Ez a cikk Victor Serge „A Fegyverszünet és nagy Elsáncolás” („The Truce and the Great Retrenchment” című könyv hatodik fejezetének kivonata, mely az orosz forradalom első évéről szól.
Finnországot a bolsevikok áldozták fel, méghozzá annál a tárgyalóasztalnál, ahol megkötötték a Breszt-Litovszk békét a nemzetközi tőkével. „A forradalmat pusztán azért nem fogjuk elveszíteni, mert átadjuk a németeknek Finnországot, Lettországot és Észtországot.” – Lenin összegyűjtött munkái, 26. köt., 522, 523 o.). A finn munkások lázadását a reformista szociáldemokrácia korlátai győzték le, és a burzsoá elnyomás fojtotta vérbe a polgárháború végén. Serge szerint „Úgy tűnik, nem túlzás azt állítani, hogy legalább 100.000 volt a fehérterror által sújtott (kivégzett, vagy hosszú évekre börtönbe vetett) finn munkások száma, kb. az egész munkásosztály egynegyede.”
A proletariátus demokratikus forradalma
Finnországban
A Breszt-Litovszk-i béke végérvényesítette azt, hogy feláldozzák a finn proletárokat, akikhez az orosz forradalmárok – jogosan – nagy reményeket fűztek [1]. Ha a korabeli Oroszország volt az egyik legelmaradottabb ország Európában– miképpen Lenin ezt számos alkalommal hangsúlyozta –, akkor Finnország volt az egyik legfejlettebb nemzet a világon. Ez a helyzet a szocializmus számára könnyű győzelmet ígért: a szokások, a politikai kultúra, amely rendkívül hasonlított a leghaladóbb nyugati demokráciákhoz, a munkásmozgalom győzelmei, és az ipar szerkezete is.
Finnország népei nem ismerték sem a jobbágyságot, sem a despotizmust. A 12. századtól Svédország része volt, olyan kisbirtokosok alkották a lakosságot, akiket soha sem igázott le a feudalizmus. Az országot Oroszországhoz csatolták 1809-ben, Napóleon és I. Sándor cár szövetsége nyomán. Nagyhercegség lett az országból, a birodalom részeként nagyfokú autonómiát élvezhetett, amely elég hatásosnak bizonyult, mivel a finnek ravaszul védekeztek nagyhercegük – Oroszország cárja – ellen. Finnország megtartotta saját országgyűlését, valutáját, postarendszerét, iskoláit, milíciáit és saját közigazgatását. Nyugatias ország lett, mint a skandináv országok. II. Miklós keménykezű oroszosítás kísérlete csak elidegenítette a finn társadalmat. Az 1905-ös forradalom eredményeképpen az orosz cárt kényszerítették arra, hogy Finnországnak alkotmányt adjon, rá két évvel pedig a finnek általános választójogot vezettek be. Az 1907-es első választásokon a szociáldemokraták 80 mandátumot nyertek a 200 fős szejmben. Az 1916-os választásokon abszolút többséggel nyertek: 103 mandátumot kaptak 200-ból. A nyolc órás munkanapra, valamint a szociális törvényhozás ésszerű kialakítására szavaztak
Aztán a szocialista parlamentarizmus arra eszmélt, hogy veszélyben??? van. Elvégre is lehetséges az, hogy békés úton szocializmust alakítsanak ki, választócédulával a kezükben? A finn burzsoázia szövetséget kötött Kerenszkijjel a szociáldemokrata többségű „vörös diéta” ellen. A petrográdi ideiglenes kormány elrendelte a parlament feloszlatását, így amikor lehetősége nyílt rá, folytatták a cári politikai irányvonalat. Helsinkiben orosz őrök őrködtek a Parlament zárt ajtói előtt. A következő választásokon a szociáldemokraták ugyan képesek voltak szavazataik számát növelni (440.000-re az előző évbeli 375.000-rel szemben), azonban mandátumot vesztettek (103 helyett most kilencvenkettőt kaptak). Ez az eredmény a burzsoá pártok cinikus, ugyanakkor dörzsölt csalásának köszönhető.
