Az anarchizmust - akárcsak a mai alternatív politikai mozgalmakat - igen
nehéz elhelyezni a baloldaliság és jobboldaliság hagyományos politikai
skáláján. Ennek oka éppen az anarchizmus sokszínűsége; ahogy a
zöld-mozgalmakban egyaránt találkozhatnak az újbaloldallal érintkező
bázisdemokratikus irányzatokkal, az individuális autonómia vagy a
konzervatív értékőrzés politikai áramlataival, úgy az anarchizmus is - mint
láttuk - részben eltérő és egymással is vitában álló szellemi áramlatokat
fog át. A demokrácia szemszögéből az anarchizmus szélsőliberális eszme, mert
megkérdőjelez minden uralmat, s az egyéni szabadság hangoztatásával
különbözik a szocializmusoktól is. A liberalizmus szempontjából viszont
szociális, mert előtérbe helyezi a szolidaritás értékeit. Bár mint kritikai
gondolat mozgalomként általában a politikai baloldalon jelent meg, maga az
elmélet bizonyos esetekben jobboldaliság és baloldaliság ütközőpontján áll.
Írásunkban a baloldaliság és jobboldaliság fogalmait az általánosan
elfogadott értékmentes értelemben használjuk. E szerint a baloldalt a
társadalmi viszonyokba való beavatkozás igénye, a haladásba vetett hit
jellemzi, míg a jobboldal a szerves változás, a hagyományok és a tekintély
tiszteletéből indul ki. A baloldal mögött inkább a
természetjogi-racionalista, míg a jobboldal mögött inkább a történeti vagy
vallási alapon nyugvó társadalomfelfogás áll. A baloldalt a szabadság és az
egyenlőség összeegyeztetésének eszméje vezérli, míg a jobboldal
illuzórikusnak tartja ezt a kísérletet, és lemond ennek igényéről.
Demokráciákban a baloldalt inkább az állami beavatkozás fenntartása vagy
növelése, a jobboldalt pedig az állami beavatkozás minimalizálása jellemzi.
Demokratikus rendszerekben a baloldal programja a jóléti állam, amely
biztosítja a versenyben lemaradottak emberhez méltó életfeltételeit; a
jobboldal programja pedig a szabad piac, a szabadabb verseny, elfogadva a
nagyobb társadalmi különbségeket. Antidemokratikus rendszerekben a
szélsőséges baloldal ideológiai elkötelezettség alapján történő
diszkriminációvá, a szélsőséges jobboldal pedig faji, vallási, nemzeti vagy
etnikai alapú diszkriminációvá torzulhat. Jobboldali diktatúrákban a
születés, a rang, a nemzethez tartozás adhat előjogokat, míg a baloldali
diktatúrákban ezeket az előjogokat a kommunista párthoz tartozás vagy a
hozzá való feltétlen hűség biztosíthatja.
Két fontos komponensére szűkítve az anarchista elméletet, szembetűnő, hogy a
baloldaliság-jobboldaliság elkülönülése a kollektivista, illetve
individualista értékek mentén tagolható.
A
kollektivista (kommunista) anarchisták feltételezik, hogy a
természetes emberi szolidaritás meghatározó volta miatt az egyének
önmaguktól is a termelés kollektív szervezésének útját választják, tehát a
kommunista berendezkedés nem szorul erőszakra, uralmi jellegű külső
megerősítésre. Az
individualista (libertariánus) anarchisták ezzel
szemben abból indulnak ki, hogy az embereknek természetes hajlamuk van a
kereskedésre, javaik szabad cseréjére, s a kommunista termelési és elosztási
rendszer korlátozza ezeket a hajlamokat, következésképpen csakis erőszakkal
és kényszerrel tartható fenn.
Mindkét irányzatnál megfigyelhető bizonyos eltávolodás az anarchizmus
eredeti tanításától. A kollektivisták elfogadták a
politikát, de
továbbra is megtagadták a tulajdont, míg az individualisták elfogadták a
tulajdont, de elutasították a politikát. A politika elfogadása a
kollektivista anarchistáknál abban áll, hogy az államellenesség fenntartása
mellett felhasználandónak ítélték a
közvetlen demokrácia
eszközrendszerét. Míg az anarchizmus elveti a politikát mint az uralom
reprezentációs rendszerét, addig a közvetlen demokrácia csupán a politika
modern intézményrendszerét (állam, pártok, képviseleti parlament) teszi
zárójelbe. Hívei szerint a liberális demokrácia lényegében pártdemokrácia,
mert nem az egyéneket, hanem a pártokat és a pártok mögött álló
érdekközösségeket képviseli. Korlátai az egyénnél kezdődnek, mert az
individuumot sohasem lehet reprezentálni, s így nem vehet mindenki részt a
döntéshozatalban. A közvetlen demokrácia azt igényli, hogy a direkt
participáció révén saját identitását mindenki egyénenként és a közösség
részeként egyaránt definiálhassa.
Anarchista szempontból a közvetlen demokrácia problémája abban áll, hogy nem
küszöböli ki az uralom jelenségét. A képviselet eltűnése nem jelenti a
kényszer eliminálását. Az önigazgatás is igazgatás, amelyben jelen vannak a
politika, a döntés, a végrehajtás, a parancs motívumai, jelen van a
kisebbség és többség feszültsége. Az önigazgatás is lehet retrográd vagy
konzervatív, mint ahogyan nem zárja ki a helyi elitek kialakulását sem.
Mégis,
politikailag ez volt az a forma, amely egy már demokratikus
társadalom közegében az anarchizmus elveihez viszonylag legközelebb álló
módon egészítheti és szélesítheti ki a működő pluralista demokráciát.
