A Gondolkodj és Lázadj szerkesztõi BEVEZETÕJE

Közismert példa, hogy a spanyol katolikus egyház teljes mellszélességgel támogatta a spanyol fasizmust, mind a véres és kegyetlen polgárháború során, mind a megtorlások ideje alatt (pl. mintegy kétszázezer köztársasági foglyot végeztek ki).^[1] Most mégsem erre koncentrálunk, hanem egy olyan szöveget adunk közre, amelyik a világtörténelmileg kisebb jelentõségû, de térben hozzánk közelebbi fasiszta rendszerekrõl szól. Arról, hogy milyen széleskörû volt az egyház befolyása ezekben a diktatúrákban, annak ellenére sem beszélnek túl sokat Magyarországon, hogy az ottani magyar kisebbség tagjai közül is számos áldozatot követeltek.

Az idealisták persze megdöbbenhetnek azon, hogy a szeretetet, megbocsátást és a békét hirdetõ keresztények részt vesznek, sõt, ha úgy adódik vezetõ szerepet vállalnak a legkegyetlenebb elnyomó rendszerek megszervezésében, mi több, a tömegmészárlásokban is. Csak a materialista történelemszemlélet segítségével lehet feloldani ezt a látszólagos ellentmondást.

A kereszténység üldözött és marginális szektából egy hosszú folyamat során államvallás lett (lásd pl. Constantinus, Theodosius, és Justinianus császár tevékenységét), és a középkorra már teljesen megszilárdult az a rendszer, amelyben az egyház a hatalom része és egyben eszköze volt. Része, mivel az egyház ugyanúgy részt vett a kizsákmányolásban (a Budai Nagy Antal féle 1437-es parasztfelkelés egyik fõ kiváltó oka pl. egy püspök, Lépes György által visszamenõleg követelt nagy összegû adó volt). Eszköze, nem csak abban az értelemben, hogy ideológiailag a rendszer támaszát nyújtotta, hanem az egyházi vezetõk hadseregeket is vezettek, pl. a felkelõ parasztok ellen. Az egyházi és a világi hatalmasságok léthelyzete, a termelésben betöltött szerepe lényegében azonos volt. Bár hivatalosan két külön rendet alkottak, az osztályharc nézõpontjából mégis egységes uralkodó osztályként nyilvánultak meg. Ebbõl következik, hogy az általuk hirdetett ideológia csak egy máz, amely egyáltalán nem akadályt, hanem éppenséggel segítséget jelent neki az osztályharcban.

Megjegyezzük, hogy bármelyik vallást, például a buddhistát is^[2] fel lehet használni lényegében bármire, nem csak azokat, melyek kegyetlenkedéseitõl hemzseg a történelem (keresztény, muzulmán).

Tanulságként levonhatjuk, hogy nem elsõsorban azt kell nézni, hogy egy irányzat vagy szervezet milyen elvont általánosságokat hirdet (pl. szabadság, testvériség, jólét vagy éppen forradalom), mert ezek a társadalmi valóságtól, a konkrét érdekektõl és programtól elvonatkoztatva semmit sem jelentenek, pontosabban inkább bármit beléjük lehet magyarázni. Tehát nem önmagában azzal van a baj, hogy szeretetrõl, szabadságról stb. beszélnek. A jelszavak a letûnt korokból származhatnak, és az ideológiát úgy módosíthatják, hogy a tömegek számára vonzóbbak legyen. A konkrét tettek viszont mindig az anyagi és a hatalmi érdekeiket tükrözik.

Például Franco párszázezer, a kizsákmányolás ellen küzdõ ember lemészárlása után a következõt jelentette ki: "[] induljon útjára a nemzeti forradalom is, azzal a céllal, hogy minden tõle telhetõt megtegyen a szegénység ellen El kell érni, hogy mindenkinek a munkáját kellõen díjazzák, hogy megszûnjön a korábbi kizsákmányolás."^[3] Tehát a szeretet, az igazságosság stb. önmagában szimpatikus jelszavát is arra használja az uralkodó osztály, hogy passzivitásra bírja a kizsákmányoltakat, elfogadtassa velük saját uralmát.

Nehéz lenne az uralkodó osztályban két olyan irányzatot vagy csoportot találni, ami ne fogna össze, vagy legalábbis ne kötne fegyverszünetet, legyen látszólag bármilyen ellentétes az ideológiájuk, pl. akkor, ha az elnyomott tömegek fellázadnak ellenük. Liberalizmus, fasizmus, szociáldemokrácia és sztálinizmus: a történelem is azt mutatja, hogy ha érdekeik úgy kívánják, bármikor félreteszik ellentéteiket.

ORMOS MÁRIA: Fasizmus és egyház Közép-Kelet-Európában

A fasizmust vizsgáló tudósokat régóta foglalkoztatja az a kérdés, hogy a fasizmus ideológiájában és gyakorlatában milyen a konzervatív és a radikális^[4] elemek viszonya. Számos kutató úgy vélekedik, hogy amennyiben egy mozgalom, illetve egy politikai rendszer kimutathatóan konzervatív jegyeket visel, eleve nem tekinthetõ fasizmusnak, hanem legfeljebb konzervatív-autoritatív jelenségnek.