Azonban miképp a finn proletariátus aligha tudott belenyugodni a választási vereségbe, úgy a finn burzsoázia sem volt elégedett ingatag lábakon álló „győzelmével”. Az affért a Parlamenten kívül kellett lezárni. A burzsoázia már hosszú ideje látta, hogy ez fog történni, és így szisztematikus előkészületeket tett a polgárháborúra. A Finn Szociáldemokrata Párt (amely 20 éven át formálódott a német szociáldemokrácia mintájára) bízott abban, hogy ezt a leszámolást elkerülheti. Egészen 1914-tól kezdve készült Finnország burzsoáziája arra, hogy arra használja az imperialista háborút, hogy nemzeti függetlenséget szerezzen katonai hadereje felhasználásával. A német hadsereg 27. Jäger zászlóalja 3.000 fiatal, vagyonos és jómódú finnből tevődött össze, akik az ősi ellenség, Oroszország ellen harcoltak. Az ország számos pontján titkos katonai iskolák működtek. A cár bukása után északon egy önkéntes lövészekből álló alakulatot szerveztek azért, hogy fenntartsák a jogrendet. Ez volt az úgynevezett „General Gerich’s Schutzkorps*”, a legelső Fehér Gárda egység a történelemben, amely meglehetősen nyíltan alakult meg. Főhadiszállásai Vaasa-ban voltak, a Botteni-öböl partvidékén. Ezen idő alatt a burzsoázia rendíthetetlenül követelte az orosz csapatok kivonulását, amelyeket azért küldtek Finnországba a háború kezdetekor, hogy német megszállás ellen megvédjék az országot.
Az orosz októberi forradalmat november közepén a nagyszabású általános sztrájk követte (november 14. „Old Style”, november 27. „New Style”). Ezt egy súlyos éhínség váltotta ki, amely a szegény rétegekre korlátozódott, továbbá a szenátus reakciós politikája, amely diktatórikus vezetést akart bevezetni, a reakciós Svinhufvud-dal az élen. Mindenütt leállt a munka. A vonatok nem jártak. A munkások Vörös Gárdája, amely hébe-hóba kapott orosz katonai segítséget, elfoglalta a közintézményeket. A fehérek és a vörösök között véres összeütközések voltak mindenfelé. A képviselők leültek és szónokoltak. A burzsoázia úgy megrémült, hogy végül beleegyeztek a nyolcórás munkanapba és az új szociális törvénykezésbe, valamint a végrehajtó hatalom demokratikussá tételébe. Ezeket a szenátus felterjesztette a szejmhez (az országgyűléshez). És az általános sztrájk, a munkások saját kezűleg végrehajtott győzelme a burzsoá kabinet megalapításában érte el teljességét, ugyanazon reakciós Svinhufvud vezetése alatt! A forradalom elvetélt. A finn forradalmárok véleménye szerint ebben a pillanatban képesek lettek volna a hatalom megragadására, és igen könnyű is lett volna: a bolsevikok támogatása döntő fontosságú volt. De, miképpen O. W. Kuusinen elvtárs [2], a finn szociáldemokrácia egyik korábbi fő vezetője írta: „Mivel nem akartuk kockáztatni az elért demokratikus eredményeinket, továbbá reméltük, hogy demokratikus képességeinkkel túljutunk a történelem ezen fordulópontján, úgy döntöttünk, hogy elkerüljük a forradalmat. […] Nem hittünk a forradalomban, semmiféle reményt nem fűztünk hozzá, nem is szerettük volna, hogy megtörténjen.” Ezek a vezetők, akik így lelkesednek, az okai annak, hogy a finn proletariátusság szörnyű veszélyben volt.