A közvetlen részvétel problémája tehát többrétű:
- a közvetlen demokrácia elfogadása gyakorllati, politikai előrelépést, de elvi
kompromisszumot jelent az anarchizmushoz képest;
- a közvetlen demokrácia nem helyettesíthetti a képviseleti rendszert,
anélkül társadalmi méretekben nem is tud működni;
- politikai demokrácia nélkül társadalmasíttás, gazdasági demokrácia
elvileg sem lehetséges, a gyakorlatban pedig bebizonyosodott, hogy a
demokrácia mint politikai rendezőelv csak elszigetelten vagy részlegesen
vihető át a gazdaság szférájába, amelyet történetileg szinte mindig a piac
és a központi tervezés különböző kombinációi határoztak meg.
A létező politikai intézményrendszer elutasítása, de a politizálás termelési
egységekhez (elsősorban a gyárakhoz) kötődő formáinak elfogadása jellemezte
a
szindikalizmust és az
anarchoszindikalizmust (vagy más néven: forradalmi
szindikalizmust). A merényletszervező anarchizmus bukása után a XIX. század
végén
Fernand Pelloutier arra szólította fel az anarchistákat, hogy lépjenek
be a szakszervezetekbe, s a szindikalizmus a századfordulóra
Franciaországban és általában a latin országokban vezető munkásmozgalmi
irányzattá nőtte ki magát. Elmélete szerint a harc legfontosabb eszköze, s
egyben beteljesítője az
általános tömegsztrájk. Ez a sztrájk nem
reformokért, munkáért és kenyérért, gazdasági vagy politikai engedményekért
folyik, hanem ez már maga a
forradalom, a leghatékonyabb módja a rendszer
szétzúzásának és a forradalmi potenciált elsősorban hordozó munkásság
felszabadításának.
[55]
Az anarchoszindikalizmus elsősorban erőteljesebb államtagadása és forradalmi
gyakorlata miatt különíthető el a szindikalizmustól, amely a kapitalizmus
viszonyai között is inkább lehetségesnek tartotta a munkásság helyzetének
fokozatos javítását. Az anarchizmustól a szindikalizmussal együtt abban
különbözött, hogy osztálykategóriákban fogalmazott, s az emberiség általános
céljai helyett a
munkásság céljainak megvalósítására törekedett.
Jellemzője volt továbbá, hogy egy bizonyos szervezeti formát (szakszervezet)
és egy bizonyos forradalmi módszert (általános sztrájk) kitüntetettként
kezelt. Megjelent az anarchizmustól idegen elmélet- és értelmiségellenesség
(amely ösztönös válasz volt a jórészt értelmiségiekből álló "politikus
osztály" kialakulására), és az ouvrier-ista osztályöntudat, amelyben az
akarat, a tett, az egység, vagyis maga a
gyakorlat győzedelmeskedett
az itt tisztán pejoratív értelmű ideológia felett. A szakszervezet ebben
mint az "akarat iskolája" jelent meg, amelyet a munkáserők közvetlen akciója
tesz hatékonnyá. "Az anarchoszindikalisták azt hirdették, hogy a győzelem
után a társadalom életének igazgatását a munkásság gazdasági szervezetei, a
gazdasági élet alapsejtjei vehetik át. A központi államszervezet helyét a
forradalom másnapján a szakszervezetek kooperációja foglalja el."
[56]
Érdemes nyomon követni az egyik alapkategória, a
direkt akció
jelentésváltozásait. Az anarchizmus különböző elméleteiben egyaránt
jelentett spontán forradalmiságot (ahol a tömegek szándéka és cselekvése
közé nem iktatódnak politikai vezetők); gondosan eltervezett merényleteket,
erőszakos, konspiratív akciókat és az erkölcsi tett propagandáját, azaz
morális felvilágosítást, önismeretre nevelést. Az anarchoszindikalizmus
politikai szótárában viszont a direkt akció alatt az általános
tömegsztrájkot mint a parlamenti politizálás alternatíváját értették. A
terrorista-anarchista francia
Ravachol 1886-ban még gyújtóbombát dobott le a
francia parlament karzatáról; húsz évvel később az anarchoszindikalista
befolyás alá került CGT határozatában a direkt akció már egészen mást
jelentett: a társadalmi forradalom általános sztrájk révén történő
megvalósítását.
Az anarchizmus másik ága a különösen az észak-amerikai kontinensen erős
individuális (libertariánus) anarchizmus, amelynek alfája és omegája
az
egyéni szabadság. Az individualista anarchistákra nagy hatást tett
Max Stirner egoista elmélete, amelynek továbbfejlesztésére az
individualizmust sohasem pejoratív jelzőként értelmező amerikai kultúra
ideális terepnek bizonyult.
Josiah Warren szerint az egyéni szuverenitásra
(self-sovereignity) épülő társadalomnak a következő elveket kellene
követnie:
- a munka megfelelő, elfogadott és igazságoos díjazása;
- a személyek és a tulajdon biztonsága;
- minden egyes ember lehető legnagyobb szabbadsága;
- a gazdaságos termelés és a javak gazdasággos felhasználása;
- a természetes javak (például föld) mindennki számára korlátlan birtokolhatósága;
- harc helyett kooperáció az egyének közöttt;
- a viszály, a háború, a bizalmatlanság, azz elutasítás szokásaival való szakítás; a béke, a rend és a társadalmi együttérzés szellemének megteremtése. [57]
Habár Warren kísérletet tett a konvencionális pénz munkaegységekkel történő
helyettesítésére, későbbi követői erről letettek, és a liberális szellemű
amerikai közegben megpróbálták az anarchizmust a tulajon elfogadásának
alapjára helyezni.
