KURT VONNEGUT: BÖRTÖNTÖLTELÉK
...Aki már máskor is hallotta Kenneth Whistlert, mind rimánkodott:
mesélje el, hogyan állt a tüntetok élére a
charlestowni börtön elott, amikor Saccót és Vanzettit
kivégezték. Különösnek érzem, hogy most
meg kell magyaráznom, ki volt Sacco és Vanzetti. Nemrégiben
megkérdeztem a PANAMORC-nál az ifjú Israel Edelet, az Arapahoe
hajdani éjszakai portását, mit tud Saccoról és
Vanzettirol, és o bizalmasan közölte velem, hogy nagyvonalú
chichagói kéjgyilkosok voltak. Leopolddal és Loebbel keverte
össze oket.
Hogy engem ez miért borít ki? Fiatal koromban azt vártam,
hogy Sacco és Vanzetti történetét egyszer majd éppolyan
gyakran és éppolyan meghatóan mesélik, éppolyan
ellenállhatatlan lesz, mint Jézus Krisztus története.
Végtére is, gondoltam, ha korunk embere továbbgondolásra
érdemes modern csodát keres, jogosult Sacco és Vanzetti
kínszenvedésére, amely a villamosszékben végzodött.
Ami pedig Sacco és Vanzetti utolsó napjait mint modern kálváriát
illeti, akárcsak a Golgota hegyén, itt is három, alacsonyabb
osztályhoz tartozó férfit végzett ki egyidejuleg
az állam. Ezúttal azonban a három közül nem csupán
egy volt ártatlan. Ezúttal hármójuk közül
ketten voltak ártatlanok.
A bunös egy Celestino Madeiros nevu megrögzött tolvaj és
gyilkos volt, akit más bunökért ítéltek el.
A vég közeledtével Madeiros bevallotta, hogy o követte
el azokat a gyilkosságokat, amelyekért Saccót és
Vanzettit elitélték.
Miért?
- Láttam, amint Sacco felesége jött be a srácaival,
és megsajnáltam a srácokat - mondta Madeiros.
Képzeljék el, amint egy jó színész mondja
ezt a szöveget egy modern passiójátékban.
Madeiros halt meg elsonek. A börtön lámpái háromszor
elhalványultak.
Sacco halt meg másodiknak. Hármuk közül o volt az egyetlen
családos ember. A Saccót játszó színésznek
igen értelmes embert kell alakítania, aki, mivel az angol nem
az anyanyelve, és mivel nincs nyelvtehetsége, nem vállalkozik
rá, hogy holmi bonyolult szöveget mondjon a jelenlévoknek,
amikor a villamosszékbe szíjazzák.
- Éljen az anarchia - mondta. - Isten veled, feleségem, és
gyermekem és összes barátom - mondta. - Jó estét,
uraim - mondta. - Isten veled anyám. - Ez az ember cipész volt.
A börtön lámpái háromszor elhalványultak.
Vanzetti volt az utolsó.
Még mielott bárki utalt volna rá, hogy ezt várják
tole, leült a székbe, amelyben Maderios és Sacco meghalt.
Még mielott bárki megmondta volna, hogy erre módja van,
szólott a jelenlevokhöz. Az angol neki sem volt az anyanyelve, de
kedve szerint bánt vele.
Ezt hallgassák meg:
- Azt akarom mondani önöknek - mondta Vanzetti -, hogy ártatlan
vagyok. Semmiféle bunt nem követtem el, de néha vétkeztem.
Minden bunben ártatlan vagyok - nemcsak ebben, hanem minden bunben. Ártatlan
vagyok. - Letartóztatása idején halárus volt.
- Néhány embernek meg akarom bocsátani, amit most velem
tesz - mondta. A börtön lámpái háromszor elhalványultak.
Most pedig a történetük:
Sacco és Vanzetti sohasem ölt meg senkit. Olaszországból
érkeztek Amerikába, Ezerkilencszáz Nyolcban. Nem ismerték
egymást. Abban az esztendoben érkeztek meg az én szüleim
is.
Apám tizenkilenc éves volt. Anyám huszonegy.
Sacco tizenhét éves volt. Vanzetti húsz. Akkoriban a az
amerikai munkáltatók azt akarták, hogy az országot
árassza el az olcsó és könnyen megfélemlítheto
munkaero, hogy a béreket lenyomhassák.
