KURT VONNEGUT: BÖRTÖNTÖLTELÉK

...Aki már máskor is hallotta Kenneth Whistlert, mind rimánkodott: mesélje el, hogyan állt a tüntetok élére a charlestowni börtön elott, amikor Saccót és Vanzettit kivégezték. Különösnek érzem, hogy most meg kell magyaráznom, ki volt Sacco és Vanzetti. Nemrégiben megkérdeztem a PANAMORC-nál az ifjú Israel Edelet, az Arapahoe hajdani éjszakai portását, mit tud Saccoról és Vanzettirol, és o bizalmasan közölte velem, hogy nagyvonalú chichagói kéjgyilkosok voltak. Leopolddal és Loebbel keverte össze oket.
Hogy engem ez miért borít ki? Fiatal koromban azt vártam, hogy Sacco és Vanzetti történetét egyszer majd éppolyan gyakran és éppolyan meghatóan mesélik, éppolyan ellenállhatatlan lesz, mint Jézus Krisztus története. Végtére is, gondoltam, ha korunk embere továbbgondolásra érdemes modern csodát keres, jogosult Sacco és Vanzetti kínszenvedésére, amely a villamosszékben végzodött.
Ami pedig Sacco és Vanzetti utolsó napjait mint modern kálváriát illeti, akárcsak a Golgota hegyén, itt is három, alacsonyabb osztályhoz tartozó férfit végzett ki egyidejuleg az állam. Ezúttal azonban a három közül nem csupán egy volt ártatlan. Ezúttal hármójuk közül ketten voltak ártatlanok.
A bunös egy Celestino Madeiros nevu megrögzött tolvaj és gyilkos volt, akit más bunökért ítéltek el. A vég közeledtével Madeiros bevallotta, hogy o követte el azokat a gyilkosságokat, amelyekért Saccót és Vanzettit elitélték.
Miért?
- Láttam, amint Sacco felesége jött be a srácaival, és megsajnáltam a srácokat - mondta Madeiros.
Képzeljék el, amint egy jó színész mondja ezt a szöveget egy modern passiójátékban.
Madeiros halt meg elsonek. A börtön lámpái háromszor elhalványultak.
Sacco halt meg másodiknak. Hármuk közül o volt az egyetlen családos ember. A Saccót játszó színésznek igen értelmes embert kell alakítania, aki, mivel az angol nem az anyanyelve, és mivel nincs nyelvtehetsége, nem vállalkozik rá, hogy holmi bonyolult szöveget mondjon a jelenlévoknek, amikor a villamosszékbe szíjazzák.
- Éljen az anarchia - mondta. - Isten veled, feleségem, és gyermekem és összes barátom - mondta. - Jó estét, uraim - mondta. - Isten veled anyám. - Ez az ember cipész volt. A börtön lámpái háromszor elhalványultak.
Vanzetti volt az utolsó.
Még mielott bárki utalt volna rá, hogy ezt várják tole, leült a székbe, amelyben Maderios és Sacco meghalt. Még mielott bárki megmondta volna, hogy erre módja van, szólott a jelenlevokhöz. Az angol neki sem volt az anyanyelve, de kedve szerint bánt vele.
Ezt hallgassák meg:
- Azt akarom mondani önöknek - mondta Vanzetti -, hogy ártatlan vagyok. Semmiféle bunt nem követtem el, de néha vétkeztem. Minden bunben ártatlan vagyok - nemcsak ebben, hanem minden bunben. Ártatlan vagyok. - Letartóztatása idején halárus volt.
- Néhány embernek meg akarom bocsátani, amit most velem tesz - mondta. A börtön lámpái háromszor elhalványultak.
Most pedig a történetük:
Sacco és Vanzetti sohasem ölt meg senkit. Olaszországból érkeztek Amerikába, Ezerkilencszáz Nyolcban. Nem ismerték egymást. Abban az esztendoben érkeztek meg az én szüleim is.
Apám tizenkilenc éves volt. Anyám huszonegy.
Sacco tizenhét éves volt. Vanzetti húsz. Akkoriban a az amerikai munkáltatók azt akarták, hogy az országot árassza el az olcsó és könnyen megfélemlítheto munkaero, hogy a béreket lenyomhassák.