Ha az általános sztrájk megmutatta a munkásoknak az erejüket, akkor a burzsoáziának pedig feltárta, mekkora veszélyben van. Finnország burzsoá osztályai rádöbbentek, hogy ha csak a saját forrásaikra hagyatkoznak, halálra lettek ítélve. Svinhufvud segítséget kért a svédektől. A fehérek északon serényen fegyverkeztek, ahol élelmiszer ellátás végett raktárakat létesítettek. A kormány elég ravasz volt ahhoz, hogy meghosszabbítsa az éhínséget a munkás osztály központjaiban, így biztossá tette, hogy az élelmiszertartalékok nem lesznek elegendőek számukra. Finnország függetlenségének kikiáltása nem változtatott semmit. A proletariátus egyre inkább aggódott egy esetleges svéd, vagy német beavatkozás miatt. Mindennek a tetejében a szejm most, hogy kilencvenhét mandátuma volt nyolcvanhét ellenében, olyan határozatot terjesztett fel, amely nyilvánvaló utalásokat tett a burzsoá diktatúra szükségességére. Újra szembe kellett nézniük a munkásoknak a hatalom problémájával, csakhogy még erősebb formájában, mint a novemberi általános sztrájk idején. Mostanra nyilvánvalóvá vált a szociáldemokraták számára, hogy a dolgok parlamentáris eszközökkel való elrendezése lehetetlenné vált. Szükségszerű volt harcolni.
Január 14-e (az új rendszer szerint 27-e) éjszakáján Helsinkiben a Munkások Házára felvonták a vörös zászlót. A várost gyorsan elfoglalták, a szenátus és a kormány Vaasa-ba menekült. Egy pár nap múlva majdnem ellenállás nélkül vették be a vörösök a legnagyobb városokat. Abo-t, Viipuri-t és Tammerfors-ot (Tampere), valamint egész Dél-Finnországot. Ez a békés győzelem nyugtalanító lehetett. A szociáldemokrata vezetők (Manner, Sirola, Kuusinen stb.) munkáskormányt alapítottak, a Népképviseleti Tanácsot, a központi Munkástanács harmincöt képviselőjének (ebből tízen szakszervezetekből, tízen a Szociáldemokrata Pártból és öten a helsinki munkásszervezetből jöttek) irányítása alatt. Úgy képzelték, hogy „napról napra közelebb jutnak a szocialista forradalomhoz”, miképpen a Népképviselet közzétette. Bevezették azt, hogy a munkások felügyeljék a termelést, amely relatíve egyszerű volt a kulcsiparágak jellegzetes koncentrációja miatt: fa, papír és textil. Sikerült véget vetni a bankok szabotázsának. A közélet és a termelés igen hamar visszaterelődött normális medrébe.
Lehetséges volt a proletárdiktatúra? Szükséges volt? A mozgalom vezetősége nem vélekedtek ekképp, bár az ipar fél millió munkást foglalkoztatott a hárommilliós össznépességből. A proletariátus és a mezőgazdasági napszámosok összesen félmilliós tömeget alkotott. A közép- és kisparasztságot, akiknek többsége vidéken élt, meg lehetett volna nyerni forradalom számára, vagy semlegesíteni lehetett volna őket. Sajnos, azonban, egészen a vereségükig, a legtöbb forradalmi vezetőnek nem volt világos elképzelése a forradalom céljairól (legalábbis Kuusinen szerint). A céljuk az volt, hogy parlamentáris demokráciát alakítsanak ki – a vagyon kisajátítása, ill. munkásdiktatúra nélkül – amelyben a proletariátus lett volna a vezető osztály.
A következő főbb intézkedései voltak a Népképviseleti Tanácsnak, amelyeket felterjesztett: nyolcórás munkanap, kötelező bérkifizetés forradalmi sztrájkok idejére, cselédek és mezőgazdasági segédmunkások felszabadítása (akiket évente bérelték fel a farmerek, és kemény szabályoknak kellett megfelelniük), a föld régi felosztási rendszerének eltörlése, amely adózáson, valamint kötelező munkán (amit bérként számítottak fel) alapult, a kisebb bérlők bérleti díjának eltörlése, bírói reform, a halálbüntetés eltörlése (amelyet korábban igen ritkán alkalmaztak), adómentesség a szegényeknek (a minimum adóköteles jövedelem 2.400 márka a városokban, 1.400 márka vidéken; 800 és 400 márka helyett, valamint további adók kivetése a 20.000 márka feletti jövedelemre), a több mint egyszobás lakások megadóztatása, a sajtó felszabadítása a régi korlátozások alól, munkásfelügyelet a gyárakban.