Vanzetti késobb ezt mondta:
- A bevándorló-állomáson ért az elso meglepetés.
Láttam, hogy a tisztviselok úgy bánnak a fedélközi
utasokkal, mint az állatokkal. Sem egyetlen kedves szó, sem bátorítás,
hogy megkönnyítenék a könnyek súlyát,
amely az amerikai partokra érkezoket nyomasztja.
Apám és anyám nagyjából ugyanezt mesélte.
Obennük is azt az érzést keltették, hogy bolondok,
akik semmiféle fáradságtól nem riadnak vissza, hogy
kiszolgáltassák magukat a vágóhídnak.
Szüleimet nyomban besorozta a clevelandi Cuyahoga Híd és
Vas Társaság toborzóügynöke. Utasítása
értelmében csak szoke szlávokat szerzodtethetett, mint
egyszer Mr. McCone mesélte, apjának ugyanis az volt az elmélete,
hogy a szokékben megvan a németek mechanikai zsenialitása
és ereje, a szláv passzivitással enyhítve. Az ügynöknek
gyári munkásokat kellett toboroznia, meg néhány
megfelelo külseju házicselédet McCone-ék különféle
házaiba. Így léptek be szüleim a cselédek osztályába.
Sacco és Vanzetti nem volt ilyen szerencsés. Az emberi gépezet
egyetlen ügynöke sem nyújtott be igényt a magukfajta
alakokra.
"Hova mehettem volna? Mit tehettem - írta Vanzetti. - Elottem az
ígéret földje. A magasvasút elzakatolt és nem
felelt. Az autómobilok és villamosok elszáguldottak, és
nem törodtek velem."
Így hát Vanzetti és Sacco - még akkor is külön-külön
-, ha nem akart éhen halni, kénytelen volt tört angolsággal
bármiféle munkáért rimánkodni, bármilyen
bérért - házról házra járva.
És múlt az ido.
Sacco, aki Olaszországban cipész volt, a Massachusetts állambeli
Milford egy cipogyárában lelt szíves fogadtatásra,
abban a városban, ahol történetesen Mary Kathleen O'Looney
anyja született. Sacco feleségre és kertes házra tett
szert. Volt egy Dante nevu fiuk és egy Inez nevu leányuk. Sacco
heti hat napot dolgozott, tíz órát naponta. Arra is jutott
ideje, hogy felszólaljon és adakozzon és tüntetéseken
vegyen részt olyan munkások érdekében, akik jobb
bérért, emberségesebb munkakörülményekért
sztrájkoltak, és így tovább. Ezerkilencszáz
Tizenhatban ilyenfajta tevékenységért letartóztatták.
Vanzettinek nem volt szakmája, úgyhogy mindenféle munkát
vállalt - vendéglokben, kofejtoben, acélgyárban,
kötélüzemben. Falta a könyveket. Tanulmányozta
Marxot és Darwint és Hugót és Gorkijt és
Tolsztojt és Zolát és Dantét. Ez volt a közös
tulajdonsága a harvardiakkal. Ezerkilencszáz Tizenhatban kötélgyári
sztrájkot vezetett a Massachusetts állambeli Plymouth-ban, a Plymouth
Kötélárugyárban, amely most a PANAMORC leányvállalata.
Ezután közel és távol minden munkahelyen feketelistára
került, és önálló halárus lett, hogy fenntartsa
magát.
Sacco és Vanzetti Ezerkilencszáz Tizenhatban ismerkedett meg közelebbrol.
Egymástól függetlenül gondolkodtak, de szüntelenül
az üzleti élet brutális gyakorlatára gondoltak, és
mindkettojük szemében nyilvánvaló lett, hogy az elso
világháború csatamezoi csupán a gyulöletesen
veszedelmes munkának megannyi új színtere, ahol néhány
ember felügyel arra, amint milliónyi élet megy veszendobe
- abban a reményben, hogy pénzt kereshet vele. Világosan
látták azt is, hogy hamarosan Amerika is belebonyolódik.
Nem akarták, hogy ilyenféle üzemekben legyenek kénytelenek
dolgozni Európában, ezért mindketten csatlakoztak az olasz-amerikai
anarchisták kis csoportjához, amely Mexikóba ment, hogy
ott várja be, amíg véget ér a háború.