Vanzetti késobb ezt mondta:
- A bevándorló-állomáson ért az elso meglepetés. Láttam, hogy a tisztviselok úgy bánnak a fedélközi utasokkal, mint az állatokkal. Sem egyetlen kedves szó, sem bátorítás, hogy megkönnyítenék a könnyek súlyát, amely az amerikai partokra érkezoket nyomasztja.
Apám és anyám nagyjából ugyanezt mesélte. Obennük is azt az érzést keltették, hogy bolondok, akik semmiféle fáradságtól nem riadnak vissza, hogy kiszolgáltassák magukat a vágóhídnak.
Szüleimet nyomban besorozta a clevelandi Cuyahoga Híd és Vas Társaság toborzóügynöke. Utasítása értelmében csak szoke szlávokat szerzodtethetett, mint egyszer Mr. McCone mesélte, apjának ugyanis az volt az elmélete, hogy a szokékben megvan a németek mechanikai zsenialitása és ereje, a szláv passzivitással enyhítve. Az ügynöknek gyári munkásokat kellett toboroznia, meg néhány megfelelo külseju házicselédet McCone-ék különféle házaiba. Így léptek be szüleim a cselédek osztályába.
Sacco és Vanzetti nem volt ilyen szerencsés. Az emberi gépezet egyetlen ügynöke sem nyújtott be igényt a magukfajta alakokra.
"Hova mehettem volna? Mit tehettem - írta Vanzetti. - Elottem az ígéret földje. A magasvasút elzakatolt és nem felelt. Az autómobilok és villamosok elszáguldottak, és nem törodtek velem."
Így hát Vanzetti és Sacco - még akkor is külön-külön -, ha nem akart éhen halni, kénytelen volt tört angolsággal bármiféle munkáért rimánkodni, bármilyen bérért - házról házra járva.
És múlt az ido.
Sacco, aki Olaszországban cipész volt, a Massachusetts állambeli Milford egy cipogyárában lelt szíves fogadtatásra, abban a városban, ahol történetesen Mary Kathleen O'Looney anyja született. Sacco feleségre és kertes házra tett szert. Volt egy Dante nevu fiuk és egy Inez nevu leányuk. Sacco heti hat napot dolgozott, tíz órát naponta. Arra is jutott ideje, hogy felszólaljon és adakozzon és tüntetéseken vegyen részt olyan munkások érdekében, akik jobb bérért, emberségesebb munkakörülményekért sztrájkoltak, és így tovább. Ezerkilencszáz Tizenhatban ilyenfajta tevékenységért letartóztatták.
Vanzettinek nem volt szakmája, úgyhogy mindenféle munkát vállalt - vendéglokben, kofejtoben, acélgyárban, kötélüzemben. Falta a könyveket. Tanulmányozta Marxot és Darwint és Hugót és Gorkijt és Tolsztojt és Zolát és Dantét. Ez volt a közös tulajdonsága a harvardiakkal. Ezerkilencszáz Tizenhatban kötélgyári sztrájkot vezetett a Massachusetts állambeli Plymouth-ban, a Plymouth Kötélárugyárban, amely most a PANAMORC leányvállalata. Ezután közel és távol minden munkahelyen feketelistára került, és önálló halárus lett, hogy fenntartsa magát.
Sacco és Vanzetti Ezerkilencszáz Tizenhatban ismerkedett meg közelebbrol. Egymástól függetlenül gondolkodtak, de szüntelenül az üzleti élet brutális gyakorlatára gondoltak, és mindkettojük szemében nyilvánvaló lett, hogy az elso világháború csatamezoi csupán a gyulöletesen veszedelmes munkának megannyi új színtere, ahol néhány ember felügyel arra, amint milliónyi élet megy veszendobe - abban a reményben, hogy pénzt kereshet vele. Világosan látták azt is, hogy hamarosan Amerika is belebonyolódik. Nem akarták, hogy ilyenféle üzemekben legyenek kénytelenek dolgozni Európában, ezért mindketten csatlakoztak az olasz-amerikai anarchisták kis csoportjához, amely Mexikóba ment, hogy ott várja be, amíg véget ér a háború.