Kicsivel később, a polgárháború idején más intézkedéseket vezettek be: a gabona és burgonya rekvirálása, a burzsoá sajtó beszüntetése, betiltották a külföldre irányuló tőkekivitelt, általános munkakötelezettséget rendeltek el a tizennyolc és ötvenöt év közötti munkaképes felnőttek körében. Ez a munkások forradalma volt, melyet az ideális demokrácia nevében vittek végbe. A forradalmat az 1918 végén megszülető alkotmánytervezet jellemezte, amelyről tavasszal népszavazást akartak tartani. Ezt a vonzó tervezetet érdemes összefoglalni.
A Finn Népköztársaság legfőbb hatalma egy képviselőkből álló gyűlés lenne, akiket három évente közvetlen és titkos szavazással választanának az egyetemes választójog alapján (a nőket is beleértve), az arányos képviselet szerint. Az állampolgárnak húsz éves koruktól lenne szavazati joguk. A megszokott szabadságjogokon kívül az alkotmány szavatolná az állampolgárok sérthetetlenségét, a választói jogot, a sztrájkolók azon jogát, hogy megóvják a gyárakat a sztrájktörők alkalmazása ellen, és a fegyveres erők semlegességét a munkaügyi konfliktusokban. Az alkotmány módosításáról népszavazást kell tartani. Az országgyűlésen, ha a kisebbség megkapja a szavazatok egyharmadát, akkor minden intézkedést megvétózhat, kivéve az adótörvényeket, egészen a következő választásokig. Azokat a törvényjavaslatokat, amelyek közvetve adót vagy vámkötelezettséget akarnak bevezetni (amelyek főként a szegény népréteget sújtja), kétharmados többséggel lehet megszavazni. Az elsődleges árucikkek behozatalának adómentesnek kell lennie. Háború esetén a kormányt felhatalmazzák, hogy különleges intézkedéseket tehessen az „alkotmány ellenségei” ellen. A felkeléshez való jog akkor érvényes, ha képviselők támadást intéznek az alkotmány ellen. Az állampolgároknak továbbá joguk kell, hogy legyen ahhoz, hogy törvényhozást kezdeményezhessenek. Valamennyi indítványozott törvényjavaslatot, amelyet 10.000 állampolgár kezdeményez, haladéktalanul vitára kell bocsátani. A köztisztviselőket és a főbírókat öt évre választják, és újraválaszthatók. A tisztviselőknek új választáson kell megmérettetniük magukat, ha választóik egyötöde ezt követeli. A Népképviseleti Tanácsot, amely a végrehajtói hatalmat gyakorolná, az országgyűlés választja három évre, az országgyűlés jelölné ki továbbá a Tanács elnökék, ill. alelnökét, akiket nem lehetne újraválasztani egynél több egymás követő választás során és nem lenne különleges hatalma. A kormányt a „Kormány és a Törvények Alkalmazását Felügyelő Bizottság” felügyelné. A bizottság legalább két tagjának vétója lenne szükséges ahhoz, hogy befagyasszák az új törvényhozást. A többi cikkely a bírók választásáról szól, akik a kormány ellenőrzése alatt állnának, továbbá a helyi intézmények autonómiájáról és a munkásképviselők ellátásáról a közigazgatás minden terén.
A burzsoá demokráciák gyakorlatával ellentétben ez az alkotmány a Népképviseleti Gyűlésben egyesítette volna az egész törvényhozói, végrehajtó és (bizonyos mértékig) a bírói hatalmat. A kormányt tulajdonképpen a végrehajtói szerepre redukálták volna. Ezzel kapcsolatban egy finn forradalmár a következőket jegyezte meg:
Elméletben a burzsoá demokrácia az elképzelhető legmagasabb fejlettségi szintet érte el: azt mértéket, amely a gyakorlatban a kapitalista rendszerben megvalósíthatatlan lenne. A burzsoá demokráciának vagy tovább kell fejlődnie és átalakulnia proletárdiktatúrává, ha a proletariátus van fölényben, vagy burzsoá diktatúrává alakul, ha a proletariátus vereséget szenved.
