Kurt Vonnegut Jr.
A Következő lépés
  
  
  
   Szerintem mi, aggastyánok, soha nem szokjuk meg teljesen a kétéltűséget - mármint a kétéltűséget a szó újabb értelmében. Még mindig rajtakapom magam, hogy olyan dolgok miatt szomorodom el, amelyek többé egyáltalán nem érdekesek.
   Például nem tehetek róla, de időnként elszomorodom a munkám - vagyis a régi munkám - miatt. Végül is harminc évem ment rá, hogy a semmiből teremtsek valamit, és most az egész berendezést eszi a rozsda, vastagon ül rajta a mocsok. Tudom, ostobaság még mindig azon rágódni, hogy mi lesz vele, de néha mégis kikölcsönzök egy testet a raktárból, visszamegyek jó öreg szülővároskámba, hogy amennyire tudom, lepucoljam és beolajozzam.
   Persze ez a berendezés is csak arra volt jó, hogy pénzt fialjon; isten tudja, mennyi jött össze. Mindenesetre jóval több, mint ami megmaradt, mert egy-két habókos elkótyavetyélte, meg a szél is szétszórta mindenfelé. A rámenősebbek egész rakást gyűjtöttek belőle, aztán elrejtették valahova. Nem szívesen ismerem be, de úgy félmillió biztosan összejött, amit persze én is eldugdostam. Néha elővettem, számolgattam, de hát mindez a múlté. Pillanatnyilag azt se tudom, hol van.
   De ez semmi ahhoz képest, hogy a feleségem, Madge mennyit aggódik a régi házunk miatt. Harminc év alatt, amíg én dolgoztam, ő a házba adott bele apait-anyait. Mire kiütést kaptunk a folytonos gürcöléstől meg a ház dekorálásától, addigra minden valamirevaló ismerősünk kétéltű lett. Madge havonta egyszer kölcsönvesz egy testet, kitakarítja a házat, pedig az már csak arra jó, hogy a termeszek meg az egerek ne kapjanak tüdőgyulladást. Ha rajtam a sor, hogy emberi alakot öltsek, és kiszolgáljak a raktárban, mindig rájövök, mennyivel nehezebben szokhatják meg a nők a kétéltűséget.
   Madge jóval gyakrabban ölt-testet, mint én, és ez általánosságban is érvényes a nőkre. Meg akarunk felelni a követelményeknek, ezért háromszor annyi női testet tartunk raktáron, mint férfit. Úgy látszik, egy nőnek egyszerűen szüksége van rá, hogy teste legyen, felöltöztesse és megnézhesse magát a tükörben. Madge pedig - isten tartsa meg a jó szokását - szerintem addig nem nyugszik, míg a föld összes raktárának valamennyi testét föl nem próbálta.
   Madge szédületesen szeret öltözködni. Soha nem gúnyoltam érte, mert kimondottan jót tett neki. Valljuk be a nyers és kendőzetlen igazságot: a régi Madge-től nemigen jött tűzbe az ember, de hát ez volt, és Madge akkoriban sokat kesergett miatta. Nem tehetett róla szegénykém, más se tehet róla, hogy milyen testtel születik, de én ennek ellenére imádtam.
   Na, miután kitanultuk, hogyan lehetünk kétéltűek, megépítettük az itteni raktárakat, feltöltöttük elegendő testtel, és megnyitottuk a nagyközönség számára, Madge begolyózott. Egy platinaszőke testet vett kölcsön, amelyet valami burleszkkirálynő adományozott, és eleinte azt hittem, hogy soha többet nem tudjuk kicsalogatni belőle. De mondom, az önbizalmával csodát tett.
   Engem, mint a legtöbb férfit, nem különösebben érdekel, milyet kapok. Csakis erős, jóképű, egészséges testek kerülnek raktárba, egyik éppolyan jó, mint a másik. Néha, a régi idők kedvéért, együtt öltünk testet, és hagyom, hogy Madge válasszon nekem, ami a legjobban illik az övéhez. A dologban az a mulatságos, hogy nekem mindig szőke, nyúlánk testet választ.