E problematikán belül elméleti szempontból jelentõs a fasizmus és a vallás kapcsolata, gyakorlatilag pedig a fasiszta mozgalmak és rendszerek viszonya a különbözõ egyházi hierarchiákhoz és szervezetekhez. Ez a kérdés Spanyolország és Olaszország mellett, de talán még ezeknél is jobban Közép-Kelet-Európában ragadható meg.

A szóban forgó övezetben - Magyarországról és Ausztriáról most nem beszélve - a harmincas években három jelentõs szélsõjobboldali mozgalommal találkozunk. Ezek: a horvát Usztasa, a romániai Vasgárda és a Hlinka-féle Szlovák Néppárt. Az elsõ kettõ fasiszta, a harmadik konzervatív keresztényszocialista szervezet, erõsen radikalizálódó extrémista szárnnyal. Kezdjük ez utóbbival.

Hlinka Szlovák Néppártjában a klérus kezdettõl fogva domináns szerepet játszott. A párt általában meg tudta szerezni magának a szavazatok mintegy 30%-át, s ha csak a szlovák lakosokat vesszük figyelembe, befolyása 50% körül mozoghatott. Programjának középpontjában Szlovákia területi autonómiája állt. Cseh- és protestánsellenes volt, keresztényszocializmust hirdetett, s ehhez az ismert pápai enciklikákból merített gyakorlati ideákat. Bár a pártban erõs volt az antiszemita áramlat, a húszas években ez még nem volt radikálisnak mondható. Megváltozott a helyzet a harmincas években, amikor a párton belül világosan kialakult egy új irányzat. Hívei számára a nemzeti autonómia már nem végcél volt, hanem a végcél része, vagy talán egy olyan sokkal átfogóbb átalakulás egyik szakasza, amelyet már aligha nevezhetünk másnak, mint fasizmusnak. Ez az áramlat, amelynek Magyarországon is jól ismert egyik vezetõje Tuka volt, messze elõrehaladt szélsõséges irányban mind az államszervezetet, mind a faji politikát illetõen.

A Szlovák Néppártban lezajló változásnak - sajátos módon - nem a párt társadalmi összetételének módosulása volt az alapja. Nem azért kezdõdött a radikalizálódás, mintha a reverendát a civil ruha kezdte volna háttérbe szorítani, hanem inkább azért, mert a pártalapító idõsebb generációval szemben - s részben már a helyén - egy új nemzedék tagjai jelentek meg. Ezek között voltak fiatal papok, az extrémista megoldások és módszerek hívei, akik egyébként áhítoztak arra is, hogy a párt vezetését és ennek segítségével magát a hatalmat a kezükbe kerítsék.

Az extrémisták 1939 márciusában de facto hozzáláttak a szlovák állam kialakításához, még azelõtt, hogy Hitler a párt náluk mérsékeltebb, konzervatívabb vezetõjének, Tisónak a közremûködésével Szlovákiát úgynevezett függetlenséghez juttatta volna. De míg a németek egyik kezükkel a konzervatív Tisót támogatták, a másikkal elõsegítették a Hlinka-gárda megszervezését és tevékenységét. Ez egyúttal azt is eredményezte, hogy míg az új szlovák köztársaság alkotmányt fogadott el és valamennyire igyekezett kidolgozni legalitásának formáit, napirenden voltak a németországi náci uralom elsõ idõszakát idézõ, nemegyszer azokra is rálicitáló erõszakosságok, brutalitások, gyilkosságok.

Lényegében véve a rendszer mozgása egyirányú volt: egy olyan hatalmi struktúrából, amely szeretett volna megállni a keresztényszocialista színezetû, klerikális jellegû konzervatív-autoritatív diktatúránál, lépésrõl lépésre fasiszta diktatúra lett. E mozgást két motor hajtotta. Az erõsebb, a vezérmotor: a német késztetés. A másik, amely a nácikra támaszkodhatott: a belsõ extrémisták aknamunkája. Tiso maga is elismerte, hogy az adott körülmények között az utóbbiakat fékezni lehetett, de feltartóztatni nem. Ennek ellenére mind õ, mind a szélesebb konzervatív papi gárda a helyén maradt, együttmûködött, és meglehetõsen kevés sikerrel igyekezett "fékezni".

A szlovák állam történetére rányomta bélyegét az a harc, amelyet a klérus konzervatív vezetõ rétege és szárnya az extrémistákkal vívott, akik között szintén szép számban volt képviselve a papság.