Benjamin Tucker például azt vallotta, hogy az igazi
anarchizmus nem más, mint következetes manchesterizmus.
[58]
Ennek a kijelentésnek a századfordulón paradox módon antikapitalista éle
volt: tiltakozás a szabad versenyt és a szabad kereskedelmet megfojtó,
újonnan létrejött monopóliumok ellen, és a liberalizmus által megteremtett
új renddel szemben visszafordulás - az amerikai populistákhoz hasonlóan - a
jeffersoni ideálokhoz.
Warren,
Heywood,
Greene,
Ingalls,
Andrews,
Spooner, Tucker,
Thoreau,
DeCleyre és a többiek meg voltak arról győződve, hogy az egyén
privátszférájába való beavatkozást jelenti az adókivetéstől a kötelező
védőoltáson át a többségi döntéshozatalig minden állami akció, sőt az állam
létezése mint olyan. Feltételezték ugyanakkor, hogy mindenki ismeri és
elfogadja a szabad társadalom fundamentális axiómáját: az egyén és a
tulajdon sérthetetlenségét.
[59]
Az individuális anarchisták a kollektivistákhoz képest másként -
praktikusabban - képzelték el a társadalmi forradalmat, az állam által
ellenőrzött kapitalista társadalomból az állam nélküli társadalomba vezető
utat. Egyrészt megpróbálták a libertariánus jelölteket támogatni, amely
persze anarchista szempontból következetlen álláspont volt, hiszen ezzel
látszólag elismerték a választás, a többségi szavazás legitimitását. Másik,
híressé vált módszerük volt az adófizetés megtagadása, a passzív
rezisztencia, az állampolgári engedetlenség szítása az állammal szemben.
Végül anyagilag támogattak olyan alternatív, államon kívüli intézményeket,
amelyeket alkalmasnak ítéltek arra, hogy az állami intervenciótól mentesen
és az állami intézményeknél hatékonyabban működjenek (kölcsönbankok,
postaszolgálatok, önkéntes választott bíróságok stb.).
[60]
Amíg azonban a libertariánus elméletnek a XIX. században antikapitalista
felhangjai voltak, a XX. század második felére ezek eltűntek, és a
libertariánusok - egyre inkább elfogadva a klasszikus liberalizmus
tanításait -
anarchokapitalisták lettek. Ebben szerepet játszott a
kapitalizmus megújulási képessége, a hetvenes évektől bekövetkező
információs-technológiai forradalom, valamint a jóléti állam elméletének
visszaszorulása. Ennek elméleti reflexióiként egyre nagyobb visszhangra
találtak a klasszikus liberalizmus különféle régi és új képviselői (
Adam
Smith,
Karl Menger,
Ludwig von Mises,
Milton Friedman,
David Friedman,
Friedrich A. Hayek,
Robert Nozick,
James Buchanan,
Loren Lomasky stb.).
Az államszocialista rendszerek elnyomó természetének ismeretében elfogadottá
vált Hayek azon nézete, mely szerint egy erősen korlátozott állam mellett
lehetséges a jogok egyenlősége és az egyéni szabadság, míg a materiális
egyenlőség igényének megvalósítási kísérlete okvetlenül az állam
túlhatalmába torkoll.
[61]
Mint láttuk, Nozick is úgy érvel, hogy az anarchikus társadalmi rendből
spontán módon kifejlődhet a minimális állam. Az "anarchokapitalista"
Murray
Rothbard úgy definiálja a "kizsákmányolás" és a "kényszer" fogalmát,
amelyből világosan kitetszik, hogy ezek nem a piaci működés, hanem csakis a
politikai beavatkozás eredményeképp jönnek létre. Az emberi természet
elméletének különösebb kidolgozása nélkül is feltételezi, hogy az emberek
többsége a természetjogok keretei között célracionális, önérdekű magatartást
tanúsít.
[62]
A mai amerikai "anarchokapitalista" libertarianizmus tehát szorosan
összekapcsolódott a klasszikus liberalizmus reneszánszával, s így az
anarchista elméletek jobboldali pólusán helyezkedik el. Kissé élesebben úgy
is fogalmazhatunk, hogy míg az anarchista tradíció baloldali,
kollektivista-kommunista irányzata felolvadt az újbaloldal apályát követő
alternatív mozgalmakban, addig a jobboldali, tulajdonpárti individualista
anarchizmus értékeit a felerősödő klasszikus liberális ideológia szívta fel.
Az anarchista hagyomány e kettéválása és e két irányzat egymástól való
eltávolodása azonban csak elvont ideológiai síkon okoz feloldhatatlan
ellentmondást. A mozgalom szintjén, az állami túlhatalommal szembeni
fellépésben, a környezetet és az alternatív életformákat védő
szabadságkiterjesztő célú tüntetéseken azonban gyakran együtt lépnek fel,
fognak össze az anarchizmus mai képviselői.
Összefoglalva tehát a kollektivista-kommunista és az
individualista-libertariánus anarchizmus különbségeit, ki kell emelnünk,
hogy míg a kollektivista hagyomány a társadalmi szolidaritásra, a
tulajdonnélküliségre, a kölcsönös segítségre, a közvetlen részvételre és a
szükségletek szerinti redisztribúcióra (pozitív szabadság) helyezi a
hangsúlyt, addig az individualista tradíció az egyéni szuverenitást és
szabadságot, a magántulajdont és szabad kereskedelmet, valamint mindenfajta
kényszer teljes hiányát (negatív szabadság) emeli ki. Összeköti őket az
uralomellenesség, a változtatás igénye, a vágy egy állam nélküli, szabad
társadalom iránt.