   A régi testemről Madge ugyan azt állítja, hogy több mint harminc évig imádta, de az tömzsi volt, fekete, és a vége felé el is hájasodott. Emberi dolog, nem tehetek róla, de rosszul esett, hogy miután kiléptem belőle, ahelyett hogy raktárba tették volna, leselejtezték. Igazán jó, kényelmes és otthonos kis test volt, persze nem túl fürge, nem is egy csiricsáré masina, de megbízható. Bár gyanítom, hogy manapság nem ölik egymást az ilyen típusért. Ami azt illeti, én se ilyet szoktam kérni a raktárból.
   A testekkel kapcsolatban az a legrosszabb emlékem, amikor Dr. Ellis Konigswasser bőrébe kellett bújnom. Ez a test a Kétéltű Pionírok Társaságáé, és csak egyszer egy évben, Konigswasser találmányának évfordulóján, a Pionírok napján veszik elő. Azt mondták, érezzem megtiszteltetésnek, hogy épp engem szemeltek ki, és hogy én vezethetem a felvonulást. Én meg, kötözni való bolond, hittem nekik.
   De ha még egyszer bele akarnak tuszkolni, bizony isten megtáncoltatom őket. Na, miután kikölcsönöztem azt a csotrogányt, mindjárt megértettem, hogy miért fedezte föl Konigswasser a test nélküli életet. Ettől a vén masinától mindenki kifutna a világból. Fekélyek, fejfájás, lúdtalp - olyan horgas orr, mint egy henteskampó, malacszem és kopott hajókofferre emlékeztető arcszín. Esküszöm, hogy Konigswassernél aranyosabb emberrel még nem találkoztam, de amíg ennek a testnek a rabja volt; valahogy senki nem került olyan közel hozzá, hogy ez kiderüljön.
   Eleinte, amikor kezdtük megtartani a Pionírok napi felvonulásokat, próbáltuk rávenni Konigswassert, hogy ő bújjon bele, és vezesse a menetet, Konigswasser azonban hallani se akart róla, így hát évről évre valami szegény mamlaszt kell rávenni, hogy vállalja. Persze Konigswasser is felvonul, de egy száznyolcvan centis cowboyba bújik és a hüvelyk- meg a mutatóujjával kétrét hajlítja a söröskonzervdobozokat.
   Konigswasser olyan, mint egy gyerek, abban a testben. Nem unja meg a söröskonzervek hajlítgatását, nekünk pedig felvonulás után körbe kell állnunk, és úgy tennünk, mintha nagyon tetszene a mutatvány.
   Annak idején nemigen hajlítgatott ilyen dobozokat.
   Konigswasser a Kétéltű kor nagy öregje, ezért senki se mondja a szemébe, de pokoli, hogy mit művel a testekkel. Ha kivesz egyet, addig henceg vele, míg szét nem reped. Akkor aztán valaki kénytelen sebésztestbe bújni, hogy összevarrja.
   Ne értsenek félre, nem akarok tiszteletlenkedni Konigswasserrel. Sőt nagyon is tisztelek mindenkit, aki így vagy úgy, gyerek tudott maradni, mert a nagy ötletek ilyen emberektől származnak.
   A Történelmi Társulatban van róla egy kép még a régi időkből: azon jól látszik, hogy Konigswasser soha nem adott a külsőségekre, mint a többi felnőtt - kapott valami patkányfogószerű testet a természettől, és kész: többet nem törődött vele.
   A haja a gallérját is eltakarta, a nadrágja folyton lecsúszott, hogy a cipősarkával kikoptatta a hajtóka fölött, a kabátbélése pedig alul kis girlandokban röpködött utána. Elfelejtett ebédelni, hidegben, esőben se öltözött fel rendesen, és csak akkor vette észre, hogy beteg, ha már szinte belehalt. Annak idején úgy hívtuk az ilyeneket, hogy szórakozottak. Most persze, visszanézve, azt mondjuk, hogy kezdett kétéltű lenni.
   Konigswasser matematikus volt; a fejével kereste a kenyerét. A teste, amely ezt a csodálatos agyat hordozta, csak annyit ért neki, mint mondjuk egy ócskavasat szállító tehervagon. Ha néha megbetegedett, és kénytelen volt odafigyelni magára, valahogy így morfondírozott:
   "Az emberi testből egyedül az agy ér valamit. De vajon miért van bőrzacskóba zárva, mi szükség vérre, szőrre, csontra, csövekre? Nem csoda, hogy nem jutunk egyről a kettőre, ha egy életre össze vagyunk kötve ilyen parazitával, amit táplálni és védeni kell az időjárás viszontagságaitól és a bacilusoktól. És végül így is, úgy is tönkremegy, akármennyit óvják, táplálják!