Az anarchista olyan ember, aki teljes szívével hiszi, hogy a kormányok
a tulajdon népük ellenségei.
Még mostanában is gyakran gondolom, hogy Sacco és Vanzetti
története talán még az eljövendo nemzedékek
vérévé válik. Lehet, hogy csak el kell mesélni
néhányszor. S ha úgy lesz, akkor a mexikói menekülést
mindenki egy igen jámbor fajta józan ész megnyilvánulásának
tekinti majd.
Akárhogy is: Sacco és Vanzetti a háború után
mint kebelbarátok tértek vissza Massachusettsbe. Józan
eszük, akár jámbor, akár nem, és ami olyan
könyveken alapult, amelyeket a harvardiak rendszeresen és mindenfajta
ártalmas hatás nélkül olvasnak, legtöbb felebarátjuk
szemében mindig is megvetendonek tetszett. Ugyanazon felebarátok
s azok, akik sorsukat komoly ellenállás nélkül szeretik
kormányozni, most úgy határoztak: elszörnyednek ettol
a józan észtol, kiváltképp, ha idegen vérueknek
a tulajdona.
Az Igazságügyminisztérium összeállította
azoknak az idegeneknek a titkos jegyzékét, akik egyáltalán
nem titkolták, mennyire igazságtalannak és önámítónak
és tudatlannak és kapzsinak találják az úgynevezett
"Ígéret Földjé"-nek sok vezetojét.
Sacco és Vanzetti is rajta volt a listán. Nyomukba szegodtek a
kormány kopói.
Egy Andrea Salsedo nevu nyomdász, Vanzetti barátja is rajta volt
a listán. Szövetségi ügynökök pontosan meg
nem jelölt vádak alapján New Yorkban letartóztatták,
és nyolc hétig magánzárkában tartották,
elzárva minden érintkezési lehetoségtol. Ezerkilencszáz
Húsz május harmadikán Salsedo kiesett vagy kiugrott - vagy
kilökték - az Igazságügyminisztérium egy irodájának
tizennegyedeik emeleti ablakából.
Sacco és Vanzetti gyulést szervezett, amely Salsedo letartóztatása
és halála ügyében akart vizsgálatot követelni.
A gyulést május kilencedikére hirdették meg a Massachusetts
állambeli Brocktonban, Mary Kathleen O'Looney szülovárosában.
Mary Kathleen akkor hatéves volt. Én hét.
Mielott a gyulést megtarthatták volna, Saccót és
Vanzettit veszedelmes radikális tevékenység miatt letartóztatták.
Az volt a bunük, hogy gyulésre hívó röpcédulák
voltak a birtokukban. Az ezért kiróható büntetés
magas pénzbírság és egy esztendeig terjedo börtön
volt.
Hanem ekkor egyszer csak két felderítetlen gyilkosságot
varrtak a nyakukba. Körülbelül egy hónappal azelott a
Massachusetts állambeli South Braintree-ben egy rablás során
agyonlottek két ort, akik munkabérszállítmányt
kísértek.
Az ezért kiróható büntetés persze valamivel
szigorúbb: két fájdalommentes halál ugyanabban a
villamosszékben.
19
Vanzettit ráadásul megvádolták a Massachusetts állambeli
Bridgewaterben megkísérelt munkabérszállítmány-rablással
is. Bunvádi eljárást indítottak ellene és
elitélték. Így vedlett át halárusból
hírhedt bunözové, még mielott Saccóval együtt
bíróság elé került volna gyilkosság
vádjával.
Bunös volt-e Vanzetti ebben a csekélyebb bunben? Lehetséges,
de ez nem sokat számít. Ki mondta, hogy ez nem sokat számít?
A bíró, aki az ügyet tárgyalta, azt mondta, hogy nem
sokat számít. Webster Thayer volt ez a bíró, aki
a Dartmouth foiskolán végzett, és számos elokelo
új-angliai családnak volt a leszármazottja. Ezt mondta
az esküdtszéknek:
- Ez az ember, ha esetleg ténylegesen nem követte is el a neki tulajdonított
buntényt, mindazonáltal erkölcsileg bunös, mivel fennálló
intézményeinknek az ellensége.
