kitört az általános pankráció: minden házaspár csatába
szállt, hogy minden más házaspárt kihajítson a szobából. A taktikai helyzet
villámgyors változásainak megfelelően alakultak és bomlottak fel a harci
szövetségek. Emet és Lout kiszorították a hallba, ahol aztán csatarendbe
szervezték azokat, akik hasonló helyzetbe kerültek, majd újra megrohamozták a
hálószobát.
Kétórai harc után zsaruk özönlöttek be a
lakásba.
A következő félórában a járőrkocsik meg a
mentőautók elszállították a Schwartzokat. Utána a lakás csöndes és tágas
lett.
Egy óra múlva a zavargások utolsó mozzanatairól készült filmeket már
sugározta a televízió a Keleti Tengerpart 500 000 000 elragadtatott
nézőjének.
A 257. lakótömb 76. emeletén a
kétszoba-hallos Schwartz lakás csöndjét csak a nyitva hagyott televízió zavarta
meg. A levegőt újra betöltötte az összetűzés zaja, az üvöltözés, a
fájdalomkiáltások, az ütések csattanása, csak immár ártalmatlanul, a
hangszóróból.
A csata megjelent a rendőrőrszoba
televíziójának képernyőjén is, ahol a Schwartzok és őrzőik feszült, szakszerű
érdeklődéssel nézték végig.
Em és Lou egymás
melletti, négyszer nyolcas cellákba kerültek, és békésen elnyúltak a
priccseiken.
- Em… - szólt át Lou a válaszfalon -,
neked is van saját külön mosdód?
- De van ám. Mosdó,
ágy, villany… komfort. Haha! És mi azt hittük, hogy már Nagypapa szobája is
valami. Vajon meddig tarthat ez a paradicsom?
-
Kopogd le - mondta Lou -, az ügyvéd megpróbál kibulizni nekünk egy
évet.
- Fincsi - mondta Em álmodozva. - Kíváncsi
vagyok, milyen protekció kellene ahhoz, hogy az ember magánzárkát
kapjon?
- Na jól van, most már pofa be - mondta a
smasszer -, mert mindjárt kiszórom cakkpakk az egész bandát. És mindenekelőtt:
aki egy szót is kifecseg odakinn, hogy milyen jó a börtönben, az sose jön
vissza!
Az őrizetesek azonnal
elnémultak.
A Schwartz lakás nappali szobája egy
pillanatra elsötétült, amikor a zavargásról szóló képsort lekeverték. Aztán úgy
jelent meg a bemondó arca a képernyőn, mint a felhők mögül előbukkanó
Nap.
És most, barátaim, mondta a bemondó, rendkívüli
üzenetem van az Önök számára az antigerazon előállítóitól, egy üzenet, amely
mindnyájuknak szól százötven éven felül Netán hátrányos helyzetbe kerültek
társadalmilag, mert megráncosodtak, merevek az izületeik, kifakult vagy
kihullott a hajuk? S mindez csak azért, mert ezek a problémák akkor
jelentkeznek, amikor még nem fejlesztették ki az antigerazont? Nos, ha így van,
nem kell tovább szenvedniük, nem kell többé azt érezniük, hogy megbélyegzettek
és kirekesztettek.
Több éves kutatások után az
orvostudomány most kifejlesztette a szuper-antigerazont! Hetek, igen, hetek
alatt olyan fiatalos lesz a külsejük, olyan fiatalosan fogják magukat érezni, és
olyan fiatalosan fognak viselkedni, akár az ükunokáik! Ki ne fizetne szívesen
5000 dollárt, hogy pontosan olyan legyen, mint mindenki más? Nos, nem kell
ennyit fizetniük. A fiatalság szikrázó vonzerejének visszaszerzése átlagosan nem
kerül ötven dollárba sem, írjanak azonnal az ingyenes próbacsomagért! írják fel
a nevüket és a lakcímüket egy egydolláros levelezőlapra, és címezzék meg a
következőképpen: SZUPER. Pf. 500000, Schenectady, N. Y. Nem felejtették el?
Megismétlem: SZUPER. Pf… A bemondó szavait ritmikusan festette alá Nagypapa
töltőtollának percegése, azé a töltőtollé, amelyet Willy adott oda neki előző
este. Néhány perccel azelőtt jött meg az Üres Órák nevű kocsmából, ahonnan az
Alden Village Parknak nevezett aszfalttengeren át pompás kilátás nyílt a 257.
lakótömbre. Telefonált takarítónőért, hogy jöjjön, és szedje rendbe a lakást,
aztán megbízta a város legjobb ügyvédjét, hogy ítéltesse el a leszármazottait.
Nagypapa ezután a televízió elé tolta a rekamiét, hogy fekve nézhesse a
képernyőt. Évek óta arról álmodozott.
-
Schen-ec-ta-dy - szótagolta Nagypapa. - Megvan. - Figyelemreméltóan megváltozott
az arca. Arcizmai mintha ellazultak volna, a régi feszes, indulatos vonások alól
jószívűség és lelki nyugalom bújt elő. Pont olyan volt, mintha már meg is
érkezett volna a szuper-antigerazon próbacsomagja. Amikor a televízióban
mulattatta valami, nemcsak éppen egy milliméternyit húzta el vékony ajkát, hanem
szélesen, felszabadultan mosolygott. Az élet szép! Alig várta, hogy meglássa,
mit hoz a jövő.