   És egyáltalán - tűnődött tovább -, kinek van szüksége rá? Olyan csodálatos lenne a sejtállományunk, hogy érdemes hatvan-nyolcvan kilónyit hurcolni belőle?
   Nem az a világ baja - szögezte le Konigswasser -, hogy túl sokan vagyunk, hanem az, hogy túl sok a test."
   Egyszer elromlottak a fogai, ki kellett húzatni, de nem kapott jól illeszkedő műfogsort, akkor írta naplójába: "Ha az élőlény képesnek bizonyult az evolúcióra, és ki tudott kecmeregni az óceánból (amely pedig igazán kellemes lakóhely lehetett), akkor bizonyára képes még egy lépésre, ki tud kecmeregni a testéből is (amely, ha meggondoljuk, igazán nem a legkellemesebb hely az élet elviselésére)."
   Nem nagyon bízott benne, hogy ezt megéri. De szerette volna. Egyszer éppen ezen gondolkozott, és ingujjban megállt egy parkban az állatkertnél, hogy végignézze az oroszlánok etetését. Aztán, hogy a vihar alábbhagyott, a szemerkélő esőben hazaindult, az egyik lagúna szélén is elbámészkodott kicsit, amíg a tűzoltók oxigénlélegeztetővel életre pofoztak egy vízbe fúlt férfit.
   A tanúk szerint az öregúr egyenesen belesétált a vízbe, és az arcizma se rándult, ahogy lassan elmerült. Konigswasser szemügyre vette az áldozatot, és azt mondta, hogy ilyen külsővel ő is öngyilkos lett volna. Újra elindult, és már csaknem hazaért, amikor rájött, hogy a saját teste feküdt a lagúna partján.
   Visszament, hogy újra elfoglalja, mire a tűzoltók megindították a légzést, aztán inkább a város, mint a saját kedvéért, szépen hazasétáltatta. Betette az első faliszekrénybe, kibújt belőle, és otthagyta.
   Csak akkor vette elő, ha írni akart, lapozni, vagy meg kellett etetni, hogy elég energiája legyen a legszükségesebb házimunkák elvégzésére. Egyébként mozdulatlanul ült a faliszekrényben, maga elé bambult, viszont szinte semmi energiát nem fogyasztott. Épp a minap mesélte Konigswasser, hogy körülbelül heti egy dollárjába került a test, mert csak akkor vette elő, ha valóban szükség volt rá.
   De a legjobb az volt, hogy nem kellett többé aludnia, hiszen aludt helyette a test; nem kellett többé félni, hogy megsérti, és nem kellett olyan dolgok után szaladgálnia, amikre csak a testének volt szüksége. Ha nem érezte jól magát, egyszerűen kiszállt belőle; addig vissza se ment, amíg meg nem gyógyult, és nem kellett egy vagyont költenie az egészségére.
   Amikor kivette a szekrényből, a könyvét írta arról, hogy tud az ember megszabadulni a saját testétől; a könyvet különösebb megjegyzés nélkül huszonhárom kiadó visszaküldte. A huszonnegyedik kétmillió példányt adott el belőle, s a mű jobban megváltoztatta az ember életét, mint a tűz, a számok, az ábécé, a mezőgazdaság vagy a kerék feltalálása. Amikor ezt mondta valaki Konigswassernek, a feltaláló bosszúsan felhorkant, hogy ilyen talmi dicséretekkel csak tönkreteszik a könyvet. Szerintem volt benne valami.
   Ha az ember körülbelül két évig betartotta a könyv utasításait, utána akkor léphetett ki, amikor akart. Először meg kellett érteni, hogy a test földi pályafutásunk parazitája, diktátora, aztán szét kellett választani, hogy mit akar a test, és mit akarunk vagy nem akarunk mi magunk - pontosabban a lelkünk. Ezek után már csak arra kellett koncentrálni, amit mi akarunk, és amennyire lehet, elfelejteni, amit a test akar a puszta önfenntartáson túl; ezáltal megadtuk lelkünknek azt, ami megilleti, vagyishogy önálló életre keltettük. Ezt tette Konigswasser is, anélkül hogy rájött volna, míg csak a teste és a lelke szét nem vált a parkban: a lelke ugyanis az oroszlánok etetését akarta megnézni, a teste pedig irányítás híján belegyalogolt a lagúnába.