Az anarchizmus e két ágának elkülönítése megkönnyíti az anarchizmus
elhelyezését a különböző ideológiai alapon létrejött berendezkedések között.
Természetesen az anarchizmus mint rendszer sehol sem jött létre, ezért
vállalnunk kell, hogy alábbi modellünkben az anarchizmus és a liberális
szocializmus ideáltípusait megvalósult rendszerek reáltípusaival együtt
tüntessük fel.
Ábránk koordináta-rendszerében az egyik tengelyt az államiság-államellenség
ellentétpárja képezi, míg a másikat a baloldal-jobboldal hagyományos
pólusai. Ezzel természetesen feltételezzük azt, hogy a baloldali és
jobboldali értéktartományok nem szűkíthetők le az államiság-államellenesség
tartalmaira. A mai nyugati demokráciákban ugyanis a társadalmi konszenzus
magas foka révén a politikai irányzatok eltérő történeti-ideológiai gyökerei
gyakran elmosódnak, háttérbe szorulnak, s a baloldalt pusztán a gazdaságba
való fokozottabb állami beavatkozással, a jobboldalt pedig a piaci
mechanizmusokba való állami be nem avatkozással azonosítják. Modellünkben
azonban nagyrészt
nem demokratikus rendszereket és ideológiákat
vizsgálunk, amelyekben a baloldaliság és jobboldaliság sokszor egészen más
tartalmakat is hordoz. (Ilyen például a fejlődéshez való ideologikus
viszony, vagy a nemzethez, a valláshoz, az egyházakhoz és a történelmi
tradíciókhoz való viszony.)
Az ábra centrumában a
liberális demokrácia változatos formái állnak,
amelyeket a jóléti állam különböző mérvű elfogadása és a piaci elosztás
által dominált vegyes gazdaság jellemez. A politikai döntéshozatal többségi
elvű, azaz demokratikus, de különböző mértékben elismerik a kisebbségben
maradtak jogait is. A politikai életet makroszinten a képviseleti elv
határozza meg, amelyet a közvetlen demokrácia és a helyi önkormányzat
legkülönbözőbb formái egészítenek ki. Egy ilyen rendszerben a kormányzás
filozófiája lehet szociáldemokrata, liberális vagy konzervatív, mindez
azonban nem jelent lényegi eltérést a politika és a gazdaság alapvető
viszonyaiban. A liberális demokrácia az egyéni szabadság, a helyi közösségi
jogok és az ellenőrzött állami beavatkozás egyensúlyának történetileg
kialakult optimuma. Olyan kormányzási rendszer, amely három alapkövetelményt
elégít ki: "tisztességes és mindenre kiterjedő
versengést szabályos
időközönként, erőszak kizárásával, minden valamirevaló kormánypozícióért
egyének és szervezett csoportok (elsősorban politikai pártok) között; magas
fokú
politikai részvételt a vezetők és intézmények kiválasztásában
rendszeres és törvényes választások útján, amelyből egyetlen (felnőtt)
társadalmi csoport sincs kizárva; valamint a
polgári és politikai
szabadságjogok - szólásszabadság - oly fokú szintjét, amely biztosítja a
politikai verseny és részvétel integritását."
[63]
E centrumon kívül elhelyezkedő rendszerek és elképzelések valamilyen módon
mind szemben állnak a liberális demokráciával. Az etatizmus-antietatizmus
tengely két végpontját a totalitarianizmus és az anarchizmus képezi. Az
anarchizmus demokráciakritikáját már ismertettük: lényege, hogy nem csupán
minimalizálni kell az állam és a többségi döntéshozatal szerepét, hanem az
államot el kell törölni, mert korlátozza az egyén morális autonómiáját és a
közösségi szolidaritást. Az ellenkező pólust, a
totalitariánus
rezsimeket ezzel szemben az erősen központosított, monisztikus hatalmi
struktúra jellemzi, amelyben az uralkodó csoport nem tartozik felelősséggel
semmiféle választott testületnek, hatalmából intézményesített, békés
eszközökkel kimozdítani nem lehet. A társadalmi életet a kizárólagos,
részletekbe menő (totális) ideológia hatja át, s a lakosság mozgósítását
ideokratikus monopolisztikus intézmények látják el, ide értve az egyetlen
mozgósító tömegpártot, amelyek így együtt gyakorlatilag elfojtanak minden
autonóm társadalmi és politikai kezdeményezést.
[64]
A társadalmat felülről átpolitizálják, ami által megszűnik a politika mint
egyének és csoportok szabad érdekartikuláló és akaratérvényesítő
tevékenysége. Az állam és a monopolhelyzetű párt teljesen összeolvad
(állampárt), s közigazgatási funkciói alárendelődnek az elit politikai és
ideológiai céljainak. A pártállam megszünteti vagy kontrollálja a privát
szféra területeit, a mindennapi kommunikációt, gyarmatosítja a civil
társadalmat, s a rezsim "legitimációját" az állampolgároktól megkövetelt
teljes ideológiai azonosulás, illetve az ellenszegülőkkel szemben
alkalmazott terror biztosítja.
[65]
Friedrich és
Brzezinski hat egymással összefüggő tulajdonsággal határozta
meg a totalitariánus rendszereket: hivatalos ideológia, egypártrendszer és
vezérközpontú diktatúra, terrorista államrendőrség, kommunikációs
monopólium, fegyvermonopólium és központilag irányított gazdaság.
[66]
Ezen intézmények funkciója az, hogy széttörve az összetartás szálait,
atomizált, engedelmeskedő egyének tömegévé züllessze a társadalmat.