Az anarchista olyan ember, aki teljes szívével hiszi, hogy a kormányok a tulajdon népük ellenségei.
Még mostanában is gyakran gondolom, hogy Sacco és Vanzetti története talán még az eljövendo nemzedékek vérévé válik. Lehet, hogy csak el kell mesélni néhányszor. S ha úgy lesz, akkor a mexikói menekülést mindenki egy igen jámbor fajta józan ész megnyilvánulásának tekinti majd.
Akárhogy is: Sacco és Vanzetti a háború után mint kebelbarátok tértek vissza Massachusettsbe. Józan eszük, akár jámbor, akár nem, és ami olyan könyveken alapult, amelyeket a harvardiak rendszeresen és mindenfajta ártalmas hatás nélkül olvasnak, legtöbb felebarátjuk szemében mindig is megvetendonek tetszett. Ugyanazon felebarátok s azok, akik sorsukat komoly ellenállás nélkül szeretik kormányozni, most úgy határoztak: elszörnyednek ettol a józan észtol, kiváltképp, ha idegen vérueknek a tulajdona.
Az Igazságügyminisztérium összeállította azoknak az idegeneknek a titkos jegyzékét, akik egyáltalán nem titkolták, mennyire igazságtalannak és önámítónak és tudatlannak és kapzsinak találják az úgynevezett "Ígéret Földjé"-nek sok vezetojét. Sacco és Vanzetti is rajta volt a listán. Nyomukba szegodtek a kormány kopói.
Egy Andrea Salsedo nevu nyomdász, Vanzetti barátja is rajta volt a listán. Szövetségi ügynökök pontosan meg nem jelölt vádak alapján New Yorkban letartóztatták, és nyolc hétig magánzárkában tartották, elzárva minden érintkezési lehetoségtol. Ezerkilencszáz Húsz május harmadikán Salsedo kiesett vagy kiugrott - vagy kilökték - az Igazságügyminisztérium egy irodájának tizennegyedeik emeleti ablakából.
Sacco és Vanzetti gyulést szervezett, amely Salsedo letartóztatása és halála ügyében akart vizsgálatot követelni. A gyulést május kilencedikére hirdették meg a Massachusetts állambeli Brocktonban, Mary Kathleen O'Looney szülovárosában. Mary Kathleen akkor hatéves volt. Én hét.
Mielott a gyulést megtarthatták volna, Saccót és Vanzettit veszedelmes radikális tevékenység miatt letartóztatták. Az volt a bunük, hogy gyulésre hívó röpcédulák voltak a birtokukban. Az ezért kiróható büntetés magas pénzbírság és egy esztendeig terjedo börtön volt.
Hanem ekkor egyszer csak két felderítetlen gyilkosságot varrtak a nyakukba. Körülbelül egy hónappal azelott a Massachusetts állambeli South Braintree-ben egy rablás során agyonlottek két ort, akik munkabérszállítmányt kísértek.
Az ezért kiróható büntetés persze valamivel szigorúbb: két fájdalommentes halál ugyanabban a villamosszékben.
19
Vanzettit ráadásul megvádolták a Massachusetts állambeli Bridgewaterben megkísérelt munkabérszállítmány-rablással is. Bunvádi eljárást indítottak ellene és elitélték. Így vedlett át halárusból hírhedt bunözové, még mielott Saccóval együtt bíróság elé került volna gyilkosság vádjával.
Bunös volt-e Vanzetti ebben a csekélyebb bunben? Lehetséges, de ez nem sokat számít. Ki mondta, hogy ez nem sokat számít? A bíró, aki az ügyet tárgyalta, azt mondta, hogy nem sokat számít. Webster Thayer volt ez a bíró, aki a Dartmouth foiskolán végzett, és számos elokelo új-angliai családnak volt a leszármazottja. Ezt mondta az esküdtszéknek:
- Ez az ember, ha esetleg ténylegesen nem követte is el a neki tulajdonított buntényt, mindazonáltal erkölcsileg bunös, mivel fennálló intézményeinknek az ellensége.