A konzervatívokat azonban e belharcban a már említett náci befolyás mellett saját hajlamaik is gyengítették. Ha ugyanis közelebbrõl szemügyre vesszük azt a legalitást, amelyet létrehoztak, úgy az már maga is a fasizmus elõszobájának látszik. Az 1939-ben elfogadott alkotmány az állampolgári jogokat csupán a "szlovák etnikumú" lakosságnak biztosította. Eleve leszögezte azt is, hogy e jogokkal csak a Nemzeti Unió Pártja útján lehet élni. E párton kívül - német követelésre - csak a német és a magyar párt élvezett legalitást és küldhetett három-három képviselõt a törvényhozásba. Az állam által preferált korporációs szervezkedést a "Quadragesimo anno" hatásának tulajdonították, de ekkoriban már legalább ugyanekkora hatása volt az olasz fasiszta korporációs kísérletnek is. Ugyanez elmondható a szakszervezetek helyébe állított szindikátusokról.

Az elsõ zsidótörvényt a kormányzat 1939. április 20-án saját kezdeményezésre hozta. Az errõl szóló dekrétumban minden foglalkozási ágra, tanulmányra és tulajdonra nézve 4%-ban szabta meg a zsidók lehetséges részvételét. Tekintettel arra, hogy egyes értelmiségi foglalkozásokban a zsidók 50%, illetve ennél is magasabb arányban voltak képviselve, ez a törvény százak és ezrek kisajátításában és üldözésében realizálódott. A gazdaságban a dekrétumot úgy hajtották végre, hogy minden zsidó tulajdon 51%-át árjának adták át, aki a továbbiakban, többségi birtoka alapján, úgy járt el, ahogy neki tetszett. 1941. szeptember 10-én a kormány ennél is sokkal messzebb ment. A "Codex judaicus" nevû újabb dekrétumban lényegében véve a nürnbergi törvények szellemében határozta meg a zsidóság kritériumait és hajtotta végre a zsidók jog- és tulajdonfosztását. Megkezdõdött a zsidók "törvényes" üldözése, s ezen csak az államelnök személyes vétója enyhített valamit. Az igazságnak megfelelõen meg kell mondanunk, hogy Tiso e jogával sûrûn élt, és beavatkozásával nem kevés zsidót mentett meg. Ezek valamennyien "gazdasági tevékenységet" ûztek, s az elnök minden esetben éppen erre hivatkozott.

Dekrétumok és többnyire életveszély nélkül ugyan, de a kormány eltüntette a közéletbõl a többi más vallásút is: protestánsokat, ortodoxokat.

A mondottak egyben azt is jelentik, hogy ez az állam a Nemzeti Unió Párton kívül egyetlen szervezetet sem tûrt meg, hanem illegalitásba szorította a meglehetõsen kis létszámú demokrata csoportot és a munkások képviseleti szerveit, pártjait, szakszervezeteit. Ilyen körülmények között már valóban nehéz megmondani, hogy egyáltalán hol kell keresnünk a hajszálat, amely e konzervatív, keresztényszocialista ideológiára támaszkodó rendszert a fasizmustól még elválasztotta. Ha van ilyen hajszál, úgy azt mindenesetre elfújta a háború szele, illetve láthatatlanná tette a radikálisok és mindenekelõtt a Hlinka-gárda garázdálkodása.

A legalitást már csak az jelezte, hogy Szlovákiában "államilag" senkit sem végeztek ki anélkül, hogy az erre vonatkozó papírt az elnök alá ne írta volna. Õ pedig ezt csak akkor tette, ha az ítéletet eljárás elõzte meg. Ez a valóságban annyit jelentett csupán, hogy az állam nem vette tudomásul azokat a "nem legális" gyilkosságokat, amelyeket a gárdisták és egyéb extrémisták az utcán követtek el. De nemcsak hogy nem vette tudomásul, hanem megakadályozni sem tudta õket. Hasonló farizeus magatartást tanúsított ez az állam akkor is, midõn a zsidókat "soha viszont nem látásra" deportálta, úgy téve közben, mintha ezzel sem a legalitáson, sem a katolicizmuson nem esne csorba.

Kétségtelen, hogy mindez a klérus aktív részvételével zajlott. Az egyház káderállományát mindenütt ott találjuk a vezetõ pozíciókban: a törvényhozásban, az államtanácsban, a párt irányításában, a városi és a községi közigazgatásban, nem is beszélve az iskolákról, a különféle kulturális és propagandaszervezetekrõl. Másfelõl - ha nem is döntõ számban - a fiatal papok megjelentek a radikális fasiszta szárnyon, s ha helyzetük a klérus szempontjából kétségessé vált is, a reverendát nem kellett levetniük.

A felsõ klérusban egyes gondolkodó elmék 1943-ban már felismerték a veszélyt, amelyet egy leendõ német háborús vereség tartogathat az egyháznak. Féltek a kompromittálódástól.^[5] Ezek a vezetõk igyekeztek csökkenteni az egyház részvételét az államapparátusban és a kétes ideológiai vállalkozásokban. Nem mentek el azonban odáig, hogy a rezsimmel szembeszegüljenek. Ebben mind õket, mind a Vatikánt megakadályozta a kettõs félelem: az egyik oldalon az extrémisták hatalomra jutásától, a másikon a baloldali "felfordulástól".