A baloldali (kommunista) totalitarianizmus megszünteti a magánvállalkozást,
és a piaci viszonyokat a centralizált tervgazdasággal váltja fel; míg a
jobboldali (fasiszta) totalitarianizmus névlegesen fenntartja a
magánvállalkozást, de a piac működését teljesen alárendeli a pártállami
bürokrácia igényeinek. Mind a kommunista, mind a fellazuló
autoritariánus-paternalista szocialista rendszereket a többé-kevésbé
dogmaként tisztelt marxista-leninista ideológia uralja. Ez az ideológia
annyiban hasonlít az anarchizmusra, hogy opponálja a kapitalista gazdaságot,
és végcéljaként hasonlóképpen állam nélküli társadalmat kíván megvalósítani
az egyenlőség és szabadság elvei alapján. (E vonzó céljai miatt nem kevés
értelmiségit hódított meg, akik önmagukat - messianisztikus
küldetéstudatuknál fogva - a társadalom élcsapatának tekintették.)
Megegyeznek továbbá jövőorientációjukban, internacionalizmusukban, a
társadalmi forradalom igenlésében, valamint abban, hogy a világot nem csupán
értelmezni, de megváltoztatni kell. Történelemszemléletükben hasonló a
bekövetkező minőségi változás - mint hangsúlyozottan evilági megváltás -
feltételezése is. A különbségeket vázlatosan az alábbi szembeállítások
jellemzik:
történelmi materializmus |
anarchizmus |
osztálykategóriák |
egyének és csoportok |
a történelem osztályharcok története |
a történelem eddigi menete puszta uralomváltások története |
a politikai eszközök elfogadása |
a politikai eszközök lenézése (egyes eszközök elfogadása) |
anyagelvűség |
idealizmus |
az egyenlőség megteremtése fontosabb, még a szabadság átmeneti korlátozása árán is |
szabadság és egyenlőség csak együtt teremthető meg |
a gazdasági fejlődés |
a termelőerők és a termelési viszonyok dialektikája a történelem mozgatórugója |
a tőkés tulajdonviszonyok megszüntetése a közvetlen cél, az államiság kiküszöbölése távolabbra tolódik |
az államiság megszüntetése az elsődleges, a tulajdon eltörlése ebből következik |
a forradalmat egy élcsapat (párt) vezeti: elit és tömeg kettősségének elfogadása |
az élcsapat (párt) tagadása: a forradalom spontán tömegmozgalom, amely nem szorul vezetőkre |
a célok és eszközök inkongruenciája |
a célok és eszközök megfelelésének igénye |
a forradalom utáni átmeneti időszak elfogadása |
az átmeneti időszak tagadása [67]
|
A marxisták azzal vádolták az anarchistákat, hogy nem tesznek különbséget
különböző termelési módok között, s úgy látták, hogy az anarchizmus mint a
radikális kispolgárság ideológiája, politikai hatásában a burzsoázia
egészének tesz szolgálatot.
[68]
Az anarchisták viszont úgy tekintettek a marxizmusra, mint az új,
professzionális értelmiség ideológiájára, amelynek célja, hogy elősegítse
egy új uralkodó osztály kialakulását.
[69]
Velük szemben úgy vélték, hogy az anarchista forradalomnak olyan
tömegforradalomnak kell lennie, amely átmetszi a hagyományos
osztályhatárokat.
Az államszocialista autoritarianizmussal és totalitarianizmussal szemben
jött létre a
liberális szocializmus ideológiája, amely egyúttal
alternatívát kívánt nyújtani az elszigetelődő anarchizmussal szemben is.
Olyan korban jött létre a századfordulón, amikor a szocializmus előretörése
és a liberalizmus hanyatlása megállíthatatlannak látszott, ám jelentkeztek
már a szocializmus diktatórikussá fajulásának első jelei is. A liberális
szocializmus sokszor egymással is vitatkozó teoretikusai (
Dühring,
Shaw,
Carey,
Oppenheimer,
Loria,
Wallace és
Henry George, valamint Magyarországon
Jászi Oszkár és - időskori írásaiban -
Bibó István) azonban úgy látták, hogy
a liberalizmus nemcsak egy múló pillanat az emberiség történelmében, hanem
vannak maradandó, egyetemes értékei is. A monopolkapitalizmussal szemben
megpróbálták átmenteni a liberalizmus egyes eredeti értékeit, s
megkísérelték összeegyeztetni azokat a szocializmussal. Úgy látták, hogy az
angol (fabiánus) szocializmus működőképes alternatíváját nyújthatja a
gazdasági monopóliumokat létrehozó nyugati liberalizmusnak és a politikai
monopóliumokat teremtő keleti szocializmusnak. A liberális szocializmus
elveti a forradalom eszméit, inkább egy szellemi-erkölcsi átalakulásban, "a
minőség forradalmában", egy új reformációban bízik. "Míg a kontinentális
szocializmus a kenyérkérdést és a hatalmi kérdést tolja előtérbe, addig az
angol szocializmus a jogi s az erkölcsi problémát tekinti a szocializmus
igazi alapvetésének",
[70]
s ez a fajta "harmadik út" jelenthet kiutat a liberalizmus elmélyülő és az
etatista szocializmus kezdődő válságából.
A liberális szocializmus és az anarchizmus gondolatrendszerében számos
azonosságot fedezhetünk fel, ami nem meglepő, mert az első elmélet gyökerei
is egészen
Proudhonig vezethetők vissza. Fontos kiemelni a szabadság és
egyenlőség egyidejű hangsúlyozását, ami
Bibó Istvánnál úgy fogalmazódik meg,
hogy a nyugati szabadságtechnikák szocialista adaptációja nem ellentétes a
kizsákmányolásmentes társadalomra való törekvéssel.