   Mihelyt önálló életre keltettük a lelkünket, következhetett a kettéválás végső trükkje: testünket egy irányba elindítva, lelkünkkel hirtelen az ellenkező irányba kirepültünk. Ezt bizonyos okok miatt egy helyben állva nem lehetett megtenni, csak menet közben.
   Eleinte Madge is, én is sokat ügyetlenkedtünk, mint az első tengeri állatok, amelyek több millió évvel ezelőtt partra vetődtek, és csak totyogtak, vergődtek, fulladoztak a sárban. De idővel egyre ügyesebbek lettünk, mert a lélek természetesen sokkal gyorsabban alkalmazkodik.
   Mindkettőnknek jó okunk volt rá, hogy szabadulni akartunk. Eleinte azok bolondultak a felfedezésért, akiknél szorított a cipő. Madge beteg volt, és már nem sokáig bírta volna. Én meg úgy éreztem, ha itt hagy, egyedül én se sokáig húzom. Így hát belevetettük magunkat a könyv tanulmányozásába, és próbáltuk Madge-et kicsalogatni, mielőtt meghal. Én vele együtt gyakoroltam, nehogy bármelyikünk is magára maradjon. Végül épp hogy megúsztuk - alig hat héttel előbb sikerült, hogy Madge teste szétesett.
   Ezért is vonulunk fel a Pionírok napi díszszemlén. Nem mindenki van ott, csak az első ötezer kétéltű. Valljuk meg, tengeri malacok voltunk, de se így, se úgy nem volt vesztenivalónk, viszont bebizonyítottuk a többieknek, milyen kellemes és biztonságos élet vár rájuk - az ördögbe is, jóval biztonságosabb, mint hogy évről évre a testükre legyenek bízva.
   Előbb-utóbb szinte mindenki jobbnak látta, ha megpróbálja. Eleinte csak néhány millióan voltunk, aztán több mint egymilliárdan - láthatatlanul, anyagtalanul, elpusztíthatatlanul és teringettét! - hűen elveinkhez, senkinek se ártottunk, semmitől se féltünk.
   Test nélkül a Kétéltű Pionírok egy gombostű fején is elférnek. A Pionírok napján öt négyzetkilométeres tér is kevés, több mint három tonna élelmet kell felzabálnunk, hogy erőt gyűjtsünk a felvonuláshoz, egyesek meghűlnek, mások mindenféle nyavalyát szednek össze, ráadásul folyton összezördülünk, mert egymás sarkára lépünk, féltékenykedni kezdünk, mert van, akit a sor élére állítanak, mások belülre kerülnek, és az ördög tudja, még mi minden történik.
   Nem nagyon rajongok a felvonulásokért. Ott van mindenki, és lehet, hogy a lelke jó, de a sok összezsúfolódott test mindenkiből a legrosszabbat hozza ki. A múlt évi Pionírok napján például kánikula volt. Nem csoda, ha felforrt az agyunk, miután eltikkadva, étlen-szomjan raboskodtunk a testünkben.
   Na, szó szót követett, és egyszer csak a felvonulás vezetője felhorkant, hogy ha még egyszer elvétem a lépést, kiveri belőlem a szuflát. Mivel ő vezette a felvonulást, az évben ő kapta a legjobb testet, a Konigswasser cowboyát kivéve, de azért mondtam neki, hogy esetleg én is szétlapítom azt a hájas fejét. Erre ő előrelendült, én meg ott helyben lecövekeltem, meg se vártam, hogy kapcsolt-e. Végül az én testemet is neki kellett bevonszolni a raktárba.
   Egy perccel később már el is felejtettem, milyen dühös voltam rá. Leesett a tantusz, tudják, hogy van ez. Csak egy szent képes rá, hogy egy-két percnél tovább rokonszenves is, okos is; sőt néhány rövid rohamot kivéve, boldog is legyen az ember testében. Még nem találkoztam olyan kétéltűvel, akivel ne lehetett volna könnyen kijönni, ne lett volna vidám és érdekes - amíg csak lelke volt. De mihelyt testet öltött, iszonyú barátságtalan fickó lett belőle.