Becsületszavamra: ezt mondta egy bíró egy amerikai törvényszéken.
Az idézetet az elottem hevero könyvbol merítettem: Richard
O. Boyer és Herbert M. Morais: A munkásmozgalom megíratlan
története (Egyesült Front, San Francisco, 1955).
És ezután ugyanez elé a Thayer bíró elé
került Saccónak, és a hírhedt bunözonek, Vanzettinak
a gyilkossági pere. Körülbelül egy évvel letartóztatásuk
után bunösnek találták oket - Ezerkilencszáz
Huszonegy júliusában, amikor én nyolcéves voltam.
Végül akkor ültették oket a villamosszékbe, amikor
tizenöt éves voltam. Ha hallottam is Clevelandben bárkit
beszélni errol a dologról, máig elfelejtettem.
A minap egy délelott beszélgettem a PANAMORC Ház liftjében
egy küldöncfiúval. Egykorú lehetett velem. Megkérdeztem,
emlékszik-e gyerekkorából a kivégzéssel kapcsolatban
bármire. Igen, mondta, hallotta, amint az apja azt mondja: torkig van
már azzal, hogy mindenki Saccóról és Vanzettirol
beszél; örül, hogy nagy sokára vége az egésznek.
Megkérdeztem, milyen területen dolgozik az apja.
- Bankelnök volt Montpelierben, Vermont államban - mondta. Kiszuperált
kincstári köpenyt viselo öregember volt.
Al Capone, a híres chichagói gengszter úgy vélte,
Saccót és Vanzettit ki kell végezni. O is hitte, hogy ellenségei
az amerikai gondolkodásmódnak. Ot is sértette, hogy ezek
az olasz bevándorlótársai mennyire hálátlanok
Amerika iránt.
A munkásmozgalom megíratlan története szerint Capone
ezt mondta:
- A bolsevizmus a kapunkat döngeti... Távol kell tartanunk a munkásokat
a vörös irodalomtól és a vörös huncutságoktól.
Errol pedig Dr. Robert Fendernek, a börtönbeli barátomnak az
egyik elbeszélése jut eszembe. Az elbeszélés egy
bolygóról szól, ahol a legsúlyosabb bun a hálátlanság.
Minduntalan kivégeznek embereket hálátlanság miatt.
Olyan módon végzik ki oket, ahogyan hajdanában Csehszlovákiában:
defenesztrációval. Kidobják oket a sokadik emeleti ablakból.
Fender elbeszélésének hosét is kidobták hálátlanságáért
az ablakon. Utolsó szavai, ahogy kivitorlázott a harmincadik emeleti
ablakon, ezek voltak:
- Hálásan köszönöööööööööööööööööööööömmmmmmmmmmmmmm!
Mielott azonban Saccot és Vanzettit massachusettsi modorban kivégezhették
volna hálátlanságért, óriási tiltakozó
tömegek vonultak fel világszerte. A halárus meg a cipész
bolygószerte híressé vált.
- Egész életünkben - mondta Vanzetti - nem remélhettük,
hogy ilyen munkát végezhetünk a türelem, az igazság,
az embernek ember iránti megértése érdekében,
mint ahogy most tesszük véletlenségbol.
Ha ezt mint modern passiójátékot rendeznék meg,
a hatóságokat, a Poncius Pilátusokat játszó
színészeknek akkor is megvetés kellene kifejezniük
a tömeg véleménye iránt. Ezúttal azonban inkább
a halálbüntetés mellet, mint ellene lennének.
És eszükbe se jutna mosni kezeiket.
Mi több, annyira büszkék voltak arra, amit csinálni
szándékoztak, hogy az állam htérain belül található
három legbölcsebb, legtiszteltebb, legigazságosabb és
legpártatlanabb férfiúból bizottságot alkottak,
amelynek kötelessége volt közölni a világgal, vajon
igazságot fognak-e szolgáltatni, vagy sem.
Kennet Whistler Sacco és Vanzetti történetének ezt
a részét szemelte ki - ezt mondta el azon az estén, valamikor
réges-régen, amikor Mary Kathleen meg én fogtuk egymás
kezét, amíg o beszélt.