Igazán nemes tervezet volt, talán egy kissé utópista. „a burzsoázia gyengesége” – így Kuusinen – „arra csábított, hogy a demokrácia varázslata rabul ejtsen minket, ezért úgy döntöttünk, hogy parlamentáris eszközökkel építjük a szocializmust, és demokratizáljuk a képviselői rendszert.” Ekképp befolyásolták a reformista illúziók a finn szocialistákat. Így követhették el azt a végzetes hibát, hogy az osztályharc törvényeit figyelmen kívül hagyták.
A fehérterror Finnországban
A burzsoázia sokkal realistább volt. Azonnal toborzott egy kisebb fehér hadsereget, katonái többsége, körülbelül 5000 ember a Schutzkorps-ból jött (mint már említettük, ez a német sereg 27. Jäger-féle zászlóalja, amely fiatal finnekből állt össze), továbbá egy svéd önkéntes brigádból és más, a burzsoáziából ill. a kispolgárságból származó fiatalokból. Mannerheim, az orosz hadsereg egyik volt tábornoka, aki Svédországból származott, átvette a csapatok parancsnokságát, és megígérte, hogy „két hét alatt visszaállítja a rendet”. A felfegyverzést azokkal a megannyi szerencsés támadással fejezték be, amelyeket északon hajtottak végre az orosz helyőrségek ellen, amelyet tulajdonképpen azok parancsnokainak bűnrészessége segített.
A Vörös Őrség az ellenségeskedés kezdetén csak kb. 1.500 katonából állt, és szegényesen voltak felfegyverkezve. A kezdeményezés végig a fehéreknél volt, akik, mivel az ő uralmuk alatt volt Bothni öböl városai, Uleaborg, Vaasa és Kuopio városai, valamint az agrár jellegű Észak-Finnország, folyamatos frontot tartottak az öböltől a Ladoga-tóig. Sveaborg-nál, Viipur-nél és Tammerfors-nál orosz helyőrségek voltak, míg a balti flotta egy része történetesen Helsinkinél volt. Antonov-Ovseyenko, Dybenko és Smilga a csapatok és a legénység körében bolsevik szervezeteket létesítettek. A Svechnikov nevű orosz tiszt parancsnoksága alatt álló orosz helyőrség Tammerfors-nál visszaverte Mannerheim első támadásait. Az oroszok védelme alatt Finnország Vörös Őrsége fel tudott fegyverkezni és be tudta fejezni szervezkedését. Ekkor a Breszt-Litovszk-i béke következtében szovjet csapatoknak vissza kellett vonulni. Mindazok, akik ott maradtak, kb. ezer önkéntes, belépett a Vörös Őrségbe, sokan közülük hazavágytak. Eero Haapalainen, egy finn szocialista, és Svechnikov irányította a hadműveleteket. A vörösök általános támadást kezdeményeztek március elején, amely megbukott, de a kudarc erősítette a vörösök elhatározását: azt, hogy győzzenek. Január 15 és április 1-je között sikerült a munkások kormánya szervezeti erőfeszítésével 60.000 katonát összegyűjteni (akikből 30.000 embert a hátországba helyeztek ki), és megnyerni számos részleges győzelmet a fronton.
Svinhufvud, a fehér kormány elnöke megszerezte II. Vilmos támogatását. Húszezer német szállt partra Hanko-nál, Helsinkinél és Lovisa-nál, von der Goltz parancsnoksága alatt, a vörösök hátában. Helsinkit bevették egy keserves utcai harc után, amelyben a németek és a fehérek arra kényszerítették a munkások feleségeit és gyerekeit, hogy előttük masírozzanak – körülbelül száz embert öltek meg közülük. A bevételt szörnyű megtorlás követte. A Munkások Házát a tüzérség bombázta. A következő sorokat közölte egy svéd újság: „Negyven vörös nőt, akikről azt feltételezték, hogy fegyvereik vannak, vezettek ki a jégre, és lőttek le, bírói tárgyalás nélkül. Több mint 300 holttestet szedtek fel az utcán.”