   Attól kezdve, hogy elfoglaljuk a testünket, a kémia veszi át a hatalmat, mirigyek, amelyektől könnyen begurul az ember, képes lenne ölre menni, éhes lesz vagy begőzöl, bolond, érzelmes vagy - szóval többé nem tudja, mi történik vele a következő percben.
   Ezért nem tudok haragudni az ellenségre, akik nem szívelik a kétéltűeket. Ezek soha nem jönnek ki, nem is próbálják megtanulni. Azt se szeretik, hogy mások csinálják, és azt akarják, hogy mi is menjünk vissza a testünkbe, és maradjunk ott.
   Miután összekaptam a felvonulás vezetőjével, Madge felszívódott, és a női mellékhelyiség kellős közepén hagyta a testét. Most, hogy megszabadultunk, olyanok lettünk, mint az eleven ördögök, el is indultunk, hogy szemrevételezzük az ellenséget.
   Általában nem szívesen megyek oda, csak hogy bámuljuk őket. Madge szereti nézni, mit hordanak a nők. Éjjel-nappal egy testben járnak, ezért sokkal gyakrabban váltanak ruhát, hajszínt és kozmetikai divatot, mint mi a raktáron levő nőkön.
   A divatban nem sok örömet találok, viszont minden más, amit ellenséges területen látni vagy hallani lehet, olyan unalmas, hogy attól egy gipszszobor is megindulna.
   Az ellenség rendszerint az ódivatú szaporodásról fecseg, amelynél ügyetlenebb, nevetségesebb, kényelmetlenebb módszert elképzelni se lehet, különösen ha összevetjük a kétéltűek eljárásával. Ha nem erről beszélnek, akkor az ételről, vagyis a vegyszerfalatokról locsognak, amivel meg kell tölteniük a bendőjüket. Vagy a félelemről, amit mi annak idején politikának hívtunk - álláspolitikának, társadalompolitikának, kormánypolitikának.
   Az ellenség persze gyűlöli, hogy mi akkor lessük meg őket, amikor akarjuk, ők viszont sose láthatnak, kivéve ha testet öltünk. Úgy látszik, iszonyúan félnek tőlünk, bár ez éppolyan értelmetlen dolog, mintha mondjuk a napfelkeltétől félnének. Azt se bánnánk, ha az egész világ az övék lenne, csak a raktárakat hagyják meg. De nem, ezek folyton összedugják a fejüket, mintha attól kellene tartaniuk, hogy bármelyik pillanatban nagy hujahóval megjelenünk és lecsapunk rájuk.
   Fel is szereltek egy csomó masinát, amivel állítólag kétéltűek után kutatnak. Lyukas gombot se ér, de úgy látszik, ettől boldogabbak - úgy tesznek, mintha valami hatalmas sereggel állnának szemben, de uralkodnak magukon, csupa fontős meg nagyon ravasz dolgot eszelnek ki. Know-how meg szakértelem - folyton egymás vállát veregetik, hogy milyen ravaszak, és ezzel szemben mi milyen tökkelütöttek vagyunk. Ha ez a ravaszság fegyverkezést jelent, akkor meg kell adni, igazuk van.
  
  
   Ha jól sejtem, tulajdonképpen már javában folyik a háború. Mi ugyan el se kezdtük, csak a felvonulási teret őrizzük, titokban tartjuk a raktárakat, és lelépünk, ha légiveszély van, ha fellőnek egy rakétát vagy valami mást.
   De ez csak olaj a tűzre, mert a légitámadás, a rakéta meg a többi rengeteg pénzbe kerül, és egy-egy fellövés - amire egyébként semmi szükség - bizony szánalmasan kevés ellenszolgáltatás az adófizetők pénzéért. Tudjuk, hogy hol, mikor és mire készülnek, így hát nem csoda, hogy soha nem kerülünk az útjukba.
   Ezek az agyafúrt hájfejűek persze nemcsak gondolkoznak, hanem a testükre is vigyázniuk kell, ezért rendszenet csak a legnagyobb körültekintéssel megyek közéjük. Ezért is akartam eliszkolni, amikor Madge meglátta a rét közepén álló raktárat. Rég nem beszéltünk senkivel, hogy mire készül az ellenség, és a raktár valahogy borzasztó gyanúsnak látszott.