Becsületszavamra: ezt mondta egy bíró egy amerikai törvényszéken. Az idézetet az elottem hevero könyvbol merítettem: Richard O. Boyer és Herbert M. Morais: A munkásmozgalom megíratlan története (Egyesült Front, San Francisco, 1955).
És ezután ugyanez elé a Thayer bíró elé került Saccónak, és a hírhedt bunözonek, Vanzettinak a gyilkossági pere. Körülbelül egy évvel letartóztatásuk után bunösnek találták oket - Ezerkilencszáz Huszonegy júliusában, amikor én nyolcéves voltam.
Végül akkor ültették oket a villamosszékbe, amikor tizenöt éves voltam. Ha hallottam is Clevelandben bárkit beszélni errol a dologról, máig elfelejtettem.
A minap egy délelott beszélgettem a PANAMORC Ház liftjében egy küldöncfiúval. Egykorú lehetett velem. Megkérdeztem, emlékszik-e gyerekkorából a kivégzéssel kapcsolatban bármire. Igen, mondta, hallotta, amint az apja azt mondja: torkig van már azzal, hogy mindenki Saccóról és Vanzettirol beszél; örül, hogy nagy sokára vége az egésznek.
Megkérdeztem, milyen területen dolgozik az apja.
- Bankelnök volt Montpelierben, Vermont államban - mondta. Kiszuperált kincstári köpenyt viselo öregember volt.
Al Capone, a híres chichagói gengszter úgy vélte, Saccót és Vanzettit ki kell végezni. O is hitte, hogy ellenségei az amerikai gondolkodásmódnak. Ot is sértette, hogy ezek az olasz bevándorlótársai mennyire hálátlanok Amerika iránt.
A munkásmozgalom megíratlan története szerint Capone ezt mondta:
- A bolsevizmus a kapunkat döngeti... Távol kell tartanunk a munkásokat a vörös irodalomtól és a vörös huncutságoktól.
Errol pedig Dr. Robert Fendernek, a börtönbeli barátomnak az egyik elbeszélése jut eszembe. Az elbeszélés egy bolygóról szól, ahol a legsúlyosabb bun a hálátlanság. Minduntalan kivégeznek embereket hálátlanság miatt. Olyan módon végzik ki oket, ahogyan hajdanában Csehszlovákiában: defenesztrációval. Kidobják oket a sokadik emeleti ablakból.
Fender elbeszélésének hosét is kidobták hálátlanságáért az ablakon. Utolsó szavai, ahogy kivitorlázott a harmincadik emeleti ablakon, ezek voltak:
- Hálásan köszönöööööööööööööööööööööömmmmmmmmmmmmmm!
Mielott azonban Saccot és Vanzettit massachusettsi modorban kivégezhették volna hálátlanságért, óriási tiltakozó tömegek vonultak fel világszerte. A halárus meg a cipész bolygószerte híressé vált.
- Egész életünkben - mondta Vanzetti - nem remélhettük, hogy ilyen munkát végezhetünk a türelem, az igazság, az embernek ember iránti megértése érdekében, mint ahogy most tesszük véletlenségbol.
Ha ezt mint modern passiójátékot rendeznék meg, a hatóságokat, a Poncius Pilátusokat játszó színészeknek akkor is megvetés kellene kifejezniük a tömeg véleménye iránt. Ezúttal azonban inkább a halálbüntetés mellet, mint ellene lennének.
És eszükbe se jutna mosni kezeiket.
Mi több, annyira büszkék voltak arra, amit csinálni szándékoztak, hogy az állam htérain belül található három legbölcsebb, legtiszteltebb, legigazságosabb és legpártatlanabb férfiúból bizottságot alkottak, amelynek kötelessége volt közölni a világgal, vajon igazságot fognak-e szolgáltatni, vagy sem.
Kennet Whistler Sacco és Vanzetti történetének ezt a részét szemelte ki - ezt mondta el azon az estén, valamikor réges-régen, amikor Mary Kathleen meg én fogtuk egymás kezét, amíg o beszélt.