[71]
Mindkét elmélet elveti a diktatúra gondolatát, megkérdőjelezi a gazdasági
determinációt, és a szolidaritás eszméjére hivatkozva antimilitarizmust
hirdet. Megegyeznek a műveltség, a kulturális nevelés fontosságának és az
erkölcsi megújulás szükségességének elismerésében is. Jövőképük szintén
hasonló, feltételezésük szerint az emberiség útja a decentralizáción
keresztül a harmónia állapota felé vezet. Ahogy
Jászi Oszkár fogalmaz: "Nem
egy mindenható közösségi hatalom, hanem szabad egyének szabad kooperációja a
legfelsőbb politikai célkitűzés."
[72]
Jászi szerint a liberális szocializmus "nemcsak kacérkodik a
demokráciával, de azt végső konzekvenciáig: minden életképes csoport
önrendelkezési és önkormányzati jogáig kiépíteni és megvalósítani akarja.
Decentralizáció, önkormányzat és szövetkezés: ez az új szocializmus
politikai programjának az alapja."
[73]
A liberális szocializmus teoretikusai megegyeznek abban, hogy "az igazi
szellemiség tényleg anarchista" (Jászi), s "a feladat nem egyszerű
uralomváltás, hanem az uralom jelenségének a megszüntetése".
[74]
Az ide vezető út Bibónál is a szabadságjogok tág rendszerére épülő
önkormányzati körök kialakítása, a hatalmak teljes elválasztása, az uralmi
funkciók kiegyensúlyozása és szolgálattá való átalakítása. Bibó 1971-ben írt
politikai testamentumában felhívja a figyelmet arra, hogy egy magas
technikai szinten álló, uralom nélküli, an-archikus társadalom megszervezése
egyszersmind a keresztény erőszaknélküliség erkölcsi maximájának egyetlen,
politikailag hatékony megvalósítása. Mivel "merőben morális szentenciáknak a
hirdetésével nyilvánvalóan nem fogunk egy államszervezetet moralizálni
tudni" - írja Bibó,
[75]
mintha csak közvetlenül az anarchistákkal vitatkozna -, a szervezeti
biztosíték an-archia eléréséhez az uralom szétdarabolása, az egyes uralmi
formák kölcsönös ellenőrzése és az önkormányzati rendszer kiépítése lehet.
[76]
Az anarchizmus és a liberális szocializmus eltérései az alábbiak:
liberális szocializmus |
anarchizmus |
az uralmi helyzetek teljes elválasztása és kölcsönös kiegyenlítése |
az uralmi helyzetek kiküszöbölése |
a társadalom ellenőrzi az államot a demokratikus jogrend alapján |
államiság és demokrácia egyaránt uralmi formák, ezért megszüntetendők |
a tulajdon és a politika elismerése |
a tulajdon és/vagy politika tagadása |
"új reformáció" szükségessége |
társadalmi forradalom szükségessége |
az új társadalomban a szellemi munka elsődlegessége valósul meg |
az új társadalomban szellemiség és gyakorlat organikus egysége jön létre |
a demokrácia önkormányzatiságot és szabad szövetkezést jelent, ezért
összeegyeztethető az erkölcsi autonómiával
(Jászi) |
a demokrácia a többség és a képviselet elvére támaszkodik, ezért
összeegyeztethetetlen az erkölcsi autonómiával
(Wolff) |
Ugyancsak itt, a liberális szocializmus modellje mellett említendők a
különféle
alternatív szocialisztikus ideológiák és törekvések. Ezek
mai változatairól az új társadalmi mozgalmak kapcsán még szólunk, de itt
kell említést tennünk az
újbaloldal és az anarchizmus kapcsolatáról.
E viszonyt nehéz egyértelmű kategóriákkal meghatároznunk, mert az újbaloldal
maga sem egyetlen irányzat, hanem áramlatok sokaságának gyűjtőfogalma. Az
újbaloldalon belül az anarchizmus mellett jelentkezett a trockizmus, a
marxizmus, a szituacionizmus, a spartakizmus, a blanquizmus, a
krisztianizmus, a zen buddhizmus, a neofreudizmus, a pszichedelizmus, a
szindikalizmus és a többi felsorolhatatlan árnyalat. Társadalmi bázisát a
középosztály egy része, a lecsúszott, marginalizálódó rétegek, a diákok, az
értelmiségiek, valamint olyan csoportok alkották, amelyek hirtelen kerültek
át egyik osztályból a másikba, így átmeneti helyzetben voltak. Közös
élményük, hogy a fejlett ipari társadalom "a manipulált egyént oly mértékig
önmagába integrálja", hogy maga is igenli elidegenedését - az újbaloldaliak
ez ellen tiltakoznak. Az
elidegenedés az a kulcsszó, amelyben
megtalálják a fogyasztói társadalom kritikáját; amelynek lényegét a fiatal
Marx elidegenedéselmélete nyomán
Herbert Marcuse fogalmazta meg: "A valóság
az elidegenülésnek egy előrehaladottabb fokát alakítja ki. Az elidegenülés
teljesen objektívvá vált; az elidegenült szubjektumot elnyeli a maga
elidegenült létezése. Egyetlen dimenzió létezik csak, s az van jelen
mindenütt és minden formában."