   Madge-et a burleszkkirálynő optimistává tette, és azt mondta, hogy végre az ellenség agya is megvilágosodott, nyilván ők is kétéltűvé akarnak válni.
   Tényleg úgy látszott. Ott állt tárva-nyitva a degeszre tömött, csodálatos új raktár, olyan ártatlanul, hogy jobbat elképzelni se lehet. Többször körberepültük, Madge egyre kisebb köröket írt le, hogy jobban lássa, mi van a női konfekcióosztályon.
   - Hagyjuk a pokolba - mondtam.
 &nnbsp; - Csak nézelődök - felelte Madge. - AAbból nem lehet baj.
   Amikor meglátta a középső kirakatot, azt is elfelejtette, hogy hol van és honnan jött. Esküszöm, ilyet még én se láttam - egy száznyolcvan centi magas, valóságos istennő állt a kirakatban. Pedig nem is az alakja volt a legcsodálatosabb, hanem a rézbőrű teste, a pezsgőszínű haja és a körme meg az aranylamé estélyi. Mellette egy skarlátzsinórral és csillogó érmekkel díszített szőke óriás állt tábornagyi egyenruhában.
   Gondolom, egy légitámadás során emelték el az egyik eldugott raktárunkból, aztán kitömték, befestették és felöltöztették őket.
   - Madge, gyere vissza - mondtam.
 ;  A sartrőz hajú, rézbőrű nő megmozdult. Felüvöltött egy sziréna, és a rejtekhelyről katonák rohantak elő, hogy megragadják Madge-et.
   A raktár kétéltűek számára készített csapda volt!
   A csalitest a bokájánál össze volt kötve, hogy ne lehessen lépni vele, pedig ha Madge ki akart bújni belőle, el kellett volna indulnia valamerre.
   A katonák diadalittas arccal elszállították első hadifoglyukat. Segíteni akartam, ezért a cifra tábornagyba bújtam. Reménytelennek látszott a helyzet, mert a tábornagy is csali volt, az ő bokáját is összekötözték. Madge után engem is elvonszoltak.
   A parancsnokuk, egy fiatal, pimasz őrnagy, olyan büszke volt, hogy dzsiggelni kezdett az útpadkán. Neki sikerült foglyul ejteni az első kétéltűt, és ez valóban nagy szám lehetett. Évek óta háborúztak velünk, isten tudja, hány milliót költöttek ránk, és mi csak mostantól kezdtünk figyelni rájuk.
   Kiderült, hogy valami nagy tárgyalásunk lesz. Éjszakára börtönbe csuktak, és úgy összekötöztek, hogy moccanni se tudtunk, másnap pedig bevezettek a tárgyalóterembe, ahol tévékamerák szegeződtek ránk.
   Pocsékul éreztük magunkat; nem is tudom, mióta nem töltöttünk ilyen hosszú időt testbe gyömöszölve. A tárgyalás előtt, a börtönben többet törtük a fejünket, mint valaha, korgott a gyomrunk, képtelenek voltunk kényelmesen elhelyezkedni a priccsen, bárhogy próbáltuk, és persze, nyolc órai alvásra volt szükségünk.
   Azzal vádoltak, hogy dezertáltunk - s ez az ellenség törvénykönyvei szerint a legsúlyosabb bűn. Szerintük a kétéltűek gyáván megfutamodtak, cserbenhagyták a testüket, pedig az emberiség bátor és fontos tetteket várt tőlük.
   Reménytelennek látszott, hogy felmentenek. Ezt a tárgyalósdit is csak azért rendezték, hogy végre "őszintén feltárhassák" a problémákat, vagyishogy mennyire igazuk van, míg ellenben nekünk mennyire nincs igazunk. A terem dugig volt tömve katonai főmókusokkal, mindenki borzasztó dühösen, bátran és fennkölten meresztgette a szemét.
   - Mr. Kétéltű - szólalt meg az ügyészz -, ön ugyebár emlékszik még azokra az időkre, amikor minden ember egy testben, egy lélekben nézett szembe az élettel, dolgozott és harcolt azért, amiben hitt?
   - Emlékszem, hogy akkoriban folyton harcbaan álltunk egymással, bár senki se tudta, miért, és hogy hogyan lehetne abbahagyni - feleltem udvariasan. - Egy kérdésben viszont mindenki egyetértett: senki se szeretett harcolni.