*

Szemben a szlovák párt és állam esetével, az Usztasa és az általa vezetett horvát állam fasiszta voltát eddig senki sem vonta kétségbe, noha az usztasamozgalom a horvát szeparatizmus és a fajelmélet mellett terrorista korszakában is magában foglalta a katolicizmus harcos válfaját. Ez nem modern katolicizmusra, még csak nem is a keresztényszocializmusra, hanem az elszánt, eretneküldözõ, intoleráns, inkvizitórikus katolicizmusra emlékeztetett. Az usztasák katolicizmusa nemcsak hogy megfért a rasszizmussal, de szerbellenességükhöz és minden nem horvát etnikai csoporttal szemben tanúsított türelmetlenségükhöz is érveket merítettek belõle.

Ante Pavelic és az usztasa vezetõ gárda voluntarizmusát csak növelte, hogy a szlovák párttól eltérõen nekik Horvátországban soha nem volt jelentõs bázisuk. Az usztasa tagság az 1937-ben elnyert legalitás körülményei között sem haladta meg a 40 000 fõt a több mint hat és félmilliós lakosságból.

Miután Pavelic Jugoszlávia lerohanása után, 1941. április 10-én német döntés alapján elnyerte a fõhatalmat a függetlenné kikiáltott Horvátországban, olyan terrorhadjáratba kezdett, amely a fasiszta övezetben is párját ritkította. Az usztasák tömegesen mészárolták le a szerbeket. Erõszakkal "megtérésre" kényszerítették az ortodoxokat. Mind rendszeresen, mind anarchisztikusan irtották a zsidókat, a cigányokat, a baloldaliakat és az antifasisztákat; kényszerkitelepítéseket végeztek, s mindezt az esetek jelentõs részében rendkívüli brutalitással hajtották végre.

Ellentétben Szlovákiával, az usztasa hatalmi apparátusban az egyháznak nem volt helye. Annál nagyobb része volt viszont a náci típusú fasiszta állam intencióinak végrehajtásában és ideológiája terjesztésében. A papi szemináriumok, az egyházi fõiskolák és iskolák, a kolostorok az usztasák egy-egy erõdjét képezték. A papok és a szerzetesek fiatal évjárataihoz tartozók tömegesen vonultak be önként tábori lelkésznek. Az ortodox vallásúakkal szemben tanúsított erõszakosságban és kegyetlenkedésekben például - Boszniában és Hercegovinában - a ferences szerzetesek jártak az élen. Számos pap csatlakozott az SS mintájára felállított Katonai Usztasához, és nem kevesen töltöttek be funkciót koncentrációs táborokban. Számos szerzõ szerint részt vettek tömeggyilkosságokban is.

Több mint húsz pap ült a horvát állam álparlamentjében, a szoborban, és egész sereg egyházi személy vett részt az usztasa szellemû oktatásban és ideológiai munkában. Bár nem bizonyítható, eléggé valószínû a feltevés, hogy Panelié és több más prominens usztasa szökését is egyházi személyek tették lehetõvé, sõt szervezték meg 1945-ben.

Mindez természetesen nem jelenti, hogy az egész egyházi szervezet egyetértett és együttmûködött volna az usztasa állammal. Akadtak egyházi vezetõk, akik igyekeztek visszatartani papjaikat, voltak közömbösek, ellenzékiek, sõt voltak olyan papok is, akik az ellenálláshoz csatlakoztak. A kép fõ vonásain azonban ez alig változtat. Horvátországban ugyanis a fasiszta ideológia és a katolicizmus, valamint a fasiszta állam és az egyház még zavartalanabbul összefért egymással, mint Szlovákiában. Ha Szlovákiában az együttmûködést és az összeolvadást az uralmon lévõ konzervatívok némiképpen zavarták vagy fékezték, ennek Horvátországban nyomát sem látjuk. Elõfordultak ezzel szemben olyasfajta egyház-állam súrlódások, amilyenek Olaszországból is ismertek: ezek lényegében mindig hatásköri kérdésekben jelentkeztek. Az egyházi vezetõk nehezményezték, hogy az állam bele akar szólni térítési kérdésekbe, helyet követel és szerez magának a katolikus szervezetek irányításában, cenzúrázza a katolikus sajtót, és nem tesz különbséget meg nem tért és megtért zsidók között. Mivel a katolikus hivõ üldözése és faji alapon való meggyilkolása nem egyeztethetõ össze a katolicizmussal, egyes egyházi vezetõk megkísérelték, hogy az átkeresztelkedett zsidóknak mentességet biztosítsanak. Igyekezetük azonban hiábavaló volt.

Érdemes néhány szót szólnunk a horvát kérdéssel kapcsolatban a Vatikánról is. Az usztasa állam kivételesen kegyetlen volt és kivételesen magasra tartotta a katolicizmus fehér zászlaját. Ha egyes horvát fõpapok utólag azt állították, hogy a maguk részérõl mindezzel messzemenõen nem értettek egyet, ezt egyéb bizonyíték híján is elhihetjük, lévén, hogy az egyet nem értés hangos kimondása az életüket veszélyeztette volna. Nem érvényes azonban ez a Vatikánra. A pápát az usztasa állam rémtetteivel kapcsolatban a nyilvánosság elõtt elsõsorban bizonyára az késztette hallgatásra, hogy Panelié óriási szerepet, valamint szellemi és anyagi elõnyöket biztosított a katolikus egyháznak.