[77]
Az újbaloldal elsősorban létrejöttének megváltozott társadalmi környezete
miatt volt új. A második világháborútól a hatvanas évek végéig tartó időszak
a jóléti állam aranykora volt, több nyugati országban a "gazdasági csoda"
évtizedei. Többé nem volt lehetséges forradalmi mozgalmat szervezni a
munkásosztály elszegényedésére hivatkozva, hiszen a valóságban éppen
ellenkező folyamat zajlott le. A gazdasági konjunktúrával együtt járó
életszínvonal-emelkedés elterjesztette a polgári életformát: a munkásság
régi közösségei felbomlottak, s a munkásosztályt egyre kevésbé lehetett
potenciális forradalmi erőnek tekinteni. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy
megváltozott a kritikai mozgalmak bázisa, de megváltoztak követelései is. A
materiális kérdések helyét egyre inkább a kulturális vagy pszichológiai
kérdések foglalták el - úgymint az életstílus, az életminőség, a személyközi
kapcsolatok, az emberek mentális vagy emocionális állapota -, s a
társadalomkritika iránya a termelés szférájáról a mindennapi élet más
területeire (fogyasztás, szabadidő stb.) tevődött át. Az újbaloldal
forradalmi célja az volt, hogy megtalálja azt a harmadik utat, amely
egyaránt elkerüli az ipari kapitalizmus és a bürokratikus szocializmus
tévútjait. Ilyen szempontból a posztindusztriális átmenet előhírnöke volt,
bár forradalmi eszméiben sokszor még az államszocializmust is balról támadó,
szélsőséges, diktatórikus jellegű mozgalmakkal szimpatizált. Az anarchista
csoportok az eszmék és mozgalmak e kavalkádjában mindvégig jelen voltak
ugyan, de fokozatosan elveszítették saját, mindenki mástól különböző
identitásukat, s végül a modern kapitalista társadalom egyik kultúrkritikai
áramlatává szelídültek. Gyakorlati céljaik között már egyre kevésbé
szerepelt a kapitalizmus megdöntése és az állam eltörlése - megelégedtek
azzal, hogy a társadalmi élet tereinek kitágítását követeljék, amelyekben az
alternatív életstílusok és életformamodellek kifejlődhetnek.
[78]
A liberális (laissez faire) kapitalizmus az anarchizmustól politikailag
jobbra helyezkedik el. A
liberalizmus a modernitás ideológiája,
[79]
amelynek filozófiai gyökerei egészen a reneszánszig nyúlnak vissza, s elveit
olyan gondolkodók fejtették ki, mint
Locke,
Voltaire,
Hume,
Constant,
Paine,
Acton,
Adam Smith,
John Suart Mill vagy
Herbert Spencer. Alapelvei az
egyéni szabadság, a
magántulajdon és a
piacgazdaság. Az
egyéni szabadság jogokon alapul, amelyek egy része természetjogi eredetű,
tehát a társadalomtól független, a másik része pedig - a polgár jogai - az
emberek szabad megegyezéséből, a társadalmi szerződésből fakad. Egy részük
elidegeníthetetlen (mint az élethez, a szabadsághoz való jogok), másik
részük pedig átruházható (mint a tulajdonjogok). A szabadságjogok addig
terjednek, míg nem sértik mások ugyanazon elidegeníthetetlen jogait. Az
egyéneknek megvan az ellenálláshoz való joguk az állam által alkotott
"igazságtalan" joggal szemben, de a rezisztencia nem válhat államellenes
forradalommá, a szerződésen alapuló, tehát legitim állam szuverén hatalmával
szemben, mert a szerződés felbontható. A liberális elméletben a jogok
megerősítésre szoruló morális igények, s ennek garanciáját az államnak
vállalnia kell. Az állam mindazonáltal veszélyes lehet a szabadságra, ezért
a politikában, de még inkább a gazdaságban a lehető legminimálisabb térre
kell visszaszorítani.
A liberalizmus megegyezik az anarchizmussal abban, hogy a társadalmat
önszabályozó rendszernek tekinti, amelyet azonban nem egy evilági megváltást
ígérő eszményített emberképből vezet le, hanem az eszményített piac
láthatatlanul szabályozó társadalmi természetéből. A liberalizmus szerint
senki nem rendelkezik a társadalomban az abszolút tudás privilégiumával; a
társadalom azáltal működik, hogy minden benne élő embernek személyes tudása
van, amelyet saját hatókörén belül a legmegfelelőbben hasznosíthat. A
spontán, önszabályozó rend szabályai és eljárásai nem egyik napról a másikra
alakulnak ki, hanem a "próba és hiba" folyamatában fokozatosan
tökéletesednek a gazdaság és a politika piacán. A liberalizmus szerint az
állami redisztribúció nemcsak hatékony, hanem igazságtalan is, mert egyaránt
megsérti a szerződési szabadságot és a szerződéstől való tartózkodás
szabadságát. A liberalizmus szabadságfogalma negatív szabadságfelfogást
jelent, amelyet a jogállamiság, a "jog uralma" biztosít. Ugyanakkor nemcsak
az államiságot, de a jogkiterjesztést is korlátok között kívánja tartani,
mert minden jogkiterjesztés megnöveli a társadalomban lévő
erőszakmennyiséget azáltal, hogy a jogokat legitim módon szankcionálja.
Talán ez magyarázza a liberálisok tartózkodását a demokratikus állammal
szemben. Ideáljuk nem a demokrácia (amely a legitimált többségi intervenció
veszélyét rejti magában), hanem az alkotmányosság.
A liberalizmus eredetileg - az anarchizmushoz hasonlóan - nem
osztálytársadalomban gondolkodott, hanem viszonylag homogén társadalomban,
amelynek alapvető aktora az önálló gazdaságot űző személy, az individuum. A
liberalizmus szintén társadalomelvű, s nem államelvű ideológia. A klasszikus
elmélet "hallgatólagos elképzelése az volt, hogy a tiszta piacon a
jövedelmek kiegyenlítődnek, s nem felhalmozódnak", s ez okozza a társadalmi
homogenitást.