   - Mit mondana arról a katonáról, aki elsz&ökött a tűzvonalból? - kötekedett tovább az ügyész.
   - Azt, hogy piszkosul be volt gyulladva.   - Segített elveszíteni a csatát, nem igaz??
   - Jé, tényleg.
   - Ez tagadhatatlan.
   - De vajon nem ugyanezt tették-e a kétéltűűek is, amikor cserbenhagyták az emberi fajt az élettel vívott harcban?
   - Nem tudom, erre gondol-e, de többnyyire túléltük - válaszoltam.
   Ez is igaz volt. Nem győztük le a halált, talán nem is akartuk, de az bizonyos, hogy elképesztően kitoltuk az élet végső határát, különösen ha azt vesszük, hogy két lábon meddig húzhatja az ember.
   - A kötelességüket hagyták cserbben - csattant fel az ügyész.
   - Maga is kirohanna egy égő házból!
&nbbsp;  - Hagyták, hogy a többiek egyedü;l folytassák a harcot!
   - Ugyanazon a vészkijáraton távozhatnak, mmint mi. Akkor másznak ki, amikor tetszik. Csak azt kell világosan látniuk, hogy mit akar a testük és mit a lelkük, aztán arra koncentrálnak...
   A bíró akkorákat csapott a kalapácsával, hogy azt hittem, mindjárt széthasad. Errefelé ugyanis elégették Konigswasser könyvét - már amit megtaláltak -, és én most tévétanfolyamon ismertettem a módszert, hogyan válhatnak meg a testüktől.
   - Ha a kétéltűeken múlna - mondta az ül;gyész -, mindenki cserbenhagyná a kötelességét, azt se bánnák, ha teljesen eltűnne a mi mércénk szerinti élet és fejlődés.
   - De hiszen ez az - helyeseltem. - Pontosaan erről van szó.
   - Senki sem dolgozna többé azért, amiiben hitt? - akadékoskodott az ügyész.
   - Volt egy barátom még a régi időkben, akii tizenhét éven át gyárban dolgozott; lyukakat fúrt ilyen kicsi, szögletes micsodákba, de soha nem tudta pontosan, hogy mire volt jó. A másik mazsolát termelt egy üvegfúvó cégnek, bár senki se ette meg, az ismerősöm pedig képtelen volt rájönni, hogy miért veszi meg a termést a cég. Az ilyen dolgoktól beteg leszek - persze csak most, hogy testem van -, de a régi munkámnak még a gondolatától is kiütést kapok.
   - Ezek szerint ön megveti az emberi ffajt és mindazt, amit az emberiség csinál! - kiáltott az ügyész.
   - Dehogy, nagyon szeretem, jobban, mint vaalaha. Csak szerintem piszokság, hogy annyit kell gürcölniük a testükért. Ha önök is átváltoznának, mindjárt megértenék, micsoda boldogság, ha nem kell többé aggódni, hogy honnan teremtsék elő a következő ebédet, hogyan védjék magukat a téli fagyoktól, vagy hogy mi lesz, ha elkopik a testük.
   - Ez viszont minden ambíció, minden nagysáág végét is jelenti, tisztelt uram!
   - Ó, fogalmam sincs, mire gondol - felelteem. - Köztünk is szép számmal akadnak valóban nagy emberek. Nagyok, függetlenül attól, hogy van vagy nincs testük. A kétéltűség megszünteti a félelmet. - Egyenesen a legközelebb álló kamera lencséjébe néztem. - És ez a legcsodálatosabb dolog, ami az emberrel valaha is történt.
   Már dörrent is a bíró kalapácsa, a főmókusok pedig üvöltözni kezdtek. Az operatőrök felordították a kamerájukat, és a legnagyobb górékat kivéve mindenkit kizavartak. Úgy látszik, tényleg mondtam valamit. Gondolom, gyorsan bedobták a "műszaki hiba" táblát.
   Miután úrrá lettek a fejetlenségen, a bíró közölte, hogy a tárgyalásnak vége, és Madge meg én dezertálás miatt bűnösök vagyunk.
   Nem volt vesztenivalóm, ezért visszapofáztam.