*

A romániai Vasgárda esetében nincs módunk rá, hogy az összeférhetõség kérdését egy rendszer vizsgálatáig vigyük, lévén hogy a Vasgárda csak néhány hónapig volt a kormányzás részese, és önálló hatalmi szisztémát nem építhetett ki. Meg kell elégednünk tehát azzal, hogy a problémát a gárda mozgalmi szakaszában, következésképpen ideológiai szinten érintsük.

Ebbõl a szempontból viszont a Vasgárda nyújtja a legtanulságosabb és legmeggyõzõbb példát a fasiszta ideológia és a vallásos képzetek összeolvaszthatóságára. Mivel a Codreanu-mozgalom fasiszta jellegét szintén nem kell bizonyítani, elegendõ, ha a probléma másik részével foglalkozunk. A kérdés pittoreszk oldalai - Mihály arkangyal megjelenése, a vasgárdista agitáció vallásos processzió jellege - eléggé ismertek ahhoz, hogy e jelenségeknél ne idõzzünk el. E külsõségekre és leleményekre könnyen rámondhatjuk, hogy jól kiválasztott trükkök voltak, amelyeket a gárdisták olyan nép meghódítására szántak, amely nemcsak nagyon vallásos volt, de még eléggé babonás is maradt.

Volt azonban a Vasgárda és az ortodoxia, illetve a gárdista és az ortodox szemlélet között egy sokkal mélyebb és fontosabb, kettõs kapcsolat is. Egyfelõl szellemi kapcsolat. Ez természetében nem, csak módozataiban különbözött attól a kapcsolattól, amely a fasiszta nacionalizmust és a domináló egyház nemzeti vonalát más esetekben közelítette egymáshoz. Másfelõl kapcsolatlehetõség rejlett a vezetõ fasiszta személyiségek lelki alkatában is, s ez volt az, ami a Vasgárda Codreanu-korszakának kivételes, máshonnan nem ismert vonásokat kölcsönzött.

Közép-Kelet-Európa egyházai, és nemcsak a reformáltak, de a katolikusok sem tudtak kitérni az elõl, hogy univerzalizmusuk mellett vagy azon belül valamilyen módon kifejezésre juttassák nemzeti voltukat. Minél prokatolikusabbá vagy prokeresztényebbé vált az állam - amint említett példáinkban történt -, annál gyorsabban haladt elõre az egyház a nemzeti, illetve nacionalista úton, annál könnyebben tette túl magát általános humanitárius velleitásain.^[6] Ebben az övezetben a papság legnagyobb részét a demokratizmus alig érintette; s az egyházaknak az erõsen hierarchizált, totális állam nem volt ellenszenves, sõt elvileg kifogást sem emelt ellene. Ennek az volt a feltétele, hogy a totális állam biztosítsa az egyház anyagi és szellemi hatalmát, s ez - Németországtól eltérõen - itt megtörtént.

Ebben az eléggé általánosnak mondható közép-kelet-európai képben a román ortodox egyháznak néhány sajátossága is volt. Mindenekelõtt tételezetten, megvallva és hagyományosan nemzeti volt, és a török uralom alól felszabadult Romániában vallási szempontból csaknem egyeduralkodó. 1918 után azonban szembekerült több más egyházzal, amelyek minden esetben idegen nemzeti kisebbségeket reprezentáltak. Az összekapcsolódás tehát már nemcsak általában a nemzeti, de azon túl a kisebbségi problematikában is lehetõvé vált. Ráadásul az ortodoxia vallásos-dogmatikus alapon mint "Krisztus-gyilkosokat" bélyegezte meg a zsidókat, s ez utat nyitott ahhoz, hogy az õsidõkbõl visszamaradt vallásos antiszemitizmus könnyen összetalálkozzék a "modern" faji zsidógyûlölettel.

Mindamellett a román egyház társadalmi elhelyezkedése, súlya és presztízse nem hasonlítható a nagy tekintélyû nagybirtokos, katolikus egyházakéhoz. Befolyása nemcsak az államhatalomban és a közigazgatásban, hanem az oktatásban is csekély maradt; kebelén a szegény papok ezrei tengõdtek. Mind a vezetõ személyeknek, mind az alsópapságnak jó oka volt rá, hogy elégedetlen legyen a romániai liberalizmussal, és közel érezze magát azokhoz, akik a civil pályákon ostromolták az aktuális hatalmat és be akartak oda hatolni.

Ezek a történelmi elõzmények és körülmények teremtették meg a feltételeket olyan személyek fellépéséhez, akik az isteni rendnek megfelelõ államot a fasizmusban vélték felfedezni.