[80]
A liberalizmussal szemben megfogalmazott anarchista kritika egyfelől arra
irányul, hogy a liberalizmus meghazudtolta önmagát, s a piaci
egyenlőtlenségek kialakulásával megsértette az "egyenlő szabadság" eszméjét.
Ez a kritika közel áll a liberális eszme eredeti célkitűzéseihez, de
leleplezi utópikus mivoltát, amikor kimutatja, hogy ezek az ideálok ezen az
úton nem valósíthatók meg. Az anarchista kritika másik iránya már a
liberalizmus kiindulópontjának helyességét is megkérdőjelezi, amikor az
individuális versennyel szembeállítja a társadalmi szolidaritás
princípiumát.
[81]
Mindazonáltal - mint korábban elemeztük - napjainkra a libertariánus
"anarchokapitalizmus" igen közel került az újjáéledő klasszikus liberalizmus
elveihez.
[82]
Az anarchizmus természetesen mind államellenességében, mind a gazdasági
kizsákmányolással szemben elfoglalt álláspontjával élesen szembeszáll a
jobboldali autoritariánus, illetve államkapitalista rendszerekkel, valamint
ezek etatista, populista vagy konzervatív ideológiáival. Ezekből a
rendszerekből ugyanis éppen azok az elemek - az egyéni szabadság tisztelete,
a társadalomelvűség, az önszabályozó rend - hiányoznak, amelyek miatt az
anarchizmus a liberalizmussal rokonítható.
Az anarchizmus közvetlen öröksége ma a Nyugat-Európában, Észak- és
Dél-Amerikában és a világ több más területén sporadikusan működő számos
anarchista és anarchoszindikalista munkás- és értelmiségi csoportban és
lapban él tovább. Hatásuk viszonylag Olaszországban és Spanyolországban a
legnagyobb (olasz elméleti folyóiratuk a
Rivista A). Említést érdemel
emellett a Francia Anarchista Föderáció (FAF), a német ökológiai mozgalommal
együtt fellépő anarchizmus, valamint a minden nagyobb nyugat-európai
országban helyi föderációkkal rendelkező szindikalista internacionálé, a
Nemzetközi Munkásszövetség (AIT).
[83]
Az elmúlt két év fejleménye a gazdag orosz
anarchista hagyományra támaszkodó szovjetunióbeli anarchizmus és
anarchoszindikalizmus újramegjelenése és politikailag jelentős
kapcsolatteremtése a független munkásmozgalommal.
[84]
Az anarchizmus több eleme azonban az anarchista csoportokon kívül, más mai
szellemi irányzatokban és politikai mozgalmakban is megjelenik. Ezek a
napjainkban jelentkező irányzatok - az új társadalmi mozgalmak és a tőlük
nem függetlenül jelentkező posztmodern filozófia - az anarchista értékvilág,
az anarchista szellemiség számos vonását továbbörökítik. Ilyen anarchista
alapértékek, mint már utaltunk rá: az uralkodónélküliség, a pluralista
jelleg, az alternativitás, a szabad választás alapján való elfogadás, az
írásbeliség profanizálása, az emberközpontúság, a humanista jelleg, a
függetlenség, az autonómia, a változtathatóság, az uralom- és
tekintélyellenes lázadás, a morális és társadalmi felszabadulás és a
decentralizáció.
[85]
Néhány anarchista szerző írása kétségtelenül tartalmazott időnként arról
szóló doktrínákat, hogy hogyan kell a forradalmat végrehajtani, s hogy
milyen lesz az új társadalom. Kevés azonban a meghatározott utópiára -
pontos megvalósítást követelő kényszerutópiára - vonatkozó elképzelés.
Ellenkezőleg, az anarchisták általában tudatosan hangsúlyozták, hogy az
elképzelt uralom nélküli társadalom anarchiaképe előre megrajzolhatatlan,
hiszen az irányába történő menetelés elkerülhetetlenül magába foglalná az
elnyomás és az uralom mozzanatát. Ehelyett az anarchista eszmény flexibilis
jellegét, az autonóm aktorok víziójának és tetteinek fontosságát
hangsúlyozták. Az anarchista hagyomány ezért ritkán szült kényszerutópiát,
gyakrabban a pozitív értékek összességéből körvonalazódó ideált.
Minél doktrinerebb volt az anarchista tanítás - minél inkább az állam
frontális támadására, a forradalom menetének precíz előírására és az utópia
pontos megrajzolására törekedett -, annál kevésbé reális ma. Az anarchizmus
nem áll egyedül ezzel: a rigid doktrínák más politikai hagyományok esetében
sem állták ki a gyakorlat próbáját. A klasszikus liberalizmus szociális
vonásokkal, a jóléti állam intézményeivel egészült ki; a kommunizmus
falansztertársadalma megbukott; s válságba jutott a szocializmus
központosító-újraelosztó doktrínája is. Ám minél inkább az anarchizmus
pozitív értékideáljára, az anarchista szellemiség értékeire helyezzük a
hangsúlyt, annál inkább találunk olyan mai törekvéseket, amelyekben
megnyilvánul öröksége.
Kötetünk befejezéseként röviden utalunk a nem szigorú értelemben vett
anarchista, ám az anarchista szellemiség értékeit képviselő mai filozófiai
iskolákra és politikai irányzatokra: a
posztmodernizmusra, a
feminizmusra, a
zöld-mozgalomra és a
föderalizmusra - s
mai aktualitásuk társadalmi körülményeire.