A munkások kormányán belül a Tanner által képviselt mérsékelt irányzat olyan erős volt, hogy a szigorú intézkedéseket csak a frontvonal mögötti a fehér ügynökök ellen alkalmaztak, mikor már túl késő volt. Gyakran megtörtént, hogy amikor az ellenforradalmárok megjelentek a bíróság előtt, nem ítélték őket egyébre, mint pénzbírságra, vagy enyhe bebörtönzésre. Statáriális kivégzések csak a Vörös Őrség kezdeményezésére történtek. A kormány tétovázása, a vezetők közötti irányelvbeli ellentétek, az, hogy a vezetők visszautasították a forradalom továbbvitelét, a túlságosan is mérsékelt agrárreformok, valamint a Breszt-Litovszki békekötés hatása: mind gyengítették a vörösöket. A német seregek partraszállásának volt a ledemoralizálóbb hatása. Németország ekkor érte el hatalmának csúcsát.
Mannerheim körbevette Tammerfors-ot, ahol 10.000 vörös katona ádázan ellenállt néhány orosz tiszt vezetése alatt. Több napig tartó utcai harc után a várost háztól házig vívott harc során bevették. Kétszáz vörös katonát lőttek le, akik között ott volt két kiváló vezetők, Bulatsel ezredes és Mukhanov hadnagy. Több ezer vörös katonának sikerült elmenekülni, körülbelül 2.000 katonát öltek meg a harcban, vagy a későbbi mészárlások során, 5.000-et pedig bebörtönöztek .
A döntő csatát Tavastehus-nál vívták, Tammerfors és Helsinki között. Húsz-huszonötezer vörös gyülekezett ezen a területen, északról Mannerheim szorította őket délre, az ellenkező irányból pedig von der Goltz; a visszavonulás útja keletre el volt vágva. Parancsnokaik utasításait megszegve, magukkal hozták családjaikat, valamint gyakran minden kis ingóságukat is. Ez inkább népvándorlás volt, mint egy hadsereg menetelése. Ezzel az embertömeggel nemigen lehetett manőverezni, mivel bármelyik pillanatban egy kaotikus menekültáradattá változhatott volna. A fehérek repeszgránáttal bombázták őket. Amikor körbekerítették őket, hősiesen harcoltak két napon keresztül, mielőtt megadták magukat. Néhány ezren közülük utat tört magának keletre. Miután megadták magukat, mészárlás következett, ahol a sebesültek kivégzése volt a norma. Tízezer fogoly maradt életben, őket Riihimaki-ba internálták. Május 12-én Viipuri elesett. Néhány ezren a Vörös Őrségből Oroszországba menekültek.
A győztesek lemészárolták a legyőzötteket. Az ókortól ismert, hogy az osztályharcok a legrettenetesebbek. Nincs annál véresebb és szörnyűbb győzelmek, mint a tulajdonos osztályoké. Mióta a francia burzsoázia vérfürdőt rendezett Párizsi Kommün bukásakor, azóta nem történtek olyan rettenetes szörnyűségek, mint ami Finnországban. A polgárháború kezdetétől azon a területen, amelyet a fehérek elfoglaltak, a munkásszervezeti tagság letartóztatást vont maga után, aki pedig valamilyen tisztséget is betöltött, azt lelőtték. A szocialisták mészárlása olyan méreteket öltött, hogy az emberek minden érdeklődésüket elvesztették. Kummen-nél, ahol a Vörös Őrség 43 tagja esett el egy csatában, ezek után közel 500 embert kivégeztek. A 13.000 lakosú Kotka-ban „százakat” lőttek le. Még csak a nevüket sem kérdezték meg, csak kivezették őket csoportokban. Burzsoá lapok szerint „a május 15-én elfogott ötszáz ember még aznap megkapta megérdemelt büntetését Rauma-nál”. „Április 14-én a Vörös Őrség kétszáz tagját lőtték le Helsinkiben, a Töölö nevű kerületben… A vörösöket háztól házig vadászták le. Az áldozatok között sok volt a nő”. Sveaborg-nál szentháromság vasárnapján nyilvános kivégzéseket hajtottak végre. Lahti-tól nem messze, ahol a fehérek ezer számra ejtették a foglyokat, órákon át ropogtak a gépfegyverek minden nap… Az egyik napon kb. kétszáz nőt lőttek le robbanó golyóval: húscafatok szóródtak szét minden irányban…. „Viipuri-nál a Vörös Őrség 600 katonáját sorakoztatták fel az erőd árka mentén, majd hideg vérrel legéppuskázták őket. A meggyilkolt értelmiségiek között megemlíthetjük Jukho Raino-t, a Szociáldemokrácia c. lap szerkesztőjét és Irmari Rantamala írót, aki, amikor csónakkal vitték a kivégzés helyére, „vízbeugrott, hogy öngyilkos legyen. A kabátja megakadályozta azt, hogy lesüllyedjen, és a fehérek lelőtték őt a vízben.” Nem létezik statisztika arról, hogy hány embert mészároltak le: a jelenlegi becslések szerint számuk 10 és 20 ezer közé esik.