Úgyszólván magától értetõdött tehát, hogy a fasiszta mozgalom vezetõi, akik egy zömében paraszti és vallásos nép bizalmába akartak férkõzni, kinyújtották kezüket az ortodoxia felé, és semmi akadályát nem találták annak, hogy saját totális államra és faji politikára irányuló elgondolásaikat vallásos formába öltöztessék.

Valószínûleg ez akkor is így történt volna, ha a Vasgárda vezetõje, Codreanu, és vezetõtársa, Moîa, nem lett volna erre a vallásos-fasiszta szimbiózisra alkatilag igen alkalmas személyiség. Mindketten azok voltak, méghozzá egy eléggé ritka fajtából. A fasiszta vezérekben általában meghúzódott, vagy ki is tört belõlük a gyilkos bûnözõ, s e hajlamukat valamennyien szublimálták. Saját kezükkel többnyire nem gyilkoltak, hanem politikai-taktikai készségüket felhasználva a meghódított hatalmat kamatoztatták az áttételes, ám ekkor már tömeges méretû gyilkosságra. Ehhez mindegyikük kereste és meg is találta az indokot, a felmentést és a hozzá fûzõdõ szerepet. Hitler egy merõben új, minden addigi történelemtõl független emberi világmindenséget akart teremteni a hullahegyeken, és azt képzelte, õ az a legfeljebb sok évezredenként egyszer fellépõ kivételes lény, aki nemcsak prófétaként a jövõbe lát, de mint hatalmas politikus, e jövõt egyszer s mindenkorra meg is teremti. Mussolini, egy kisebb hatalom valamivel szerényebb jövendõmondója és messiása lévén, megelégedett egy új civilizációs ciklus elindításával. A viszonylag kicsiny Románia fiainak nem juthatott ekkora szerep, és az a képességük sem volt meg, hogy a politikába menekülve mások kezével gyilkoljanak. Mind Codreanu, mind Moîa maga gyilkolt. A gyilkosságokat és további gyilkos szándékaikat azonban õk is egy nagy misszióval, illetve missziótudattal fedték el. Új világ és új civilizáció teremtésére nem vállalkozhattak, vállalkoztak tehát az isteni elrendelés végrehajtására, annál is inkább, mert - hirdették - a nemzet és az isten egyet akar. Meg voltak gyõzõdve arról, hogy az õ ellenségük a nemzet és az isten ellensége is. A gárdának Mihály arkangyal mutatta az utat. A vezetõknek pedig titkos, misztikus szerep jutott, egy nemzet felemelése és szolgálata egészen az önfeláldozásig, a halálig - vagyis a megváltó, a krisztusi szerep.

*

A mondottak alapján elfogadhatónak tûnik a következõ tétel: amikor egyéb tényezõk a fasiszta mozgalom kibontakozásának kedveznek, vagy létrejön egy fasiszta rezsim, esetleg bábrendszer, a fasizmus és az egyház közeledésének, együttmûködésének vagy egyenesen szimbiózisának átmenetileg sem az ideológiában, sem a gyakorlati politikában nincs komoly akadálya, ha a többségi nemzetnek egyetlen domináns nemzeti egyház felel meg. Az egyház beépülése nem csorbítja a fasizmus jellemzõit, csak módosítja az ideológiát, illetve esetleg - a beépülés formájától függõen - módosít bizonyos eljárásokat. Ilyen módosulás volt például, hogy szemben a már ismertetett, bonyolult szlovákiai gyakorlattal, Horvátországban, ahol a klérus nem a hatalom, hanem csak a végrehajtás részese volt, ezerszámra végeztek ki embereket minden szentencia nélkül.

Mindezek után egyetlen fontos elvi kérdést szeretnék még érinteni. Azt a kérdést, hogy vajon az érintett folyamat megkérdõjelezte-e az egyházak szemléletét, törést okozott-e a vallásos lélekben, s mint többen vélik, skizofréniához kellett-e vezetnie a hivõben, vagy pedig mindez végbevihetõ volt súlyos lelkiismereti és szellemi konfliktusok nélkül.

Azt hiszem, a helyes válasz e kérdésre az, hogy a két vonulat átmenetileg súlyos konfliktusok nélkül együtt haladhatott. El kellett azonban érkezniük egy olyan ponthoz, ahol az összefonódás az egyházakat és a vallásokat már alapvetõ funkcióik felmorzsolódásával, megszüntetésével kezdte fenyegetni.