Mélységes megvetéssel részletezte a három
bölcs férfiú kiválóságait. Egyikük
Robert Grant volt, nyugalmazott hagyatéki bíró, aki tudta,
mi a törvény és hogyan kell muködnie. A bizottság
elnöke a Harvard egyetem rektora volt, aki még akkor is rektor volt,
amikor én elsoéves lettem. Ezt adják össze. A. Lawrence
Lowellnek hívtál. A harmadik férfiú, Whistler szerint
"... sok mindent tudott az elektromosságról, ha másról
nem is", Samuel W. Stratton volt, a massachusettsi Muegyetem rektora.
Fontolgatásuk során ezernyi táviratot kaptak; némelyik
a kivégzés mellett volt, a többség ellene. Táviratot
küldött többek között Romain Rolland, George Bernard
Shaw, Albert Einstein, John Galsworthy, Sinclair Lewis és H. G. Wells.
A triumvirátus végezetül kijelentette, hogy immár
világos elottük: ha Saccót és Vanzettit villamosszékbe
ültetik, igazságot szolgáltatnak.
Ennyit a legbölcsebb emberi lények bölcsességérol.
Most pedig kénytelen vagyok eltunodni, vajon létezett-e valaha
bölcsesség. Vagy talán éppolyan lehetetlenség
ebben a sajátos világmindenségben, mint az örökmozgó?
Ki volt a Bibliában a legbölcsebbnek tartott személy - aki,
ha ez egyáltalán feltételezheto, bölcsebb talán
még a Harvard egyetem rektoránál is? Természetesen
Salamon király. Salamon elott megjelent két asszony; egy és
ugyanazt a kisdedet követelte magának mind a ketto, és arra
kérték Salamont, tegyen köztük igazságot az o
legendás bölcsességével. Salamon király azt
ajánlotta, hogy vágják ketté a kisdedet.
Massachusetts három legbölcsebb férfia pedig azt mondta,
hogy Sacco és Vanzetti haljon meg.
Amikor meghozták a döntésüket, hosöm Kenneth Whistler,
tulajdon beszámolója szerint Massachusetts állam bostoni
parlamentje elé irányította a tüntetoket. Esett az
eso.
- A természet is együtt érez velünk - mondta, és
egyenesen Mary Kathleenre meg rám nézett az elso sorban. Nevetett.
Mary Kathleen meg én nem nevettünk. Sem senki más a közönség
közül. Whistler nevetése vérfagyasztó nevetés
volt: íme, ilyen kevéssé törodik a természet
azzal, ami az emberi lények szerint végbemegy.
És Whistler még tíz napig ott tartotta az orséget
a parlament elott, egészen a kivégzés napjáig. Azután
végigvezette embereit a kanyargós utcákon és át
a hídon Charlestownba, a börtön elé. Orségének
tagjai között volt Edna St. Vincent Millay és John Dos Passos
és Haywood Broun is.
Polgárorök meg a rendorség már várta oket.
A falakon géppuskások álltak: fegyverüket a tömegre
szegezték, az emberekre, akik azt akarták, hogy Poncius Pilátus
gyakoroljon kegyelmet.
És Kenneth Whistler egy nehéz csomagot cipelt. Irdatlan nagy transzparens
volt az, keskeny és hosszú, és szorosan össze volt
tekerve. Aznap reggel csinálta.
Halványultak a börtön lámpái.
Amikor kilencedszer is elhalványultak, Whistler és egy barátja
a ravatalozóhoz sietett, ahol közszemlére teszik majd Sacco
és Vanzetti holttestét. Az állam már nem tart igényt
a testekre, visszaszállnak rokonaik és barátaik tulajdonába.
Whistler elmesélte nekünk, hogy a temetkezési intézet
elocsarnokában két pár furészbakot állítottak
fel: azok várták a koporsókat. Whistler és barátja
ekkor kitekerték a transzparenst, és a falra szögezték,
a furészbakok fölé.
A transzparensre azokat a szavakat festették, amelyeket Saccót
és Vanzettit halálra itélo férfi, Webster Thayer
mondott egy barátjának, röviddel az ítélet
kihirdetés után:
LÁTTAD, MIT CSINÁLTAM A MINAP AZZAL A KÉT ANARCHISTA DISZNÓVAL?