Azonban a koncentrációs táborokba internált vörösök számáról rendelkezésünkre áll hivatalos adat: 70.000 fogoly. A táborokat éhínség, élősködők és járványok sújtották. Egy jelentésben feljegyezték, amelyet a jól ismert finn orvos, Professor R. Tigerstedt írt alá, hogy 1918. július 6. és 31-e között az őrizetesek száma, akiket Tammerfors-nál, a táborban, valamint a közeli börtönben tartottak fogva 6.027 és 8.597 között változott. 2.347 fogoly halt meg ezen 27 nap alatt és az őrizetesek heti halálozási rátája 1000-ből 407 volt.” Július 25-én még mindig 50.818 forradalmár volt börtönben Finnországban. Ugyanezen év szeptemberében 25.820 eset várt még bírói kivizsgálásra. A burzsoázia ideiglenesen érdekelté vált abban, hogy lehetőség szerint bebörtönzötteit exportálja, hogy Németországot ellássa emberrel. Elfogadták azt a törvényjavaslatot, amely engedélyezi az emberek külföldre szállítását, akiket kényszermunkára ítéltek. Így, hogy Németország elnéptelenedett a háború miatt, vegyi és ásványi termékeket adott volna ezért a munkaerőért. Ennek végrehajtását akadályozta meg a német forradalom.
A finn társadalom tisztogatása hónapokon át folytatódott minden területen. Május 16-án letartóztatási parancsot adtak ki az összes volt szociáldemokrata képviselő ellen, aki még mindig az országban élt. (A forradalmárok addigra már vagy meghaltak, vagy elmenekültek.) Közülük hárman állítólag a börtönben „öngyilkosságot követett el” július 2-ának éjszakáján. További tíz embert halálra ítéltek. A Legfelsőbb Bíróság 1919 januárjában érvénytelenítette ezt az ítéletet, és egy halálos ítéletet hirdetett, hat embernek életfogytiglani börtönbüntetést, négynek 12 évet, egynek 11 évet, ötnek 10 évet, ötnek kilenc évet, tizenötnek 8 évet és kettőnek 7 évet adott. Kataya szerint „Sokan az elítéltek közül olyan szociáldemokraták voltak, akik a szocializmus árulóinak ravaszságával az egész életüket azzal töltötték, hogy a burzsoá társadalmat szolgálták. A burzsoázia bosszúja vak volt.” Jellemző a fehérterrorra, hogy nem csak a forradalmárokra, hanem a reformistákra is megkülönböztetés nélkül sújt le, mert a diadalmas burzsoázia már nem veszi többé hasznukat. Mihelyt helyreállították a rendet, eljátszott a finn burzsoázia azzal a gondolattal, hogy monarchiát alakítanak ki, amelyben a Hohenzollern-család uralkodna. Mivel Németországban a helyzet egyre bizonytalanabbá vált, elvetették ezt a tervet.