A fasizmussal szemben tanúsított tolerancia és a vele folytatott egyházi együttmûködés általános alapjai eléggé ismertek. Ilyen alap volt, hogy a magányos, vallásos életet élõ, elvonult remete, valamint az önfeláldozó vallásos ember mellett mindegyik egyház és vallás ismerte az ellenséget szóval és tettel üldözõ harcos figuráját. Ezt a középkori alakot, az erõszakos térítõt és eretneküldözõt könnyû volt feltámasztania bolsevikellenes keresztes hadjárat céljaira, s egyúttal kezébe nyomni a keresztet és a kardot a korabeli "eretnekek": zsidók, ortodoxok, protestánsok stb. üldözésére, különösen olyan területeken, ahol a társadalom és benne az egyház viszonylag kevéssé távolodott el az archaikus szerkezettõl. Ez az alap jól mûködött addig, amíg az eretnek fel nem vette az egyedül üdvözítõ vallást. Itt konfliktusforrást jelentett, ha az áttértek faji alapon való kiirtása jött szóba: ezen az úton a vallás és az egyház a fasisztákat már nem, vagy csak nagyon nehezen tudta követni. Ezt a dilemmát számos pap, köztük például Tisó, a spanyolországi inkvizíció szellemében megoldhatta, az egyházak és a vallások azon önmaguk feláldozása nélkül nem tehették túl magukat rajta. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy az egyházak a tömeggyilkosságok ellen zömmel vagy csaknem kizárólag az áttértek esetében tiltakoztak. (Ugyanez vonatkozik Németországban az euthanázia-programra.)

Az együttmûködés alapjának további általános eleme, hogy az egyházak belsõ szerkezete, a vallásos nyáj és pásztorai közötti kapcsolat, valamint a társadalmakról és berendezkedésükrõl kialakult sugalmazások, illetve kidolgozott keresztény elgondolások több ponton nem estek messze a fasizmus monolitikus, hierarchikus és zárt társadalmi képletétõl. E téren konfliktust idézhetett elõ, ha a fasizmus a lelkek felett egyedül akart uralkodni, de az összetûzést el lehetett kerülni, ha kész volt a terület megosztására.

Fasizmus és vallás együttmûködési lehetõségének általános alapjába tartozott harmadszor, hogy a keresztény vallások morális normái mindig szerfelett rugalmasak voltak, s mindig adott viszonyok között, társadalmilag érvényesültek; vagyis interpretálhatók és megkerülhetõk voltak. Valaha a társadalmi együttélés biztosítékaiként keletkeztek, és mindig társadalmilag értelmezõdtek. Mindaddig tehát, amíg az "ellenség" elleni fellépés formáit védeni lehetett a harcos vallásos szempontokkal, a betû szerinti normák átlépése nemcsak hogy lelki konfliktust nem keltett, de morálissá volt minõsíthetõ. Skizofréniának ott lehetett helye, ahol a vallásos érvek már kifogytak.

Végül fasizmus és vallás együttmenetelésének elõsegítõje volt, hogy az emberek többsége egy ideológiai rendszert nem tesz teljes egészében magáévá. Nem lesz tetõtõl talpig fasiszta, mint ahogy nem volt soha tetõtõl talpig vallásos. Mind a vallást, mind a fasisztaságot sokféle szinten és színvonalon lehetett vallani és megélni.

Ami az elõbbit illeti, a vallásos képek - ismereteink szerint - sohasem éltek tisztán az emberek lelkében. Részben babonákkal keveredtek, részben pedig, ha bizonyos korokban az emberek szellemi-lelki életét meghatározták is, egész életüket mégsem töltötték ki. A modern idõkben még a legelmaradottabb európai társadalmakban is növekedett azok száma, akik vallásosak maradtak ugyan, de a vallás kritériumait csak kevéssé és felületesen ismerték. Hittek is meg nem is, egyes hittételeket vallottak, másokat nem. Semmi akadálya nem volt annak, hogy akár a régi típusú vallásos-babonás, akár a felületes-modern vallásosságba új babonák és új felületes "meggyõzõdések" épüljenek bele.

Több szintje figyelhetõ meg a fasiszta gondolkodásnak is. A legáltalánosabb szintet a köznépnek szánt kisebb-nagyobb ígéretek, az igazságosság mezébe öltöztetett megkülönböztetések és a nagy sokaság által helyeselt nemzeti célok képezték. Ennél mélyebb ismeretekkel rendelkezett a fasiszta militáns gárda, de a "végsõ" célokat, eszközöket és módszereket csak nagyon kevesen "tisztázták" fejükben és tartották kezeik között. Amit a fasisztákat követõ tömeg és még a végrehajtók egy része is célnak hitt, nem volt azonos azzal, ahová a vezérek a valóságban meneteltették õket. Az ördögi körbe bekerülhettek emberek, akik a fasizmusnak csak egy részét ismerték, például a nemzeti célokat, amelyek könnyen összefértek ugyancsak lyukacsos, fragmentumokból összetevõdõ vallásos képzeteikkel. Mire az igazság a tudatukig ért, keresztény lelkük számára régen késõ volt.

A felsorolt általános elemekhez Közép-Kelet-Európa tárgyalt területein további különleges jelenségek is társultak, megkönnyítendõ a fasizmus és az egyház együtthaladását. Ezek között az volt a legfontosabb, hogy a fasizmus egyik esetben sem biztosíthatott magának másként bázist. Szlovákiában e tény evidens volt. Az ország társadalmi szerkezete és a politikai elõzmények miatt a fasizmus más úton el sem indulhatott, mint a klerikális vezetésû, radikalizálódó konzervatív, keresztényszocialista színezetû párt keretében. Horvátországban a mindössze 40 000 tagot számláló Usztasa számára az egyház káderállománya jelentette az egyetlen számottevõ forrást, ahonnan végrehajtó apparátusát kiegészíthette. Romániában pedig Codreanu felismerte, hogy az ország román lakosságának közel 90%-át alkotó és nagy többségében vallásos parasztsághoz más úton nem juthat el.