Mélységes megvetéssel részletezte a három bölcs férfiú kiválóságait. Egyikük Robert Grant volt, nyugalmazott hagyatéki bíró, aki tudta, mi a törvény és hogyan kell muködnie. A bizottság elnöke a Harvard egyetem rektora volt, aki még akkor is rektor volt, amikor én elsoéves lettem. Ezt adják össze. A. Lawrence Lowellnek hívtál. A harmadik férfiú, Whistler szerint "... sok mindent tudott az elektromosságról, ha másról nem is", Samuel W. Stratton volt, a massachusettsi Muegyetem rektora.
Fontolgatásuk során ezernyi táviratot kaptak; némelyik a kivégzés mellett volt, a többség ellene. Táviratot küldött többek között Romain Rolland, George Bernard Shaw, Albert Einstein, John Galsworthy, Sinclair Lewis és H. G. Wells.
A triumvirátus végezetül kijelentette, hogy immár világos elottük: ha Saccót és Vanzettit villamosszékbe ültetik, igazságot szolgáltatnak.
Ennyit a legbölcsebb emberi lények bölcsességérol.
Most pedig kénytelen vagyok eltunodni, vajon létezett-e valaha bölcsesség. Vagy talán éppolyan lehetetlenség ebben a sajátos világmindenségben, mint az örökmozgó?
Ki volt a Bibliában a legbölcsebbnek tartott személy - aki, ha ez egyáltalán feltételezheto, bölcsebb talán még a Harvard egyetem rektoránál is? Természetesen Salamon király. Salamon elott megjelent két asszony; egy és ugyanazt a kisdedet követelte magának mind a ketto, és arra kérték Salamont, tegyen köztük igazságot az o legendás bölcsességével. Salamon király azt ajánlotta, hogy vágják ketté a kisdedet.
Massachusetts három legbölcsebb férfia pedig azt mondta, hogy Sacco és Vanzetti haljon meg.
Amikor meghozták a döntésüket, hosöm Kenneth Whistler, tulajdon beszámolója szerint Massachusetts állam bostoni parlamentje elé irányította a tüntetoket. Esett az eso.
- A természet is együtt érez velünk - mondta, és egyenesen Mary Kathleenre meg rám nézett az elso sorban. Nevetett.
Mary Kathleen meg én nem nevettünk. Sem senki más a közönség közül. Whistler nevetése vérfagyasztó nevetés volt: íme, ilyen kevéssé törodik a természet azzal, ami az emberi lények szerint végbemegy.
És Whistler még tíz napig ott tartotta az orséget a parlament elott, egészen a kivégzés napjáig. Azután végigvezette embereit a kanyargós utcákon és át a hídon Charlestownba, a börtön elé. Orségének tagjai között volt Edna St. Vincent Millay és John Dos Passos és Haywood Broun is.
Polgárorök meg a rendorség már várta oket. A falakon géppuskások álltak: fegyverüket a tömegre szegezték, az emberekre, akik azt akarták, hogy Poncius Pilátus gyakoroljon kegyelmet.
És Kenneth Whistler egy nehéz csomagot cipelt. Irdatlan nagy transzparens volt az, keskeny és hosszú, és szorosan össze volt tekerve. Aznap reggel csinálta.
Halványultak a börtön lámpái.
Amikor kilencedszer is elhalványultak, Whistler és egy barátja a ravatalozóhoz sietett, ahol közszemlére teszik majd Sacco és Vanzetti holttestét. Az állam már nem tart igényt a testekre, visszaszállnak rokonaik és barátaik tulajdonába.
Whistler elmesélte nekünk, hogy a temetkezési intézet elocsarnokában két pár furészbakot állítottak fel: azok várták a koporsókat. Whistler és barátja ekkor kitekerték a transzparenst, és a falra szögezték, a furészbakok fölé.
A transzparensre azokat a szavakat festették, amelyeket Saccót és Vanzettit halálra itélo férfi, Webster Thayer mondott egy barátjának, röviddel az ítélet kihirdetés után:
LÁTTAD, MIT CSINÁLTAM A MINAP AZZAL A KÉT ANARCHISTA DISZNÓVAL?