Úgy tűnik, nem túlzás azt állítani, hogy legalább 100.000 volt a fehérterror sújtott (kivégzett, vagy hosszú évekre börtönbe vetett) finn munkások száma, kb. az egész munkásosztály egynegyede [3]. „A szervezett munkásokat vagy lelőtték, vagy bebörtönözték” írta 1919 elején a finn kommunisták egy csoportja. Ebből fontos elméleti következtetést vonhatunk le a fehérterror természetéről, amelyet a Magyarországon, Olaszországban, Bulgáriában stb. azóta tapasztaltak megerősítenek. A fehérterror nem magyarázható a heves harc őrületével, az osztálygyűlölet erőszakosságával, vagy más pszichológiai tényezővel. A polgárháború hisztériája csupán másodlagos szerepet játszik. A terror valójában számítás eredménye, valamit történelmi szükségszerűség. A győztes tulajdonos osztály tökéletesen tudatában volt annak, hogy úgy tudják biztosítani saját uralmukat egy társadalmi harc lecsengésével, hogy vérfürdőt rendeznek a munkásosztály körében, úgy, hogy elég kegyetlen legyen ahhoz, hogy évtizedekre legyengítse őket. És mivel a szóban forgó osztály sokkal népesebb, mint a vagyonos, az áldozatok száma is igen nagynak kell lennie.
Egy szóval, a proletariátus fejlett és tudatos elemeinek teljes megsemmisítése a fehérterror racionális célja. Ebben az értelemben egy legyőzött forradalom– tekintet nélkül a tendenciájára – sokkal többe kerül a proletariátus számára, mint egy győztes forradalom, nem számít, hogy az utóbbi milyen áldozatokat és kérlelhetetlen keménységet követel.
Még egy megfigyelés. Finnországban a mészárlást 1918 áprilisában hajtották végre. Eddig a pontig az orosz forradalom tulajdonképpen mindenhol az ellenségeivel szemben igen finoman járt el. Nem volt terror. Bár jeleztük, hogy a polgárháborúnak délen voltak véres epizódjai, azonban ezek kivételesek voltak. Egy kis nemzet (amely a legfelvilágosodottabb Európai társadalmak között található [4]) győzelmes burzsoáziája volt az első, akik emlékeztették az orosz proletariátust arra, hogy az osztályharc első törvénye: Jaj a legyőzötteknek.
*Gerich tábornok védelmi hadteste
[1] Lenin a következőt írta 1917 március 11-én (Zürich), mielőtt visszatért volna Oroszországba: „Ne feledjük, itt az egyik legfejlettebb ország, épp Pétervár szomszédságában, mely egy igazi köztársaság. Finnország 1905-től 1917-ig az orosz forradalmi harcok oltalma alatt viszonylag békésen alakította ki demokráciáját, és megnyerte állampolgárai többségét a szocializmus számára. A finn munkások jobban szervezettebbek, mint mi vagyunk, és ők segíteni fognak nekünk ezen a területen. A maguk módján egy élcsapatot alakítanak, amely egy olyan irányú nyomást fejt ki, amely a szocialista köztárság irányába mutat.
[2] Ezen sorok írója, O. W. Kuusinen, a kommunistákhoz csatlakozott a finn forradalom alatt. A fenti idézet egy figyelemre méltó pamfletből való, a „Finn forradalom: önkritiká”-ból. O. W. Kuusinen ma a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának tagja. (1967-ben halt meg, alázatos szerepet játszott a moszkvai politika minden fordulatánál, azt az időszakot is beleértve, amikor ő volt a Finn Demokratikus Köztársaság miniszterelnöke, amelyet azért hoztak létre, hogy fedezzék Finnország Sztálin általi megszállását 1939-40-ben.
[3] A burzsoá sajtó ezt minden országban titokban tartotta, ellenben a „vörösök bűnei”-ről bőségesen beszéltek. Tanulságos lehet a vörösök áldozatainak számát feltüntetni, amelyet egy „fehér-párti” szerző, Lars Henning Soderhjelm adott meg egy könyvben, amelyet svédről angolra fordítottak. Ezt a külföldi propagandának szánták: Az 1918-as finnországi vörös felkelés (London, 1919). Soderhjelm úgy véle, hogy több mint ezer ember hunyt el a front mögött a vörösök keze által; bár a statisztika, amit bemutat, csak 624 embert tüntet fel.
[4] Finnországban gyakorlatilag nincsenek analfabéták.
A hivatkozásokat lásd az eredeti szövegben.