   - Kezdem érteni magukat, szegény mókusok -- kiáltottam. - Képtelenek félelem nélkül élni. Csak egy dologhoz értenek: hogy lehet olyan páni félelmet kelteni magukban és másokban, hogy biztosan elvégezzék a dolgukat. Szórakoztató lehet nézni a többieket, amint pattognak a félelemtől, nehogy kapjanak valamit a fejükre, vagy elvegyenek tőlük valamit.
   Erre már Madge is kinyitotta a pici száját.
   - Csak úgy tudnak felelősségtudatot kicsikkarni valakiből, ha halálra rémítik.
   - A bíróság megsértése! - rikácsolta a bírró.
   - Viszont csak úgy lehet megfélemlíteni őkket, ha mindenki a saját bőrében marad tettem hozzá.
   A katonák megragadtak, és kezdtek kivonszolni a tárgyalóteremből. - Hadüzenet! - kiáltottam.
   Erre megálltak, és iszonyú csönd lett.
   - Már rég háborúban állunk - mondta bátorttalanul egy tábornok.
   - Mi még nem - válaszoltam -, de ha ki nemm oldoznak bennünket, mostantól harcolni fogunk. - A tábornagyi egyenruha szenvedélyessé és lenyűgözővé tett.
   - Nincs is fegyverük - mondta a bíró -, nem értenek semmihez. A kétéltűek test nélkül semmit se érnek.
   - Tízig számolok - közöltem -, hha addig nem eresztenek szabadon, a barátaim megszállják magukat, és ez az egész piszkos banda kénytelen fesz felmasírozni a legközelebbi sziklára. Be vannak kerítve. - Ez persze süket duma volt. Egy testben egyidejűleg csak egy ember fér el, de ezt az ellenség nem tudhatta biztosan. - Egy! Kettő! Három!
   A tábornok nagyokat nyelt, elfehéredett, és tétován intett.
   - Eresszék el őket - mondta elhaló hangon..
   A katonák - akik ugyancsak megrémültek - boldogan teljesítették a parancsot. Madge és én szabadok voltunk.
   Tettem néhány lépést, s lelkemmel másik irányba fordultam, és a következő pillanatban az érmekkel, zsinórokkal felbokrétázott csodaszép tábornagy nagy robajjal lezuhant a Pépcsőn, mint egy ingaóra.
   Észrevettem, hogy Marige nincs velem. Még mindig a rézbőrű testben volt, és a pezsgőszínű hajában meg a körmeiben gyönyörködött.
   - Mi több - szólalt meg -, kárpótlásuul a sok szenvedésért, követelem, hogy ezt a testet küldjék New Yorkba, ahol legkésőbb hétfőig, kifogástalan állapotban akarom átvenni. - Igenis, asszonyom - mondta a bíró.
  
  
   Mire hazaértünk, a Pionírok napi felvonulás épp véget ért; a díszszemle vezetője a raktárnál kibújt a testéből, és mentegetőzni kezdett, hogy így viselkedett velem.
   - Eredj már, Herb - mondtam -, föl&ouuml;sleges mentegetőznöd. Nem is te voltál. Hanem akiben felvonultál.
   Amellett hogy nem kell félni, az is jó a kétéltűségben, hogy testet öltve bármilyen bolondságot csinál az ember, utána megbocsátanak neki.
   Persze mint mindennek, a kétéltűségnek is vannak hátrányai. Továbbra is dolgoznunk kell, fenn kell tartani a raktárakat, élelmet kell szereznünk a közös testek táplálására. De hát mindez semmiség, s az igazán komoly hátrányok se valóban komolyak, csak régimódi aggastyánok tartják annak, akik képtelenek leszokni az egykori aggodalmaskodásról.
   Mondom, az aggastyánok talán soha nem fogják megszokni a kétéltűséget. Mind gyakrabban én is azon kapom magam, hogy búsongok, vajon mi lett a fizetővécémmel, amit harminc éven keresztül építgettem.
   Ám a fiatalokat már semmi sem köti a múlthoz. Még a raktár sorsával se úgy törődnek, mint mi, öregek.
   Gyanítom, hogy ez lesz a fejlődés következő állomása: végképp szakítunk a testtel, mint az első kétéltűek, amelyek kimásztak a sárból a napfényre, és soha többet nem tértek vissza a tengerbe.
  
  
   Benedek Mihály fordítása