Ez a tény tette az itteni fasiszta vezéreket engedékenyekké az egyházi befolyással szemben, amelyet mind Szlovákiában, mind Horvátországban nemcsak hogy nem csökkentettek, de jelentõsen növeltek. Nyilvánvaló, hogy ez a másik oldalon alátámasztotta az egyházak együttmûködési lehetõségét és készségét, közremûködésük pedig elõsegítette a hívõk lelki konfliktusainak megoldását és közremûködését.

Mindhárom terület közös sajátossága volt továbbá, hogy a szóban lévõ egyház az uralkodó etnikumban domináns, csaknem egyeduralkodó volt, egyházi-vallási ellentétei pedig túlnyomórészt olyan más vallásokkal lehettek, amelyek egyidejûleg megfeleltek a fasiszta etnikai-faji üldözõ hadjárat tárgyainak. Megjegyzendõ egyébként, hogy a fasizmus sohasem merészelt szembefordulni egy domináns nemzeti egyházzal; ilyen kísérletre csak erõsen megoszló vallási térkép esetében került sor.

A felsorolt körülmények, jelenségek együttesen elõsegítették, hogy a fasizmus az egyházban és a vallásban támaszt találjon, hogy a két vonulat együtt haladhasson, sõt ideiglenesen össze is keveredhessék mind a fejekben, mind a tettekben.

Hozzá kell azonban ehhez tennünk, hogy ha egyház és vallás meg akart maradni annak, ami volt, vagyis nem kívánt az önmegsemmisítés útjára lépni, ennek az együttmûködésnek egy ponton véget kellett vetnie. Miért volt kénytelen a Vatikán, mint általában véve minden nemzeti egyház fokozatosan a fasizmussal való szakítás és az elhatárolódás útjait keresni? A legplauzibilisabb^[7], könnyen felfedezhetõ ok politikai. Attól fogva, hogy a németek vereségét elõre lehetett látni, a fasizmus támogatása minden politikai értelemmel ellentétessé vált. Ezzel egyidõben kerültek felszínre olyan ellentétek is, amelyek az együttmûködést globálisan akadályozták. Az "ellenség" vallásos és faji meghatározása közötti ellentétet már említettük. Ugyanabban az idõben került a világ közvéleménye elé a náci és fasiszta tömeggyilkosságok híre is, s az ezektõl való elhatárolódást már a politikai elõrelátás tette tanácsossá. Emellett a napfényre kerülõ apokaliptikus bûnök a hivõk szemében kérdésessé tették a nácik és fasiszták részigazságait is, s rávilágítottak arra, hogy e rendszerek semmilyen pozitív társadalmi morállal nem egyeztethetõk össze. A fasiszta diktatúrák túllendültek bevallott és az egyház által a vallással összeegyeztethetõnek vélt céljaikon. Olyan szférába jutottak, ahol felmondtak minden társadalmi morálnak, s ahol cselekményeik kizárólag anarchiát és pusztítást jelentettek.

Egyes papi személyiségek vagy egyházi csoportok vallások, benne ragadhattak ugyan ebben az egérfogóban, az egyházak és vallások, mint olyanok azonban nem engedhették ezt meg maguknak. A két kõtáblát kerülgetni lehetett, de félretenni nem. Az ellenség üldözése, a bolsevikellenes keresztes hadjárat, a nemzeti igazság nevében lehetett együttmûködni, de egyházak és vallások nem kerülhetnek deklarált immoralitásba, ha egyházak és vallások akarnak maradni. Nem adhatják áldásukat az anarchisztikus pusztításra és a nemzetpusztulásra sem, mert bár a túlvilágra mutatnak, ezen a világon tevékenykednek. S mert ezen a világon tevékenykednek, csak addig létezhetnek, amíg megtartják pozitív társadalmi funkciójukat, amivel átmeneti partnerük, a fasizmus totálisan szembekerült.

Ezekbõl az okokból vált szükségszerûvé, hogy a pápa végül felemelje szavát, s az egyházfõk nem, vagy kevéssé kompromittált része megpróbáljon mindent elkövetni, hogy a végjátszmában jól-rosszul kimenekítse az egyházat és a vallást a fasizmussal folytatott flört veszélyes kelepcéjébõl.

A szöveget "A fasizmus ideológiájáról" címû könyvbõl szkenneltük be (Kossuth Könyvkiadó, 1983, 112-123 oldal), amely egy Budapesten tartott tudományos tanácskozás anyagát dolgozza fel. A bevezetõt és a lábjegyzeteket a Gondolkodj és Lázadj blog szerkesztõi írták.